Mottó: "Fejedelmek születnek, akik a hatalomban nagyobbak, de természetükben a többi halandóval egyenlőek, és a kormányzás joga vagy az abban való jártasság nem vonja maga után más dolgok, legkevésbé az igaz vallás biztos ismeretét."[1]
Magyarországon a kiegyezést követően ismét elkezdődhetett az 1849-ben megszakadt modernizációs folyamat: a polgári állam kiépítése. Ennek fontos részét képezte az állam és az egyházak kapcsolatának a polgári jogegyenlőség elvén álló átalakításáért folyó küzdelem. A képviselőházi üléseken elhangzott hozzászólások bizonysága szerint eleink "vigyázó szemeiket" nem csak Párizsra vetették. Az 1869. április 20-ra meghirdetett országgyűlés első száz ülésén a képviselők 94-szer hivatkoztak érvelésük során "azon Európára, mely a reformokat várja" a magyar nemzettől, 28-szor a kor követelményeire, 23-szor a haladásra, 20-szor a művelt világra.[2] A vallásszabadsággal és az egyházak jogaival kapcsolatosan azonban a képviselők (31) az Amerikai Egyesült Államokban ekkor már majdnem száz éve jól működő modellt említették, nem pedig az európai államokat: Nagy-Britannia (41) a polgári parlamentarizmus elveinek megvalósítása, a szegényügy és a közegészségügy kapcsán, Franciaország (43) és Olaszország (14) kereskedelmi jogi vonatkozásban, Poroszország (21) és Svájc (6) az iskolarendszer tárgyában, Belgium (14), Hollandia (3), Svédország (2) és Románia (5) a vasútrendszer kiépítésével kapcsolatosan került szóba.[3] Joggal kérdezhetjük, hogy mi volt az oka - a magyar nemzet európaiságának hangoztatása ellenére - saját koruk angol, francia vagy német modellje helyett az amerikai például állítására,[4] és mi volt az az európai tradíció, amely nem tűnt kívánatosnak a polgári jogegyenlőség elvét következetesen megvalósítani szándékozó liberális irányvonal szemében. Az alábbiakban Anglia vallásügyi viszonyainak rövid jogtörténeti áttekintésével e két kérdés részleges megválaszolására teszek kísérletet.
Az állam és az egyház kapcsolata Angliában mindig sajátos jellegű volt. Az előkelők - ellentétben a német fejedelmekkel - a Rómával folytatott politikai csaták során uralkodójukat támogatták, és nemzeti érzelmeitől indíttatva számos esetben maga a klérus is felvállalta a pápai hatalommal való szembeszegülést. Az angol királyok a pogány korszaktól kezdve uralmuk alatt tartották az ország vallási viszonyainak meghatározását. VIII. Henrik egyházpolitikája ennek a folyamatnak a tetőpontját jelentette: a reformáció sajátos formáját megvalósítva a szó igazi értelmében vett nemzeti egyházat hozott létre, mely az államhatalommal szorosan összekapcsolódott. A "Church of England" ma is államegyházi jogállást élvez[5] annak ellenére, hogy az állam és az egyházak viszonyában jelentős átalakulás történt a 16. századtól napjainkig.[6] A polgári átalakulás megindulását követően ugyanis felmerült a kérdés, hogy a jogegyenlőség elve hogyan egyeztethető össze az alattvalóból polgárrá váló angolok vallási szempontból diszkriminált jogi helyzetével.
Az államhatalom és az egyház összekapcsolódásának kezdetét az angol jogtörténetben 597-től, az I. Gergely pápa (590-604) által kiküldött térítők kenti partraszállásától lehet számítani. Ágoston apát és az őt kísérő negyven bencés szerzetes házat kapott Canterburyben Ethelbert királytól, aki biztosította az ellátásukat és gondoskodott arról, hogy szabadon folytathassák térítő tevékenységüket. Ethelbert döntésének egyik oka - hasonlóan a frank Koldvighoz, majd több angol királyság uralkodójához[7] - katolikus vallású felesége befolyásában keresendő: a frank hercegnőt azzal a feltétellel adták a kenti királyhoz, hogy hitbeli támaszként vele mehet egy püspök is, aki szabadon téríthet a római katolikus egyház aklába. 601 körül a király és több ezer előkelő katolizált, majd ezt követően Kent vált a Britannia felé irányuló katolikus térítés legfőbb előmozdítójává.
I. Gergely céltudatos tevékenysége nem csak az V. században dél-keletről beözönlő angol, szász és jüt törzsek pogány kultusza ellen irányult, hanem az óbrit és ír-skót irányzat (kelta kereszténység) ellen is. Patrik (389-461) ekkorra már - az egyszerű embereket elérve[8] - Írország nagy részét megtérítette és Armaghban berendezett központjából életerős, virágzó keresztény kultúrát hozott létre. Misszióik eredményeként a VI. század folyamán Kolumba (521-597) vezetésével a skóciai pogány piktek nagy része is elfogadta az evangéliumot. A kelta irányzat azonban a rómaitól eltérő tradíciót hozott létre. Így máshogy számították a húsvét napját, a papjaik tonzúrája keresztben fültől fülig volt borotválva, és nem voltak szorosan alárendelve a püspökeiknek, hanem a kolostorok ellátását biztosító kelta nemzetségek (klánok) tagjai közül kikerülő apátok irányították az egyházszervezetet. Legfőbb jellemzőjük a pápai hatalomtól való függetlenség volt. Az angol, a szász és a jüt törzsek által létrehozott hét pogány királyság megtérítése során a római katolicizmus és a kelta kereszténység csapott össze egymással. Northumbria királya, Oszwin
- 46/47 -
664-ben a Whitbyben megtartott tanácskozáson maga és országa számára is a római vallást választotta, ami által Britannia a katolikus közösség része lett.
A középkor évszázadai során a római katolikus egyház Angliában nagyrészt az uralkodói akaratnak alárendelve működött, nézzük akár a zsinattartási jog királyi engedélyhez kötöttségét, a pápai legátusok és bullák, vagy az egyházi kinevezések kérdéskörét. A normann hódítás idejére majd minden községben templom állt már. London városán kívül, Westminsterben apátság épült, melyben Hódító Vilmost 1066 karácsonyán Anglia királyává koronázták. Vilmos erős központi hatalmat épített ki. A hódítás jogán minden földtulajdon őt illette, melyből 1/4 részt az egyháznak adott. VII. Gergely (1073-1085) tehetetlen volt az uralkodóval szemben. A politikai támogatásért cserébe az egyházi adót eljuttatták a pápának, de Vilmos nem tett neki hűbéresküt, bullát az ő tudta nélkül nem lehetett kihirdetni[9], és pápai legátus engedélye nélkül nem léphetett be az országba. Ragaszkodott a kegyúri jog gyakorlásához a püspökök kinevezése során. A főpapok nem csak hűbéresküt tettek az uralkodónak, de normann származásúak lévén egyébként is Vilmos hű támogatói voltak. VII. Gergely tilalma ellenére a király gyakorolta a gyűrűvel és pálcával való invesztitúrát is. A főpapok engedély nélkül nem hagyhatták el Angliát, mint ahogy Lanfranc canterbury érseknek kifejezetten meg is tiltotta a király, hogy a pápai kérésnek megfelelően Rómába utazzon.[10] A normann uralkodók egyházpolitikája - kisebb eltérésekkel - ezt a mintát követte.
A királyt illető kegyúri jog körüli viták I. Henrik (1100-1135) uralkodása alatt csúcsosodtak ki. A II. Vilmos Rufus (1087-1100) uralma elől külföldre menekülő Anselm, canterbury érsek annak halála után megtagadta a hűségesküt I. Henriktől. A király idő közben több új püspököt is kinevezett, ezek azonban nem gyakorolhattak spirituális hatalmat az érseki áldás nélkül. A konfliktus kölcsönös engedményekkel ért véget 7 év múlva. A király elfogadta az egyház jogát a püspöki székek betöltésére a királyi ajánlás alapján, de a hűbérbirtokba való iktatás a választás előtt történt, valamint az egyház elismerte a püspökök kötelezettségét a hűbéreskü letételére. Anselm halála után azonban I. Henrik 5 évig késleltette az új érsek kinevezését, ami alatt ő élvezte az érsekség jövedelmeit.[11] Bloisi István (1135-1154) ugyan az ajánlási jogról való lemondásra kényszerült, az egyházi testületek szabad választásáról azonban messze nem beszélhetünk ebben a korban sem.
