Az elmúlt években meglehetősen nagy vita alakult ki a nemi erkölcs elleni bűncselekmények jelenlegi szabályozásának helyességét illetően.[1] A kritikák középpontjában a közösülés fogalmának törvényi hiánya, a fajtalanság elnevezésének problémás volta, és a minősített esetekkel kapcsolatos esetleges korábbi alkotmányos visszaélések állnak. Magam részéről ehhez a jogirodalmi disputához kívánok adalékokkal szolgálni a nemi erkölcs elleni bűncselekmények magyar jogtörténeti vonatkozásait illetően, hiszen a jelenleg vitatott kérdések csak az előzmények ismeretében érthetőek meg.
A honfoglalás előtti magyarság nemi viszonyainak és a nemiséghez fűződő erkölcsiségének megismerése nem egyszerű feladat, hiszen csak korlátozott számú forrás áll rendelkezésünkre. Nagyon sok esetben csupán a múlt homályában történő tapogatózásnak lehetünk részesei, amelynek bizonyító ereje, valamint történeti hűsége kétséges és vitatható. Mindezek ellenére feltétlenül szükségesnek tartom az ős-magyarság nemiségének vázlatszerű bemutatását, hiszen ez a társadalmi hagyomány történeti előképe és fontos szabályozási alapja az Árpádok későbbi rendelkezéseinek.
A magyarság az anyaságot, és a család intézményét, hasonlóan a többi belső-ázsiai néphez igen jól ismerte.[2] Kezdetben az anyajogú család volt a kizárólagos együttélési forma, a gyermekek születésüktől fogva az anyához tartoztak. A vérségi rend és a leszármazás az anya személyéhez kapcsolódott, az öröklés rendjén a nagybátyai öröklés érvényesült. A család feje nem az apa, hanem az anya legidősebb fiútestvére volt. Egyes szerzők, különösen Györffy György szerint az ősmagyarok még nem ismerték fel a fogantatás és a születés közötti összefüggést. Ennek ellenére őseink nagy valószínűséggel monogám kapcsolatokban éltek, amely teljes mértékben elütött a környező türk népek poligámiájától.[3] A történelemtudomány által joggal vitatott, de a hagyomány által sokszor hivatkozott Anonymus szerint a monogámia egyedüliségére utal a szláv vezér "Mén Marót" elnevezése is, ahol a jelző a magyarokétól gyökeresen különböző családfelfogást valló szláv népek poligámiájára mutat rá.[4] Természetszerűleg, amennyiben ismeretes monogám 'házasság', akkor megsértésének is következménnyel kell bírnia, amely a vándorló magyar törzseknél kizárólag a megsértett férfi magánbosszújában testesült meg.[5] A honfoglaló magyarság a szemérem és a nő elleni bűntetteket a családfő hatalmának megsértéseként értékelte, és a vérbosszú alkalmazásának engedett teret. A letelepedettség és a kiépült állami-jogi keretek hiányában közösségi büntetőjogról egyáltalán nem beszélhetünk, a bűncselekményre adott választ csak a sértetti megtorlás jelentette. Bár egyes szeméremsértő cselekményekkel már e korban is találkozhatunk, azok tételes dogmatikai kidolgozottsággal értelemszerűen nem rendelkeztek, és üldözésük csak szokásjogi úton volt lehetséges.
A honfoglalást, majd leginkább az államalapítást követően megindult a magyar büntetőjog írásba foglalása, és valamiféle rendszerezése, melynek sorából a nemi erkölcsöt sértő cselekmények sem maradhattak ki. Az Árpád-házi királyok jogalkotását a kánonjogi alap és a patrimoniális jelleg hatotta át. Még meglehetősen szűk a büntetőjogi tilalmi lista, a büntetés a megsértett társadalom természetes reakciója. A patrimoniális büntetőjogot egységes szemlélet jellemezte, csak az elkövetett cselek-
- 343/344 -
ményre vonatkozó jogkövetkezmények mértéke és módja változott. A szankció meghatározása a pillanatnyi társadalmi helyzet függvénye volt, az egyes bűncselekmények fogalma azonban szükségszerűen azonos maradt. A korai magyar királyság büntetőjogának nemiség fogalma viszonylag tágan került meghatározásra, alapját a Biblia hatodik parancsolata képezte, amelynek értelmezésében mindig a hivatalos egyházi felfogás volt az irányadó. A paráznaság a nemi élet mindennemű szokatlanságát jelentette, amelyet az egyházi tanítások bűnnek tartottak, és amit a közfelfogás is elítélt.[6] A szeméremsértő tetteket az állami szabályozás a közbűncselekmények körében helyezte el, és kezdetben három csoportra osztotta. Elsőként a szoros értelemben vett paráznaságot, vagyis a házasságtörést tilalmazta, másodikként az erőszakkal kikényszerített nemi cselekményeket határozta meg, végezetül a nő-rablás büntetéséről rendelkezett.
