A döntés: RJ kontra Stadt Offenbach am Main (C-580/19. sz. ügyben 2021. március 9-én hozott ítélet), az Európai Unió Bírósága
Mostanra megállapítható, hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) munkajogi - szociálpolitikai - tárgyú ítélkezési gyakorlatának egyik meghatározó pillérévé vált az Európai Parlament és a Tanács munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK irányelvét (a továbbiakban: 2003/88/EK irányelv) vizsgáló ítéletcsoport. A munkaidő és pihenőidő alapvető szabályairól szóló uniós jogforrás rendelkezései közül is kiemelkedő gyakoriságúak az európai bírósági joggyakorlatban a 2003/88/EK irányelv 2. cikkét elemző jogesetek, ugyanis számos további jogvita, de legalábbis munkavállaló és munkáltató között vitatott kérdés fundamentuma a munkaidő egységes, uniós jogi fogalmának interpretációja. Mivel a 2003/88/EK irányelv a pihenőidő fogalmát a munkaidő fogalmához képest határozza meg,[1] ezért annak eldöntése, hogy egy adott periódus vagy munkavállalói tevekénység munkaidőnek vagy pihenőidőnek minősül-e - köztes kategória hiányában -, voltaképpen a munkavállaló szerződésszerű és az uniós, valamint a tagállami munkajogi szabályoknak megfelelő teljesítése kapcsán kulcsfontosságú. Mivel a 2003/88/EK irányelv 2. cikk 1. pontjában foglalt definíció nem kizárólag a tényleges munkavégzés tartamát, hanem a munkavállaló által teljesített rendelkezésre állási időtartamot is magában foglalja, ezért sok esetben - így a jelen elemzés tárgyát képező ítéletben is - nehéz eldönteni azt, hogy a rendelkezésre állás, azaz a tényleges munkavégzést nélkülöző periódusok közül melyek és milyen feltételek fennállása mellett számítandók be a munkavállaló munkaidejébe. Habár az EUB-nak kiterjedt esetjog áll rendelkezésre e vonatkozásban, a vizsgálat aktualitását mi sem igazolja szemléletesebben, mint az a tény, hogy a vizsgált ítélettel egy napon egy másik, hasonló tárgyú, a jelen döntésben többször is hivatkozott ítéletet is hozott az EUB.[2] Mindenesetre a munkaidő és a pihenőidő koncepciójának elhatárolása nem csupán formális, definíciós szempontok alapján fontos, hanem az ítéletben is megemlített további aspektusok mentén is; így utalni szükséges a 89/391/EGK irányelvre[3] és az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 31. cikk (2) bekezdésére is. Mindkét jogforrás szorosan összefügg a munkaidő és a pihenőidő szabályozásával, illetőleg azok tartalmával, hiszen maga a 2003/88/EK irányelv is elsődlegesen a munkavállalók egészségének védelmét célozza azáltal, hogy valódi korlátok közé szorítja a teljesítendő munkaidő tartalmát, a Charta pedig alapjogi szinten szól a méltányos és igazságos munkafeltételekről, amelyek között kiemelt helyen szerepel a munkaidő korlátozásához és pihenőidőhöz való jog. A vizsgált ítélet alapján arra a kérdésre kaphatunk választ, hogy az uniós jog szerint munkaidőnek minősül-e az olyan, készenlét keretei között teljesített rendelkezésre állás, amely során a munkavállalónak képesnek kell lennie arra, hogy védőruhájában és a munkáltató által rendelkezésére bocsátott szolgálati gépjárművel, a közúti közlekedésről szóló szabályozástól való eltérést biztosító jogok és az e gépjárműhöz kapcsolódó elsőbbségi jogok gyakorlásával húsz percen belül elérje városának határát, illetve, hogy mi a jelentősége annak e kérdés megítélésében, hogy milyen gyakran és hány alkalommal szükséges ilyen módon készenlétben lennie. Az ítélet konklúziója és indokolása újabb adalékot jelent az irányelvi munkaidő-fogalomhoz, illetőleg elősegíti a munkavállaló által teljesítendő készenlét (rendelkezésre állási kötelezettség) munkajogi megítélésének egységesítését.