Földnélküli János (1199-1216) uralkodása az államhatalom és az egyház közötti 1066 óta folyó viták folytatását jelentette. 1206-ban a canterbury érseki szék betöltése kapcsán keletkezett konfliktusa III. Incével (1198-1216), ami az egész ország 6 éves kiközösítését eredményezte, és Stephen Lang érseket a "Magna Carta Libertatum" kiadását kikényszerítő (1215. jún. 15.) mozgalom vezetőjévé tette.[12]
Az angol uralkodók és az egyház viszonyát hűen jellemzi az egyházi bíráskodás alakulása. A királyi igazságszolgáltatás centralizációjával és a common law rendszerének kialakulásával párhuzamosan jött létre az egyház általános joga, amely a római pápa egyházi fennhatóságán alapult. A 12. század előtt az egyházi bírósági rendszer még nem épült ki és Rómához való fellebbezésre sem volt lehetőség. Egyházi ügyekkel az ősi helyi gyűlések ("local assamblies") foglalkoztak. A megyei bíróságokon ("shire courts") a püspök a sheriff-fel együtt elnökölt és a spirituális jellegű ügyek az ágendában az első helyen szerepeltek. Az egyházi bíróságok felállítása I. Vilmoshoz köthető, aki azonban ezt olyan módon valósította meg, hogy a kánonjogi előírások ezek hatásköréről egyáltalán nem, vagy csak jelentős változtatásokkal érvényesülhettek. Az uralkodó 1070-ben elrendelte, hogy a püspökök és főesperesek elé tartozó kérelmek ügyében a százas bíróságok ("hundred courts") ne járjanak el, de lehetőséget adott arra, hogy a püspökök bírósága előtti megjelenést állami karhatalommal kényszerítsék ki. Az ítélkezés három szintje az állandó bíróságok ("settled courts"), a zsinatok és a megyei bíróságok ("county courts") voltak.
A 12. század végére kialakult az egyházi bíróságok nemzetek feletti hierarchikus rendszere, amelybe az angol bíróságok is betagolódtak. Legalsó szinten a főesperesi bíróságok álltak, melyek erkölcsi és fegyelmi ügyekben eljáró büntető bíróságok voltak. Laikusok innen a "court of audience" elnevezésű püspöki bírósághoz tudtak fellebbezni. A püspökök konzisztoriális bírósága a kánonjogban jártas kancellár elnökletével a házassági és a becsületsértési ügyekben járt el. A konzisztoriális püspöki bíróságtól fellebbezés a két érsek valamelyikéhez történhetett: York területén a "Chancery Court of York", Canterbury területén a "Court of Arches" elnevezésű bíróság volt illetékes. A provinciális bíróságoktól laikusok fellebbezésükkel a pápai székhez fordulhattak: a pápai delegátushoz vagy a 14. századtól Rota-nak nevezett pápai személyes bírósághoz, melyet 1331-ben XXII. János szervezett újjá. Az 1330-as évek kiváló pápai auditorja volt William Bateman, Norwich püspöke, a cambridge-i jogi kollégium alapítója. Az ő tevékenysége által a kánonjog dekretális és akadémiai irodalma esetjogi jelentések sokaságával gazdagodott.
- 47/48 -
A jurisdictio belső konfliktusa nem annyira a csatarendbe felállt egyház és a királyi hatalom közötti vita, hanem sokkal inkább common law és a kánonjog, azaz az azonos földrajzi területre vonatkozó azonos érvényességű két rendszer közötti összeütközés volt.[13] Az első nagy konfliktus az 1160-as években a privilegium fori tárgyában jött létre. A klérus világi büntetőbíráskodás alóli mentességéről ("benefit of clergy") 1164-ben a clarendoni zsinaton született kompromisszum.[14] Ha a világi bíróság előtt perbe fogott személy írástudó (clerk) mivolta bizonyítást nyert, az ügyet a püspöki bírósághoz át kellett tenni. Ha a bíróság súlyos bűncselekmény elkövetésében bűnösnek ítélte, elvesztette egyházi státuszát és ügye visszakerült a common law bíróság elé, amely immár világi személyként szabta ki rá a büntetést. Ez a kiváltság kiterjedt a szerzetből kilépett írástudókra is. A terhelt a bíróság előtt azzal bizonyította egyházi személy voltát, hogy az 51. zsoltár 1. versét kibetűzte. Így a "nyakvers"-nek titulált sor ("Könyörülj rajtam én Istenem a Te kegyelmességed szerint, irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet.") megtanulása az analfabéta profi bűnözők számára rendkívül hasznos befektetés volt. Ez a kánonjogi tanítással megegyező eljárás II. Henrik (1154-1189) és Thomas Becket canterbury érsek között személyes vitát okozott. A király szándéka az volt, hogy a common law bíróságok hatáskörét kiterjessze a klérusra is. Az 1170. december 29-én Becket ellen elkövetett orgyilkosság az ország legnépszerűbb szentjévé tette az érseket és Anglia pápai kiközösítéséhez vezetett. II. Henrik kénytelen volt lehetővé tenni a privilégium alkalmazását. Az egyházi személyek egyházi bíróság előtti polgári pereire vonatkozóan több korlátozás is élt. Ha a per tárgya spirituális jelleg nélküli ingatlan vagy követelés volt, az ügyet át kellett tenni a common law bíróságokhoz.
Az angol állami igazságszolgáltatás határai mesterséges, merev jelleget mutattak. Az egyházi és a laikus kérelmek elválasztása a gyakorlatban a megyék szintjén a 12. századig nem valósult meg.[15] A heretikusok elleni küzdelmek sikertelenségét egyházi oldalról azzal magyarázták, hogy a brachium seculare nem kellő mértékben szolgálta a vallási érdekeket: először csak II. Richard (1377-1399) rendelkezett arról, hogy a sheriff az eretnekségbe esett egyházi vagy világi személyt az egyházi bíróság kérésére vesse fogságba.[16] Az utóbbi esetben a kancellária minden egyes ügyben speciális vizsgálatot folytatott le. A középkor során a common law és a kánonjog közötti konfliktus fontos részét képezte a pereskedő magánszemélyek harca az ún. királyi tilalmi writ ("writ of prohibition") tárgyában.[17] A "writ of prohibition" által a peres fél megakadályozhatta az egyházi bíróság előtti tárgyalást, bár az ellenérdekű fél ezt gyakran azzal torolta meg, hogy kiközösítési eljárást kezdeményezett. A "writ of prohibition" leglelkesebb támogatói között a kezdeti időszakban maga a klérus is ott volt annak ellenére, hogy a 13. században a püspökök sokat panaszkodtak a writ tisztán ténykérdésként kezelt, egyszerű kérvény alapján történő kiadása ellen. Az alkotmányjogi vita során I. Edward (1272-1307) kénytelen volt kompromisszumot kötni, melyet 24. statútumában rögzítettek A "writ of consultation"[18] lehetőséget teremtett a tilalmi writ visszavonására, ha az ellenérdekű fél a common law bíróság előtt bizonyítani tudta, hogy a per tárgya spirituális jellegű.
A világi és az egyházi hatáskör közötti határvonalakat 1285-ben a "Circumspecte agatis", majd 1315-ben az "Articuli cleri" statútumok rögzítették. Egyházi jurisdictio alá tartoztak a törvénytelen származás kérdései és a házassági ügyek, ha a per tárgya egy jogszerű házasság - matrimonium de iure - volt. Ha azonban a házasság fennállásának ténye lett kétségbe vonva, common law bíróság ítélt az ügyben. A személyi vagyon nem végrendeleti és végrendeleti öröklésével kapcsolatos ügyekben egyházi bíróság járt el, de common law bíróság rendelkezett hatáskörrel, ha a jogkérdés arra vonatkozott, hogy a testator jogosult volt-e a végső akarata kinyilvánítására. Egyházi hatáskörbe tartozott az erkölcsi bűnöknek, így a fajtalanságnak, a házasságtörésnek és a falánkságnak a büntetése. Az egyházi földterületekkel kapcsolatos ügyek csak akkor voltak kivéve a világi bíróságok hatásköréből, ha a hűbérúr iránti feudális szolgálati kötelezettség nélkül "szabad, tiszta és örökös alamizsnaként" ("in free, pure and perpetual alms") kapta azokat az egyház. Bár az egyházi hivatalok betöltését a püspökök gyakorolták, világi patrónus joga volt a jelölés ("advowson"), melyet a common law bíróságok előtt peresíteni lehetett. A leginkább vitatott hatásköri kérdéseket a tizeddel és a javadalmak tőkejövedelmével kapcsolatos ügyek jelentették. A szerződések a királyi bíróságok elé tartoztak, de a "breach of faith", az esküvel megerősített szerződés megszegése olyan bűnnek minősült, melyet csak az egyházi bíróság büntetése korrigálhatott. Egyházi hatáskörbe tartozott az egyházi személy ellen elkövetett testi sértés, ami a király békéjének a megtörésével volt egyenértékű, valamint a becsületsértés. Ez utóbbi a common law bíróságok előtt a 16. századig nem volt peresíthető. Becsületsértés esetében jogorvoslatként a vezeklés, a bűnbánat szolgált, melyet azonban a gyakorlatban polgári jogi kompenzációra változtattak át. Ez a hatáskörmegosztás a legtöbb angol alattvaló felett mindent átható jurisdictiot biztosított az egyháznak: befolyással bírt a családi ügyekre és a szexuális viselkedésre, valamint az egyházi tanítás határozta meg a
- 48/49 -
jogkövetkezmények jellegét és tartalmát. Másrészt azonban a királyi bíróságok megőrizték a világi tulajdon feletti teljes felügyeletet, valamint kiterjedt patronátusi joguk volt a püspökök, a monostorok és más egyházi testek irányában. Konfliktus esetén a király joga érvényesült: az alapelv mindenkor a pápai autoritás visszaszorítása volt.
