Az ezredfordulót követően az Európai Bíróság és az Elsőfokú Bíróság több ízben kényszerült arra, hogy újabb és újabb aspektusokból tisztázza az európai jog és a nemzetközi jog viszonyrendszerét. Míg az európai jogászok elégedettséggel konstatáltak, hogy az Európai Bíróság megvédte az európai jog autonómiáját, nemzetközi jogász körökben súlyos fenntartásokkal és aggodalmakkal fogadták az EKB ítéleteit. Talán valamennyi ügynél jobban polarizálta a tudományos közvéleményt az EKB 2006. évi, a Mox-üzem ügyében hozott ítélete.1
Az Egyesült Királyság a kilencvenes évek elején engedélyezte a Mox-üzem felépítését. A tervek szerint az üzem Sellafieldben került volna megépítésre Anglia észak-nyugati partjainál, 184 km-re az észak-ír tengerparttól. 2 Az üzemben nukleáris fűtőanyagból, plutónium-dioxidból és uránium-dioxidból vegyes-oxid fűtőanyagot kívántak előállítani, abból a célból, hogy az fűtőanyagként szolgáljon atomerőművekben.3 Írország kormánya és közvéleménye a kezdetektől fogva aggályosnak tartotta az üzem létesítését és kísérletet tett annak leállítására. A britek jó szövetségesre találtak az Európai Bizottságban, amely szakértői állásfoglalásai útján egyértelműen támogatta az üzem létesítését. 1997-ben a Bizottság véleményt bocsátott ki4, kizárólag a Nagy-Britannia általi információra építve, amelyben az szerepelt, hogy a tervezett radioaktív szennyvíz kibocsátása nem veszélyezteti szennyeződéssel a szomszédos tagállamokat. Írország abba a helyzetbe került, hogy míg egyfelől úgy vélte, hogy az európai jog által előírt rendelkezések alapján joggal követelhetné az üzemmel kapcsolatos részletes dokumentáció és hatástanulmányok átadását, sőt a britekkel közös döntés jogát, az üzem létrehozását illetően, az Európai Bizottság briteket támogató állásfoglalásának fényében nem bízott abban, hogy céljait az európai intézmények segítségével elérheti. A közvetlen ír nyomásgyakorlás szintén nem vezetett eredményre, Nagy-Britannia kitartott álláspontja mellett, így a létesítményrendszert végül megvalósítottak.
Írország ekkor két nemzetközi egyezmény vitarendezési mechanizmusát vette igénybe álláspontjának érvényesítése érdekében. Az egyik az 1992-es Párizsi Egyezmény az Atlanti-óceán északkeleti körzete tengeri környezetének védelméről (a továbbiakban: OSPAR5), míg a másik egyezmény az 1982-es Montego Bay-i Nemzetközi Tengerjogi Egyezmény (a továbbiakban: UNCLOS6). Az Európai Közösség mind az OSPAR, mind pedig az UNCLOS egyezménynek részese7, tekintettel arra, hogy mindkét egyezmény érint olyan kérdéseket, amelyek az európai integrációban közösségi hatáskörbe taroznak, így az egyezmények ún. vegyes megállapodásoknak minősülnek.8
Írország az OSPAR Egyezményben biztosított választott-bírói mechanizmuson keresztül kívánta elérni, hogy hozzájusson a Mox üzemmel kapcsolatos, titkosított brit dokumentumokhoz.9 Az egyezményt aláíró valamennyi állam európai ország, közülük 11 az Európai Uniónak is tagja. Az egyezmény további részes államai Svájc, Luxemburg, Norvégia és Izland. Az egyezmény létrehozása vitathatatlanul része volt annak a folyamatnak, amely során a ’90-es évek elején a nemzetközi környezetvédelmi jog megújult, amely folyamatot a Rio-i Deklarációval10 és az információhoz való hozzáférést a környezetvédelmi jog egyik sarokkövévé tevő Aarhus-i Egyezménnyel11 lehet példázni. A nemzetközi egyezmény megszületésében az Európai Közösségek is sarkalatos szerepet játszottak, a felek a jogvitában kulcsfontosságú 9. cikk szövegezését például a 90/313/EK12 irányelvből vettek át szó szerint, annak érdekében, hogy az európai jog rendelkezéseivel minél inkább összhangban legyen a nemzetközi szerződés.
