A médiajogról szóló publikációk kedvelt témája lett az utóbbi időben - a technikai fejlődés, a digitalizáció és a konvergencia jelenségeit észlelve - a hagyományos szabályozás lehetséges átalakítása, az állam fokozatos kivonulása az egyébként már évtizedek óta lassan, de folyamatosan liberalizálódó médiajog területéről.
Az ötlet, hogy a sajtó által generált viták feloldására egy független szervezet lenne a legmegfelelőbb, első ízben Svédországban bukkant fel, ahol már 1916-ban felállításra került egy tanács, illetve ombudsman működött a megfelelő sajtó-gyakorlat ellenőrzésére.1
Az állam részvétele nélkül működő - de az állam által informálisan jóváhagyott - önszabályozás (self-regulation) tehát már régóta létezik, térhódítása mégis az elmúlt évtizedekben következett be. Az utóbbi években pedig megismerkedhettünk a társszabályozás (co-regulation) kategóriájával is.
Az önszabályozás a jog kötelező erejének kizárása mellett, az államtól függetlenül működik, a piaci szereplők önkéntes vállalása útján, sajátos eljárásrenddel, a résztvevők finanszírozása mellett, de mint látni fogjuk, az állami elem ebben a rendszerben is megjelenhet. Súlya lehet annak is, hogy egy adott intézmény kifejezetten az állam felhatalmazásával jön létre, vagy pedig a piaci szereplők kezdeményezésére.2 Előbbi nyílván nagyobb eséllyel lesz működőképes. Önszabályozás olyan jogrendszerekben is működhet, ahol létezik a sajtópiac adott szegmensére vonatkozó szabályozás, de a piaci szereplők úgy döntenek, a jogi előírásokat önként "megerősítik", illetve bizonyos, azokat meghaladó, többletvállalásokat is tesznek, és így az etikai alapú önkorlátozás képes kiegészíteni a jogi rendelkezéseket.
A társszabályozás ezzel szemben eleve az állam és a piaci szereplők együttműködésére épül, tehát vegyesen tartalmaz jogi és jogon kívüli elemeket, előbbinek általában akkor juttatva szerepet, ha utóbbi önmagában nem képes elérni a kívánt célt: a társszabályozó rendszerek jellemzően önszabályozáson alapulnak, amelynek eredményeit az állam folyamatosan felügyeli, és amennyiben úgy ítéli meg, jogi eszközökkel, tehát kötelező erővel korrigálja a bekövetkezett hibát. Az ön- és társszabályozás, mint új szabályozási módok jelentőségét az Európai Unió új média-irányelve is felismerte, a 2007 novemberében elfogadott Audiovizuális Médiaszolgáltatásokról szóló irányelv3 3. cikkének (7) bekezdésében kifejezetten ösztönzi a tagállamokat az efféle megoldások bevezetésére.4
Az önszabályozás lehetősége hosszú ideje foglalkoztatja a médiában dolgozókat és a médiajog művelőit. Hatékony működése egy csapásra megoldaná a média területén alkalmazott állami beavatkozás szükséges mértéke körüli, soha le nem zárható vitákat.
Az állam részvétele nélkül működő önszabályozás mellett kétségkívül tetszetős érvek sorakoztathatók fel. Sokan úgy vélik, hogy egy demokratikus társadalmi rend működőképességét a média állami beavatkozástól való minél szélesebb körű mentessége szolgálja. A jog helyébe így az önszabályozás léphet. Ugyanakkor a sajtó szerepe a demokráciában pótolhatatlan: az információk közzétételét és cseréjét, a közvélemény és a demokratikus nyilvánosság kialakítását, illetve megerősítését más intézmény nem képes hasonló hatékonysággal ellátni. Éppen ezért elszámoltathatósága, illetve felelős működése is kiemelkedő, a szabadságával azonos súlyú érdek. Az önszabályozás elvben erre is képes megfelelő választ adni, hiszen alkalmazása esetén a sajtó nem az állam előtt felel - azaz nincs kitéve az ebből eredő veszélyeknek -, de mégsem marad ellenőrizetlenül.5 Ez az érv természetesen csak ideális körülmények esetén bírna kellő súllyal, de a piaci szereplők a valóságban eddig csak igen ritka esetben tudták meggyőzni a jogi szabályozás szükségtelenségéről a jogalkotókat és a közvéleményt.
