A közelmúltban látott napvilágot a 1030/2005. (IV. 4.) sz. Kormányhatározat[1] az új társasági törvény (a továbbiakban: új Gt.) koncepciójáról (a továbbiakban: Koncepció), amely az új Gt. téziseinek meghatározásán kívül elrendelte azt is, hogy a normaszöveg kidolgozására 2005 első félévében kerüljön sor annak érdekében, hogy abból még ez év második felében törvény legyen. A Koncepciót jegyző Kodifikációs Bizottság szerint az "új Gt.-nek a konszernjog tekintetében a legfontosabb nyitása - a német jog mintájára, de a Konszernjogi Európafórum alapelveinek is megfelelően - az elismert vállalatcsoport intézményének bevezetése lenne az uralmi szerződés intézményesítésével együtt"[2] A Koncepció tehát - az 1997-es kudarc[3] ellenére - ismét kísérletet tesz arra, hogy egy a hatályos társasági törvényben (a továbbiakban: Gt.) ma még teljesen ismeretlen[4] konszerntényállást vezessen be: az uralmi szerződés megkötésével létrejövő elismert vállalatcsoportot (= szerződéses konszern a német részvényjogban). A Kodifikációs Bizottság e tényállás külön fejezetben való szabályozását a hazai igényeknek való megfeleléssel[5] és az európai fejlődés irányával[6] indokolja.
Dolgozatunkban arra vállalkozunk, hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogy a vállalatcsoport-fejezet koncepciója a magyar törvényalkotó üdvözölendő, s a hazai igényeknek, valamint az európai fejlődés irányának egyaránt megfelelő lépéseként, vagy - éppen ellenkezőleg - baklövéseként értékelhető. A válasz érdekében először a Koncepciónak az elismert vállalatcsoportra vonatkozó javaslatát vetjük össze az irányadó német szabályokkal, középpontba állítva az ezekkel kapcsolatos gyakorlati tapasztalatokat (II.). Ezután a Koncepciót a Konszernjogi Európafórum javaslataival hasonlítjuk össze (III.). Az Európai Bizottság Cselekvési Terve idevágó részének bemutatása útján pedig vázoljuk a vállalatcsoport társasági jogi harmonizációjának jelenlegi és lehetséges jövőbeli irányát (IV.). Végezetül nem csak e vizsgálatok eredményeit foglaljuk össze, s vonjuk le abból következtetéseinket
- 403/404 -
(V.), hanem röviden vázoljuk azt is, hogy hazánkban a vállalatcsoport társasági jogi szabályozását - véleményünk szerint - milyen feltételek között lehetne megvalósítani (VI.).
A Koncepció azzal a lépéssel, hogy az uralmi szerződés megkötéséhez a - hazai gazdasági életben is minden bizonnyal "burjánzó" - vállalatcsoportok (= konszernek) társasági jogi elismerését kapcsolja, ezek társasági - szervezeti - jogi "megragadására" tesz kísérletet. A vállalatcsoportok társasági jogi "megragadását" először a német részvénytörvény (a továbbiakban: AktG) kísérelte meg, amikor 1965-ben kiterjesztette szabályozási tárgyát - a vállalati szerződések (Unternehmensverträge) között - a német polgári jog dogmatikájában egyébként ismeretlen[7] uralmi szerződésre [Beherrschungsvertrag, AktG 291. § (1) bekezdés első mondat első tagmondat]. A német törvényalkotó e lépéséből a német konszernjogi szakirodalom azt a következtetést vonta le, hogy az uralmi szerződés önálló társasági jogi funkcióval bír.[8] Ez alatt azt értik, hogy az uralmi szerződés szerepe elsősorban a jogilag önálló vállalatok közötti, alá-fölérendeltségi viszony[9] társasági - szervezeti - jogi keretének a megteremtésében áll: az uralmi szerződés megkötésével a szerződés egyik oldalán lévő részvénytársaság (a továbbiakban: leányvállalat) a részvényjog által elismert függő, hierarchikus viszonyba kerül a szerződés másik oldalán lévő vállalattal (a továbbiakban: anyavállalat) szemben, s a leányvállalat ügyvezetése de iure áthelyeződik az anyavállalatra [AktG 18. § (1) bekezdés második mondat és 17. § (1) bekezdés]. A leányvállalat ügyvezető szervében beálló - részvényjogi - változást egy utasításadási jog teszi "láthatóvá", ami - mint az uralmi szerződés legkarakterisztikusabb jogkövetkezménye - az anyavállalat ügyvezető szervét közvetlenül illeti meg a leányvállalat ügyvezetésével szemben [AktG 308. § (1) bekezdés]. A felek érdeke közötti - részvényjog által elismert - hierarchiából adódik, hogy az anyavállalat érdeke az uralmi szerződés megkötését követően törvény által kinyilvánított primátust, elsőbbséget élvez a leányvállalat érdekével szemben. Ez abban jut kifejezésre, hogy az anyavállalat számára ilyenkor adott a jogi lehetőség, hogy akár olyan utasítást is adjon a leányvállalat ügyvezető szervének, amely a leányvállalatnak hátrányt (kárt) okoz. Másként fogalmazva: ekkor nincs részvényjogi akadálya annak, hogy saját érdekét az anyavállalat akár a leányvállalat érdekével szemben, annak hátrányára is érvényesítse. Ennek "mindössze" az a feltétele, hogy a leányvállalatnak hátrányt okozó utasítás az anyavállalat számára előnnyel járjon. Ha ez a tényállási elem megvalósul, akkor az ilyen utasítás jogszerűnek minősül, s ezért annak végrehajtására a leányvállalat ügyvezető szerve - főszabály szerint[10] - kötelezetté válik [AktG 308. § (2) bekezdés]. A jogszerű utasítás végrehajtására vonatkozó kötelezettség ugyanakkor módosítja a leányvállalat ügyvezető szervének - az általános részvényjogban lefektetett szervezeti - a leányvállalattal szemben fennálló felelősségét [AktG 76. §, 111. § (4) bekezdés]. A módosulás abban áll, hogy mindaddig, amíg a leányvállalat ügyvezető szerve az anyavállalat jogszerű utasítását hajtja végre, nem alkalmazhatók vele szemben az általános felelősségi szabályok [AktG 310. § (3) bekezdés].[11]
Mindezekhez képest másodlagosak - de nem elhanyagolhatóak - az uralmi szerződés megkötéséhez kapcsolódó azon jogkövetkezmények, amelyek a leányvállalat védelmét vannak hivatva biztosítani: az anyavállalatot a leányvállalattal szemben terhelő veszteségkiegyenlítés kötelelzettsége [AktG 302 (1) és (3) bekezdések], a hitelezők irányában fennálló biztosítékadási kötelezettség (AktG 303. §), valamint azok a
- 404/405 -
kötelezettségek, amelyek a kisebbségi tagoknak méltányos "nyereség" (AktG 304. §), illetve a leányvállalatból való kilépésük esetén méltányos végkielégítés [AktG 305. § (1) bekezdés] teljesítésével járnak. E -vázlatosan bemutatott - szervezeti keret között működő vállalatcsoportot nevezi a német szakirodalom szerződéses konszernnek.[12]
Az AktG a szerződéses konszern mellett megpróbálta "megragadni" a leányvállalatban való részesedésszerzés útján létrejövő faktikus konszernt is (AktG 15-22. §§, 311-318. §§). Lényeges szabályozási eltérés figyelhető meg azonban a tekintetben, hogy a leányvállalat szervezeti rendje a faktikus konszernben részvényjogilag "érintetlen" marad, ezért továbbra is az ügyvezetésre vonatkozó "általános" részvényjogi szabályok érvényesülnek. E formációban az anyavállalat nem jut társasági jogi irányítási eszköz, azaz utasításadási jog birtokába. Az anyavállalat leányvállalaton belüli cselekvésének részvényjogi határát - a szerződéses konszernnel ellentétben - a leányvállalat eltérő érdeke jelenti [AktG 311. § (1) bekezdés]. Így főszabály szerint tilos a leányvállalatnak hátrányt okozó anyavállalati befolyás gyakorlása. Ezen elv érvényesülése céljából az AktG "különös" felelősségi tényállásokat tartalmaz az anya- és a leányvállalat ügyvezető szerveire vonatkozóan (AktG 317-318. §§). Az AktG azonban "felhigítja" ezt az elvet, mivel - következetlenül - a 311. § (1) szakasz utolsó tagmondatában mégis felhatalmazást ad arra, hogy befolyását az anyavállalat akár a leányvállalat hátrányára is érvényesíthesse.[13] Ennek feltételéül az AktG azt követeli meg, hogy az anyavállalat az okozott hátrányt a leányvállalatnak azonnal, de legkésőbb az üzleti év végéig térítse meg [AktG 311. § (2) bekezdés]. Annak érdekében, hogy az okozott hátrány megtérítésére sor kerüljön, a leányvállalat ügyvezető szerve köteles az ún. függőségi jelentésben (Abhängigkeitsbericht) minden az anyavállalattal és/vagy a konszernhez tartozó más (leány-)vállalattal kötötött jogügyletet külön-külön dokumentálni, majd azt egy független könyvvizsgálóval ellenjegyeztetni (AktG 313. §). Az AktG - egyik legnagyobb fogyatékosságaként - a függőségi jelentés tartalmának nyilvánosságra hozatalát azonban nem írja elő, amivel súlyosan elnehezíti azon szabályok érvényesülését, amelyek elvileg a leányvállalat kisebbségi tagjainak, valamint hitelezőinek érdekét vannak hivatva biztosítani.[14]
A szerződéses és a faktikus konszern-tényállásokat összehasonlítva, nem lehet vitatni, hogy a szerződéses konszern - elméletileg - számos előnyt hordoz magában az uralmi szerződés megkötése nélkül működő faktikus konszernhez képest. A leányvállalat oldaláról közelítve mindenekelőtt azt az előnyt, hogy
a) az uralmi szerződés jogi alapot teremt az anyavállalat és a leányvállalat hitelezői között, aminek következtében az anyavállalatnak a leányvállalat ki nem elégített tartozásaiért való felelősség kérdését - amit a faktikus konszernben igen nehéz bizonyítani - vitatni nem lehet, továbbá
b) azt az előnyt, hogy az uralmi szerződés rendezi az anyavállalat vezetése és a leányvállalat kisebbségi tagjai közötti társasági jogviszonyt is, mégpedig méltányos végkielégítés, vagy előre garantált méltányos "nyereség" formájában. Azzal pedig, hogy az uralmi szerződést a cégjegyzékbe be kell jegyezni,
c) a konszern a kereskedelmi forgalom többi résztvevője számára "láthatóvá" válik. Mindezek az előnyök azonban az uralmi szerződés másik oldalán lévő anyavállalat számára plusz költség formájában hátrányként jelennek meg.
Az sem vitás, hogy a szerződéses konszernben a leányvállalat oldalán jelentkező fenti előnyök elméletileg - egy faktikus konszern leányvállalatához képest - nagyobb biztonságot képesek teremteni. A perdöntő szempont azonban az, hogy a nagyobb (jog)biztonság attól függ, hogy a praxisban milyen gyakran köttetik uralmi szerződés. A konszern ugyanis csak az uralmi szerződés megkötése után működik abban a szervezeti keretben, amit az AktG éppen azért kínál, mert (jog)biztonságot teremt. E szervezeti keret elméleti előnyeinek záloga tehát abban áll, hogy az uralmi szerződés az anyavállalat számára "vonzó" alternatívát jelent-e. Az AktG és a német szakirodalom az uralmi szerződés "ösztönző erejét" a széles körű - de nem korlátlan - utasításadási jogban "látja", mivel állítólag csak ennek segítségével képes az anyavállalat arra, hogy igénye esetén saját érdekének hatékonyan érvényt szerezzen a leányvállalat érdekével szemben. Az utasítási jog állítólag ezért kompenzálja az anyavállalat számára mindazon költségeket, amelyek az uralmi szerződés megkötése, valamint a leányvállalat kisebbségi tagjait és hitelezőit védő szabályok miatt az ő oldalán keletkeznek.[15] Abból kiindulva, hogy a faktikus konszernben az anyavállalat nem jut társasági jogi irányítási eszköz birtokába, következésképpen nem részesül a szerződéses konszern nyújtotta - állítólagos - előnyben sem, a német törvényhozó az uralmi szerző-
- 405/406 -
déshez nem kisebb reményt fűzött, mint azt, hogy az AktG hatálybalépése után az utasítási jog ösztönző ereje miatt "gyakorlatilag minden"[16] konszernszerű vállalati kapcsolódás uralmi szerződés megkötésében, azaz szerződéses konszernben fog kifejeződni.
A Koncepció az "elismert vállalatcsoport" tényállásban tulajdonképpen teljes egészében magáévá teszi az AktG-nek a szerződéses konszernre vonatkozó normáit.[17] A két jogi rezsim között található azonban két olyan eltérés, amelyekre röviden ki kell térnünk.