A jogvita ugyanis az egyezmény 9. cikkére épült, amely szerint " A Szerződő Felek biztosítják, hogy illetékes hatóságaikat kötelezik az e cikk (2) bekezdésében foglalt információk hozzáférhetővé tételére, bármely természetes vagy jogi személy bármilyen megkeresésére…"13 Az információ a 2. cikk értelmében bármilyen olyan cselekményre vagy intézkedésre vonatkozott, amely hátrányosan érintheti az Atlanti-Óceán északkeleti körzete tengeri környezetét. Erre a cikkre alapozta Írország a követelését.
Nagy-Britannia szerint a 9. cikk arra kötelezte a feleket, hogy a saját nemzeti jogrendszerükbe építsék be az információhoz való hozzájutás jogi garanciáit, az ugyanis elsősorban a tagállamokon belüli magán- és jogi személyekhez kötődik, és nem az államok egymás közötti kapcsolatára. Ennek következtében Írország is csak úgy juthat hozzá ezekhez az információkhoz, ha az illetékes angol hatóságokhoz, adott esetben a helyi angol bírósághoz fordul. Írországnak arra a kifogására, hogy az egyezményt nem tették az angol jogrend részévé, ezért arra az angol bíróságok előtt nem lehet hivatkozni, a brit fél képviselői úgy érveltek, hogy az európai jog azonos jogi rendelkezését tartalmazó szabályát azonban beültették a nemzeti jogrendbe. Amennyiben Írország kifogásolja a vonatkozó irányelv implementációját, jogában áll az Európai Bírósághoz fordulni, közölték a brit képviselők.
A választottbíróság 2:1 arányban hozta meg a döntését, amelyhez a többséghez tartozó Michael Reisman elnök nyilatkozatot csatolt - ebben a döntés egy részétől elhatárolódott.14 A választottbíróság leszögezte, hogy tekintettel arra a tényre, hogy a szerződés egy meghatározott cikke kifejezetten utal arra, hogy annak alkalmazásánál más nemzetközi szerződéseket is figyelembe kell venni, a contrario következtetve, a szerződés többi része esetében azok értelmezése vagy alkalmazása tekintetében, a szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény kivételével, nem szükséges más nemzetközi jogi szabályt, rendelkezést vagy dokumentumot figyelembe venni. Ahogyan azt Yuval Shany az első, Mox Plant ügyben született ítélet kapcsán írt publikációjában megállapította, a választottbíróság ezzel az OSPAR Egyezményt "önmagában zárt rendszerré" nyilvánította.15 Sajnos ezzel még egy példát láthatunk arra, hogy az Európai Bíróság joggyakorlatának hátasára elinduló, majd a WTO vitarendezési paneljaiban is érvényesülő szemlélet - amely a nemzetközi jogot önmagában zárt rendszerekre bontja, amelyek sajátos elvek szerint működve elutasítják más jogrendszerek hatásait - mennyire káros hatásokat eredményez a nemzetközi jog fejlődése szempontjából.
Úgy tűnik, hogy a választottbíróság ezzel a megközelítéssel mind az európai jog, mind pedig a nemzetközi környezetvédelmi jog szabályaival szembekerült. Az Európai Bíróságnak a Mecklenburg ügyben16 hozott ítélete tisztázta, hogy mit kell a rendelkezésre bocsátandó információn érteni környezeti hátasok tekintetében, és leszögezte, hogy a fogalmat kiterjesztően kell értelmezni, és bármely elérhető illetőleg rendelkezésre álló információra vonatkozóként kell értelmezni.17 A választottbíróság azonban az európai jog rendelkezéseit sem vette figyelembe a döntés meghozatala során.
A nemzetközi környezetvédelmi jog fejlődése lehetőséget adott volna azon formálódó szokásjogi szabályok figyelembevételére, amelyek a káros környezeti hatásokkal kapcsolatos információadás kötelezettségére vonatkoznak. A választottbíróság részére az ügy nagyszerű lehetőséget biztosított volna arra, hogy értekezzen az elővigyázatosság elvéhez18 kapcsolódó, továbbá a közös környezeti hatásvizsgálatokkal kapcsolatos regionális európai szabályok tekintetében, amelyek mind abba az irányba mutatnak, hogy az államok kötelesek információt szolgáltatni egymásnak a környezeti értelemben kockázatos, határon átnyúló hatások lehetőséget magában foglaló projektjeikkel, azonban a választottbíróság ezzel a lehetőséggel sem kívánt élni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
