https://doi.org/10.59851/jk.81.06.4
Az uniós polgárság számára biztosított konzuli védelem a többi jogosultságtól eltérően, nem csupán a tagállamok között, de extraterritoriális viszonylatban is fokozza az uniós polgárok védelmét. Legfőbb célja a képviselet nélküli állampolgár uniós tagállam általi megsegítése harmadik államok területén, ezáltal a tagállamok az Unió határain túl jogosultak és egyben kötelezettek a bajba jutott uniós polgár részére történő támogatás nyújtására. Érdemes ugyanakkor a konzuli védelem egy speciális szegmensére, a fogvatartottak számára biztosított védelemre kiemelten fókuszálni, tekintettel arra, hogy szabályozása a konzuli védelem általános szabályozásához képest eltérő utat jár be az Unió jogalkotásában. Vajon az Európai Unió tagállamai által és egyben azok területén megvalósított védelem a nemzetközi jog univerzális, regionális vagy bilaterális szabályaihoz viszonyítottan képes-e magasabb szintű védelmi hálót alkotni, és ha igen, miben nyilvánul meg annak specialitása?
Tárgyszavak: konzuli védelem, fogvatartás, VCCR 36, EU alapjogok
Consular protection for EU citizens, unlike other rights, enhances their protection not only between Member States but also extraterritorially. Its main purpose is to assist unrepresented citizens on the territory of third countries, thus giving Member States the right and duty to assist EU citizens in distress outside the EU. However, it is worth focusing on a specific segment of consular protection, namely the protection of detainees, as its regulation follows a different path in EU legislation compared to the general regulation of consular protection. Does the protection provided by the EU within the territory of its Member States constitute a higher level of protection than universal, regional, or bilateral rules of international law and, if so, what makes it specific?
Keywords: consular protection, detention, fundamental rights, contact with nationals of the sending state
Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) és az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Alapjogi Charta) által biztosított konzuli védelemhez való jog érvényesülése nagymértékben függ a tagállamok nemzeti szabályozásától, hiszen a vonatkozó irányelv[1] megállapításai szerint az államok kötelesek a konzuli védelem azon szintjét biztosítani a tagállami állampolgárnak harmadik állam területén, melyet saját állampolgáruknak nyújtanának az adott szituációban. E szabályozás a hátrányos megkülönböztetés tilalmából indul ki és nagymértékű diszkréciót hagy a tagállamok kezében a konkrét segítségnyújtási szituációkat illetően.[2] Más szemszögből közelít ugyanakkor az Unió a konzuli védelem biztosítására, ha a tagállamok között, az Unió területi joghatóságán belül megvalósuló szabadság, biztonság és jog térségén belül a szabadságukban korlátozott vagy attól megfosztott személyek számára biztosítandó konzuli védelemi jogosultságokról van szó.
A 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés az alapjogok biztosításának három szempontból is kiemelt figyelmet szentelt. Egyrészt az Alapjogi Chartát jogi kötőerővel ruházta fel, másrészt rögzítette az Unió csatlakozásának kötelezettségét az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez (a továbbiakban: EJEE)[3] történő csatlakozásra,[4] valamint az alapvető jogok védelmét az uniós jog álta-
- 273/274 -
lános elveként határozta meg. Mindazonáltal annak ellenére, hogy a Szerződés lefektette az Egyezményhez történő csatlakozás kötelezettségét, annak gyakorlati megvalósulására egyelőre nem mutatkozik reális esély.[5] Az Unió ugyanakkor tiszteletben tartja és elősegíti az Egyezményben foglalt jogok érvényesülését, kiemelt hangsúlyt fektetve a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elősegítésére. Ezen célkitűzés által vezérelve az Unió részletes szabályokat fektet le az Alapjogi Chartából, valamint az EJEE-ből eredő jogok garanciáinak biztosítására, melyek közül jelen tanulmány a konzuli védelemhez - azon belül is a konzuli kapcsolattartáshoz való jogot - vizsgálja. A tárgyalt jogosultság tekintetében ugyanis a nemzetközi joggyakorlatban kifejezett vita tárgyát képezi, hogy mely alanyi kör minősül a konzuli kapcsolatokról szóló 1963. évi bécsi egyezmény[6] (a továbbiakban: BKE) által lefektetett jogosultság jogalanyának.
A tanulmány módszertani kiindulópontja annak vizsgálata, hogy a konzuli kapcsolattartáshoz való jog a nemzetközi jog és az európai uniós jog metszéspontjában miként értelmezhető jogalanyi jogosultságként, különös tekintettel a szabadságuktól megfosztott vagy abban korlátozott személyek helyzetére. A kutatás kiinduló tétele, hogy a konzuli jog hagyományos, államközpontú megközelítése - amely a konzuli érintkezést elsősorban a küldő állam és annak konzuli tisztviselői funkcionális jogosultságaként fogta fel - a nemzetközi jog humanizálódásával, valamint az európai uniós alapjogi jogfejlődéssel párhuzamosan fokozatos átalakuláson ment keresztül.
Ennek megfelelően a tanulmány első módszertani pillére dogmatikai elemzésre épül, amely a konzuli kapcsolattartáshoz való jog jogalanyi természetét vizsgálja. A kutatás központi kérdése e körben az, hogy e jogosultság alanya kizárólag a konzul és rajta keresztül a küldő állam-e, vagy pedig a fogvatartott külföldi személy maga is önálló jogalanyként jelenik meg. A kérdés dogmatikai jelentősége abban áll, hogy a jogosulti pozíció meghatározása közvetlen hatással van-e a jog kikényszeríthetőségére, valamint arra, hogy a konzuli kapcsolattartás a klasszikus államközpontú konzuli jog keretei között marad-e, vagy az emberi jogi jogvédelem részévé válik.[7]
A tanulmány második módszertani pillére az európai uniós jogfejlődés normatív és funkcionális elemzésére épül. E körben a kutatás azt vizsgálja, hogy az Európai Unió elsődleges és másodlagos jogforrásai miként járulnak hozzá a konzuli kapcsolattartáshoz való jog egyéni jogként történő elismeréséhez és tényleges érvényesüléséhez a fogvatartottak vonatkozásában. A módszertani megközelítés alapja annak feltárása, hogy az uniós jogalkotó a tisztességes eljáráshoz, a szabadsághoz és biztonsághoz, valamint a hatékony jogorvoslathoz való jog garanciarendszerébe miként integrálta a konzuli kapcsolattartás intézményét.
A vizsgálat külön hangsúlyt fektet arra, hogy az uniós másodlagos jog - elsősorban az eljárási jogokat harmonizáló irányelvek révén - milyen szerepet tölt be az érintett jogosultság gyakorlásának biztosítása során. Nem csupán megerősíti a nemzetközi jog által lefektetett minimumkövetelményeket, hanem azokat részletezi, konkretizálja és kikényszeríthető kötelezettségekké alakítja át a tagállami hatóságok számára.
A tanulmány összehasonlító módszer felhasználásával az európai uniós szabályozást a nemzetközi jog univerzális és regionális kereteihez viszonyítva értékeli. E megközelítés célja annak feltárása, hogy az uniós jogalkotás miként lép túl a klasszikus konzuli jog államközpontú logikáján, és hogyan járul hozzá ahhoz, hogy a konzuli kapcsolattartáshoz való jog a fogvatartott személy oldalán alapjogi jellegű, egyénileg felhívható és jogorvoslattal biztosított jogosultságként jelenjen meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