A 14. század második felében Anglia vallási viszonyait leginkább a pápai igazságszolgáltatási és pénzügyi politikával szembeni ellenérzés jellemezte. A péterfillérek és a betöltetlen püspökségek javadalmainak Rómába utalása a nemzeti vagyon jelentős részét elszívta. Az 1353. évi "Statute of Provisors" szerint "Anglia szent egyházát" a király és a nemesség látta el beneficiumokkal és ezek az ország jogának védelme alatt állnak. III. Edward (1327-1377) 1376-ban a Jó Parlament összehívásával ennek a felfogásnak kívánt érvényt szerezni. A végső döntés előtt kikérte John Wyclif oxfordi egyetemi tanár véleményét. Wyclif igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy a parlament jogosan tartja-e vissza az ország kincseit. IX. Gergely (1227-1241) reakciója öt átokbulla volt a teológus ellen. Wyclif következetesen vallotta, hogy az elvilágiasodott hierarchia jobban tenné, ha birtokait a világi felsőségre ruházva visszatérne az evangéliumi szegénységhez. Nézete szerint az uralmat vagy rendelkezési jogot az ember közvetlenül Istentől kapja és közvetlenül Istennek felelős ezért minden egyházi közvetítés nélkül.[19] A római katolikus hittételek közül számosat tagadó és kritikával illető Wyclifet az angol lordok, így különösen a régens lancasteri herceg, John of Gaunt támogatásának köszönhetően élete során egyházi hatóság egyszer sem ítélhette el. A konstanci zsinat (1414) azonban elhamvaszttatta "260 tévelygést" tartalmazó könyveit, valamint exhumáltatta csontjait, melyeket elégetve egy folyóba szórtak. 1393-ban a "Statute of Winchester" az 1353. évi rendelkezést megerősítve szigorú büntetést írt elő a királyi bíróságok hatáskörébe tartozó kérelmeknek az országból történő kivitelére. Kétségek merültek fel a pápa státuszát illetően is: Róma püspökeként nem tekinthették olyan személynek, akinek a bíróságok writet küldhetnek. Éppen ezért érvénytelennek tartották az angol királyi bíróságok a pápai kiközösítést is. Királyi támogatás esetén Anglia már ekkor, a 14-15. század fordulóján függetlenedhetett volna Rómától, IV. Henrik (1399-1413) azonban a pápa elkötelezett híveként 1401-ben parancsot adott a Wyclif-követő lollardok megégetésére. A királyi hatalom csak addig tartott igényt a reformgondolatokat kifejtő teológiai irányzat támogatására, amíg Anglia politikai érdeke a pápai hatalom befolyásával szemben ezt megkívánta. A konfliktust alapvetően jogi, nem pedig teológiai szempontból oldották meg.
A 15. század végén a common law és a kánonjog közötti nehéz békének vége szakadt. A "King's Bench"-hez, mint központi felsőbírósághoz keresetek sokasága érkezett a "Statute of Winchester" alapján olyan személyek ellen, akik a jurisdictios határvonalat átlépve egyházi bíróság előtt pereltek. A felek az egyházi hivatalok kapzsiságát, a vallomások kikényszerítését, a perek indokolatlan elhúzódását és az inkvizitórius eljárás igazságtalan voltát panaszolták. A kor röpiratírói, mint VIII. Henrik uralkodása idején St. German úgy foglaltak állást, hogy a királyi jog csak bizalomból ("on trust") engedélyezett az egyháznak igazságszolgáltatási hatáskört, ha azonban az egyház ezzel a bizalommal visszaél, szabadságát épp úgy elveszíti, mint bárki más.[20]1529-ben Thomas Wolsey lordkancellárt, aki egyébként pápai a latere legátus, York érseke és St. Cecilia kardinálisa is volt, a "King's Bench" beismerő vallomása alapján ítélte el autoritásának az angol joggal ellentétes, téves használatáért. A kortársak gyűlölték az ipswichi mészáros elvilágiasodott, álszent fiát, aki a halálbüntetés elől csupán azért menekült meg, mert időközben természetes módon halt meg. Wolsey halálát követően papi személy az övéhez hasonlóan magas állami pozíciót nem töltött be. Az ítélet a reformáció parlamentje által megvalósított jogi forradalom előkészítését jelentette.
Az angol nemzeti egyház létrejöttének közvetlen kiváltó oka VIII. Henrik házassági ügye volt. A mézeshetek után tizenöt évesen megözvegyült Aragóniái Katalin és az elhunyt Arthur herceg után trónra kerülő fivér, Henrik házasságkötését (1510) teológiai nézőpontból két okból lehetett vizsgálat alá venni: anyagi jogi értelemben azért, mert egy férfi testvére feleségét az isteni jog szerint - felmentés esetén sem - veheti el, alaki jogi értelemben pedig azért, mert II. Gyula pápa felmentése, ha az előzőek ellenére tartalmilag nem is érvénytelen, de formailag mindenképp hatástalan.[21] Henriknek az anyagi jogi érv érvényesítéséhez a III. Mózes 20.21-ben[22] és az V. Mózes 25.5-ben[23] található igék közötti "ellentmondást" kellett feloldania az első javára.[24] Ha ez sikerül, akkor nyilvánvaló, hogy a pápai dispensario az isteni jog ellenére történt. Az európai egyetemek szakvéleménye az ügyben általában attól függött, hogy az angol vagy a spanyol udvar fizetett többet a támogatásért. A házasság létrejöttét a felek tényként kezelték: a vita a sógorság házassági akadályának jogi hovarendeléséről szólt, azaz hogy ez az akadály az isteni jogon, a természetjogon vagy a kánonjogon alapul-e. A kanonisták többsége szerint az isteni jog elvéről volt szó, mely alól az V. Mózes 25. 5-ben található szabály kivételt jelent, azaz Isten ebben az esetben maga ad felmentést. Ez a
- 49/50 -
vélemény a gyakorlatban azt jelentette, hogy elutasították a pápa hatáskörét a felmentés adására nézve. Míg a 12-14. században ez a nézet elméleti szinten maradt, most - nyilvánvalóan Henrik igazát bizonyítva - azt eredményezte volna, hogy a pápa nem gyakorolhat aktív befolyást Európa házassági szövetségeire a politikai életben. Mivel tehát több forgott kockán, mint haragos spanyol és angol trón közötti választás, a kanonisták Henrik ellen érveltek: III. Ince bullája szerint a levirátus szokatlan ugyan a kereszténységben, de lehetséges, ha elegendő ok van rá. Ezt az érvelést átvette a Corpus Iuris Canonici is (lib. IV. tit. XIX. c. IX.), azaz a felmentést a pozitív kánonjog szerint meg lehetett adni. VII. Kelemen nem fordult II. Gyula döntése ellen.
Ezek után VIII. Henrik az alaki érv érvényesítésével próbálkozott. A kánonjog szerint a felmentéshez alapos és fennmaradó iusta causa volt szükséges. II. Gyula okként az 1503. évi spanyol-angol, azaz két keresztény nemzet közötti béke megerősítését (bonum pacis) jelölte meg, melyet az angol uralkodó megengedhetetlennek, meggondolatlannak, könnyelműnek, de elsősorban történelmileg hamisnak titulált, hiszen az angolok és a spanyolok Franciaország ellen voltak szövetségesek és a házasság nem létrehozta a békét, hanem csak azáltal volt lehetséges. A pápai szóhasználat azonban ("megerősíteni") Henrik érvelése ellen szólt. A vita elvesztése azt eredményezte, az angol uralkodó számára kiútként csak a római katolikus egyháztól való elszakadás, a reformáció speciális angol útja maradt.
VIII. Henrik képzett teológus volt, aki a Martin Luther ellen írt szenvedélyes hangvételű munkájáért a "Fidei Defensor" címet is megkapta a pápától. A reformáció szellemi tartalmából igazán csak William Tyndale 1528-ban megjelent írása, a "Keresztény ember engedelmessége" ragadta meg, azonban ez sem hitújító jellege, hanem az állami hatalomnak való engedelmesség hirdetése miatt. 1529-ben a Rómától való elszakadás előkészítésére összehívta az ezt követően hét évig ülésező parlamentet. Canterbury érseke érvénytelenítette az uralkodó házasságát, majd 1534-ben a parlament törvényben ("Act of Supremacy") rendelkezett arról, hogy Krisztus után az egyház feje ("supreme head") a király, és hazaárulást követ el az, aki Henrik jogát kétségbe vonja. A Titkos Tanács által szerkesztett "Oath of Supremacy" (1535) elnevezésű szöveg elmondásával esküt kellett tenniük az állami tisztviselőknek és a neves magánszemélyeknek is. Mivel az eskü elmulasztása halálbüntetést vont maga után, Aragóniái Katalin halálát követően leánya, Mária is letette azt. Az 1532 és 1536 közötti időszak parlamenti törvényhozása által Anglia politikai értelemben protestáns állam lett annak ellenére, hogy a katolicizmus még egy ideig népszerű maradt. 1536 és 1539 között Henrik 560 rendházat és kegyhelyet záratott be. Míg a szerzetesek vándorló koldusként folytathatták életüket és a rendházak birtokait az uralkodó a környék nemeseinek adományozta, tovább folyt a protestantizmus európai áramlataihoz tartozó személyek üldözése is. Az elszakadás politikai, nem pedig vallási mivoltának igazolását jelentette 1540-ben az "Act of the Six Articles", amelyben a parlament a római katolikus teológia visszavételéről határozott.