Az egyik eltérés abban áll, hogy a Koncepció szerint az uralmi szerződés csak akkor köthető meg, s hozható ezzel létre az elismert vállalatcsoport, ha az anyavállalat a leányvállalatban tagi részesedéssel is rendelkezik.[18] Az AktG-ben viszont a szerződéses konszern akkor is létrejön, ha az uralmi szerződés egy olyan (anya-)vállalattal köttetik, ami nem tagja a (leány)vállalatnak. A német részvénykonszernjogban ugyanis az (anya-)vállalat tagi minősége de iure nem tényállási eleme az uralmi szerződés megkötésével létrejövő szerződéses konszernnek.[19] Az AktG e "szabálya" mutatja meg igazán, hogy a német törvényhozó milyen nagy várakozással tekintett 1965-ben az uralmi szerződésre. Azt "gondolta," hogy az uralmi szerződés kínálta utasítási jog még az olyan (anya-)vállalatot is e szerződés megkötésére fogja ösztönözni, ami ugyan nem rendelkezik a másik (leány-)vállalatban társasági jogi részesedéssel, viszont egyéb körülmények - pl. hosszú lejáratú szállítói, vagy hitelezési szerződéses kapcsolatok[20] - miatt a két vállalat (megrendelő - szállító, hitelező - hitelbe vevő) között gazdasági értelemben olyan erős alá-fölérendeltségi, azaz függőségi viszony (gazdasági függőség) alkuit ki, mint jelentős mértékű részesedés és/vagy szavazati jog megszerzése esetén. A Koncepció és az AktG közötti eltérésre a magyarázatot a Kodifikációs Bizottság vezetőjének álláspontjában találjuk, aki "a német részvénytársasági törvény logikáját követve" arra jut, hogy ha "[...] nincs társasági részesedés, a vállalatcsoport tagjainak vezetése sem történhet társasági jogi eszközzel."[21] Az idézettel ellentétben azonban, ahogyan láttuk, az AktG ismer társasági részesedés nélküli társasági jogi irányítási eszközt: az utasításadási jogot (AktG 308. §), ami azért minősül társasági jogi eszköznek, mert azt az AktG szabályozási tárgykörébe vonja. Ügyvezetési eszközzé pedig az a körülmény "avatja," hogy az uralmi szerződés megkötésével a (leány-)vállalat ügyvezetése a szerződő féltől kapott - jogszerű - utasítások végrehajtására válik kötelezetté.[22] E kötelezettséget nem érinti, hogy az utasítást adó (anya-)vállalat közvetlenül vagy közvetve tagja-e egyáltalán a leányvállalatnak, vagy sem. A Koncepció azzal a sajátos megoldással, hogy a tagi részesedést az uralmi szerződés megkötésének jogi feltételéül szabja, "elfedi" az uralmi szerződésnek a részesedésszerzés alapján felépülő társasági jogtól idegen természetét. A szerződés megkötésének ténye az, aminek következtében beáll a (leány-)vállalat ügyvezető szervében a jogi változás: a (leány-)vállalat ügyvezetési funkciója ekkor de iure "áthelyeződik" annak szervezeti rendjén kívüli (anya)-vállalatra.
A második eltérést abban találjuk, hogy a Koncepció az uralmi szerződés jogkövetkezményének tekinti az anyavállalat arra vonatkozó jogát is, hogy elvonja a leányvállalat nyereségét. E javaslat háttere ismét a Kodifikációs Bizottság vezetőjének álláspontjában található. Eszerint az AktG-ből ismert "az anyavállalat és a leányvállalat közti uralmi szerződések (pl. utasításadási jog, nyereségátcsoportosítási jog) alapkövetelményeit a [magyar] konszernjogban is meg kellene határozni."[23] Az AktG azonban az uralmi szerződéshez nem fűzi a nyereségátcsoportosítás jogát, következésképpen jogszerűtlen[24] az olyan utasítás, ami a leányvállalat keletkezett nyereségének elvonására vonatkozik. Az anyavállalat az utasítási joggal "csak" arra jogosult, hogy utasítások útján determinálja a leányvállalat gazdasági tevékenységét. Ezzel végeredményben akár a
- 406/407 -
leányvállalat keletkező nyereségéhez - is - "hozzájuthat," feltéve persze, hogy a nyereségelvonás a konszernérdeket támogatja.[25] Ezért, ha az anyavállalat a nyereségátcsoportosítás privilégiumában részesülni kíván, akkor az uralmi szerződésen túlmenően egy olyan szerződést is meg kell kötnie,[26] amit az AktG nyereségelvonó szerződés [Gewinnabführungsvertrag, AktG 291. § (1) bekezdés első mondat második tagmondat] név alatt szabályoz. E szerződésnek az uralmi szerződéstől való legfontosabb társasági jogi elhatárolási ismérve abban áll, hogy annak megkötése nem hoz létre szerződéses konszernt, mivel ekkor a leányvállalat - az uralmi szerződéssel ellentétben - nem válik függővé az AktG 17. § értelmében. Ezt bizonyítja, hogy a nyereségelvonó szerződést kötő fél (az anyavállalat) nem jut társasági jogi irányítási eszköz, azaz közvetlen utasításadási jog birtokába. A Koncepció tehát az uralmi szerződéshez olyan jogkövetkezményt fűz, amit az AktG csak a nyereségelvonó szerződéshez "kapcsol." A Koncepció döntésének okát most már tudjuk, azt viszont nem, hogy mi a célja ennek az eltérésnek.
Az AktG - fent bemutatott és első olvasatra talán meggyőzőnek tűnő - feltételezésével "csak" az a baj, hogy a német konszernjogi praxisban nem vált be: 1965-óta a konszernek elenyésző kisebbsége választotta az AktG által felkínált szervezeti keretet, azaz az uralmi szerződést.[27] Azt, hogy az AktG uralmi szerződéshez fűzött célja nem valósult meg, még az uralmi szerződés "pártfogói" is elismerik a német konszernjogi szakirodalomban.[28] Ez nem meglepő, mivel azt, hogy a konszernek a német gyakorlatban főszabály szerint uralmi szerződés megkötése nélkül működnek (faktikus konszern), a következő adatok bizonyítják: egy 1986-os felmérés szerint az akkori NSZK területén részvénytársasági formájában működő leányvállalatok közül mindössze 280 volt vállalati szerződés útján az anyavállalattal összefonódva, holott a fennmaradó leányvállalatok közel 70%-a tartozott valamilyen konszernbe, vállalatcsoportba.[29] Egy másik, az AktG vállalati szerződések gyakorlati jelentőségét (is) vizsgáló, 1994-ben megjelent munkában azt olvashatjuk, hogy a részvénytársaságok összefonódásának mindössze 1-2%-át adták az AktG vállalati szerződései.[30] A csekély számú vállalati szerződéseken belüli kép pedig már 1973-ban azt mutatta, hogy a német gyakorlatban uralmi szerződés, ha egyáltalán, akkor a nyereségelvonó szerződéssel (Gewinnabführungsvertrag) összekapcsolva fordult elő. Az önálló (értsd: egyéb vállalati szerződések, különösen nyereségelvonó szerződés nélküli) uralmi szerződéssel még ritkábban lehetett találkozni.[31] Ez a kép 2000-ig nem is változott.[32]
Annak társasági jogi okát, hogy uralmi szerződés - a német törvényhozó elképzelésével szemben - csak kivételszámban fordul elő a gyakorlatban mindenekelőtt abban látják, hogy az anyavállalat már akkor képes hatékonyan érvényesíteni érdekét a leányvállalattal szemben, ha annak ügyvezetése összetételére meghatározó befolyást gyakorol.[33] A leányvállalat ügyvezetése ugyanis "saját karrierjére" tekintettel lojális az anyavállalattal szemben, s ezért utasítás nélkül is engedelmesen követi az anyavállalat érdekét. Másként fogalmazva: az anyavállalat utasításadási jog hiányában is nehézség nélkül meg tudja valósítani a leányvállalat csoporton belüli vezetését, s ha szükséges, saját érdekének érvényesítését, amiért az utasításadási jog számára csak egy nélkülözhető társasági jogi irányítási eszközként jelenik meg. Ha azonban az anyavállalat számára az utasítási jog nélkülözhető irányítási eszköz, akkor az uralmi szerződés megkötéséhez kapcsolódó kisebbség- és hitelezővédelmi szabályok olyan többletköltséget jelentenek, amelyek nem térülnek meg.[34] Ehhez járul még, hogy a német vállalati gyakorlatban az anyavállalat - az AktG és a német kon-
- 407/408 -
szernjogi szakirodalom feltételezésével ellentétben - a konszern üzletpolitikájának meghatározásakor csakúgy, mint a konszernhez tartozó leányvállalat(ok) vezetése során rendszerint nem csak saját érdekére van tekintettel, hanem az ahhoz tartozó leányvállalatéra is. Ennek oka abban áll, hogy az anyavállalat, s így az egész konszern profitál a leányvállalat gazdasági sikeréből. E körülmény pedig igényli a konszern üzletpolitikájának kialakítása során a leányvállalat érdekének figyelembe vételét is. Ráadásul a nemzeti határokat átlépő konszerneket ma sokkal inkább jellemzi a leányvállalatok decentralizált vezetése,[35] mint a szoros, azok napi ügyeit utasítások útján maghatározó irányítása.[36] A decentralizált vezetés azt jelenti, hogy az anyavállalat inkább "csak" ellenőrzi a leányvállalat opertív ügyvezetését arra vonatkozóan, hogy a leányvállalat ügyvezetése és a konszern üzletpolitikája összhangban van-e. A decentralizált irányítás még könnyebben megvalósítható az anyavállalat által kinevezett és hozzá lojális ügyvezetők révén, ami szintén feleslegessé teszi az uralmi szerződés útján keletkező utasításadási jogot.
Mindezek láttán egyetértően idézhetjük azt az állítást, hogy csaknem negyven évvel "az uralmi szerződés bevezezetése után többé nem lehet komolyan kétségbe vonni, hogy az 1965-ös törvényhozó reményével ellentétben ez az intézmény [uralmi szerződés] társasági [szervezeti] jogi bázisként nem tudott érvényesülni a praxisban."[37] Megállapíthatjuk, hogy az uralmi szerződés önálló társasági jogi funkciójára vonatkozó vélelmet maga a német gyakorlat döntötte meg. Amiatt, hogy a gyakorlatban faktikus konszernek vannak túlnyomó többségben és mert az AktG e formációban is lehetőséget biztosít az anyavállalatnak arra, hogy saját érdekét a leányvállalat érdekével szemben érvényesítse, azt is megállapíthatjuk, hogy a német praxisban - a német részvényjogi törvényhozó szándékával ellentétben - nem nagyobb (jog)biztonság van, hanem -éppen ellenkezőleg - nagyobb (jogbizonytalanság. Bizonyíték erre a Német Szövetségi Bíróság (Bundesgerichtshof) egyenletlen törvénykezési gyakorlata a részvényjogi alappal nem rendelekező kvalifikált faktikus konszernnel összefüggésben: e formációnak a német praxisban való megjelenése által felvetett problémák bírói úton történő megnyugtató megoldása még mindig várat magára.[38]
Azzal, hogy a Koncepció osztja az AktG-ből eredő feltételezést, s emiatt az uralmi szerződésben egy társasági jogi szabályozásra érdemes intézményt lát, súlyos hibát követ el. Egyrészt, mert egy olyan premisszára épülő szabályozást tesz magáévá, amely a német konszernjogi gyakorlatban nem vált be. Másrészt azért, mert a Koncepció a német konszernjogi szakirodalomból átvett feltételezés nyomán az uralmi szerződésnek csak társasági jogi aspektusait állítja előtérbe, holott annak gazdasági jelentőségét társasági adójogi összefüggések nélkül "teljesen megérteni nem lehet."[39] A Koncepció a hibás premisszára épülő - társasági jogi összefüggésekre leszűkített - szemlélet átvételével elzárja magát egy alapvető összefüggés vizsgálatától, s így annak felismerésétől, hogy az 1990-es évek közepéig az uralmi szerződésnek a német gyakorlatban való szorványos előfordulása mögött sem társasági jogi motivációk húzódtak meg, hanem szinte kizárólagosan a német társasági adójog kínálta előnyök. Ahogyan az előző pontban idézett adatokból kiderült, a csekély számú esetekben uralmi szerződés megkötésére - az AktG-ben szintén szabályozott - nyereségelvonó szerződés (Gewinnabführungsvertrag) megkötésével együtt került sor. Mégpedig azért, hogy ennek útján teljesüljön a német társasági adójogban szabályozott azon tényállás (körperschaftsteuerliche Organschaft), amely lehetővé teszi, hogy a leányvállalat adózás előtti eredményét (nyereségét vagy veszteségét) az anyavállalat sajátjával konszolidálja, összevonja. De a ritka kivételnek számító önálló (nyereségelvonó szerződés nélküli) uralmi szerződés megkötését is társasági adójogi ok motiválta, és nem az utasítási jog "megszerzésésének" szándéka.[40]
Az uralmi szerződés önálló társasági jogi funkcióját hirdető feltételezés átvétele azzal a következménnyel jár, hogy a Konepció azt az összefüggést hagyja figyelmen kívül, amely nélkül nem csak nem lehet megérteni az AktG vállalati szerződések - benne az uralmi szerződés - gazdasági jelentőségét, de azt sem, hogy az 1965-ös AktG konszernjogi kodifikációja, élén az uralmi szerződéssel nem más, mint az adójog által kikényszerített törvényalkotás.[41] Az AktG szabályozási tárgykörét ugyanis azért terjesztette ki az uralmi
- 408/409 -
szerződésre, hogy a törvényhozás aktusával legitimáljon egy olyan - évtizedek óta terjedő - társasági adójog által motivált szerződéses gyakorlatot, amelynek polgári jogi érvénytelenségét csak az 1950-es évek közepén ismerték fel.[42] Ha az 1965-ös törvényalkotás az uralmi szerződést nem vette volna fel az AktG-be, akkor az anyavállalatoknak vissza kellett volna fizetniük a leányvállalatok adózás előtti eredményének konszolidációja révén évek óta elért társasági adójogi előnyt.
