A közszféra adatai (public sector information - PSI) és az ezekhez való hozzáférés kifejezetten sokat tárgyalt témának számít Magyarországon. Kevesen tudják ugyanakkor hogy a közszféra és az információkezelés metszéspontján - a közszféra alkotmányos átláthatóságát (freedom of information) lehetővé tevő adathozzáférésen kívül - van egy másik Magyarországon szinte alig tárgyalt téma is, mégpedig a közszféra által kezelt információk további hasznosításának (re-use of information) kérdésköre. Az ehhez kapcsolódó EU-s irányelv korábban sem volt valami sokat idézett dokumentum, (cikkemben kitérek rá, hogy miért), de mára az ezt szabályozó jogi normát nyugodtan lehet "elfelejtett irányelvnek" is nevezni. Ezen a területen - akárcsak a másik közadat-tematikánál - a kormányzatok érdek- és cselekvési azonosságban vannak. Talán annyi a különbség, hogy az ignorálás motívumai mások.
Az Európai Parlament és Tanács 2003. november 17-i 2003/98/EK irányelve a közszféra információinak további felhasználásáról az 1999-es eEurope kezdeményezésig nyúlik vissza. Az EU ekkortájt kezdte el felismerni, hogy a világ radikális átalakulásokon megy keresztül, egy új gazdasági rend van kibontakozóban, amelyhez az embereknek új tudásra, a gazdaságnak újfajta hajtóerőkre, a kormányzatnak új kommunikációs-kapcsolattartási technológiákra van szüksége. Egészen pontosan az amerikai fejlemények nyomán fújták meg a riadót: Európa lemaradása az Internet által uralt információs újítások bizonyos területein már nem veszély, hanem realitás volt. A stratégia amely ennek nyomán született az 1999-2002-es periódusban sokféle intézkedést, "akciópontot" tartalmazott. Ezek között volt az olcsóbb internet hozzáférés, az elektronikus írástudás fejlesztése, a hátrányos helyzetűek segítése, az elektronikus kormányzatok (ügyintézés) kiépítése stb. Ennek lett az egyik leágazása a fentebb említett irányelv is. A norma egy egyszerű gondolatmenet mentén néhány nagyon egyszerű elvárást fogalmaz meg a kormányzatokkal szemben. A gondolat az, hogy a közszféra nagy mennyiségben állít elő olyan adatot és információt, amelyből a tudásipar komolyan profitálhat. Ez azonban nem, alig, vagy nagyon eltérő feltételekkel férhető hozzá kifejezetten olyan formában és abból a célból, hogy azt - elsősorban a gazdasági szereplők, vállalkozások - feldolgozzák és értéknövelt információs termékeket készítsenek belőle. Az elvárás, amit az irányelv támaszt pedig az lenne, hogy ezeket az információkat versenysemlegesen, teljes körűen, a lehető legkönnyebben hasznosítható formában rendelkezésére kell bocsátani mindenkinek, aki belőle, mint nyersanyagból innovatív, új információipari termékeket akar létrehozni. Ezzel a gazdasági húzóágazatnak számító tudásipar fejlődhet, új munkahelyek teremtődhetnek, és mellesleg az állam is átláthatóbb lehet, (azokon a területeken, ahol a saját magára vonatkozó adatokat kezeli), és szintén szinte mellesleg a gazdasági élet biztonsága is növekedhet (pl. a gazdasági és céginformációs adatokkal). Az irányelvben tehát nem csak a közszféra adatairól van szó, hanem minden adatról, amelyet - elnagyoltan - közpénzből gyűjtenek össze. Ezek az adatok lehetnek jogi, céginformációs, ingatlan-nyilvántartási, földmérési-távérzékelési, meteorológiai, statisztikai, gazdasági, kulturális stb. adatok, információk, amelyeket állami szervezetek gyűjtenek és tárolnak különböző célokból. Nyilván az irányelv tartalmaz néhány komoly kizárást is: az állam legitim módon tartja vissza a kezelésében található személyes adatokat, államtitkokat, szerzői jogilag védett alkotásokat stb.