Az eszmei zűrzavar VIII. Henrik halálát (1547. január 27.) követően érte el a tetőpontját. A kilencéves Edward, Jane Seymour fia mellett működő régenstanács, a "Privy Council" olyan nemesekből állt, akik tisztában voltak azzal, hogy a volt monostori földbirtokaikat csak akkor lesznek képesek megtartani, ha Anglia tartósan és teljes egészében protestánssá válik. Az 1549-ben állami törvénnyel bevezetett istentiszteleti rendtartás, a "Book of Common Prayer" megvetette a protestáns liturgia alapjait és az egyház nyelve az angol lett. Véres Mária uralkodásának öt évét (1553-1558) követően I. Erzsébet megpróbált békés választ találni az angol reformáció problémáira. Miközben Skóciában John Knox vezetésével kálvini hatást mutató protestáns államvallás jött létre (1560), Angliában a protestánsok 1559. évi megegyezését követően a királynő, mint "Supreme Governor" ("Supreme Governor of this Realm ... as well in all Spiritual or Ecclesiastical Things or Causes, as Temporal") autoritása alatt álló és az állam szerves részeként működő nemzeti egyház mereven elzárkózott mind a katolicizmustól, mind a protestantizmus egyéb irányzataitól. 1559-et az angliai reformáció záró pontjának tekintik.
Az erzsébeti konszolidáció időszakában az angolok jó része a "könyv népe" ("people of the book") lett, ami ekkor kettős értelemmel bírt: a Biblia népe, mint a Szentíráshoz ragaszkodó, a protestantizmusban szellemi megújulást keresők csoportja, és a "Book of Common Prayer" népe, mint akik politikai érdekből, különösebb hitbeli érdek nélkül csatlakoztak a nemzeti egyházhoz. A konformistáknak az asszosziáció második része nem jelentett problémát,[25] azonban az anglikán egyházon belül jelentkező puritán mozgalom a katolikus tradíciótól való megtisztulásért szállt harcba. A puritanizmus - a gyakran hangoztatott "anglikán versus puritán" ellentétpár tartalmát megcáfolva - a valóságban "nem ellenkezett az angol egyház anglikán karakterével, hanem azon belül a legerőteljesebb és legsikeresebb vallási irányvonal volt",[26] mely a Rómától való elszakadást követő posztreformációnak is nevezett korszaknak aktív és legitim alkotóelemét képezte vallási és politikai színtéren is.
- 50/51 -
A konszolidáció rövid időszakát követően az 1603-ban trónra kerülő Stuartok katolikus külpolitikai orientációja és a puritánok üldözése[27] tovább fokozta a társadalmi ellentéteket. A problémákat az 1628-ban kiadott, a "Magna Carta Libertatumból" "öröklött szabadságokra" hivatkozó "Petition of Right" sem tudta megoldani.[28] Az angol polgári fejlődés a protestáns etikában készen kapta a maga elméletét.[29] A protestantizmus Isten-képének szerves része az a felfogás, hogy az eredendő bűn minden embert terhel, és ez alól senki sem menekülhet saját cselekedetei által, hanem csak Isten ingyen kegyelméből. Az egyenlőség elvéből következik, hogy az egyházszervezet legfontosabb jellemzői a választott tisztviselők, valamint a szabad és egyenlő jogú egyházközségek megegyezésén alapuló konföderáció-szerű társulások - ellentétben a római katolikus egyház hierarchikus rendszerével. A politikai színtéren ez a felfogás a jogegyenlőség kívánalmát jelenítette meg, mely szerint minden polgárt ugyanazok a jogok illetnek meg és ugyanazok a kötelezettségek terhelnek. Ennek megfelelően a "Petition of Right"-ban megfogalmazott szabadságjogok minden angol alattvalóra vonatkoztak ("bárkit, bármi is legyen a rangja vagy állása"), míg a "Magna Carta Libertatum" csupán egy szűk csoport kiváltságait biztosította.
A feudális abszolutista hatalmat támogató, katolikus irányultságú gavallérokkal szemben a polgári parlamentarizmus elvei a rövidre vágott hajú, kerekfejűeknek nevezett puritánok követeléseiben öltöttek testet. Az Oliver Cromwell által vezetett "gyökér és ág" nevű parlamenti csoport célja a püspöki szervezet eltörlése és a király pápista követőinek az országból való eltávolítása volt. Cromwell irányvonalát erősítette az is, hogy az első két év gavallér győzelmeit követően a parlament azzal a feltétellel kapott segítséget a skótoktól, hogy a skót presbiteriánus rendszer szerint átszervezik az anglikán egyházat. Ezt 1643-ban törvény rendelte el. Cromwell személyes vallási, erkölcsi (és politikai) meggyőződésére nagy hatást gyakorolt szüleinek példája, valamint a XIV. Lajos uralkodása alatti erőszakos rekatolizálás elől Angliába menekült és itt "francia prófétáknak" nevezett hugenották szellemi irányvonala.[30] Az 1649 és 1653 közötti köztársasági időszakban leszámolt az Írországba menekült pápista gavallérokkal, majd - immár lordprotektori hatalmánál fogva - bezáratta a bordélyházakat és a színházakat. Vallásszabadságot biztosított a római katolikus egyházon kívül minden felekezet számára és visszahívta Angliába az I. Edward (1272-1307) uralkodása alatt elűzött zsidóságot is.[31]
1660-ban Monck tábornok Richard Cromwell elmozdításával restaurálta a monarchiát. II. Károly a köztársasági időszakban bölcsen presbiteriánus hitre tért, halálos ágyán azonban már katolikus pap oldozta fel. Őt 1685-ben öccse, a katolikus vallású II. Jakab követte. 1660 után a puritánokat és más protestánsokat "disszenterként", azaz az anglikán egyházon kívüli felekezetek tagjaiként üldözték annak ellenére, hogy II. Károly száműzetése idején a hollandiai Bredából kiáltványt intézett az angol néphez, melyben ígéretet tett a vallásszabadság fenntartására. A restauráció évében börtönözték be John Bunyant (1628-1688), a "Zarándok útja" ("The Pilgrim's Progress") című világhírnévre szert tett mű íróját is. Bunyan a börtönben eltöltött tizenkét éve után is folytatta az evangélium nyilvános hirdetését. Az evangéliumi keresztény irodalom gyöngyszemeként számon tartott könyvét Angliában tíz év alatt százezer példányban adták el, és már a 17. században lefordították több európai nyelvre, így magyarra is.[32] 1672. március 15-én II. Károly rendeletében amnesztiát biztosított azoknak a vallási meggyőződésük miatt börtönbüntetéssel sújtott személyeknek, akik politikai bűncselekményt nem követtek el, és engedélyt adott nekik magán-összejövetelek tartására. II. Jakab trónra lépésével a "Church of England" egyeduralmának biztosítása érdekében újra felerősödött a nem anglikán felekezetek üldözése, ami a George Fox által megalapított kvéker egyház jelentős részének az Újvilágba való áttelepüléséhez vezetett.
1688-ban a parlament I. Károly leányát és annak férjét, a protestáns Orániai Vilmost hívta meg a trónra. A két ház együttes követeléseit Vilmos és Mária elismerte, majd 1689-ben "Bill of Rights"[33] néven törvénybe iktatta. A forradalom vívmányaként számon tartott jogi dokumentum elvei jelentősen befolyásolták a klasszikus szabadságjogok fejlődését az Amerikai Egyesült Államokban ("Bill of Rights", 1791) épp úgy, mint az európai kontinensen ("Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata", 1789). Ünnepélyes előszavában kiadásának okát a következőképp fogalmazták meg: az uralkodó "...az általa alkalmazott gonosz tanácsadók, bírák és tisztségviselők segítségével arra törekedett, hogy elnyomja és megsemmisítse a protestáns vallást és e királyság törvényeit és szabadságait". A későbbiekből nyilvánvaló, hogy itt a "Church of England" elnyomásáról volt szó ("... Őfelsége az orániai herceg, aki a Mindenható Isten kegyelméből dicsőségesen közreműködött abban, hogy ez a királyság megszabaduljon a pápaságtól és az önkényuralomtól. .."). A dokumentum céljának meghatározásakor azonban a jogalkotó ismét a "vallásuk, törvényeik és szabadságuk" megjelölést használta, majd ezen "jogok és szabadságok oltalmazása és biztosítása ér-
- 51/52 -
dekében" hetedikként "a protestáns alattvalóknak" a fegyverviselési jogát jelölte meg. Ez az általános, protestáns szóhasználat érvényesült az 1701-ben kiadott "Trónöröklési törvényben" ("Act of Settlement") is, mely szerint a trónképességet a trón várományosának vagy házastársának katolikus vallása zárja ki, és trón ilyen esetben a hannoveri ház rangidős protestáns tagjára száll. Ilyen módon az angol történeti alkotmány részét képező két törvény a nemzeti egyház léte mellett lehetőséget adott az egyéb protestáns egyházak legális működésére.