A Koncepció továbbá azt az összefüggést nem veszi figyelembe, ami 2001-ben alapvető változást idézett elő a német konszernjogi gyakorlatban. A 2001-es társasági adójogi reform során ugyanis törölték az ún. szervezeti betagozódást (organisatorische Eingliederung) abból a társasági adójogi tényállásból, amely szabályozza a leányvállalat eredményének - anyavállalat általi - konszolidálását. A módosítás következtében a konszolidálásnak ma már csak két feltétele van: a szavazati jogok többségének birtoklása a leányvállalatban és egy az anyavállalat és a leányvállalat között megkötött nyereségelvonó szerződés.[43] A szervezeti betagozódás hatályon kívül helyezésének azért van döntő jelentősége az uralmi szerződésre, mert 2001-ig uralmi szerződés - szinte kizárólag - a szervezeti betagozódás feltételének teljesítése miatt köttetett a gyakorlatban. A német konszernjogi irodalom éppen ezért tekintette az uralmi szerződés megkötése szempontjából a legfontosabb motívumnak a társasági adójogot.[44] Ha viszont megszűnt a legfontosabb motívum, akkor felmerül a kérdés, hogy 2001-óta egyáltalán sor kerülhetett-e uralmi szerződés megkötésére a német praxisban? Hiszen melyik lehetett az a nyereség elérésére irányulóan működő anyavállalat, amelyik 2001 után megkötött egy olyan (uralmi) szerződést, amiből már társasági adójogi előnye sem származik, csak - az AktG által az uralmi szerződés megkötéséhez kapcsolódó - meg nem térülő költsége? Hogy a társasági adójog változásai milyen gyorsan és jelentősen befolyásolták és befolyásolják a vállalati gyakorlatot, bizonyítja az a körülmény, hogy a szervezeti betagozódás hatályon kívül helyezésének következtében máris egy új formáció jelent meg a praxisban: az önálló (uralmi szerződés nélküli) nyereségelvonó szerződés.
A Koncepció végezetül azt az összefüggést mellőzi, ami miatt az egyik legtekintélyesebb német társasági jogi folyóirat 2004. évi utolsó számában a vezércikk a következő címet viseli: "Búcsú a szerződéses konszerntől?"[45] Ebben Schön professzor az adójogi összefüggések bemutatása során arra hívja fel a figyelmet, hogy -többek között - az európai társasági adójog fejlődésének iránya miatt Németországnak tovább kell liberalizálnia a vállalatok eredményének konszolidációját szabályozó társasági adójogi tényállást. E liberalizációs kényszer miatt minden bizonnyal rövidesen le fog dőlni az utolsó német "bástya" is, azaz a nyereségelvonó szerződést (Gewinnabführungsvertrag) is törölni fogják a német társasági adójogból. Ez azzal a következménnyel fog járni, hogy a "fontos európai országok" társasági adójogához hasonlóan az anyavállalatnak - csak - a szavazati jogok többségével kell majd rendelkeznie ahhoz, hogy konszolidálhassa a leányvállalat eredményét. A nyereségelvonó szerződés társasági adójogból történő hatályon kívül helyezése ugyanakkor "döntő hatással lesz a konszernjogi praxisra." Schön - érthető módon - visszafogottan fogalmaz, s csak annyit mond, hogy a fenti változások után az elkövetkező idő fogja megmutatni, hogy ez(ek) a szerződés(ek) társasági adójogi motiváció hiányában is alkalmas(ak)-e társasági jogi szerep betöltésére. Azonban az uralmi (és a nyereségelvonó) szerződés német praxisbeli jelentőségének hanyatlásával kapcsolatban elismeri, hogy ezek a változások e jogintézmény(ek) - német konszernjogtudomány által "áhított" - európai exportját akadályozzák. Schön-el ellentétben mi azonban nem tekinthetünk el annak a fent bemutatott körülménynek a hangsúlyos figyelembe vételétől, hogy ez(ek) a szerződés(ek) - az AktG hatályba lépése óta eltelt negyven évben - a hozzá(juk) kapcsolódó társasági adójogi előnyök ellenére sem fordult(ak) elő olyan számban, mint azt az AktG alkotója tervezte. Ezért talán joggal számolhatunk azzal, hogy az adójogi motívum megszűnésével az AktG-ben ma még szabályozott uralmi szerződés (és a nyereségelvonó szerződés) el fog tűnni a német gyakorlatból. Ha erre sor kerül, akkor ez a részvényjogi törvényhozót - az 1965-ös törvényalkotáshoz hasonló, de ellenkező irányú - cselekvésre fogja kényszeríteni: véleményünk szerint ezeket a szerződéseket már a következő részvényjogi törvénymódosítások valamelyike során törölni fogják az AktG-ből.
A Koncepció másik fő forrásaként a - német professzorok által vezetett - Konszernjogi Európafórum (a továbbiakban: Fórum)[46] égisze alatt kidolgozott javas-
- 409/410 -
lat-komplexumot jelöli meg. A Fórum európai harmonizációt megcélzó javaslatait vizsgálva legelőször az szúr szemet, hogy a Fórum nem a Koncepció által javasolt uralmi szerződést nevesíti legitimációs eszközként, hanem az egyoldalú konszern-nyilatkozatot (Konzernerklärung). A konszern-nyiltakozat azonosságot mutat (utasítási jog, módosult ügyvezetői felelősség, fokozott kisebbség- és hitelezővédelem a leányvállalatban) az uralmi szerződéssel - egyetlen kivétellel. A konszern-nyilatkozat esetén ugyanis, ahogyan az elnevezésből is kitűnik, a konszern nem a felek kölcsönös megállapodásának, hanem az anyavállalat egyoldalú akaratnyilatkozatának az eredménye. A Fórum a konszern-nyilatkozattal azt az súlyos ellentmondást kívánja feloldani, ami az AktG alkotóinak elképzelése és a német konszernjogi gyakorlat között amiatt feszült), hogy miközben az AktG az uralmi szerződésre is a szerződéses szabadságjogok feltétel nélküli elismeréséből indul ki, addig a szerződéses konszern (= elismert vállalatcsoport) praxisában "elhaltak" ezek a - magánautonómiából folyó, s minden szerződési jog esszenciáját adó - "szabadságjogok": a szerződés megkötésének szabadsága csakúgy, mint a szerződés tartalma felek általi kölcsönös meghatározásának szabadsága. Az ellentmondást maga az AktG teremti meg, mivel megengedi, hogy az uralmi szerződés megkötéséről szóló, a leányvállalat legfőbb szerve által meghozandó határozat során a szerződő fél (anyavállalat) is gyakorolja szavazati jogát. Ehhez a társasági jogi okhoz járul(t) még az a társasági adójogi ok is, ami miatt a leányvállalat adózás előtti eredményének konszolidácójához az anyavállalatnak legalább a szavazatok többségével kell rendelkeznie. Így az anyavállalatok kivétel nélkül arra törekedtek, hogy az uralmi szerződés megkötése előtt legalább a szavazatok többségét megszerezzék. Ez a társasági és adójogi háttér ahhoz vezetett a német gyakorlatban, hogy uralmi szerződés megkötésére szinte kizárólag[47] csak azután került sor, hogy az anyavállalat a leányvállalat közgyűlésében már rendelkezett a szerződés kikényszerítéséhez szükséges többséggel. Ebben a formációban a szerződés mindkét oldalán ugyanaz a jogalany szerepel(t). Az anyavállalat - az önszerződés kínálta helyzetet kihasználva - nem csak a szerződés megkötésének kérdéséről dönthet(ett) egyoldalúan, hanem a szerződés tartalmának meghatározásáról is. Az esetek döntő többségében tehát az AktG "szándékával" ellentétben nem szerződésről volt szó, hanem egyoldalú diktátumról,[48] aminek tartalma gyakran azon szabályokra korlátozódott,[49] amelyek az uralmi szerződés minimális érvényességi kellékeit képezik.[50] Ez a körülmény azt a problémát hordozta magában, hogy a leányvállalat kisebbségi - tehát az anyavállalat érdekkörébe nem tartozó - tagjai semmilyen befolyást nem tudtak gyakorolni a nekik teljesítendő garanciák (méltányos végkielégítés, vagy méltányos nyereség) kialakítására.[51]
Az uralmi szerződés "védelme" mellett ugyanakkor nem vethető fel, hogy a társasági törvény tiltsa meg az anyavállalat szavazati jogának gyakorlását az uralmi szerződés jóváhagyásáról szóló határozat meghozatala során. Egy ilyen szabály ugyanis éppen az uralmi szerződés megkötésének ellehetetlenüléséhez vezetne, mivel a konszern érdekén kívül álló tagok nem érdekeltek a leányvállalat szerződéses alávetésében (sem), következésképpen vagy annak megkötése ellen szavaznának, vagy hozzájáruló szavazatukat olyan aránytalan ellenérték juttatásától tennék függővé, ami a szerződni kívánó anyavállalatot méginkább "eltántorítaná" a szerződéskötés szándékától. De hasonló megfontolások miatt az sem jelentene megoldást, ha a kisebbségi tagoknak külön lehetne minősített többségű határozatban jóváhagyni az uralmi szerződést.[52] A Fórum e rossz német tapasztalatok miatt ajánlja az egyoldalú konszern-nyilatkozatot mint vállalatcsoportot elismerő, konstituáló aktust.
Nem tudni miért, de a Koncepció figyelmen kívül hagyja ezt a szempontot, s inkább "erőlteti" az uralmi szerződést, miközben hangsúlyozza a szerződéses szabadságjogok elismerését a szerződés megkötésére csakúgy, mint a szerződés tartalmának szabad és kölcsönös kialakítására. Ezzel azonban a némethez hasonló dogmatikai ellentmondásnak és a leányvállalat kisebbségi tagjait hátrányosan érintő helyzet kialakulásának a lehetőségét vetíti előre. Utóbbi különösen azért aggályos, mert a Koncepció az új Gt. egyik kiemelt célját éppen a hatékonyabb kisebbségvédelem biztosításában jelöli meg.
A Fórum javaslatainak részletesebb vizsgálata során az tűnik fel, hogy a Fórum a konszern-nyilatkozaton
- 410/411 -
kívül egy további legitimációs eszközt nevesít: a Rozenblum-doktrínát,[53] amivel a faktikus vállalatcsoport társasági jogi elismerésére tesz javaslatot. A Rozenblum-doktrínát a Koncepció is megemlíti, azonban nem önálló legitimációs eszközként, hanem csak az uralmi szerződés kötelező tartalmi elemeként.[54] Még meglepőbb az a különbség, hogy a Fórum legitimációs eszközként egyértelműen a Rozenblum-dorktrínát preferálja a konszern-nyilatkozattal szemben. Ezt a preferenciáját kétséget kizáróan bizonyítja az a körülmény, hogy amíg a Fórum a Rozenblum-doktrínára, mint a faktikus vállalatcsoportot elismerő eszközre egy irányelv megalkotását javasolja az Európai Unión belüli harmonizáció elérése céljából, s ami miatt még a konkrét szövegtervezetet is kidolgozta, addig a konszern-nyilatkozat esetében de facto lemond az európai egységesítés igényéről: e tekintetben mindössze ajánlást tesz. Az ajánlásból, mint arra a Fórum kifejezetten utal, a tagállamokra jogalkotási kötelezettség nem háramlik, következésképpen azok törvényhozóinak döntésétől függ, hogy a nemzeti társasági konszernjogban egyáltalán szabályozzák-e a konszern-nyilatkozatot. Ezzel szemben a Rozenblum-dorktrínára javasolt irányelvből, mint tudjuk, implementációs kötelezettség fakadna a nemzeti törvényalkotóra. A legitimációs eszközök közötti preferencia viszont félreérthetetlelnül fejezi ki azt, hogy a Fórum a faktikus vállalatcsoport társasági jogi elismerését állítja javaslatainak középpontjába. Ez azért meglepő, mert a Koncepcióban viszont az uralmi szerződés útján létrejövő vállalatcsoport elismerése képezi a szabályozás "centrumát"; a faktikus vállalatcsoport olyannyira nem, hogy ebben a formációban a Koncepció nem kíván törvényi felhatlmazást adni az anyavállalatnak arra, hogy érdekét akár a leányvállalat hátrányára is érvényesítse.[55] Ha viszont a Fórum a két legitimációs eszköz (Rozenblum-doktrína, konszernnyilatkozat) között félre nem érthető preferenciát állít föl (irányelv-jogharmonizáció, ajánlás-jogharmonizációról való lemondás), s ezzel a faktikus vállalatcsoport elismerését helyezi előtérbe, akkor miért említi a konszern-nyilatkozatot?
A konszern-nyilatkozat szükségességét Marcus Lutter német professzor, akit a Kodifikációs Bizottság tagjai szívesen idéznek,[56] azzal próbálja igazolni, hogy a Rozenblum-doktrína feltételeinek teljesülése után, tehát a faktikus vállalatcsoport elismerése után, fennáll a veszélye annak, hogy konfliktus keletkezik a vállalatcsoportot képviselő anyavállalat vezetése és a leányvállalat kisebbségi tagjai között, ami jogbizonytalanságot eredményez.[57] Erre nyújthatna megoldást - így Lutter - a konszern-nyilatkozat, ami az AktG uralmi szerződéséhez hasonló módon azáltal teremtene jogbiztonságot, hogy rendezi az anyavállalat vezetése és a leányvállalat kisebbsége közötti társasági jogviszonyt (is): a kisebbségi tagok az anyavállalat által nyújtott méltányos végkielégítés ellenében kiléphetnek a társaságból. Lutter szerint, mivel "Németországban és Portugáliában a vállalati szerződés [értsd: uralmi szerződés] bevált,"[58] ezért "csak" a szerződéses szabadságjogok gyakorlati kiüresedését kell korrigálni, s ez a konszern-nyilatkozattal megoldható.