A normál közérdekű adatokhoz képest itt van néhány hatalmas különbség. Először is, ezek az adatok nem mindig az állam működésére vonatkoznak, hanem másra, (pl. közhiteles nyilvántartások adatairól van szó, közpénzen gyűjtött statisztikai, vagy meteorológiai adatokról). Másodszor az adatkérők nem az állam ellenőrzése miatt és jellemzően nem kis mennyiségben, és időben elhúzva, kérik, hanem kifejezetten termékek előállítása céljából, nagy tömegben, és rendszeresen. Ennélfogva szeretnének viszonylag stabil minőséget kapni, például azonos formátumokat és szerkezetet, hiszen jelentős beruházásokat eszközölnek pl. olyan szoftverekbe, ("gyártósorokba") amelyek egy meghatározott formátumot gépileg feldolgoznak. Végezetül, mivel maga az irányelv is elismeri, hogy az állami szervezeteknek lehet az ilyen nagy tömegű, egységes formátumú adatok feldolgozásával dolga, megengedi, hogy ezeket az adatokat pénzért lehessen adni, igaz csak az adatok gyűjtésével és feldolgozásával kapcsolatos költséget, az adott szerv önfinanszírozásához szükséges további költségeket, illetve némi "ésszerű" hasznot lehet érvényesíteni. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az adatok nem azért kell, hogy hozzáférhetőek legyenek, hogy az állami működés átláthatóbb legyen, illetve hogy bizonyos alkotmányos jogok érvényesüljenek, hanem hogy a tudásiparnak legyen olyan alapanyaga, amelyből képes innovatív információipari termékeket előállítani. Itt valóban nincsen szó primeren emberi jogokról és szabadságokról, hanem csak arról, hogy a közpénzen előállított adat legyen közkincs, és termeljen pénzt, teremtsen munkahelyeket, generáljon adóbevételt.
Az irányelvet nemigen lehet Európában sem - különösen a 2003-2009 periódusban - az egyértelmű sikertörténetek közé sorolni. Amellett, hogy átültetése a nemzeti jogokba elég vontatottan haladt, (nemigen volt ez prioritás sehol), általában kétféle ponton voltak a végrehajtásával problémák. Az egyik gond a költségek felszámításával, és az ésszerű nyereséghányaddal volt kapcsolatos. Arról van szó, hogy az állami szervek lényegében annyi pénzt kértek a kezelésükben levő adatokért, amennyit nem szégyelltek. Sokszor a feldolgozás költségei mögé bújtak, de nagyon gyakran még ezt a fáradságot sem vették, egyszerűen csak megvonták a vállukat és mondtak egy összeget. Az is gyakran baj volt, hogy nem voltak árlisták, egységes felhasználási szabályok, illetve ezek folyamatosan változtak. A legpikánsabb persze az volt, amikor kiderült, hogy maga az EU sem adja üzleti célú újrafelhasználásra ingyen a saját jogszabályait.
Ennél is komolyabb gondot jelentett azonban az, hogy az állami szerepvállalás határait az adatok felhasználását illetően sehol nem húzták meg világosan. Az európai beavatkozó állam eszméjébe bőven belefért, hogy azok az állami szervek, amelyeknek az irányelvvel érintett adat volt a birtokában elkezdjenek maguk is értéknövelt szolgáltatásokat fejleszteni és ezzel piacra lépni. Volt, amikor ezt úgy tették, hogy ezzel egy időben a nyers adatokhoz való hozzáférést is megnehezítették, de ha még nem is ez volt a helyzet, akkor is pusztán azzal, hogy ők pontosan ismerték a formátumot és ennek változásait, valamint - értelemszerűen - gyorsabban jutottak hozzá a nyersanyaghoz, komoly versenyelőnybe kerültek. A helyzetet súlyosbíthatta, ha az adott szervezeten önfinanszírozási nyomás is volt, azaz kellettek a saját bevételek is. Ez esetben a szerv nem egyszerűen egy versenyelőnyben levő piaci résztvevő kívánt lenni, hanem egyszerűen ki akarta a többi piaci szolgáltatót nyírni. És ez gyakorta sikerült is neki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