1689-ben a "Toleration Act" rendelkezései értelmében a nemzeti egyház ("national church") helyét a sokkal pragmatikusabb államegyház ("established church") megjelölés foglalta el: a kereszténység egy irányzata speciális privilégiumokat élvezett, míg a disszenter egyházak kiválásukért és az 1640-50-es évek politikai radikalizmusáért magas árat fizettek, hiszen jogszabályok sora korlátozta a politikai életben és az oktatásban való részvételüket saját államukban.[34] A lelkiismereti- és vallásszabadság korlátozott mértékben, a jogegyenlőség elvének sérelmével valósult csak meg, európai viszonylatban, saját korát tekintve mégis haladó jellegű és egyedülálló volt ez az állapot, hiszen a toleranciának a minimális szintje, a létezés lehetősége biztosítva volt.[35] A következő évszázad végére az angolok keresztény és más vallások sorából választhattak, ami Anglia társadalmát sokkal inkább az ekkor ifjúkorát élő Amerikai Egyesült Államokhoz, mint Európa többi részéhez tette hasonlóvá. A restauráció és a "Toleration Act" (1660-1689) kiadása közötti időszakot általában az "anglikanizmus tridenti zsinatának" nevezik. 1689 után az államegyház nem követelhetett már a királyság minden polgárától állampolgári hűséget, ami által sokkal tisztábban határozhatta meg önmagát, mint mikor a tisztaság csupán anglikán erény volt.[36] Az 1730-as években a lelkészcsaládból származó, Oxfordban tanult John Wesley vezetésével kibontakozó metodista ("módszeres") mozgalom részeként Angliában több mint 360 gyülekezet ("chapels") jött létre, melyek Wesley 1791-ben bekövetkezett halála után kiváltak az anglikán egyházból.[37] Wesley legfőbb érdemének azt tartják, hogy a társadalmi problémákra nem igazán reagáló anglikán egyházzal ellentétben követőit a Biblia útmutatása alapján szorgalmas, tisztességes életre buzdította, és mély politikai konzervativizmusával az iparvidékeket távol tartotta az általa az ördög munkájának nevezett francia forradalom követésétől.[38] A 18. századi Anglia jellemző színfoltja volt az "evangéliumi ébredés"-mozgalom ("the evangelical revival"),[39] amely nevét a Biblián alapuló egyszerű hithez való visszatérésről kapta. Az "evangéliumi ébredés" a puritanizmus újjászületését jelentette, amely ekkor politikai helyett sokkal inkább szociális irányultságú volt.
A nemzeti egyház létrejötte megváltoztatta a common law és az egyházi jog viszonyát, valamint az egyházi bíráskodás jellegét. A középkorban az egyház az angol királyok felségjoga ellenére idegen, az államtól leválasztott testületként működött, az anglikanizmus létrejöttével azonban az egyházi bíróságok mindinkább a világi törvényszékek hatáskörébe akartak belenyúlni, ítéleteiket ezek is a király nevében hozták és a hatásköri viták igazából az állam két szervének konfliktusát jelentették.[40] A szentszékek ("Court of the Archdeacon", "Consistory Court", "Court of Arches", "Court of peculiars", "Prerogative Court", és a Viktória (1837-1901) által felállított "Fegyelmi szék") joghatóságát több ízben korlátozták. IV. Vilmos (18301837) a tizeddel kapcsolatos pereket vonta el, majd Viktória 1857. augusztus 28-án létrehozott egy új házassági ügyekben ("Court of divorce and matrimonial causes") és egy hagyatéki ügyekben ("Court of probate") eljáró bíróságot. A "writ of prohibition" kiadására az ország törvényeinek vagy az állampolgárok szabadságának sérelme esetébe három okból kifolyólag kerülhetett sor: "pro defectu jurisdictionis", ha nem egyházi törvényszék, vagy nem az az egyházi törvényszék rendelkezett az ügyben hatáskörrel, "pro defectu triationis", ha a per főkérdése egyházi hatáskörbe tartozik ugyan, de a mellékkérdés nem, és végül "for proceedings as the law does not warrant", ha a világi jellegű mellékkérdés tárgyában az egyházi bíróság nem a common law, hanem az egyházi jog szabályai szerint járt el. A bírói parancs figyelembe nem vétele esetében az engedetlen bírót és a feleket pénzés szabadságbüntetésekkel sújtották.
A common law és az anglikán egyházjog kapcsolatának legjellemzőbb példája a házassági jog alakulása volt. Az anglikán felfogás szerint[41] a házasság olyan formátlan jogügylet, mely csak a konszenzuson alapul. A "Book of Common Prayer" a formai kellékek elhagyására nem írt elő kifejezetten semmisséget, ami jogbizonytalanságot eredményezett a titkos házasságok (matrimonium clandestinae) esetében. A titkos házasságok más jogterületekre is kihatottak és ezáltal a common law bíróságok számára nagy jelentőséggel bírtak. Míg a feleség öröklési jogi jogállása és a házasságból született gyermekek jogállása az állami bíróságok hatáskörébe tartozott, a common law bíróságok és az egyházi törvényszékek is a válójog saját hatáskörbe vonására törekedtek. I. Erzsébet uralkodása idején olyan módon igyekeztek megnehezíteni a titkos házasságok létrejöttét, hogy gyakorlatban a házassági ügyekben továbbra is hatáskörrel rendelkező egyházi bíróságok a házasságkötésre rábíró felet valamint a tanúkat ex officio eljárás keretében per-
- 52/53 -
be fogták. A titkos házasságokat azonban először csak 1694-ben nyilvánította a parlament büntetendőnek, majd számtalan bill követte azt a restauráció időszaka és 1753 között.[42]
1540-ben a parlamenti törvény, azaz állami jogszabály született a rokoni kapcsolaton alapuló házasságok érvénytelenségéről és a bontó akadályokról, melyet a későbbiek során Mária hatályon kívül helyezett, I. Erzsébet azonban ismét életbe léptetett. Az eljárást az egyházi törvényszékek folytatták le a világi bíróságok kifogása nélkül. A válóperekre a 19. századig az egyházi bíróságok előtt került sor.[43] I. Erzsébet nem a parlamentnek, hanem a legfőbb egyházi bíróságnak, a "Court of High Commissio"-nak adott megbízatást a tartás szabályozására. Ezzel a hatásköri jogosítvánnyal azonban a gyakorlatban 1857-ig az alsószintű egyházi bíróságok is éltek.
1661-ben a Cavalier parlament az 1642 óta királyi jóváhagyás nélkül született törvényeket semmisnek nyilvánította és a kánonjogot az 1640-es állapotnak megfelelően állította helyre. Cromwell halálával eltűnt még az igény is arra nézve, hogy nem egyházi házasságkötést vezessenek be. A "Church of England" létrejöttével megbomlott a házasságkötés vallási formájának egysége, és a clandestin házasságkötés lehetősége már a 16. század során számos vallási feszültséget okozott az anglikán, a római katolikus és a protestáns (kvéker, anabaptista stb.) irányzatok között. A restaurációt követően ez a jelenség ismét felerősödött. A 17. század végén a common law bíróknak nem a matrimonium de facto (azaz a "Book of Common Prayer"-ben meghatározott formai kellékek elhagyásával ill. titokban kötött házasság) és a matrimonium de iure konfliktusa jelentett problémát, hanem az anglikántól eltérő házasságkötési rítusnak az angol jog szerinti jogi relevanciája. A kérdés megoldásához szükséges volt a "compleate" házasságkötés világi jog szerinti fogalmának meghatározása, melyre 1682-ben a "Weld v. Chamberlane Case"[44] kapcsán került sor. A "King's Bench" eljárásának az oka az volt, hogy a házasságot nem a "Book of Common Prayer" rítusa szerint kötötték meg, azaz a konszenzus kinyilvánítása során más szavak hangzottak el, nem került sor gyűrű átadására és a közreműködő papot a forradalmi angol (puritán) egyház ordinálta. A bíróság ítéletében kimondta, hogy a common law szerint ez mégis teljes házassságnak volt tekintendő, mert a konszenzus kinyilvánítására az ordinált pap jelenlétében került sor, azaz az "in facie ecclesiae" feltétel megvalósult. Ez a felfogás III. Vilmos 1689. évi "Toleration Act"-jében jelent meg, amely a házasságkötés formai kellékeit illetően lehetővé tette a "Book of Common Prayer" rítusától való eltérést. Így a kvéker rítus szerint, kvéker kápolnában kötött házasság érvényességét állapította meg a bíróság 1690-ben a "Hutchinson v. Brookbank" ügyben. 1703-ban a "Collins v. Jessot" ügyben a felek titkos házasságának érvényességét állapították meg, mondván: "If a contract be per verba de praesenti, it amounts to an actual marriage which the very parties themselves cannot dissolve by release or other mutual agreement, for it is as much a marriage in the sight of God as if it has been in facie ecclesiae"[45] Az a jogi bizonytalanság, mely az angol jogfejlődésben a házassági bíráskodási hatáskör kapcsán az egyházi és a common law bíróságok között fennállt, ebben az esetben is megmutatkozott: a common law szerint teljesnek, azaz érvényesnek nyilvánított a bíróság ítéletében egy clandestin házasságot, majd ezt azzal folytatta, hogy ha a felek korábban már együtt éltek, az egyház joga szerint büntetendők.