További érv az önszabályozás mellett annak nagyobb hatékonysága, alkalmazkodóképessége, a kötelezettek nagyobb hajlandósága az előírásoknak való megfelelésre, valamint az alacsonyabb költségek. A rendszer jobban működhet, mert a szabályozni kívánt terület legavatottabb ismerői alkotják a szabályokat, ebből eredően azokat hitelesnek fogadják el, ráadásul gyorsabban - a bonyolult jogalkotási folyamat megkerülésével - adaptálhatók a megváltozott viszonyokhoz, és a betartására irányuló eljárások is olcsóbbak, mint a bíróságok finanszírozása.6
Az ellenérvek hasonlóképpen sorolhatók: a legfontosabb közülük abban kételkedik, hogy a piaci szereplők képesek lehetnek saját közvetlen érdekeiken felülemelkedve önkéntes alapon a közérdeket szolgálni, ehhez kellő anyagi alapot és szellemi tőkét biztosítani. A kissé cinikus álláspont szerint az önszabályozás elsősorban arra szolgál, hogy a sajtó bizonyítsa az etikus, a közérdeket szolgáló működés iránti elkötelezettségét az állam felé, meggyőzve azt ezáltal arról, hogy az adott területen jogi beavatkozásra nincsen szükség.
Az állam eszközei nélkül kétséges a rendszer által elismert szankciók alkalmazásának, illetve az előírások betartatásának hatékonysága is.7
Mielőtt közvetlen tárgyunkra térnénk, érdemes röviden szót ejteni az ön- és társszabályozás egyes formáiról az Egyesült Királyság jogrendjében. Mindkettőre akad példa a médiabeli reklámok szabályozása esetében, illetve társszabályozás működik az egyes kereskedelmi műsorszolgáltatók közszolgálati kötelezettségeinek teljesítését illetően. E kitérő indoka az, hogy bepillantást nyerjünk más médiapiaci, illetve -szabályozási területeken létező megoldásokra, annak érdekében, hogy ezt követően - alaposabban szemügyre véve a nyomtatott sajtó önszabályozását - az óhatatlanul felmerülő összehasonlítást megtehessük, illetve el tudjuk helyezni a PCC működését a bonyolult angol médiaszabályozás, és azon belül az önszabályozás rendszerében.
A műsorszolgáltatásra vonatkozó tartalomszabályozásnak három eltérő rétege van: az első szint minden műsorszolgáltatóra egyaránt vonatkozik, és általános tartalmi követelményeket foglal magába: a kiegyensúlyozottság, elfogulatlanság követelményét, a "felháborító és illetlen" (offensive and indecent) tartalmak kiszűrését, a kiskorúak védelmének szabályait, az egyes reklámkorlátokat és -tilalmakat, valamint azt, hogy az európai gyártású műsorok a műsoridő több mint felét töltsék ki. A második szint már csak bizonyos szolgáltatókra vonatkozik (mint a BBC-n kívül a kereskedelmi ITV vagy Channel 3, a Channel 4 - amely a BBC-hez hasonlóan állami tulajdonú, közszolgálati adó - és a szintén kereskedelmi Channel 5), és bizonyos pozitív tartalmi követelményeket ír elő, úgy mint a kötelezően sugározandó helyi, regionális gyártású, illetve független produkciós cégektől beszerzett műsorok minimális aránya, a kötelezően szolgáltatandó hír- és oktatóműsorok megléte. A harmadik szint, amely kizárólag a fent említett kereskedelmi csatornákra telepít kötelezettségeket, azok közszolgálati feladataival függ össze, a műsorszolgáltatási szerződésekben ugyanis ezek a szolgáltatók a törvényen felüli egyéb közszolgálati feladatok teljesítését is vállalták.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