1. A döntés alapjául szolgáló tényállás
2. A tagállami bíróság döntése és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
3. Az EUB ítélete
4. Az EUB ítéletének jelentősége
5. Következtetések a magyar munkajogra nézve
- 51/52 -
Az eredeti ügy felperese (RJ) közszolgálati alkalmazottként - csoportvezető tűzoltóként - dolgozik munkáltatójánál, az Offenbach am Main-i tűzoltóságánál, munkaideje a jogszabályban rögzített "rendes" szolgálati időből és a rendszeres "BvE" szolgálatból áll.[4]
Utóbbi olyan speciális készenlétet jelent, amely keretei között "a 2. fokozat szerinti felszerelést, az ahhoz szükséges személyzettel együtt, főszabály szerint a riasztástól számított 20 percen belül be kell vetni a bevetés helyszínén [...]"[5] Ezt egészíti ki az Einsatzdienstverfügung der Feuerwehr Offenbach (az offenbachi tűzoltóság bevetési szolgálati utasítása), eszerint ugyanis a "»Beamter vom Einsatzleitdienst« (a tűzoltásvezetői szolgálat tisztviselője, »BvE«) riasztása a esetén e tisztviselő köteles haladéktalanul, a közúti közlekedésről szóló szabályozástól való eltérést biztosító jogok és elsőbbségi jogai gyakorlásával a bevetés helyszínére kivonulni."[6] Vagyis a felperest terhelő készenlét tartalma a következőképpen összegezhető: "[a] »BvE« szolgálatát elérhető helyen történő rendelkezésre állás keretében látja el, és tartózkodási helyét e szolgálat ellátása alatt úgy kell megválasztania, hogy betartsa a 20 perces bevetési időt. Ez a szabály betartottnak minősül, ha a tisztviselő a közúti közlekedésről szóló szabályozástól való eltérést biztosító jogok és elsőbbségi jogai gyakorlásával a tartózkodási helye és Offenbach am Main város határa közötti 20 perces menetidőt tart be. Ez a menetidő közepes sűrűségű forgalom és rendes út és időjárási viszonyok mellett érvényes."[7]
A BvE szolgálat tartama 17:00 és másnap 7:00 között hétköznapon, illetve péntek 17:00 és hétfő 7:00 közötti, és elrendelhető a negyvenkét órás munkahetet követően is, azaz tipikusan hétvégén. Az alapügy felperese egy évben átlagosan 10-15 alkalommal teljesített ilyen készenlétet, a vitatott, hároméves időszakban 126 alkalommal, amelyből húsz alkalommal került sor tényleges munkavégzésre. RJ ennek megfelelően munkáltatójánál kérelmezte ezen szolgálatok munkaidőkénti elismerését és ennek megfelelő díjazását, azonban a munkáltató ennek nem tett eleget.[8] Válaszként a munkavállaló keresetet indított arra hivatkozva, hogy bár a rendelkezésre állás során - annak készenléti jellegénél fogva - nem volt köteles a munkáltató által meghatározott helyen tartózkodni, a munkáltató által a munkavégzés felvételére szabott időtartam nagyon rövid volt, így szabadideje jelentős mértékben korlátozott a már említett BvE szolgálatteljesítés természete miatt.
Az alapügyben eljáró darmstadti közigazgatási bíróság (Verwaltungsgericht Darmstadt) tehát jelentős és nehezen feloldható dilemmával találta szembe magát a munkaidő fogalmát, illetőleg a nem a munkáltató által kijelölt helyen teljesítendő készenlét jogi minőségét illetően. Bár a tagállami bíróság számos szempontot figyelembe vett, ítéletet nem tudott hozni a felperes által teljesített készenlét munkajogi megítélését illetően, így az EUB-hoz fordult.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