Az 1754. évi "Lord Hardwick's Act" minden formátlan konszenzust érvénytelennek nyilvánított és formai kellékként háromszori kihirdetést, két szavahihető tanú és az ordinali pap jelenlétét, valamint utólagos anyakönyvi bejegyzést írt elő. Szülői beleegyezés hiányában a házasságkötés semmisnek minősült és a közreműködő pap hivatalát vesztette. Az egységes rendszer alól kivételt a zsidók és a kvékerek jelentettek. A törvény 18. cikkelye szerint rájuk nézve nem alkottak új jogot, hanem az 1689. évi "Toleration Act" értelmében továbbra is formai kötöttség nélkül köthettek házasságot, de saját vallásuk előírásainak megfelelően. A római katolikus vallásúak és az egyházon kívüliek is erre a rendelkezésre hivatkozhattak, ha házasságuk állami elismerését kívánták, bár általában inkább külföldön kötöttek házasságot. Az angol reformáció tehát alapvetően nem alakította át a házassági jogot, hanem tradicionálisan kánoni maradt. A Rómától való elszakadás ilyen értelemben csak marginális változásokat eredményezett. A "Church of England" spirituális hatalomként - államegyházi mivoltából fakadóan - maga is része volt az államnak, karja a "Body Politic"-nek. A házassági jog változásai jó például szolgálnak arra nézve, hogy a világi jogászok csak ott támadták meg az egyházi hatáskört, ahol az érintett más, hozzájuk tartozó területeket is.
A 18. század végével kezdődően Anglia vallási viszonyait a kor követelményeinek megfelelően több szempontból átalakították. III. György (1760-1820) felmentette az őket sújtó büntető jogszabályok alól azokat a római katolikus állampolgárokat, akik a király hűségére letették az 1773-ban megfogalmazott esküt.[46] Az 1828-29-es évek politikai és jogi változásai lehetővé tették a katolikusok és a nonkonformisták egyenjogúsítását. Sir Robert Peel miniszterelnök kora poli-
- 53/54 -
tikai stílusának hiteles képviselőjeként tory párttagsága ellenére támogatta ezt a törekvést. Az "An Act for the Relief of His Majesty's Roman Catholic Subjects" című törvénycikk (1829) az egyházi személyek kivételével aktív és - egy meghatározott eskü letétele után - passzív választójogot, valamint hivatalviselési jogot adott a katolikusoknak, mely alól kivételt csak a régens, a lordkancellár és még három más főhivatal képezett. Mindez a tory-anglikán szövetség sikertelenségét igazolta, akik a következő időszakban, 1846 és 1874 között alig öt évre szerezték csak meg a politikai hatalmat. A nonkonformisták és a katolikusok támogatásával a liberális irányvonal továbbvitte a megkezdett reformokat. 1858-ban a parlament tagjaitól megkövetelt keresztény eskü módosításával valósították meg az angliai zsidó kisebbség politikai egyenjogúsítását. Lionel de Rothschild 1858. július 26-án foglalt helyet először a Közösségek Házában.[47] 1851-ben Angliában első ízben tartottak hivatalos népszámlálást, melynek eredménye szerint a nemzet nem volt olyan mértékben vallásos, ahogy ezt feltételezték. A népesség 60%-a járt csak rendszeresen templomba. Ezen belül 5,2 millió állampolgár vallotta magát anglikánnak, szemben a 4,5 millió nonkonforrnistával és a majdnem félmillió római katolikussal.[48] Ezek az adatok kétségbe vonták az államegyházi státusz fenntartása iránti igényt és a "Church of England" társadalmi támogatottságát.
Angliában az állam és az államegyház kapcsolatának alapját mindmáig a Rómától való elszakadást követően alkotott jogszabályok képezik Az uralkodó viseli a "Supreme Governor of the Church" címet, elsőszámú alattvalója a canterbury érsek, aki rangban megelőzi a miniszterelnököt és a lordkancellárt is. A királyt ez az egyházi méltóság egyházi szertartás keretében koronázza meg. A királyt megilleti az érseki és püspöki székek, valamint az egyéb egyházi hivatalok betöltésének joga, mely utóbbit a "First Lord of the Treasury" javaslata alapján gyakorol. Számos egyházközségnek a korona a patrónusa, azaz joga van a lelkész jelölésére ("ius presentando"). A hivatalviselő személyének kiválasztása ezek szerint az államtól függ, amelyet a belügyminiszteren keresztül gyakorol a megüresedéstől számított 6 hónapon belül. A két érsek, valamint a londoni, a winchesteri és a durhami püspök hivatalánál fogva tagja a Lordok Házának. Ezen kívül további 20 hely és szavazat illeti meg a püspököket, amely által hatékony alakítói lehetnek a mindenkori politikai életnek. Az államegyház alsópapsága nem rendelkezik passzív választójoggal a Közösségek Háza vonatkozásában.
Az állam és az egyház kapcsolatára különös befolyással van, hogy a parókiák sok esetben egybeesnek a közigazgatási körzetekkel és az egyházalkotmány szerint az a személy, akinek lakóhelye a parókia területén van, tartozzon bármely felekezethez is, az anglikán lelkész szellemi irányítása alatt áll. A fakultatív polgári házasság elvének megfelelően a jegyespárok választhatnak a polgári és az egyházi házasságkötés között. Az utóbbi esetében a lelkészek a házassági anyakönyvet az állami előírások szerint vezetik és a házasságkötés megtörténtéről közokiratnak minősülő igazolást állítanak ki. A lelkész jogosult aláírások hitelesítésére, hivatalos nyilatkozattételre, erkölcsi bizonyítvány kiadására állami hivatali állások megpályázásakor és gyermekek örökbefogadásakor, valamint nevelt gyermek átadásakor. Ebből következően feladatai vannak az állami gondozásba vétel és az iskolaügy területén is. A londoni "Church Commissiones", azaz az egyházi vagyonkezelő iránymutatásainak megfelelően egyházközségi tanács hozzájárulásával a lelkész maga állapíthatja meg a házasságkötések és az egyházi anyakönyvből történő felvilágosítások díját. Állami juttatásban a fenti feladatok elvégzéséért nem részesül. Az egyház az államtól anyagi támogatást nem kap azóta, hogy 1936-ban megváltották a termőföldek egyházi tizedét. Kivételt képeznek azok az egyházi személyek, akik az állam megbízásában tábori lelkészként vagy büntetés-végrehajtási intézetekben lelki gondozóként tevékenykednek.[49] Az egyháztagokat egyházi adó vagy tagdíj nem terheli. A lelkész egyébként javadalmasa az egyházközség vagyonának és így joga van annak jövedelmeire, valamint a lelkészi lakás és telek használatára. Az egyházközségekben rendszeresen kerül sor pénzgyűjtésre. Az így befolyt összeg felhasználásáról a lelkész az egyházközségi tanács javaslata szerint határoz. Minden keresztény felekezet lelkésze mentes a hadkötelezettség alól.
Az állam nagy befolyással rendelkezik az anglikán egyházi jogalkotásra és bíráskodásra. Az egyházi renddel és a tanokkal kapcsolatos döntések a parlament és a "Privy Council", a király titkos tanács hatáskörébe tartoznak. Eszerint a zsinati határozatokhoz, valamint a "Church Assembly" határozataihoz a parlament és a király hozzájárulására van szükség még abban az esetben is, ha az a liturgiái előírások megváltoztatására vonatkozik.[50]
1945 után - párhuzamosan az egyházon belüli reformmozgalmakkal - felerősödött az állam semlegességének a megvalósítása iránti igény. Általában mellőzték a walesi és az észak-írországi példa követését, azaz az állam és az egyház tökéletes elválasztásának gondolatát. Az állam óvakodott a radikális megoldásoktól, az anglikán egyház pedig attól tartott, hogy ez a még mindig számottevő egyházi vagyon kisajátításához vezetne. Lord Robert Cecil vezetésével egy királyi bizottság már 1930 és 1935 között kísérletet tett az általános újraszabályozásra, majd 1950-ben York érseke, Cyrill Garbett "Church and
- 54/55 -
State in England" című művében fogalmazta meg elképzeléseit. 1970-ben az A. M. Ramsey canterbury érsek vezetésével működő 13 tagú Chadwick-bizottság négyéves munka után tárta a nem teljes szétválasztás elvén álló javaslatát az angol közvélemény elé. Az egyházak nagyobb egysége érdekében helyet szándékozott biztosítani a Lordok Házában a szabadegyházak vezetőinek, akikkel uniós tárgyalásokat folytattak. A bizottság két alapvető alapkövetelményt fogalmazott meg: az istentisztelet és a tanok minden kérdése a generális zsinat autoritásába tartozzon és a 16-17. századból származó, az egyház szabadságát csorbító jogszabályok veszítsék hatályukat, valamint hozzanak létre egy reprezentatív egyházi választási bizottságot, melynek feladatköre az állammal egyetértésben történő kinevezésekre vonatkozna.