Ezzel az indokolással összefüggésben mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy a konszern-nyilatkozat - az uralmi szerződéshez hasonlóan - csak annyiban járulhat a jogbiztonsághoz, s korrigálhatja a Rozenblum-doktrína fogyatékosságát, amennyiben azt a vállalatcsoportok a gyakorlatban alkalmazzák. Azt, hogy a német praxisban az uralmi szerződés nem vált be, fent már láttuk, ezért itt elég arra csak utalnunk. A portugál gyakorlatot megvizsgálva azzal találkozunk, hogy 1996-ig a gyakorlatban egyetlen egy uralmi szerződés megkötése sem vált ismertté(!), holott ekkor már tíz éve hatályban volt az a törvény, amely német mintára bevezette az uralmi szerződést a portugál társasági jogba.[59] Az uralmi szerződés és hozzá kapcsolódóan a szerződéses konszern (= elismert vállalatcsoport) tehát Portugáliában még azt a marginális szerepet sem töltötte be, amit a 2001-es társasági adójogi reformig a német praxisban. Ezért Lutter fent idézett állítását a leghatározottabban helyteleníteni kell. Az "elszomorító" portugál valóság okai mindenekelőtt abban keresendők, hogy a portugál törvényhozó a német szabályok 1986-os recipiálásával nem egy a praxisban már kialakult jelenségre, azaz az anyavállalatnak a leányvállalat ügyvezető szervével szemben közvetlen utasítási jogot keletkeztető szerződéses gyakorlatra kívánt a törvényalkotás aktusával reflektálni, hanem sokkal inkább arról volt szó, hogy formálisan teljesítsen egy az Európai Közösségekbe való felvétel
- 411/412 -
elnyeréséhez szükséges feltételt: a piacgazdaság jogi hátterének megteremtését, ami a társasági jog formális közösségi konformitását is magában foglalta.[60] A portugál törvényelőkészítő munkálatok idején, 1984/85-ben már csak azért is az AktG szabályai szolgáltatták a mintát, mert nem sokkal azelőtt, 1984-ben készült el a kilencedik számú irányelv-tervezet is, ami tartalmában tükörképe volt a AktG szerződéses konszern szabályainak. Akkoriban legfeljebb csak azok sejthették, hogy az irányelv-tervezettel szembeni tagállami ellenállás olyan erős lesz, hogy abból máig nem lesz irányelv, akik a német konszernjogban jártasak voltak, és ismerték az uralmi szerződéssel szembeni aggályokat. Hogy az akkori portugál jogirodalomban ez nem így volt, bizonyítja, hogy az uralmi szerződés recepcióját - az AktG megalkotása előtti terjedelmes és heves német szakirodalmi vitákkal ellentétben - semmilyen disputa nem előzte meg. Sőt empirikus vizsgálatot sem végeztek arra vonatkozóan, hogy szükség van-e a portugál vállalati gyakorlatban a konszern társasági jogi elismerésére, s annak eszközeként az uralmi szerződésre. További magyarázatot ad a portugál praxisnak az uralmi szerződéssel szembeni averziójára az a társasági jogi szabály, amely szerint, ha az anyavállalat a leányvállalatban 100%-os részesedést szerez, akkor közöttük nem jöhet létre uralmi szerződés. Alacsonyabb részesedsés, vagy részesedés hiányában pedig ugyanazon társasági jogi okok miatt nem köttetik uralmi szerződés Portugáliában, mint a német gyakorlatban: az utasítási jog a portugál vállalati gyakorlatban nem kompenzálja azokat a többlet "költségeket", amelyek a leányvállalat hitelező- és kisebbségvédelmi - az AktG-ből átvett - szabályai által keletkeznek. A leányvállalat vállalatcsoporton belüli szoros, vagy decentralizált vezetése az utasítási jog nélkül itt is megvalósítható. Ráadásul a portugál törvény - az AktG-el ellentétben - az uralmi szerződés érvényességi kellékeként még azt is előírja, hogy a leányvállalat kisebbségi tagjai külön határozzanak annak elfogadásáról. De mindezen társasági jogi okok elhomályosulnak amögött, hogy a portugál társasági adójogban az uralmi szerződés megkötése nem volt és ma sem szükséges ahhoz, hogy az anyavállalat leányvállalata eredményét konszolidálja. A konszolidációra a jogi lehetőség már a leányvállalatban való 90%-os részesedés esetén adott. A portugál adójog az uralmi szerződés megkötésére tehát semmilyen ösztönzést nem nyújtott és ma sem nyújt. Portugáliában a vállalatcsoportok gyakorlatában azonban azért nincs olyan mértékű jogbizonytalanság mint Németországban, mert a portugál törvény - az AktG 15-17. §§-ai szerinti - faktikus vállalatcsoportok számára nem engedi meg, hogy az anyavállalat saját érdekét a leányvállalat hátrányára érvényesítse.[61]
Lutter állítása a következők miatt sem helytálló. A ma huszonöt tagot számláló Európai Unióban (Németországon és Portugálián kívül) csak két olyan országot találunk, ahol a társasági jogba (át)másolták az uralmi szerződést az AktG konszernjogi szabályaival együtt: Szlovénia 1993-ban[62] és Csehország 2001-ben.[63] A német szabályok recepciójára - Portugáliához hasonlóan - mindkét országban előzetes vizsgálat nélkül, és leginkább az Európai Uniós tagság elnyeréséhez szükséges egyik feltétel formális teljesítése céljából került sor.[64] Ennek ismeretében nem is meglepő, hogy a szlovén gyakorlat tükörképe portugál "bátyjának": 1999-ig itt sem vált ismertté egyetlen egy uralmi szerződés sem(!), s ezért a szerződéses konszern (= elismert vállalatcsoport) Szlovéniában még ekkor is csak a törvényből volt ismert.[65] Azon sem csodálkozhatunk, hogy ennek legfontosabb okát itt is az adójogban találjuk: a szlovén társasági adójogban már több mint 90%-os részesedés esetén adott a lehetőség, hogy az anyavállalat leányvállalata eredményét konszolidálja.[66] Uralmi szerződés megkötése azért nem szükséges, mert a német társasági adójogban 2001-ig létező szervezeti betagozódás a szlovén társasági adójogban nem tényállási elem.[67] Magyar szempontból kiemelt figyelmet érdemel az a társasági jogi körülmény, hogy a szlovén társasági törvény a szerződéses konszernben a leányvállalat hitelezői és kisebbségi tagjai számára messze nem biztosít olyan átfogó és ezért az anyavállalat számára költséges védelmet, mint az AktG.[68] Úgy tűnik tehát, hogy a szlovén törvényhozó ezzel a "költségcsökkentéssel" is hiába kívánta ösztönözni a vállalatcsoportokat uralmi szerződés megkötésére. Másként fogalmazva: az sem tűnik járható útnak, ha a törvényhozó a társasági jog oldalán "lazít" a leányvállalat kisebbségét és hitelezőit védő szabályokon abban a "reményben", hogy a vállalatcsoportok majd élnek a felkínált szervezeti formával, s megkötik az uralmi szerződést. Egyrészt amiatt, hogy a vállalatcsoportok nem
- 412/413 -
a szlovén társasági törvény által felkínált szervezeti kereten (azaz uralmi szerződésen) belül szerveződnek, másrészt amiatt, hogy e törvény az AktG-hez hasonlóan a faktikus vállalatcsoport esetén is megengedi, hogy az anyavállalat érvényesítse saját érdekét a leányvállalatéval szemben, megállapíthatjuk, hogy a szlovén vállalatcsoportok gyakorlatában a némethez hasonló a jogbizonytalanság. A cseh tapasztalatok - amennyire megállapítható - még nem kerültek ugyan feldolgozásra, de látva a német, különösen a portugál és a szlovén gyakorlatnak az uralmi szerződéssel szembeni idegenkedését, az lenne a meglepő, ha a cseh praxisban társasági adójogi "támogatás" hiányában példát találnánk az uralmi szerződés megkötésével létrejövő elismert vállalatcsoportra. Mivel a cseh társasági törvény - a szlovénhoz hasonlóan - az AktG faktikus konszernre vonatkozó szabályait is átmásolta, valószínűsíthető, hogy a cseh praxisban a szlovénnal és a némettel azonos "fokú" a jogbizonytalanság.
A Fórum nyomán a szerződéses konszern hívei[69] szívesen hivatkoznak arra, hogy Brazília,[70] Horvátország[71] és Tajvan[72] is recipiálta az AktG vállalatcsoport-szabályait. Arról azonban nem szólnak, hogy az osztrák,[73] a japán[74] és a lengyel[75] törvényhozó egyaránt eltekintett a német adójog torzszülöttjének (Mißgeburt des Steuerrechts),[76] azaz az uralmi szerződésnek társasági jogba való "honosításától", miután az előkészítő vizsgálatok rámutattak az AktG konszernjogi szabályaival kapcsolatos komoly elméleti és gyakorlati aggályokra. Ausztria és Lengyelország ezért döntött úgy, hogy inkább kivárja az európai uniós fejleményeket.[77] Mindkét ország esetében azonban már ma megállapítható, hogy a vállatcsoport társasági jogi szabályozásánál sem az egyoldalú konszern-nyilatkozat, sem az uralmi szerződés nem fog többé felmerülni. A lengyel törvényhozó "szeme" ugyanis a francia társasági konszernjogon, pontosabban a Rozenblum-doktrínán van.[78] Ausztriában pedig 2004-ben törölték a társasági adójogból a leányvállalat adózás előtti eredményének konszolidációját engedélyező - a német társasági adójogból korábban recipiált - tényállás feltételei közül a szervezeti betagozódást (is). Azzal pedig, hogy a nyereségelvonó szerződést is hatáyon kívül helyezték,[79] még a németnél is liberálisabb szabályokat alkottak.[80] Ennek következtében -Németországhoz hasonlóan - Ausztriában is megszűnt az uralmi szerződés megkötésének társasági adójogi motívuma.[81]
Mindezek láttán egyet kell értenünk azokkal, akik kétségbe vonják[82] a Fórum azon indokolását, mely szerint "minden (értsd: anyavállalati csakúgy, mint a leányvállalati) oldal újra és újra hangsúlyozza, hogy a konszern mint szervezeti forma egyik legfontosabb szempontja a jogilag (értsd: uralmi szerződéssel, vagy konszern-nyilatkozattal) biztosított hatalom (értsd: utasítási jog) a leányvállalat ügyvezetése fölött."[83] A német, a portugál és a szlovén tapasztalotok éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. A Fórum aggályos indokolását és az erre épülő hibás feltételezését látva pedig megállapíthatjuk, hogy a gyakorlatban az egyoldalú konszen-nyilatkozat az uralmi szerződésnél említett okból nem lenne képes jogbiztonság megterermtésére: a vállalatcsoportok számára egy ilyen legitimációs eszköz csak olyan költségekkel jár, melyek az utasítási joggal nem térülnek meg. Az utasítási jog a leányvállalat csoporton belüli irányításához nélkülözhető.
E megállapításunkat erősítette meg a Fórum társvezetője, Hopt professzor is,[84] akitől tudjuk, hogy a Fórumot tömörítő többi tag előtt természetesen ismertek voltak az uralmi szerződéssel kapcsolatos elméleti és gyakorlati aggályok, s az is, hogy az 1984-ben elkészített, a konszernjog európai harmonizációját megcélzó - de azt valójában hosszú évekre megakasztó, s ezért később joggal oly sokat kritizált - kilencedik számú irányelv-tervezet azért futott zátonyra, mert az valójában az uralmi szerződést, valamint a konszern-nyilat-
- 413/414 -
kozatot akarta a harmonizáció köntösébe bújtatva a tagállamok jogára "erőltetni". A Lutter által - mondjuk ki: - túlerőltetett[85] konszern-nyilatkozat kérdésében végül úgy sikerült a Fórum tagjai között kompromisszumra jutni, hogy a Fórum differenciál, amivel egyértelműen jelzi a preferenciát a vállalatcsoportot elismerő legitimációs eszközök, s ezzel végeredményben a faktikus vállalatcsoport és a konszern-nyilatkozattal létrejövő vállalatcsoport között: a Rozenblum-doktrínát irányelv útján javasolja harmonizációra, az egyoldalú konszern-nyilatkozatot viszont csak ajánlja, amivel egyben lemond az európai harmonizáció igényéről.
E pontban feltett kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy a két legitimációs eszközhöz kapcsolt eltérő célkitűzésben jut kifejezésre a Fórum tagjai között a konszernnyilatkozattal kapcsolatban meglévő, s nem elhanyagolandó véleménykülönbség. A legitimációs eszközök eltérő céljaiban kifejezésre jutó fenntartás is kevés azonban ahhoz, hogy feloldja azt az ellentmondást ami a Fórum fő célja - hogy a vállalatcsoportok számára vonzó európai társasági jogi kereteket teremtsen -, és annak megvalósításához javasolt eszközök között feszül: ha ugyanis a Rozenblum-doktrína feltételinek teljesülése a faktikus vállalatcsoport társasági jogi elismerésével jár, akkor a konszern-nyilatkozat az anyavállalat számára már felesleges, mivel az mindössze egy már elismert társasági jogi uralmat deklarál.[86] Ez a nyilatkozat az anyavállalatra csak további terhet ró: így például a közvetlen felelősség alapítását a leányvállalat hitelezőivel szemben a leányvállalat ki nem egyenlített tartozásaiért, s ez a Rozenblum-doktrína - anyavállalatokat - ösztönző mechanizmusa ellen hat, ami a szerződéses konszernnel kapcsolatos gyakorlati averziót vetíti előre.
Fentiek minden bizonnyal az olasz törvényhozó figyelmét sem kerülték el, mivel a 2004 elején hatályba lépett, s az anyavállalat felelősségét az olasz Polgári Törvénykönyvben rendező új normák nem szabályozzák sem a konszern-nyilatkozatot, sem pedig azt a szerződést, amelyből az anyavállalat a leányvállalat ügyvezető szervével szemben közvetlen utasításadási jog "birtokába" jut.[87] Az olasz törvényalkotó tehát a Fórum ajánlását (egyoldalú konszern-nyilatkozat) csakúgy, mint az AktG uralmi szerződését nem tartotta átvételre alkalmasnak.
