Jelen tanulmány azt vizsgálja, hogy a jogalkotó milyen válaszokat adott a nemzetiségek országgyűlési képviseletének hiányával összefüggő bírálatokra. Lényeges szempont, hogy a képviselői mandátum megteremtésével politikai képviselet, pártképviselet jön létre, amely "minden" érdek mentén szerveződik. Ettől sarkosan különválasztjuk - intézményi szinten is - a nemzetiségi érdekképviseletet, illetve a nemzetiségi jogvédelmet. A kedvezményes képviselői mandátum létrehozatalával egy ennyire lecsökkentett parlamentben a nemzetiségekkel kapcsolatos ellenérzések jelentősen növekedhetnek, illetve nem tudjuk megoldani a frakciók kérdését sem. A szerző álláspontja szerint egy modern második országgyűlési kamara sok érdekképviseleti problémát (a nemzetiségit is) megoldana, de a második kamara "hajója" ismét elment, úgyhogy a nemzetiségi képviselet kapcsán most nem az a legfontosabb, hogy ezt vizionáljuk. A tanulmány végső konklúziója, hogy a nemzetiségek politikai képviseletének alternatívájaként az érdekképviseleti megoldás (szószóló intézménye, önkormányzatok) irányába lehetne fejleszteni a jelenlegi szabályozást.
Az mindannyiunk számára ismert, hogy 1993-tól oktatási, kulturális és nyelvi jogokat érvényesíthetnek a nemzetiségek Magyarországon, s ez a katalógus az elmúlt két évtizedben folyamatosan bővült, de ez sem tudta maradéktalanul ellensúlyozni, hogy az elmúlt időszakban folyamatosan bírálatok érték a magyarországi nemzetiségi politikát.
Az egyik állandósult kritika a kisebbségek országgyűlési képviseletének a hiányával függ össze. Vajon az Alaptörvény és a rá épülő törvények hatálybalépésével sikerült-e megfelelően orvosolni ezt a hiányosságot? A téma aktualitását adja a 2014-es országgyűlési választásokkal kapcsolatos ismeretek, számok értékelése, illetve az ezek alapján megfogalmazott lege ferenda javaslatok.
A vonatkozó Európa Tanácsi források és a környező országok szabályozásának rövid bemutatása után a hatályos hazai szabályozás vitatott kérdéseit, állapotát kívánjuk bemutatni és - némely lényeges vonatkozása tekintetében - értékelni.[1]
Az államok egy jogilag kötelező, általános nemzetiségvédelmi egyezmény létrehozását egyszerűen el kívánják kerülni, azon nehézségek miatt, amelyek egy kötelező nemzetközi szerződésből erednének, valamint azért, mert ezt a fontos, szuverenitást is érintő kérdést minden állam maga kívánja szabályozni.[2] Nincs tehát a nemzetiségek képviseletének egységes nemzetközi modellje - az államok messzemenő autonómiát élveznek a jogi és intézményes megoldások tekintetében. Nem mintha ne lenne parlamenti képviselete a nemzetiségeknek számos országban, azonban e mögött rendszerint az adott ország saját, önálló döntése, nem pedig nemzetközi szerződés áll.[3]
A nemzetközi jog regionális (egyetemes) formájában a kisebbségek közügyekben való részvételének biztosításáig megy el, aminek azonban számos formája lehet. Az Európa Tanácsban a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye is nagyon általánosan fogalmaz és a parlamenti képviselet biztosítása a kétoldalú szerződéseinkben sem jelenik meg egyértelmű kötelezettségként.[4] A Keretegyezmény 15. cikke szerint "[a] Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy megteremtik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára azokat a feltételeket, amelyek a kulturális, a társadalmi és a gazdasági életben, valamint a közügyekben - különösképpen az őket érintőkben - való részvételhez szükségesek."
Az Európa Tanács soft law dokumentumai között kevés olyan forrást találunk, amelyek ösztönzik az államokat arra, hogy teremtsék meg a nemzetiségek számára a parlamenti képviseletet, hiszen nincs egyetlen üdvözítő, mindenütt alkalmazható megoldás. Az 1623. számú ajánlás felhívja az államokat arra, hogy fordítsanak figyelmet a nemzetiségek parlamenti képviseletére[5]; az 1134-es ajánlás a nemzetiségek azt a jogát rögzíti, hogy részt vegyenek az identitásuk megőrzésével és fejlesztésével kapcsolatos döntések meghozatalában és végrehajtásában[6]; az 1201-es számú ajánlás pedig a helyi autonómiaformák lehetőségét említi a nemzetiségi többségű régiókban[7].