Az újraszabályozás csak az oktatásügy vonatkozásában valósult meg 1944-ben. 1870-ig a felső- és középiskolák az egyházak, így főként az államegyház irányítása alatt álltak, ahol pedig nem volt egyházi iskola, a felügyelet ellátására helyi iskolabizottságot hoztak létre. 1944-ben az egyházi iskoláknak belső autonómiát adtak. Minden iskolában kötelezővé tették a vallásoktatást, melyen a gyermek a szülők belátása szerint vett illetve vesz részt. Az állam Angliában az 1944. évi iskolatörvény szerint maximálisan 50% hozzájárulást fizet az egyházi iskoláknak. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az OTKA F 025433 sz. pályázat támogatásával készült.
[1] John Locke: Levél a vallási türelemről, Budapest, 1992, 26. o.
[2] Az 1869. április 22-re meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest, 1869-1870, I-IV. köt., 1-100. országos ülés 1869. április 22. és 1870. január 20. között
[3] Az 1869. április 22-re meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest, 1869-1870, V-VII. köt., 101-145. országos ülés 1870. január 21. és 1870. március 17. között
[4] Az USA vallásügyi viszonyainak jogtörténeti fejlődésével egy külön tanulmányban foglalkoztam. Lásd: Az állam és az egyház kapcsolata az Amerikai Egyesült Államok történetében. In: JURA 1998. május V. évf. 1. sz. 30-34. o.
[5] Ehhez hasonlóan államegyház Skóciában a kálvini-presbiteriánus egyház, de a "Church of Wales", azaz Wales és Monmouthshire anglikán egyháza önként mondott le 1920. március 31-én az államegyházi pozíciójáról ("Welsh Church Acts" 1914, 1919), mint ahogy ezt már 1871-ben megtette a "Church of Irland" is.
[6] Az alapvető irodalom Anglia vallási viszonyainak jogtörténeti elemzése kapcsán: John H. Baker: An Introduction to English Legal History, Butterworths, 1990, Emil Friedberg: Gränzen zwischen Staat und Kirche und die Garantien gegen deren Verletzung, Tübingen, 1872, I. köt., Henri Lévy-Ullmann: The English Legal Tradition, Its Sources and History, London, 1935, Facts and Figures about the Church of England, Church Information Office, London, 1962, Paul Wohlfarth: Katholizismus in England, In: Schweizerische Rundschau, 1956/57. évf. 9. sz., Johann Loserth: Studien zur Kirchenpolitik Englands im 14. Jahrhundert, In: Sitzungsberichte der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien, Phil. - hist. Kl. 1897, 136. kötet és 1909, 156. köt., Szántó György Tibor. Anglia története, Budapest, 1994, David McDowall: An Illustrated History of Britain, Longman, 1989, Nigel Yates: Buildings, Faith and Worship: the liturgical arrangement of Anglican churches 1600-1900, Oxford, 1991, Stephen W. Sykes: The Integrity of Anglicanism, London, 1978, Denis L. T. Bethell: English Black Monks and Episcopal Elections in the 1120s, In: English Historical Review, 1969, 84. sz., Peter teisching: Kirche und Staat in den Rechtsordnungen Europas. Ein Überblick, Freiburg, 1973
[7] A northumbriai Edwin 618-ban a már katolikus kenti uralkodó nőtestvérét kérte feleségül, akivel a házasság feltételeként - a szabad térítés ígéretével - egy püspök is utazott. V. Bonifác (619-625) az ifjú feleséget férje meggyőzésére szólította fel, majd "buzdításul" a következőkkel fejezte be levelét: "Nem csak védelmeződnek, az apostolok fejének, Szent Péternek áldását küldjük, hanem egy ezüst tükröt és egy arannyal díszített elefántcsont fésűt is..." Idézi: Szántó György Tibor. uo.: 19. o.
[8] A kelta kereszténységről bővebben lásd: Rex Gardner: Miracles of healing in Anglo-Celtic Northumbria as recorded by Venerable Bede and his contemporaries: a reappraisal in the light of twentieth century experience. In: British Medical Jurnal, 1983. dec, 2-31. o., David McDowall: uo.: 13-15. o., Aubrey Gwynn: A History of Irish Catholicism, Dublin, 1968, Kenneth Hurlstone Jackson: A Celtic Miscellany, Cambrige, 1951
[9] A placetum regium, azaz a bullák kihirdetésének királyi engedélyhez való kötöttsége a normann korszakot végigkísérte, mint ahogy ezt III. Edward 1343. évi rendeletének szöveg is jelzi: "Ne quis infra regnum Angliae deferat litteras, bullas seu instrumenta aliqua Regi et populo praejudicialia..." Idézi: Emil Friedberg: uo.: 732. o.
[10] Emil Friedberg: uo.: 730. o.
[11] Denis L.T. Bethell: uo.: 673-698. o.
[12] A 13. században az egyház keretein belül megvalósuló új szellemi mozgalom volt a barátok testvéri szövetsége ("brotherhood"). A brotherhood vándor prédikátorait nem az egyház csillogása, hanem a lelkek megmentése foglalkoztatta. Mintegy ellentéteként a kolostorok és katedrálisok jólétének, a keresztény igazságokat az egyszerű emberek körében hirdették. Lásd hozzá: George Gordon Coulton: Five Centuries of Religion, 1929-50, Cambridge, II. kötet: The Friars and the Dead Weight of Tradition, 1200-1400 és Ernest W. McDonnel: The Beguines and Beghards in Medieval Culture, New Brunswick, 1954
[13] Szántó György Tibor: uo.: 56. o. A lovagi kultúra meghonosított bizonyos "keresztényi elveket". Így a normann Angliában gyakorlatilag nem alkalmaztak halálbüntetést, hanem ehelyett szemkitolást, végtaglevágást vagy kasztrációt, nehogy a leendő bűnösök elszaporodjanak,
[14] A zsinati rendelkezés szövegét közli: Emil Friedberg: uo.: 736. o.
[15] Lásd bővebben: John H.Baker: uo.: 146-147. o.
[16] II. Richard 2. Statútuma 5. Cikkely, Idézi: Emil Friedberg: uo.: 733. o.
[17] Lásd bővebben: John H. Baker, uo.: 149. o.
[18] A "writ of consultation"-ról bővebben lásd: Emil Friedberg: uo.: 738-744. o.
[19] Wyclif tevékenységéhez lásd: John Gilchrist: The Social Doctrine of John Wyclif, In: Canadian Historical Association: Historical Papers, 1969, 157-165. o., Gotthard Viktor Lechler: Johann von Wiclif und die Vorgeschichte der Reformation, Leipzig, 1873. I. kötet, Frantisek Palacky: A huszitizmus története, Budapest, 1984
[20] Lásd bővebben: John H. Baker, uo.: 151. o.
- 55/56 -
[21] A különböző elméletek ismertetését lásd: Jürgen Graf: Die Auswirkungen der englischen Reformation auf das englische Recht. Juristische Schriften Band 7, Köln, 1994, 60149. o.
[22] "Ha pedig elveszi valaki az ő fiútestvérének feleségét: vérfertőzés az, az ő fiútestvérének szemérmét fedte fel, magtalanok legyenek."
[23] "Ha testvérek laknak együtt és meghal egy közülük és nincs annak fia: a megholtnak felesége ne menjen ki a háztól idegen férfiúhoz, hanem a sógora menjen be hozzá, és vegye el őt magának feleségül, és éljen vele sógorsági házasságban."
[24] Nyilvánvalóan két teljesen eltérő szituációt szabályoz a fenti igehelyeken a Tóra: az első esetben a Get (válólevél) kiadásával elbocsátott feleség és a volt férj fivére közötti kapcsolatról van szó, míg a második esetben az elhunyt fiútestvérének kötelezettségéről, hogy a megholtnak magot támasszon és így a nevét fenntartsa (levirátus).
[25] Az 1549 és 1642 között 290 kiadást megért imakönyv szerepéről és koráról lásd: Judith Maltby. Prayer book and people in Elisabethan and early Stuart England, Cambridge, 1998, 15-18. o.
[26] Judith Maltby: uo.: 9. o.