I. (Szent) István törvénykönyvei, amelyek a kiépülő keresztény állam megteremtésében kiemelkedően fontos szerepet játszottak, és melynek szabályaiban nem csak a nyugati, zömében egyházjogi hatások mutathatóak ki, hanem a hazai szokásjog elemei is.[7] A jogszabályokat a vallási hatás mellett a rendi társadalom megszilárdítását szolgáló, alapvetően tulajdonjogi irányultság hatja át. A rendelkezések a szemérem elleni támadásokkal kapcsolatban meglehetősen szűkszavúak, hiszen csak a nőrablást, valamint a szabadok és a szolgák közötti tilalmazott nemi viszonyokat rendezik. A nőrablás, vagyis a raptus, a meg nem engedett házassági célból történő emberrablás és az esetleges erőszakos közösülés összefoglalásaként határozható meg. A régi magyar szokásban még nem volt tilalmazott, a büntetőjogi oltalmat a letelepedés adja meg. Merényi Kálmán szerint itt a nemi erőszak csak a házasság kikényszerítésére szolgáló eszköz, amelyet nem értékeltek önálló bűncselekményként.[8] A büntetése igen enyhe, kizárólag vagyoni hátrányban határoztatik meg, amelynek mértéke az elkövető rendi állásához igazodott.[9] A másik törvényi tényállás a szabad ember más szolgálóleányával történő paráználkodását tartalmazza.[10] A paráznaság mint törvényi tényállási elem ebben az esetben tágan értelmezendő, hiszen nem csupán a házasságtörést jelenti, hanem minden olyan közösülést, vagy fajtalankodást, amelyet előzetesen papi áldás nem törvényesített. Igaz, a tilalom nem minden parázna cselekményre vonatkozott, hiszen saját szolgálójával bárki büntetés nélkül folytathatott nemi viszonyt. A bűncselekménnyé nyilvánítás okai egyrészt magánjogi jellegűek, a szolgálók feletti rendelkezési jogot védik, másrészt a társadalmi berendezkedés határainak tiszteletben tartását kényszerítik ki. A tettest első- és másodízben vérig vesszőzik és megnyírják, ám harmadik esetben már a szabad státusát is elveszítheti, amennyiben nem képes megváltani magát. A korai szabályozás más szeméremsértő tetteket nem minősít bűncselekménnyé, így azok eseteiben - különösen a házasságtörés kapcsán - a korábbi szokásjogi gyakorlat érvényesült.
I. (Szent) László büntetőjogi rendelkezéseinek újításai közül a szankciórendszer radikális szigorítását, és az egyházi büntetési nemek állami szabályozásba történő beépítését érdemes kiemelni. A magyar jogtörténetben elsőként kerültek meghatározásra a házasságtörés büntetőjogi következményei. Főszabályként a férjet megillette a feleség megölésének a joga, mégpedig nem csupán a tettenérés esetében.[11] Angyal Pál Bonfiniusra utalva tényként említi, hogy az ily módon elítélt feleséget lovakkal, vagy egymáshoz hajlított fákkal szaggatták szét, de Vámbéry Rusztem később cáfolja a fenti állítást.[12] A rendelkezésből nem derül ki, hogy mi történik a tettenért házasságtörőkkel, a feleséget nyilván itt is meg lehetett ölni, de a cselekményben részes férfi büntetése nem ismeretes. Ha azonban a feleséget ártatlanul ölték meg, a rokonai bíró elé vihették ügyét, és a férjtől vérdíjat követelhettek. Amennyiben a férj nem kívánta felesége halálát, ügyét állami szabályok szerint bíró elé tárhatta, aki az egyházjog követelményei alapján bűnbánatot írt elő a feleség számára, majd a férfi dönthetett arról, hogy asszonyát vissza fogadja-e vagy sem.[13] A büntetés a korszak büntetési rendszeréhez képest meglehetősen enyhe és emberséges.[14] Az erőszakos közösülés önálló bűncselekményként került meghatáro-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