Ha viszont a konszern-nyilatkozat nem alkalmas arra, hogy a gyakorlatban betöltse célját, akkor továbbra is fennáll a Rozenblum-doktrínával szemben megfogalmazott aggály, hogy a faktikus vállalatcsoport Rozenblum-doktrína általi elismerése után érdekösszeütközésre kerülhet sor a vállalatcsoport vezetése és az alárendelt leányvállalatban lévő kisebbségi tagok között. Ha ehhez még hozzátesszük a német szakirodalomban gyakran említett kifogást, hogy e doktrína tényállási elemeinek jogi tartalma "olyan homályos, hogy [...] senki sem lenne képes még csak hozzávetőlegesen sem megjósolni egy jogvita kimenetelét,"[88] akkor jogosnak tűnik az a kérdés, hogy a Rozenblum-doktrína egyáltalán alkalmas jogi instrumentum lehet-e arra, hogy ahhoz az európai vagy a nemzeti törvényhozó a vállalatcsoport elismerését kapcsolja. A Rozenblum-doktrína által indukált bizonytalanság ugyanis a kisebbségi tagok érdekérvényesítését rendkívüli mértékben elnehezíti. Ennek a kérdésnek a vizsgálata, s így a válasz meghaladná dolgozatunk terjedelmét. Arra azonban itt kell utalnunk, hogy a Rozenblum-doktrína felvétele a Fórum javaslatai közé azzal magyarázható, hogy az AktG faktikus konszern szabályaira (AktG 15-22. §§, 311-318. §§), különösen a függőségi jelentéssel (Abhängigkeitsbericht) kapcsolatos rendelkezésekre az Európai Unió más országaiban azok "bürokratikus"[89] jellege miatt "szinte kizárólag szkepszissel és irritációval"[90] tekintenek. Ez a körülmény ismert volt a Fórum professzorai előtt is, s az is, hogy ezért az AktG ezen szabályai a jogközelítési tárgyalások során ugyanúgy elbuknának, mint ahogy elbukott az uralmi szerződés (és a konszernnyilatkozat) a kilencedik számú irányelv-tervezetben. A Fórum a Rozenblum-doktrínát éppen azért véli európai harmonizációra alkalmas instrumentumnak, mert az anyavállalat számára kedvező módon "oldja" a német normák bürokratikus, merev jellegét. A Rozenblum-doktrína azonban olyannyira rugalmasan ismeri el a faktikus konszernt, hogy az még a német normáknál is jobban csorbítja a leányvállalat kisebbségi tagjainak érdekeit. Ez a körülmény különösen azért aggályos, mert a német szakirodalom mértékadó
- 414/415 -
forrásai szerint az AktG faktikus konszernről szóló szabályai éppen a hiányos kisebbségvédelem miatt szorulnak (ki-)javításra.[91] Abból, hogy a Rozenblum-doktrína még a bírált német szabályoknál is gyengébb védelmet nyújt, látható, hogy a Fórum a konszern társasági jogi harmonizációjának "oltárán" feláldozza a faktikus konszernben a leányvállalat kisebbségi tagjainak védelmét. Vajon pusztán a jogharmonizáció célja igazolhatja-e az anyavállalat érdekének ilyen mértékű "kiszolgálását"?
A Koncepció és a Fórum javaslatai között e pontban kimutatott eltéréseket összefoglalva elmondhatjuk egyrészt, hogy a Koncepció az egyoldalú konszernnyilatkozat helyett az uralmi szerződést nevesíti vállalatcsoportot legitimáló eszközként. Másrészt, hogy a Koncepció a Rozenblum-dorktrínát - a Fórum javaslatával szemben - "csak" az uralmi szerződés tartalmi elemeként említi, s nem egy önálló, a vállalatcsoportot legitimáló eszközként. Ezért a Koncepció szabályozásának középpontjában - a Fórum javaslatával ellentétben - nem a faktikus vállalatcsoport elismerése áll, hanem az uralmi szerződés megkötésével léterjövő vállalatcsoport. Ezekre az eltérésekre a Kodikifációs Bizottság magyarázatot nem ad. A magyarázat hiánya erősíti feltételezésünket, hogy az eltérések mögött a Koncepció által megjelölt források alapos vizsgálatának hiánya húzódik meg. Ellenkező esetben a Kodifikációs Bizottságnak észlelnie kellett volna az uralmi szerződéssel szemben Németországban, Portugáliában és Szlovéniában felmerült súlyos elméleti és gyakorlati aggályokat. A Kodifikációs Bizottságnak azt is észlelnie kellett volna, hogy a Rozenblum-doktrínát a Fórum azért tekinti első számú legitimációs eszköznek, mert az uralmi szerződés és az egyoldalú konszern-nyilatkozat az Európai Unióban harmonizációs akadályt jelentett. Éppen fentiekkel magyarázható, hogy Olaszország nem recipiálta, Ausztria és Lengyelország pedig minden valószínűség szerint nem is fogja társasági jogába bevezetni sem az uralmi szerződést, sem az egyoldalú konszern-nyilatkozatot. A Rozenblum-doktrína tényállási elemeinek - jogi értelemben vett - homályossága pedig azt mutatja meg, hogy ez az intézmény az anyavállalat érdekét úgy szolgálja ki, hogy ezzel egyidejűleg rendkívüli mértékben elnehezíti a leányvállalat kisebbségi tagjának érdekérvényesítését, amiért talán nem is alkalmas a vállalatcsoport társasági jogi elismerésére.
A Koncepció szerint "[...] az új társasági [...] törvény kidolgozásának folyamata alatt is figyelemmel kell lenni a hazai és a nemzetközi jogfejlődés változásaira." "A 2005 végére elfogadásra kerülő új társasági törvénynek... figyelemmel kell lennie az európai jogharmonizáció követelményére."[92] Az Európai Bizottság 2003 májusában tette közzé az európai társasági jog reformjáról szóló Cselekvési Tervét.[93] Ebben maga a Bizottság mondta ki, hogy a kilencedik számú irányelv-tervezet többé nem képezi vita tárgyát.[94] A Cselekvési Terv idevágó része szerint a Bizottság 2008-ig egy irányelvben keretfeltételeket kíván alkotni azzal a céllal, hogy a tagállamok tárasági jogukban olyan szabályt alkossanak, amely az anyavállalatnak jogi lehetőséget ad arra, hogy az összehangolt konszernpolitikát (abgestimmte Konzernpolitik) a leányvállalattal szemben érvényesíthesse. Ennek feltétele egyrészt az lenne, hogy a tagállamok garantálják a leányvállalat hitelezőinek hatékony védelemét, másrészt az, hogy a (vállalat-)csoport működése folyamán az előnyök és a hátrányok a leányvállalat tagjai között megfelelően kerüljenek szétosztásra.[95] Ebben a tervben "visszacseng" a Fórum által megfogalmazott azon kívánság, hogy a társasági jogharmonizáció keretében lehetőség nyíljon a vállalatcsoport elismerésére. Ezt az álláspontot erősítette meg az Európai Bizottság által életre hívott, több tagállam neves társasági jogi szakértőiből álló High-Level-Group jelentése is,[96] ami a Cselekvési Terv közvetlen kútfőjének tekinthető. Ugyanakkor az Európai Bizottság ilyen irányú törekvése ellenére az Európai Unióban továbbra sem tekinthető "evidenciának" a vállalatcsoport társasági jogi elismerésének szükségessége. A Cselekvési Terv e részével szembeni megosztottságot jól bizonyítja az ahhoz beküldött véleményeket összefoglaló munkaanyag is,[97] amelyből megtudjuk, hogy az Európai Bizottság felhívására válaszolók mindössze kis többsége képviselte azt az álláspontot, hogy mind a befektetők és a piacok, mind a vállalatok hasznára válna, ha elismerésre kerülne az összehangolt konszernpolitika, azaz a vállalatcsoport érdeke. A "válaszolóknak egy figyelemreméltó
- 415/416 -
kisebbsége kritizálta a Bizottság ilyen irányú kezdeményezését", s ehhez további és alapos vizsgálatokat láttak szükségesnek. A kritikus hangot megütők között voltak olyanok is, akik "megvalósíthatósági tanulmány készítését javasolták". Ezzel a megosztottsággal alighanem az Európai Bizottság is számolhatott, mert a Cselekvési Terv igen szűkszavúan és visszafogottan fogalmaz.[98] Fentiek láttán igazat kell adnunk azoknak, akik szerint ma még megjósolni sem lehet, hogy e terv 2008-ig valóban megvalósul(hat)-e.[99] Az azonban már ma látható, hogy az új Gt. tervezett elfogadásának időpontjában, azaz 2005 végén a vállalatcsoport magyar társasági jogban való elismerése (= összehangolt konszernpolitika) irányelvvel nem lesz igazolható: implementációs kötelezettség az új Gt. hatálybalépésekor a magyar törvényhozót biztosan nem fogja "terhelni." A Koncepció "igyekezete" azért is korai, mert hazánkban a vállalatcsoport (szerződéses, vagy faktikus) elismerésének szükségességét még semmilyen hazai vizsgálat nem igazolta, nem támasztotta alá. Ezért több mint kétséges a Koncepció azon feltételezésének helyessége, miszerint - a hazai igények okán - sürgető feladatot jelent a vállalatcsoport uralmi szerződés útján történő elismerése. Ha 2008-ig az irányelv elfogadására sor is kerül(ne), a tagállamok a részletszabályok vonatkozásában "szabad kezet" kap(ná)nak, mivel itt hangsúlyozottan "csak" egy keretszabály (Rahmenbestimmung) európai szintű megalkotása a cél. Véleményünk szerint elsősorban a keretjelleggel magyarázható, hogy az Európai Bizottság a Cselekvési Tervben csak nagy vonalakban ír a lehetséges legitimációs eszközről. A kilencedik számú irányelv-tervezettel összefüggésben fent bemutatott aggályok láttán nincs semmi meglepő abban, hogy a Cselekvési Terv az uralmi szerződést és a konszern-nyilatkozatot - a Fórum törekésével ellentétben - még csak célzásszerűen sem említi. Feltűnik viszont, hogy a Cselekvési Terv explicite a Rozenblum-doktrínát sem említi, holott azt a Fórum német professzorai, mint láttuk, európai szinten alkalmas legitimációs eszköznek tartják. Az Európai Bizottság alighanem "megfogadta" - a Fórum német professzorainak befolyása alatt nem álló[100] - High-Level-Group jelentésének azon részét (is), amely a Rozenblum-doktrínában a faktikus konszernekre vonatkozóan ugyan lehetséges legitimációs eszközt lát, viszont azért, mert arról a szakértői konzultációk során egységes kép nem alakult ki, csupán további vizsgálatokat javasolt.[101] E körülmény igazolni látszik azon feltételezést, hogy - a Fórum álláspontjával ellentétben - a vállalatcsoport társasági jogi elismerésének jogharmonizációja nem igazolhatja egy olyan legitimációs eszköznek (Rozenblum-doktrína) a bevezetését, ami az anyavállalat érdekét olyan egyoldalúan preferálja, hogy azzal szinte teljesen ellehetetleníti a leányvállalat kisebbségi tagjai érdekének érvényre juttatását. A Cselekvési Terv e részéből azonban az is nyilvánvaló, hogy az európai jogpolitikai diskurzus csak a faktikus vállalatcsoportra fókuszál: a faktikus vállalatcsoport elismerésére. Sem a konszernnyilatkozat, sem az uralmi szerződés nem jön szóba a vállalatcsoport európai társasági jogi szabályozásának kérdésénél.[102]
Ezeket az összefüggéseket a Koncepció nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja. Ellenkező esetben nem erőltetné az uralmi szerződést, hanem előbb vizsgálná a vállalatcsoport társasági jogi elismerésének hazai szükségességét.[103] Erre azért lenne szükség, mert csak gyakorlati igény esetén lehetne az irányelv elfogadása előtt elkezdeni kidolgozni a vállalatcsoport társasági jogi legitimációjának feltételeit. Ebből ugyanakkor az is látható, hogy a Kodifikációs Bizottság azon terve, amely az elismert vállalatcsoport magyar társasági jogban való szabályozását kísérli meg, nincs összhangban az európai fejlődés irányával. Éppen ellenkezőleg, a Koncepció az európai fejlődés irányával megy szembe.
