A csődeljárásról, felszámolási és végelszámolási eljárásokról szóló 1991. évi IL. számú törvényt, a magyar Csődtörvényt (Cstv.) a kelet-európai, volt szocialista országokhoz hasonlóan, hazánkban is a társadalmi rendszerváltozást követően a kibontakozó kezdeti piacgazdaság időszakában fogadták el. Az állami vállalatoknak a KGST összeomlásával járó radikális piacvesztését, a kampányszerű privatizációk melletti likviditási problémákat, a bekövetkezett (prognosztizált) fizetésképtelenségeket, krónikus körbetartozásokat az akkori gazdaságpolitika és jogalkotás (az 1992. január 1-jével hatályba léptetett) Csődtörvénnyel bevezetett "nemperes" eljárásokkal kívánta kezelni.
A jogalkotók elsődlegesen a csődeljárásokkal és a kötelező öncsőd intézményével kívánták megoldani az átmeneti időszakban felgyülemlett körbetartozásokat, az általános (azonban egyre inkább krónikus) likviditási problémákat, s nem utolsó sorban ezen eljárásokat szánták a vállalkozások újraszervezését, válságmenedzselését célzó reorganizációk céljára is. A csődbejelentések száma a bevezetés évében, 1992-ben azonban az előzetesen vártakkal szemben meghaladta a négyszeres (4169) számot. Ez leginkább az eladósodott cégeknek az átmeneti fizetési haladékot jelentő moratórium lehetőségét igénybe vevő, tömegméretű öncsődjei miatt következett be, miáltal a bíróságok képtelenek voltak hatékonyan kezelni, gyorsan feldolgozni a megindult eljárásokat, ugyanakkor az eljárások sem eredményeztek kellő arányban sikeres csődegyezségeket, illetve célirányos reorganizációkat, azok többnyire felszámolásokkal fejeződtek be.
A Cstv. 1993-as első novelláris módosítása ezért elsősorban a csődeljárási részt érintette, megszüntette a kötelező öncsődöt, lényegesen megváltoztatta az eljárás indítási módját, jelentősen korlátozta annak a határidő rendjét. Az ezt követő években a jogerősen elrendelt csődeljárások szinte teljesen megszűntek, országosan a számuk elenyésző lett, alig 10 körül ingadozott. Mindezek azt is jelentik, hogy a ma hatályos jogszabályok szerint nincs lehetőség a Cstv. ellentmondásos rendelkezései szerint csődeljárást szabályosan lefolytatni, a törvényben engedélyezett időtartamok eleve nem teszik lehetővé egy valódi reorganizáció lefolytatását.
A csődeljárás finanszírozása is megoldatlan, nincs egyértelműen szabályozva a hitelezők szerepe, jogosítványa, rendkívül nehézkes, teljességében szabályozatlan a bankok részéről a reorganizáció hitelezése; továbbá a vagyonfelügyelők jogai, feltételrendszere, költségelszámolásai és díjazásai is kidolgozatlanok.
A csődegyezség sem védi egyértelműen az adós céget valamennyi hitelezőjétől, de a hitelezők sem kapcsolódnak be aktívan és átgondoltan a csődhelyzetbe került vállalkozás reorganizációjával kapcsolatos döntésekbe.
A Csődtörvény közel másfél évtizedes hatályossága alatti joggyakorlati és jogelméleti problémák megoldására, a változó gazdasági helyzethez való alakítására a közel másfél évtized alatt több novelláris módosítás, (1993, 1997, 2001, 2004) és számtalan, szinte követhetetlen (egy-egy jogintézményre, részletszabályra vonatkozó) változtatás történt. Több esetben járt el az Alkotmánybíróság is a Cstv. Alkotmányba ütköző rendelkezései miatt. A szinte követhetetlenül sok módosítás miatt nehéz helyzetben vannak a jogalkalmazók.
A szakértői vélemények szerint a Csődtörvény 1991-es preambulumában meghirdetett főbb célokat a jelenlegi piacgazdasági környezetben egyáltalán nem tudja már biztosítani a törvény. A lefolytatott eljárások összegzett tapasztalatai azt mutatják, hogy több tekintetben is az ellenkezőjét lehet az eljárások során elérni csak annak, amit a törvényalkotók annak idején eredetileg a Cstv. megalkotásánál célul tűztek ki.
A felszámolási eljárás(ok) jelenleg a következők miatt összességükben nem alkalmas(ak) arra, amire eredetileg "kitalálták":
- nem biztosítják a hitelezői igények kielégítését az adós vagyonából, mert az eljárások mintegy 90%-ában az adós cégnek egyáltalán nincs szinte semmi vagyona, napjainkban a különböző felmérések, elemzések azt tanúsítják, hogy a bejelentett hitelezői igények kiegyenlítése nem éri el átlagosan még a 2%-ot sem;
- nem biztosítják az adós cégek szabályozott kivezetését a gazdaságból, mert az ügyek közel kétharmada egyszerűsített eljárással zárul, a felszámoló egyáltalán nem jut hozzá az iratokhoz, a cégeknek nincs fellelhető székhelye, megtalálható cégvezetője, legkevésbé a felszámolásba bevonható vagyona.
A felszámolási eljárás, a Cstv.-ben megfogalmazott célokból (a hitelezői követelések kielégítése után az adós cég jogutód nélküli megszüntetése) csak az utóbbira alkalmas. ■
Visszaugrás