[27] Az Angliából kivándorló puritánoknak az amerikai gyarmatok politikai berendezkedésére gyakorolt hatásának elemzéséhez lásd: J. Hector St. John Crévecoeur. Letters from an American Farmer, New York, 1904. 54. o. in: Sidney E. Mead: Das Christentum in Nordamerika. Glaube und Religionsfreiheit in vier Jahrhunderten, Göttingen, 1987. 21. o. és Jerald Brauer: Protestantism in America: A Narrative History, London, 1966
[28] A "Petition of Right" szövegét közli: Kovács István -Szabó Imre: Az emberi jogok dokumentumokban, Budapest, 1976, Függelék, 589-592. o.
[29] Vö. Kónya Imre: Kálvinizmus és társadalomelmélet, Budapest, 1979, 333. és 388-392. o.
[30] Lásd bővebben: Donald W. Dayton: Theological Roots of Pentecostalism, The Scarescrow Press, 1987, Stanley McConnel (szerk.): Dictionary of Pentecostal and Charismatic Movements, Zondervan, 1988
[31] Az 1290-es kiűzést követően csak a 16. században kezdődött meg a zsidóság Angliába való félénk visszatelepülése. VIII. Henrik uralkodása alatt már létezett egy titkos zsidó közösség: az uralkodónak nem volt tudomása arról, hogy több mint húsz udvari zenésze zsidó származású. 1594-ben az I. Erzsébet elleni összeesküvéssel vádolt marannus Rodrigo Lopez perét és kivégzését követően a zsidó közösség tagjainak többsége portugál vagy spanyol római katolikusnak álcázva Hollandiába menekült. A puritánok előtérbe kerülése a zsidóság iránti érdeklődés felerősödését hozta magával, mivel a puritánok a Biblia szövegének és hagyományának a megőrzőiként tisztelték őket. Cromwell 1655. szeptemberében kezdett tárgyalásokat Manasse ben Jiszráéllal a visszatérésről, majd a whitehalli konferencián (1655. decemeber 4-18.) a kereskedők képviselőitől elhangzott ellenvélemények következtében hivatalos nyilatkozat nélkül engedélyezte a visszatérést. 1664. augusztus 22-én az angliai zsidóság petíciót intézett II. Károlyhoz, aki erre formálisan is meghirdette a toleranciát. Ezt a rendelkezést 1674-ben és 1685-ben, a francia nantes-i ediktum visszavonásának évében, újra megerősítették. 1700-ban került sor az első zsidó személy, Solomon de Medina nemesi rangra emelésére. Lásd bővebben: Élie Barnavi (szerk): A zsidó nép világtörténete, Torino, 1995, 140-141. o.
[32] Életéről és munkásságáról lásd bővebben a következő mű előszavát: John Bunyan: A zarándok útja - Bővölködő kegyelem, Budapest, 1995
[33] A "Bill of Rights" szövegét közli: Kovács István - Szabó Imre: uo.: Függelék, 595-598. o.
[34] Judith Maltby: uo. 235. o.
[35] A 17. század jellemző eseményei voltak a kontinensen a valdensek piemonti kiirtása 1655-ben, a remonstránsok (arminiánusok) üldözése az államegyházzá vált holland protestantizmus részéről az 1618. évi dortrechti nemzeti zsinatot követően, a harmincéves háború és a rekatolizáció állami karhatalommal való támogatása a Habsburg uralmi térségben.
[36] Locke politikai menekültként, a városi orvoskollégium dékánjának titkos vendégeként Amszterdamban írta meg a 17. század végi Anglia és Hollandia vallási viszonyait jól tükröző "Epistola de tolerantia" című művét 1685-ben, mely először 1689-ben, a "Toleration Act" hatálybalépésének évében jelent meg. Ebben a szakadárság kérdéséről a következőképp írt: "Egyszóval: aki nem tagad olyasmit, amit Isten szava kifejezetten hirdet, s nem csinál elkülönülést olyasmi miatt, ami a szent szövegben kimondottan nem foglaltatik, az nem lehet sem eretnek, sem szakadár, bármennyire ócsárolt neve van a keresztény nevet viselő szekták előtt, sem azoknál, akik akár egyénként, akár összességükben azt állítják róla, hogy elpártolt az igazi egyháztól." Lásd: John Locke: uo.: 66. o.
[37] Wesley szemléletmódjának alakulására döntő hatást gyakoroltak a cseh-morva testvérek egy csoportjából 1727-ben a pietista Zinzendorf gróf szászországi birtokán létrejött herrenhuti közösség lelkészei. A metodista egyház ilyen módon a huszitizmus cseh-morva irányzatának és a pietizmusnak a táptalaján nőtt fel. Wesley életéről és tevékenységéről lásd bővebben: James McConnel Buckley: Constitutional and Parliamentary History of the Methodist Episcopal Church, New York, 1914
[38] David McDowall: uo.: 124-125. o.
[39] Lásd bővebben Arnold A. Dallimore: Georges Whitefield, Wheaton, Crossway Books, 1990
[40] A két korszak összevetését lásd: Emil Friedberg: uo.: 744-750. o. és John H. Baker: uo.: 150-152. o.
[41] A házassági jog változásához lásd: John H. Baker: uo.: 545-559. o. és Rolf Kuschfeldt: Stellung und Funktion von Form und Öffentlichkeit der Eheschließung im Wandel der englischen Rechts- und Gesellschaftsordnung vom 13. bis zum 20. Jahrhundert. Sponsalia de praesenti und common law. Göttinger Rechtswissenschaftliche Studien, 144. köt., Göttingen, 1990, 112-142. o.
[42] Míg a római katolikus egyház 1563-ban a tridenti zsinaton meghatározta a házasságkötés formai kellékeit, a "Church of England" nem követte azt az utat. A clandestin házasságok nem voltak ismeretlenek a késő Tudor korban, így Sir Edward Coke, legfőbb államügyész 1598-ban egy magánházban kötött házasságot második feleségével. Lásd bővebben: John H. Baker: uo.: 548-549. o.
[43] Az anglikán egyházjog a házasság felbonthatatlanságának elvén állt, így csak a felek a mensa et throno elválasztására vagy a vinculo matrimonii válásra kerülhetett sor. Lásd bővebben: John H. Baker: uo.: 565. o.
[44] Lásd: Rolf Kuschfeldt: uo. 110. o.
[45] Lásd: Rolf Kuschfeldt: uo. 115. o.
[46] Az eskü szövegét teljes terjedelmében közli Emil Friedberg: uo. 751-752. o., melyből most a lényegi kitételeket idézzük. "...That I will be faithful, and bear true allegiance to our most gracious Sovereingn Lord King Georges the Third, and him will defend to the utmost of my power...And I do swear, that I do reject and detest, as unchristian and impious, to believe that it is lawful to murder or destroy any person or persons whatsoever, for or under pretence of their being heretics, and also, that unchristian and impious principle that no faith is to be kept with heretics. ... and I do declare, that I do not believe that the Pope of Rome, or any other foreign prince, prelate, state or potentate, has or ought to have any temporal or civil jurisdiction, power superiority or preeminence, directly or indirectly within this realm..."
[47] Élie Barnavi: uo. 141. o.
[48] David McDowall: uo. 141. o.
[49] A büntetés-végrehajtási intézetekben zajló lelki gondozói tevékenységről lásd: James A. Beckford - Sophie Gilliat: Religion in Prison. Equal Rites in a Multi-Faith Society, Cambridge, 1998, 27-29. o. Az 1952. évi "Prison Act" szerint minden büntetés-végrehajtási intézetben egy anglikán lelkésznek kell szolgálatot teljesítenie. A lelkészt a felelős államtitkár nevezi ki, de működését a helyi püspök engedélyezi. Az elítéltek felekezeti hovatartozásáról jegyzőkönyvet kell vezetni, valamint minderről tájékoztatni kell a megbízott lelkészt. Ha a nem anglikán vallásúak száma magas, saját felekezetük lelkészei is engedélyt kaphatnak a szolgálatra. A törvény azonban megtiltja ezeknek a lelkészeknek a nem az ő vallásukhoz tartozó elítéltek látogatását. Tekintet nélkül a regisztrált felekezeti hovatartozásra, minden elítéltnek lehetősége van arra, hogy az anglikán lelkész szolgálatát vegye igénybe.
- 56/57 -
[50] Így a "Book of Common Prayer", az 1549-ből származó istentiszteleti rendtartás 1662 óta változatlan formában volt hatályban egészen az első világháború idejéig. A revízió már hosszú idő óta szükséges lett volna nem csak az egyházi tanok területén, hanem nyelvi szempontból is. Több mint húsz évig tartó tárgyalások után 1927-ben elkészült egy tervezet, melyet azonban a Közösségek Háza kétszer is visszautasított. A vita során a kifogások dogmatikai kérdésekre vonatkoztak, így például a szakramentum fogalmának lényegére. Mivel nem volt már lehetséges az 1662-es változathoz való visszatérés, egy másik, megfelelő tervezet pedig az anglikán egyház belső feszültségei miatt még váratott magára, a püspökök engedélyezték papjaiknak az 1928-as változat használatát, amivel azonban a püspökök és az egyházi személyek is pénz- és szabadságbüntetéssel fenyegetett vétséget követtek el. Az állam ennek ellenére nem vett tudomást erről az intézkedésről. Lásd bővebben: Peter Leisching: uo. 20. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