Végkövetkeztetéseink előtt foglaljuk össze az előző pontokban tett megállapításainkat! A német joggal való összehasonlítás során láttuk, hogy a Koncepció egyrészt helytelenül értelmezi az AktG-nek az uralmi szerződéshez kapcsolódó két fontos rendelkezését (II.2.). Másrészt arra a körülményre nincs tekintettel, hogy a német részvénykonszernjogi praxisban uralmi szerződés - a konszernek számához képest - 2000-ig csak elenyésző számban köttetett (II.3.). A német törvényalkotó azon célja, hogy a konszernek gyakorlatá-
- 416/417 -
ban az uralmi szerződés útján valósuljon meg a (jog)biztonság, meghiúsult (II.3.). Ennek fő okát abban láttuk, hogy az AktG feltételezésével ellentétben az anyavállalatok számára a közvetlen utasításadási jog szükségtelen társasági jogi irányítási eszköznek bizonyul(t) (II.3.)- Ebből, valamint abból, hogy az AktG a faktikus konszernek esetén is lehetőséget biztosít az anyavállalatnak arra, hogy saját érdekét a leányvállalat érdekével szemben érvényesítse, megállapíthattuk, hogy a német praxisban nem nagyobb biztonság - hanem éppen ellenkezőleg - nagyobb jogbizonytalanság van. A Koncepció harmadrészt figyelmen kívül hagyja az uralmi szerződés társasági adójogi összfüggését, s ezért nem észleli, hogy az uralmi szerződést egy adójogi gyakorlat valójában rákényszerítette a német részvényjogra azok után, hogy fény derült e gyakorlat polgári jogi érvénytelenségére. Az uralmi szerződés részvényjogi kodifikációjára 1965-ben azért volt szükség, mert enélkül az anyavállalatoknak vissza kellett volna fizetniük az évtizedeken át jogellenesen igénybe vett társasági adójogi előnyt. A Koncepció azt a körülményt sem veszi figyelembe, hogy az uralmi szerződés 1965 és 2000 közötti időszakban történő kis számú megkötése mögött is - szinte kizárólag - társasági adójogi megfontolások húzódtak (II.4.). Az is elkerülte a Koncepciót készítő Kodifikációs Bizottság figyelmét, hogy a német társasági adójogban 2001-ben bekövetkezett koncepcionális változások a legfontosabb adójogi motívumot szüntették meg, s hogy emiatt azóta szükségtelen urami szerződést kötni a leányvállalat gazdasági eredményének konszolidációjához (II.4). Az eddigi és a rövid időn belül várható további társasági adójogi változások miatt a német konszernjogi szakirodalomban az uralmi (és a nyereségelvonó) szerződés részvényjogi szabályozásának szükségességére, azaz társasági jogi funkciójára vonatkozó feltételezés ma vitatottabb, mint 1965-óta bármikor volt (II.4.).
A Konszernjogi Európafórum által a vállalatcsoport (= konszern) társasági jogi elismerésére vonatkozó javaslatainak tárgyalása útján rámutattunk arra, hogy amíg a Koncepció a Fórum javaslatait második számú kútfőként jelöli meg, addig a Fórum - a Koncepcióval ellentétben - az uralmi szerződés helyett az egyoldalú konszern-nyilatkozatot ajánlja a vállalatcsoport társasági jogi elismerésére. Mégpedig azért, mert a német gyakorlatban kiüresedtek azok a szerződéses szabadságok (III. 1.), amelyek elvileg az uralmi szerződésre is vonatkoznak. Kimutattuk azt az eltérést is, hogy a Fórum javaslatának centrumában - a Koncepcióéval szemben - a faktikus vállatcsoport áll, s nem az uralmi szerződés helyett ajánlott konszern-nyilatkozat által keletkező vállalatcsoport (III.2). Ezt azzal a körülménnyel magyaráztuk, hogy - Lutter kivételével - a Fórum többi tagja levonta a konzekvenciát abból, hogy a konszern-nyilatkozat az uralmi szerződéshez hasonlóan harmonizációs akadályt jelentett és jelent ma is az Európai Unióban. Azt is láthattuk ugyanakkor, hogy az uralmi szerződés - Lutter állításával ellentétben - sem Portugáliában, sem Szlovéniában nem tudott a konszernjogi gyakorlatban jogbiztonságot teremteni: Portugáliában tíz évvel, Szlovéniában hat évvel azután, hogy az uralmi szerződést recipiálták az AktG-ből egyetlen egy uralmi szerződés sem vált ismertté ezen országok gyakorlatában. Ennek fő okát - a mai német gyakorlathoz hasonlóan - abban találtuk, hogy sem a portugál, sem a szlovén társasági adójog nem készteti az anyavállalatokat uralmi szerződés megkötésére (III.2.). Ráadásul a szlovén praxisban az anyavállalatok annak ellenére tartózkodnak uralmi szerződés megkötésétől, hogy a szerződéses konszernben a leányvállalat kisebbségi tagjai és hitelezői számára a szlovén társasági jog messze nem biztosít olyan átfogó és ezért az anyavállalat számára költséges védelmet, mint az AktG. Másként fogalmazva: az sem bizonyult járható útnak, hogy a törvényhozó a társasági jog oldalán "lazított" a leányvállalat kisebbségét és hitelezőit védő szabályokon abban a "reményben", hogy a vállalatcsoportok majd élnek a felkínált szervezeti formával, s megkötik az uralmi szerződést. A portugál gyakorlatban - a némethez viszonyítva - csak azért "kisebb" a jogbizonytalanság, mert a portugál törvény nem ad lehetőséget a faktikus konszernben arra, hogy az anyavállalat saját érdekét érvényesítse a leányvállalat hátrányára. Mivel a szlovén törvény e formációt (faktikus konszern) az AktG-hez hasonlóan szabályozza, ezért a szlovén gyakorlatban a jogbiztonság legalább olyan csekély, mint a német praxisban. Nyomatékkal hívtuk fel a figyelmet arra, hogy Ausztria és Lengyelország előzetes vizsgáltok után elállt az uralmi szerződés recepciójától, s hogy a jövőben már sem ez, sem - a Fórum által ajánlott - konszern-nyilatkozat nem fog szóba jönni ezekben az országokban, ha a vállalatcsoport társasági jogi elismerésének szabályozása napirendre kerül (III.2.). Végezetül Olaszország példáján azt láttuk, hogy a 2004-es olasz konszernjogi szabályozás során sem az egyoldalú konszern-nyilatkozat, sem az AktG-ben szabályozott uralmi szerződés nem bizonyult importképes jogintézéménynek (III.2).
Az európai uniós perspektívákat az Európai Bizottság - 2003 májusában közzétett - Cselekvési Terve útján vizsgáltuk (IV.). Ebből kiderült, hogy az Európai Bizottság a jövőben meg sem próbál "éltetet lehelni" az 1984 óta "haldokló" kilencedik számú irányelv-tervezetbe, amely az uralmi szerződés és az egyoldalú konszern-nyilatkozat közösségi harmonizációját kísérelte meg. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy annak ellenére, hogy az Európai Bizottság szorgalmazza a vállalatcsoport társasági jogi elismerését, az Európai Unióban továbbra is rendkívül vitatott, hogy valóban szükséges-e ezt a kérdést irányelv formájában harmonizálni. Éppen ezért ma még megjósolni sem lehet(ett), hogy a Cselekvési Tervnek megfelelően 2008-ig elkészül-e egy ilyen tárgyú irányelv. Azt viszont már ma meg lehetett állapítani, hogy az új Gt. tervezett elfogadásának időpontjában (2005 végén)
- 417/418 -
implementációs kötelezettséggel nem lesz igazolható a vállalatcsoport társasági jogi elismerésének szükségessége. De a magyar törvényhozó sem 2005 végére, sem azután nem fog arra kényszerülni, hogy az uralmi szerződést, vagy a konszern-nyilatkozatot intézményesítse társasági jogunkban, mivel az európai vita - a Koncepció javaslatával ellentétben - kizárólag a faktikus vállalatcsoport elismerésének szükségességéről és annak részletszabályairól folyik ma és fog folyni a jövőben is. Ezért állapíthattuk meg, hogy az elismert vállalatcsoport hazai társasági jogban való szabályozásának terve - a Kodifikációs Bizottság állításával ellentétben - nincs összhangban az európai fejlődés irányával.
Mindezek láttán azt kell megállapítanunk, hogy az új társasági törvény elismert vállalatcsoport-fejezetének koncepciója a - Koncepció által - forrásként megjelölt AktG normáinak és a Fórum javaslatainak összefércelése. A törvényhozás terén azonban fércelést legfeljebb az idő szorítása igazolhat. Viszont hazánk európai uniós tagsága, valamint az a körülmény, hogy a vállalatcsoport társasági jogi elismerése (= a leányvállalatnak hátrányt okozó anyavállalati vezetés) szükségessége Európán belül rendkívül vitatott, azt mutatja, hogy a magyar törvényhozóra - Portugáliával és Szlovéniával ellentétben - e tekintetben ma nem nehezedik "külső nyomás." A vállalatcsoportok társasági jogi elismerésének szükségességét vizsgáló hazai tanulmány(ok) hiánya miatt pedig a "belső nyomás" nem bizonyított. A Koncepció azon feltételezése sem helytálló, miszerint a hazai igények okán sürgető feladat a vállalatcsoport uralmi szerződés útján történő elismerése.
Megállapításaink összefoglalásával rendelkezésre áll az a bázis, amelyből levonhatjuk végkövetkeztetéseinket és válaszolhatunk dolgozatunk címében feltett kérdésre.
a) Abból, hogy az uralmi szerződéshez kapcsolódó utasításadási jog sem Németországban, sem Portugáliában, sem pedig Szlovéniában nem ösztönözte az anyavállalatokat uralmi szerződés megkötésére, alappal következtethetünk arra, hogy az utasítási jog a magyarországi leányvállalattal rendelkező anyavállalatok számára sem fogja vonzóvá tenni az uralmi szerződést.
b) Abból, hogy Szlovéniában a leányvállalat kisebbségi tagjait és hitelezőit védő társasági jogi szabályok "lazítása" is kevésnek bizonyult annak érdekében, hogy a szlovén praxisban egyáltalán sor kerüljön uralmi szerződés megkötésére, arra következtethetünk, hogy az anyavállalatokat pusztán társasági jogi intézményekkel hazánkban sem lehet érdekeltté tenni uralmi szerződés megkötésében.
c) Mindebből pedig arra következtethetünk, hogy az uralmi szerződésnek legfeljebb elméletben van társasági jogi funkciója, a gyakorlatban aligha.
d) Abból, hogy Németországban törölték a leányvállalat adózás előtti eredményének konszolidációját szabályozó társasági adójogi tényállásból a szervezeti betagozódást, megszüntetve ezzel az uralmi szerződés megkötésének legfontosabb motívumát, valamint abból, hogy az Európai Unióban a leányvállalat adózás előtti eredményének konszolidációjához a jövőben sem lesz feltétel uralmi (és nyereségelvonó) szerződés megkötése, arra következtethetünk, hogy hazánkban sem jelenthetne megoldást, ha a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény oly módon vezetné be a "kapcsolt vállalkozások"[104] körében a ma még nem szabályozott eredmény-konszolidáció lehetőségét, hogy tényállási elemként a szavazati jogok többségének megszerzésén kívül még a szervezeti betagozódást is szabályozná. A szervezeti betagozódás hazai kodifikációja ugyanis éppen a vállalatcsoport (= kapcsolt vállalkozások) európai társasági adójogi fejlődésének irányával menne szembe.[105] Ezért egy ilyen irányú adójogi törvényhozás feltétlenül kerülendő.
e) Abból, hogy adójogi motívum hiánya miatt az anyavállalat számára Németországban, Portugáliában és Szlovéniában az uralmi szerződés megkötése csak meg nem térülő költséget jelent, valamint abból, hogy a gazdasági társaságként működő anyavállalatok a lehető legnagyobb nyereség elérésére törekednek, arra következtethetünk, hogy az uralmi szerződéssel szemben a magyar gyakorlat ugyanolyan averzióval fog viseltetni, mint a mai német, portugál és szlovén praxis, s ezért az uralmi szerződés megkötése által elismert vállalatcsoportot - megkockáztatjuk - még évekkel az új Gt. hatálybalépése után is csak e törvényből fogjuk ismerni, a vállalatcsoportok magyar gyakorlatából nem.
f) Abból, hogy a német társasági adójogban a közeljövőben további változások várhatók, alappal lehet számolni azzal, hogy e módosítások után az uralmi (és a nyereségelvonó) szerződés teljesen el fog tűnni a német gyakorlatból. Ha az elmúlt negyven év gyakorlati tapasztalati alapján igazolódik, hogy az uralmi szerződés társasági adójogi "támogatás" nélkül nem tud "megállni" a gyakorlatban, akkor ez a körülmény a német részvényjogi törvényhozót - az 1965-ös törvényalkotáshoz hasonló, de ellenkező irányú - cselekvésre fogja kényszeríteni: a részvényjogi törvénymódosítások valamelyike során ezeket a szerződéseket törölni fogja az AktG-ből, ami alighanem hasonló lépésre fogja késztetni a portugál és a szlovén törvényalkotót is. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy a Koncepció egy olyan jogintézmény recipiálására tesz kísérletet, ami valószínűleg már a közeljövőben Németországban, Portugáliában és Szlovéniában jogtörténelem lesz.
- 418/419 -
Mindezek alapján dolgozatunk címében feltett kérdésre a válasz nem lehet más, mint hogy igen, törvényalkotói baklövés az új társasági törvény vállalatcsoport-fejezet koncepciója.
"Belső" és "külső" kényszer hiányában nem csak szükségtelen, hanem érthetetlen is a Koncepció; csak rendkívül alapos és körültekintő vizsgálatok után nyílhat mód arra, hogy a társasági jogi szabályozás megtalálja a megfelelő egyensúlyt az anyavállalat részéről igényelt flexibilitás - azaz a vállalatcsoportot alkotó vállalatokban rendelkezésre álló pénzügyi eszközök feletti rendelkezés lehetőségét szűk keretek közé szorító társasági jogi normák lazítása -, és a leányvállalatok) kisebbségi tagjai, valamint hitelezői érdekeinek védelmét megkövetelő jogbiztonság között.