A Velencei Bizottság (hivatalos nevén a Joggal a Demokráciáért Bizottság) is kevés ízben foglalkozott a nemzetiségek parlamenti képviseletével választójogi állásfoglalásai kapcsán, ezek is a konkrét településszerkezeti, demográfiai jellemzők feldolgozása alapján tart-
- 584/585 -
ják alkalmasabbnak hol ezt, hol azt a megoldást. A Jó választási gyakorlatokat tartalmazó ajánlás szerint a nemzetiségek számára fenntartott képviselői helyekre vonatkozó speciális garanciák vagy a mandátumelosztás rendjéhez képest kedvezőbb speciális szabályok elvi szinten összeegyeztethetőek a választójog egyenlőségének elvével. A Velencei Bizottság hangsúlyozta azonban: mivel e szabályok előnyben részesítésnek minősülnek, fontos a szükségesség és arányosság elvének szigorú betartása, vagyis csak a cél eléréséhez feltétlenül szükséges kedvezmények alkalmazása javasolt.[8]
A 2008-ban elfogadott Jelentés a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek kettős szavazatának kérdéséről[9] a kettős szavazat kifejezést abban az értelemben használja, amelyben a nemzetiséghez tartozó személy szavazatot ad le a versengő politikai pártokra az általános, parlamenti választásokon, de van egy extra szavazata is arra, hogy ettől függetlenül nemzetiségi parlamenti képviselőre is szavazhasson. A Velencei Bizottság utal arra, hogy az extra szavazat kivételes intézkedés, és csak akkor igazolható, (i) ha lehetetlen elérni a célt az egyenlő választójogot kevésbé sértő intézkedésekkel, (ii) ha átmeneti jellegű, és (iii) ha csak egy kis létszámú kisebbséget érint.[10]
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 1. Kiegészítő Jegyzőkönyve szerint: "A Magas Szerződő Felek kötelezik magukat arra, hogy ésszerű időközönként, titkos szavazással szabad választásokat tartanak olyan körülmények között, melyek a törvényhozó testület megválasztását illetően biztosítják a nép véleményének kifejezését."[11]
Az Emberi Jogok Európai Bírósága - eltérően az Egyezmény számos egyéb cikke tekintetében kibontott joggyakorlatától - a választási kérdések ügyében roppant visszafogott[12], és a kormányok széles körű mozgásszabadságát hangsúlyozza, a tekintetben, hogy összeegyeztessék a nemzetiségvédelmi szempontokat az alkotmányos és választójogi hagyományokkal.[13]
Következésképpen a nemzetközi szervezetek nem marasztalhatták el Magyarországot a nemzetiségek országgyűlési képviseletének hiánya miatt, mert az nem felelt volna meg valamely nemzetközi elvárásnak (e tekintetben ilyen kialakult általános gyakorlatról nem beszélhetünk), azonban az Alkotmánybíróság 35/1992. (VI. 10.) AB határozatának egy értelmezését alapul véve, az önkötelezés betartásának elmaradását számon kérhették.[14]
Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában és Ukrajnában nincs kedvezményes rendelkezés a nemzetiségi indulók számára, így ezen államokban a rendes politikai arénában kell megküzdeniük a nemzetiségi pártoknak. Németországban, Szerbiában és Lengyelországban a nemzetiségi szervezet által állított listának nem kell elérnie a parlamentbe jutáshoz szükséges bejutási küszöböt - az egy mandátum eléréséhez szükséges szavazatszámot kell elérni. Romániában, amennyiben az általános szabályok szerint[15] nem szerez egy adott nemzetiség szervezete mandátumot, képviselői székhez juthat közösségük az alsóházban, ha legalább 10%-át elérik annak a szavazatszámnak, ami egy országgyűlési képviselő megválasztásához szükségeltetett. Az olasz Szenátusba, ahol alapvetően a régiók képviseltetik magukat, 3 képviselőt küldhet a németajkú provincia, Dél-Tirol. Finnországban a svéd többségű Åland szigetek önálló választókerületként többségi rendszer szerint küld egy képviselőt a parlamentbe.[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