Ezért álláspontunk szerint, az osztrák és a lengyel törvényalkotóhoz hasonlóan fel kellene függeszteni az elismert vállalatcsoport-fejezet törvényalkotási folyamatát, s a magyar kodifikációs munkálatoknak csak a hatályos Gt. faktikus vállalatcsoportot (= konszern) szabályozó - több sebből vérző, a hazai szakirodalomban élesen bírált[106] - 288-297. §§-ainak felülvizsgálatára kellene szorítkoznia. Ennek keretében kellene alaposan átdolgozni a kisebbség- és hitelezővédelemre hivatott normákat.[107] Ezzel párhuzamosan ugyanakkor vizsgálatokat kellene indítani arra vonatkozóan, hogy a magyar praxisban van-e igény a vállalatcsoport társasági jogi elismerésére figyelemmel a vállalatcsoport elismerésének szükségszerű ellenértékére: a leányvállalat hitelezőinek és kisebbségi tagjainak - az általános társasági jogban lefektetett szabályokhoz képesti - fokozottabb védelmet előíró szabályokra. Mindeközben a magyar törvényalkotónak szorosan követnie kellene a német részvényjogi és társasági adójogi fejleményeket, mert az uralmi szerződés hazai kodifikációját legfeljebb akkor lehetne napirendre tűzni, ha a német praxisban az elmúlt negyven év tapasztalatai ellenére váratlanul "kiderülne", hogy az uralmi szerződés társasági jogi funkciójára vonatkozó elméleti feltételezés helyes volt: ha bebizonyosodna az uralmi szerződésről, hogy társasági adójogi "támogatás" nélkül is meg tud állni a gyakorlatban. De ebben az esetben is vizsgálni kellene, hogy az anyavállalatok szükséges társasági jogi irányítási eszközt látnak-e a Magyarországon bejegyzett leányvállalatok ügyvezető szerveivel szembeni közvetlen utasításadási jogban, s ezért igénylik-e annak uralmi szerződés általi bevezetését. Mivel ennek az igénynek a valószínűsége - már a szervezeti betagozódás magyar társasági jogból való jelenlegi és remélhetőleg jövőbeli hiánya miatt is - rendkívül csekély, ezért még e német folyamat "lezáródása" előtt is tanulmányozni kellene alternatív - a vállalatcsoportot legitimáló - jogintézményeket. Így például azt, hogy a Rozenblum-doktrína, ha egyáltalán, akkor milyen feltételek között lenne beilleszthető a magyar társasági jogba. Alternatív legitimációs eszközök vizsgálatára azért is szükség lenne, mert ha az Európai Bizottságnak sikerül(ne) elfogadtatni a vállalatcsoport társasági jogi elismeréséről szóló irányelvet, akkor hazánk fenti vizsgálatok eredményének birtokában "kihasználhatná" az irányelv nyújtotta széles mozgásteret, s implementációs kötelezettségének az eddigi gyakorlatával szakítva - az irányelv szövegének másolása helyetti[108] - saját kútfőből merítve tehetne eleget. A vállalatcsoport ilyen módon történő hazai szabályozása később akár modellt is szolgáltathatna a többi tagállam számára. Ezzel hazánk megtenné az első lépést annak érdekében, hogy visszatérjen azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket olyan nagy elődök teremtettek meg, mint például Grosschmied Béni, aki a "budapesti egyetemnek olyan tekintélyű jogászprofesszora volt, hogy külföldi egyetemek - köztük még az oxfordi is - vele íratott magánjogi tárgyú tankönyveket."[109] ■
JEGYZETEK
* A szerző ezúton is kifejezi köszönetét a hamburgi Max-Planck-Institut für ausländisches und internationales Privatrecht-nek e dolgozat megírásához nyújtott kiváló és ösztönző feltételekért.
[1] Ld. Magyar Közlöny 2005/51. szám II. kötet, 2005. április 19. A Kormányhatározat a cégtörvény koncepcióját is magában foglalja, ezzel azonban dolgozatunkban nem foglalkozunk.
[2] Így "A gazdasági társaságokról és a bírósági cégeljárásról szóló törvények [első] koncepciója - a Kodifikációs Bizottság vitaanyaga" (a továbbiakban: Vitaanyag) 19.; hasonlóan Gadó: A vállatcsoport szabályozása az új társasági törvényben. In: Gazdaság és Jog 2004. 1. szám 4.
[3] Az uralmi szerződés és az ennek megkötésével létrejövő szerződéses konszern (= elismert vállalatcsoport) bevezetésére tett kísérlet 1997-ben egyszer már meghiúsult, mivel a "Parlament végül az egyszerűbb (csak a faktikus konszernt szabályozó) tervezetet fogadta el [...]" Így Miskolczi Bodnár: Befolysszerzés gazdasági társaságban. In uő. (szerk.): A gazdasági társaságokról szóló törvény magyarázata. Budapest, 2002. 767. 127. lj.
[4] Ellenkező állásponton Miskolczi Bodnár [előző lj.-ben i.m. 710 sk.], aki szerint a "jelentős, a többségi és a közvetlen irányító befolyás fogalmát [...] a Gt. olyan általánosan fogalmazta meg, hogy abba - a jogalkotó akaratán kívül - a szerződés útján létrejövő szavazati jogszerzés, azaz a szerződéses konszern is "belefér".
[5] A Kodifikációs Bizottság vezetője már 2001-ben úgy fogalmazott, hogy a magyar gyakorlatban "[...] az uralmi szerződések [...] szerintem lappangva már léteznek. Fel kell készülnünk fogadásukra, és a Gt.-be illetve a Ptk.-ba való beillesztésére." Ld. Sárközy: A magyar társasági jog Európában. Budapest, 2001. 316.
[6] "A vállalatcsoport szabályozása - összhangban [van] az Európai Unió Bizottsága Cselekvési Tervében, illetve az ún. Winter Bizottság javaslatiban foglaltakkal [...]" Ld. Vitaanyag 20.
[7] Ld. Nikolicza: A szerződéses konszernt fakasztó uralmi szerződés a német részvényjogban - egy recepcióra érdemes jogintézmény a magyar konszernjog számára? In: Jogtudományi Közlöny LIX(2004). 64 sk.
[8] Ld. például Hommelhoff: Die Konzernleitungspflicht. Köln, 1982. 267 skk.; legutóbb Veil: Die Unternehmensvertäge. Tübingen, 2003.11.
[9] A vállalatok közötti alá-fölérendeltségi viszony alapulhat társasági jogi részesedésen és/vagy szavazati jog megszerzésén és/vagy gazdasági körülményeken is.
[10] Az utasítási jog gyakorlásának korlátaihoz ld. Nikolicza: 7. lj.-ben i.m. 62.
[11] Ezzel összefüggésben - egyrészt - azt kell kiemelnünk, hogy a leányválallat ügyvezető szerve a kapott utasítást annak végrehajtása előtt jogszerűségre vonatkozóan vizsgálni köteles. Ez a kötelezettség a hátrányos utasítás esetén arra terjed ki, hogy az utasítás az anyavállalat számára előnnyel jár-e, továbbá arra, hogy a leányvállatnál beálló hátrány arányban van-e az anyavállaltnál jelentkező előnnyel. Ha a leányvállalat ügyvezető szerve nem egy rendes és tisztességes ügyvezető gondosságával vizsgálja a kapott utasítások jogszerűségét, akkor ezen kötelezettségét szegi meg, s ezért az ügyvezető szerv tagjait a leányvállalattal szemben egyetemleges felelősség terheli kötelezettségszegő magatartás(uk)ból eredő minden kárért [AktG 310. § (1) bekezdés első mondat]. Az a körülmény ugyanakkor, hogy a leányvállalat közgyűlése a kérdéses - azaz a később kárt okozó - utasítást jóváhagyta, még nem zárja ki automatikusan az ügyvezető szerv tagjainak kártérítési felelősségét [AktG 310. § (2) bekezdés]. Másrészt pedig arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy ha az anyavállalat utasításadási jogával - az uralmi szerződés ellenére - egyáltalán nem él, akkor a leányvállalat ügyvezető szerve az általános szabályoknak megfelelően egy - nem függő - vállalat módjára, azaz a vállalat érdekének elsődlegességére tekintettel köteles az ügyvezetésből eredő feladatait ellátni. Felelősségére ilyenkor az általános szabályok az irányadók. Ld. Raiser: Recht der Kapitalcesellschaften 3. Aufl. München, 2001. 892. 41. szélszám.
[12] Ld. Altmeppen in: Münchener Kommentar zum Aktiengesetz. 8. Bd. 2. Aufl. München, 2000. 237. 5. szélszám; Bayer: Der grenzüberschreitende Beherrschungsvertrag. Heidelberg, 1988. 6.; Krieger in: Münchener Handbuch des Gesellschaftsrechts 4 Bd. 2 Aufl. München, 1999. 1019. 1. szélszám; Raiser: előző lj.-ben i.m. 877. 1. szélszám.
[13] Ld. Raiser: 11. lj.-ben i.m. 848. 2. szélszám.
[14] Ld. Koppensteiner in: Kölner Kommentar zum AktG. Bd. 6. 3. Aufl. §311.10. szélszám; Kropff: Der konzernrechtliche Ersatzanspruch - ein zahnloser Tiger? In: Festschrift (a továbbiakban: FS) Bezzenberger. München, 1999. 233 skk.; uő. in: Münchener Kommentar zum Aktiengesetz. 8. Bd. 2. Aufl. München, 2000. Vor § 311. 42. szélszám.
[15] Ld. Immenga: Abhängige Unternehmen und Konzerne im europäischen Gemeinschaftsrecht. In: RabelsZ 48 (1984). 58.
[16] Így Lutter/Zöllner: Das Recht der verbundenen Unternehmen in Deutschland. In (Balzarini/Carcano/Mucciarelli): I Gruppi di Società. Vol. I. Milano, 1996.221.
[17] Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy a faktikus konszern tekintetében is lényeges különbség állapítható meg az AktG és a Koncepció között. E különbség abban áll, hogy a Koncepció a faktikus konszern formációban - a hatályos Gt. szabályozásával egyezően - nem ismeri el az anyavállalat érdekének elsőbbségét a leányvállalat érdekével szemben (ld. Koncepció 42.). Ezzel szemben az AktG, ahogyan fent láttuk, a pusztán részesedés- és /vagy szavazatszerzés útján kialakuló konszern esetén is jogi lehetőséget ad arra, hogy az anyavállalat saját érdekét akár a leányvállalat hátrányára is érvényesítse.
[18] Ld. Koncepció 41.
[19] Ez már azért is könnyen belátható, mert az AktG úgy fogalmaz, hogy az uralmi szerződés vállalatok (Unternehmen) között áll fönn. Vö. AktG 18. § (1) bekezdés második mondat. Uígy Hommelhoff: Zum Konzernrecht in der Europäischen Aktiengesellschaft. In: Die Aktiengesellschaft (AG) 2003. 182. 24. lj.; Lutter: Zur Binnenstruktur des Konzerns. In: FS Westermann. Karlsruhe, 1974. 349.; Würdinger: Aktien- und Konzernrecht. Karlsruhe, 1966. 285.
[20] Ld. Raiser: 11. lj.-ben i.m. 822. 23. szélszám.
[21] Ld. Sárközy: 5. lj.-ben i.m. 307.
[22] Ld. Würdinger: 19. lj.-ben i.m. 289.
[23] Ld. Sárközy: Szervezetrendszerek és a polgári jogi jogalanyiság a társasági-egyesületi és az alapítványi jogban. In: Gazdaság és Jog 2003. 9. szám 37.
[24] Mivel az ilyen utasítás jogszerűtlen, ezért annak végrehajtását a leányvállalat ügyvezető szerve köteles megtagadni. E kötelezettségének megszegése esetén femerülő jogkövetkezményekhez ld. fent 11. lj.
[25] Ld. Nikolicza: 7. lj.-ben i.m. 63 sk.
[26] Így Würdinger: 19. lj.-ben i.m. 285.; ld. még Veil: 8. lj.-ben i.m. 11.
[27] Ld. Altmeppen in: 12. lj.-ben i.m. Einl. § 291 5. szélszám; Blaurock: Bemerkungen zu einem Europäischen Recht der Unternehmensgruppe. In: FS Sandrock. Heidelberg, 2000. 82.; Dettling: Die Entstehungsgeschichte des Konzernrechts im Aktiengesetz von 1965. Tübingen, 1997. 362.; Emmerich/Habcrsack: Aktien- und GmbH-Konzernrecht. 3. Aufl. München, 2003. § 291. 6. szélszám; Kubier: Gesellschaftsrecht. 5. Aufl. Heidelberg, 1998. 364.; Takahashi: Konzern und Unternehmensgruppe in Japan - Regelung nach dem deutschen Modell? Tübingen, 1994. 76 sk.
[28] Ld. Koppensteiner: Abhängige Gesellschaften aus rechtspolitischer Sicht. In: FS Steindorf. Berlin, 1990. 83.; Lutter/Zöllner: 16. lj.-ben i.m. 221.
[29] Ld. Takahashi: 27. lj.-ben i.m. 77.
[30] Ld. Prantl: Konzernbildung, Konzernrecht und Minderheitenschutz in Deutschland. Frankfurt am Main, 1994. 32 skk.
[31] Ld. Geßler in: Münchener Kommentar zum Aktiengesetz. VI. Bd. 1. Aufl. München, 1976. Vorb. 8. szélszám. Az uralmi (és a nyereségelvonó) szerződés társasági adójogi motívumairól és e motívumok változásairól ld. következő pontot.
[32] Altmeppen az önálló uralmi szerződést mint konszern formációt még 2000-ben is csak "ritka gyakorlati esetként" (seltener praktischer Anwendungsfall) említi. Ld. Altmeppen in: 12. lj.-ben i.m. § 291. 53. szélszám.
[33] Ld. Monopolkommission: Die Wettbewerbsordnung erweitern. Siebtes Hauptgutachten der Monopolkommission 1986/1987 Baden-Baden, 1988. 842. szövegpont.
[34] Az uralmi szerződés különösen akkor "terhes" az anyavállalat számára, ha a társasági jog (mint pl. az AktG) lehetőséget biztosít arra, hogy az anyavállalat saját érdekét uralmi szerződés megkötésének hiányában, a - "pusztán" részesedésszerzés útján létrejövő - faktikus' konszernben is érvényesíthesse a leányvállalattal szemben.
[35] Ld. Wiedemann: Unternehmensgruppe im Privatrecht. Tübingen, 1988. 11 sk.
[36] Ld. Cahn/Simon: Isolierte Gewinnabführungsverträge. In: Der Konzern (a továbbiakban: DK) 2003. 2.
[37] Ld. Game: Europäisches Konzernrecht im Vergleich. Berlin, 2000. 152.
[38] A kvalifikált faktikus konszern bírói gyakorlatához ld. Ehricke: Die Haftung im GmbH-Vertragskonzern nach §§ 302, 303 AktG analog- ein (fast) vergessener Irrtum im Konzernrecht. In FS Immenga. München, 2004. 537 skk.; Schön: Zur Existenzvernichtung der juristischen Person. In: Zeitschrift für das gesamte Handelsrecht und Wirtschaftsrecht (a továbbiakban: ZHR) 168 (2004). 268 skk.; Ulmer: Von TBB zu "Bremer Vulkan" - Revolution oder Evolution? In: Zeitschrift für Wirtschaftsrecht und Insolvenzpraxis (a továbbiakban: ZIP) 2001. 2020 skk.
[39] Ld. Koppensteiner: 14. lj.-ben i.m. § 291. 4. szélszám.
[40] Ld. Altmeppen: 12. lj.-ben i.m. § 291. 53. szélszám; Emmerich/Habersack: 27. lj.-ben i.m. § 291. 6. szélszám.
[41] Ld. Nikolicza: (Elő-)kérdések tisztázása a Gt. konszernjogi fejezetének tervezett módosítására tekintettel. In: Jogtudományi Közlöny LIX(2004). 20.; K Schmidt: Gesellschaftrecht. Köln, 2002. 23.
[42] Ld. Artmann: Gesellschaftsrechtliche Fragen der Organschaft. Wien, 2004. 198.; ld. még Nikolicza: 41. lj.-ben i.m. 20.
[43] Ld. Cahn/Simon: 36. lj.-ben i.m. 1 skk.
[44] Ld. Emmerich/Sonnenschein/Habersack: Konzernrecht. 7. Aufl. München, 2001. 19 skk.
[45] Ld. Schön: Abschied vom Vertragskonzern? ZHR 168 (2004). 629 skk.
[46] Ld. In: Zeitschrift für Unternehmens- und Gesellschaftsrecht (a továbbiakban: ZGR) 1998. 672-772.
[47] Ezt azért állíthatjuk, mert ha ez nem így lenne, akkor azt a német jogirodalom éppen kivételes előfordulása okán bizonyosan említené. Ahogyan láttuk, ennek a formációnak ugyanakkor nem lebecsülendő elméleti jelentősége van.
[48] Ld. Immenga: The Law in the Federal Repuplic of Germany. In Wymeersch (Ed.): Groups of Companies in the EEC. Berlin, 1993. 103. o; Monopolkommission: 33. lj.-ben i.m. 842. szövegpont.
[49] Ld. Raiser: 11. lj .-ben i.m. 878. 9. szélszám.
[50] A Német Szövetségi Bíróság az AktG 291. § (1) bekezdés első mondat első tagmondatát és a 304. § vagy a 305. §-t tekinti az uralmi szerződés minimális fogalmi elemeinek. Ld. Henze: Konzernrecht. Höchst- und obergerichtliche Rechtsprechung. Köln, 2001. 110. 299. szélszám.
[51] Ld. Immenga: 15. lj.-ben i.m. 57.
[52] Ezt a portugál gyakorlat bizonyította (ld. lent következő pont).
[53] A Rozenblum-doktrínához ld. Lutter: Einheitliche Leitung im franzözischen (Konzern-)Recht. In: FS Kellermann (ZGR Sonderheft 10). Berlin, 1991. 257 skk.; Maul: Haftungsprobleme im Rahmen von deutsch-franzözischen Unternehmensverbindungen. Neue Zeitschrift für Gesellschaftsrecht (a továbbiakban: NZG)1998. 965 skk.
[54] Ld. Koncepció 41.
[55] Ld. Koncepció 42.
[56] Ld. Gadó: A társasági és cégjogi szabályozás továbbfejlesztésének irányai. In: Gazdaság és Jog 2000. 7-8. sz. 18.; Sárközy: 5. lj.-ben i.m. 310., 317. és 353.
[57] Ld. ZGR 1998. 741. Itt érdemel megjegyzést, hogy a Rozenblum-doktrína által a leányvállalat kisebbségi tagjainak nyújtott védelem elégtelenségét bírálja - az uralmi szerződés nélkül működő konszernekkel (AktG 311-317. §§) való összehasonlításban - Habersack is: Aktoinplan der Europäischen Kommission und der Bericht der High-Level-Group zur Entwicklung des Gesellschaftsrechts in Europa. Zentrum für Europäisches Wirtschaftsrecht (Vorträge und Berichte) Nr. 140. Bonn, 2004. 28 skk.
[58] Ld. ZGR 1998. 742.
[59] Ld. Gause: 37. lj.-ben i.m. 152 sk.
[60] Ld. Gause: 37. lj.-ben i.m. 160 sk.
[61] Ld. Gause: 37. lj.-ben i.m. 52 sk, 128, 154 sk, 114 skk.
[62] Ld. Brus: Das slowenische Konzernrecht in seiner Herkunft aus dem deutschen Recht der verbundenen Unternehmen. Berlin, 1999. 36 skk.
[63] Ld. Tichy/Salaé: Das neue tschechische Konzernrecht im Vergleich mit der deutschen Regelung und dem Entwurf der 13. EG-Richtlinie. In Hopt/Jessel-Holst/Pistor (Hrsg.): Unternehmensgruppen in mittel- und osteuropäischen Ländern. Tübingen, 2003. 301 skk.
[64] Ld. Brus: 62. lj.-ben i.m. 246.; Tichy/Salae: 63. lj.-ben i.m. 302.
[65] Ld. Brus: 62. lj.-ben i.m. 307.
[66] Ld. Brus: 62. lj.-ben i.m. 48.
[67] Ld. Brus: 62. lj.-ben i.m. 49.
[68] Ld. Brus: 62. lj.-ben i.m. 243 skk., 305 skk.
[69] Ld. Hommelhoff: Impact of the Financial Markets on Issues of Group Law. In Hopt/Wymeersch (Eds.): Capital Markets and Company Law. Oxford, 2003. 601.; a magyar szakirodalomban legutóbb Gadó: Befolyásszerzés gazdasági társaságban. In Sárközy (szerk.): A társasági és a cégtörvény kommentárja. Budapest, 2004. 983.
[70] Ld. pl. Rothmann: Die Behandlung des Konzerns als gesellschaftsrechtliches Sonderpoblem. In Mestmäcker/Behrens (Hrsg.): Das Gesellschaftsrecht der Konzerne im internationalen Vergleich. Baden-Baden, 1991. 203 skk.
[71] Ld. pl. Petroviae: The Legal Regulation of Company Groups in Croatia. In: 63. lj.-ben i.m. 219 skk.
[72] Ld. pl. Yeh: Das taiwanische Konzrenrecht von 1997. In: ZGR 2000. 287 skk.
[73] Ld. Doralt: Vorwort. In uő. (Hrsg.): Deutsches Konzernrecht. Rechtslage und Überlegungen zur Rezeption in Österreich. Wien, 1985.; Zöchling: Der Vertragskonzern im System des Aktiengesetzes 1965. In: uo. 45 skk.
[74] Ld. Takahashi: 27. lj-ben i.m.
[75] Ld. Sol3tisysinski/Szumanski: Shareholder and Creditor Protection in Company Groups under Polish Law. In: 63. lj.-ben i.m. 89 skk.
[76] Így Doralt: Konzernrecht in Österreich. In: ZGR 1991. 263.
[77] Ld. Artmann: 42. lj.-ben i.m. 13.; Jessel-Holst: Regulatoty Approches to Company Groups in CEECs. In: 63. lj.-ben i.m. 48.
[78] Ld. Jessel-Holst: előző lj.-ben i.m. uo.
[79] Ld. Artmann: 42. lj.-ben i.m. 394 skk.
[80] Vö. Schön: 45. lj.-ben i.m. 632.
[81] Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a "szervezeti betagozódást" az osztrák bírói gyakorlat a némettől eltérően értelmezte, s ezért az uralmi szerződés megkötése - szemben a német gyakorlattal - önmagában nem minden esetben volt elég a szervezeti betagozódás tényállási elem megvalósításához. Ld. Artmann: 42. lj.-ben i.m. 30.
[82] Ld. Gause: 37. lj.-ben i.m. 263.
[83] Ld. ZGR 1998. 746.
[84] A dolgozat szerzőjének lehetősége volt Hopt professzorral beszélgetést folytatni a konszern-nyilatkozattal létrejövő elismert vállalatcsoportra vonatkozó javaslatok keletkezési körülményeiről is.
[85] Ezt bizonyítják azok a sorok, amelyeket Lutter az 1999-es bonni szimpóziumon mondott: "Zu Recht ist gefragt worden, welche Funktion denn die Konzernerklärung mit ihren Rechtsfolgen, also der Abfindung, der Haftung der Muttergesellschaft, aber auch ihrem Recht zur Konzernleiteung im Zisammenhang unserer Vorschlag jedoch haben soll. Abgesehen von der Gefahr - Herr Karel van Hulle [az Európai Bizottság társasági jogi harmonizációjáért felelős főosztály akkori vezetője] hat darauf hingewiesen -, daß die Erinnerung an die gescheiterte 9. Richtlinie zum kiss of death für diesen Vorschlag werden könnte, glauben wir an die große Zweckmässigkeit einer solchen Regelung." Ld. Schlusswort in: Ein Konzernrecht für Europa (Symposium). Zentrum für Europäisches Wirtschaftsrecht Nr. 109. Bonn, 1999. 116.
[86] Ld. Disskussionsbericht. In: előző, lj.-ben i.m. 36 sk.
[87] Ld. Strnad: Neue Konzernhaftung in Italien. In: Recht der Internationalen Wirtschaft 2004. 255 sk.
[88] Így Koppensteiner: 14. lj.-ben i.m. Vorb. § 291. 135. szélszám; hasonlóan szkeptikus Habersack: 57. lj.-ben i.m. 29 sk.; és Kropff in: 14 lj.-ben i.m. Vor § 311. 38. szélszám.
[89] Ld. Lutter in: 85. lj.-ben i.m. 22.
[90] Ld. Habersack: 57. lj.-ben i.m. 30.
[91] Ld. Koppensteiner: 14. lj.-ben i.m. Vorb. § 291. 139-146. szélszámok.
[92] Ld. Koncepció 13.
[93] Letölthető: http://www.europa.eu.int/eur-lex/de/com/cnc/2003/com2003_0284de01.pdf.
[94] Ld. Cselekvési Terv 21.
[95] Ld. Cselekvési Terv 23.
[96] Ld. http://www.europa.eu.int/comm/internal_market/en/company/company/modern/consult/report_de.pdf; A Koncepció a High-Level-Group-ot, annak vezetője, Jap Winter után, "Winter Bizottságaként említi.
[97] Ld. http://www.europa.eu.int/comm/internal_market/en/company/company/modern/index.htm#consultation.
[98] Ld. Cselekvési Terv 23.
[99] Ld. Koppensteiner: 14. lj.-ben i.m. Vorb. § 291. 133. szélszám.
[100] Ez kivehető abból, hogy a High-Level-Group német tagja egyedül Hopt professzor volt, aki az eddigi német és európai tapasztalatokból - a Fórum többi vezető tagjával ellentétben - egyedül vonta le a konzekvenciákat és írt már korábban (ön)kritikusan az AktG szerződéses és faktikus konszernjogi szabályairól, valamint ezért fogalmazott szkeptikusan azok európai exportjának lehetőségéről is.
[101] Ld. mindenekelőtt Hopt: Kaptalmarkorientierte Gesellschaftsrechtsentwicklung in Europa - Zur Arbeit der High-Level-Group of Company Law Experts. In Noebel (Hrsg.): Internationales Gesellschaftsrecht. Bern, 2004. 97.
[102] Hasonlóan Schön: 45. lj-ben i.m. 636.
[103] Véleményünk szerint Darázs implicite szintén ennek szükségességére hívja fel a figyelmet. Ld. Darázs: Vállalati koncentrációk és a magyar magánjog. In: Liber Amicorum, Studia Attila Harmathy Dedicata. ELTE AJK Polgári Jogi Tanszék. Budapest, 2003. 90.
[104] Vö. A társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény. 4. és 18. §§.
[105] Ld. fent II. 4. pont.
[106] Ld. Darázs: 103. lj.-ben i.m. 89 sk.; Nikolicza: Vertragskonzernrechtlicher Gläubigerschutz im deutschen Aktienrecht - ein mögliches Vorbild für das ungarische Konzernrecht? Heidelberg, 2002. (Kézirat) 46 skk.; Sárközy: 5. lj.-ben i.m. 383.; Vezekényi: A konszernjogi felelősség kérdőjelei. In: Gazdaság és Jog. 2002. 4. szám. 10 skk.; uő.: A részvénytársaságokkal és a konszernjoggal kapcsolatos jogi szabályozás a joggyakorlat tükrében. In: Jogi Tájékoztató Füzetek (128). Budapest, 2003. 23 sk.
[107] E tényállásra voantkozó tervezett módosításokat ld. Koncepció 39 skk.
[108] Miskolczi Bodnár [in uő. (szerk.): Európai Társasági Jog. Budapest, 2004. 407.] is azt bírálja, hogy a magyar társasági jog harmonizációjának folyamatában a másolás került túlsúlyba.
[109] Így Hegedűs Géza in: A magyar irodalom arcképcsarnoka. II. kötet. Budapest 1992. 743. (Márai Sándor).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogi gyakornok, Európai Bizottság (Brüsszel).
Visszaugrás
