A versenyjog alapvető szabálya, hogy vertikális megállapodásokban nem lehet konkrét vagy minimum viszonteladási árat rögzíteni. Ez a tradicionális szabály érvényesült és érvényesül hazánkban, az Európai Közösségben, sőt, azt mondhatjuk, hogy ez egyfajta - bár sokak által kritizált - versenyjogi közhely. Vagyis csak volt. Ugyanis az amerikai föderális antitröszt jog, majdnem egy évszázad után, szakított ezzel a megközelítéssel. Tavaly nyáron az amerikai legfelsőbb bíróság áttörte a korábbi precedenst és kimondta: nem per se jogellenes a viszonteladási ár meghatározása, hanem ez a kikötés a rule of reason körébe tartozik. Vagyis nem lehet automatikusan versenyjogellenesnek tekinteni a viszonteladási ár rögzítését vagy minimum ár kikötését, hanem a döntés meghozatala érdekében meg kell vizsgálni annak piaci kontextusát. Ezzel a Supreme Court egy olyan tételt mondott ki, amelyet a Chicagói iskola kezdete óta sokan hangoztattak: a viszonteladási ár meghatározása nem ördögtől való, hanem annak viszonyát a versenyhez mindig csak az adott piaci kontextusban lehet eldönteni. A viszonteladási ár meghatározása mind versenyellenes, mind pedig versenybarát hatásokkal rendelkezhet, ezért kizárólag a megállapodás szövege alapján nem lehet fölötte pálcát törni.
A döntés felfoghatatlan jelentőségű az antitröszt jog szempontjából, hiszen bár az öreg kontinensen értelemszerűen nem rendelkezik kötelező erővel, de kétségtelenül felveti a hatályos álláspont revideálásának szükségességét, amelyet személy szerint is indokoltnak tartok.
Az alábbiakban, első lépésben, felvázolom, hogy mit is jelent és mire alapítható a viszonteladási árrögzítés, valamint a minimum árkikötés per se jogellenességének tétele a közösségi és a magyar jogban, valamint mi volt 2007 nyaráig az amerikai föderális jog szabálya. Ezt követően ismertetem a fordulatot jelentő Leegin ügyet. Az írást konklúzióim zárják.
A tanulmány részleteit megelőzően meg kell azonban tennem egy fogalmi alapvetést, amely inkább javaslat egy világosabb és egyértelműbb fogalomhasználatra. A viszonteladási ár gyártó általi befolyásolása alapvetően négy fajta kikötéssel vagy megállapodással valósulhat meg: konkrét viszonteladási ár kikötése, ajánlott ár megadása, minimum és maximum ár meghatározása. Az angol terminológia ezt a quadrigát a resale price maintenance (RPM) terminussal illeti. Javaslatom szerint, a magyar versenyjogban az RPM-et érdemes lenne viszonteladási vagy vertikális "ármegkötés"-nek nevezni, hiszen az megkötést tartalmaz a viszonteladási árral szemben, de nem biztos, hogy rögzíti azt. A konkrét viszonteladási ár meghatározását ezzel szemben érdemes lenne "árrögzítés"-nek nevezni, hiszen itt nem megkötésekkel alakíthatja ki a viszonteladó a saját árait, hanem ez utóbbiak rögzítettek (lásd Nagy Csongor István: Kartelljogi kézikönyv. HVG-ORAC, Budapest, 2008. 751-756. oldalon található versenyjogi szószedet).
Első lépésben érdemes néhány szót ejteni a per se jogellenesség fogalmáról. Ez az amerikai antitröszt koncepció arra utal, hogy vannak bizonyos megállapodások, amelyek olyan súlyosan versenyellenesek, hogy azok önmagukban, automatikusan, piaci környezetükre tekintet nélkül jogellenesnek tekintendőek, és megmentésükre semmilyen érv még csak fel sem hozható. Ezek a megállapodások ugyanis minden esetben hátrányosan hatnak a versenyre, vagy ha nem is hatnak rá minden esetben hátrányosan, sosincs vagy majdnem sosincs rá nézve kedvező hatásuk. Elviekben, sem a közösségi, sem pedig a magyar versenyjog nem ismeri a per se jogellenesség fogalmát. Ugyanis, bár a versenyellenes célú megállapodások automatikusan, hatásukra tekintet nélkül az általános kartelltilalomba ütköznek, még ezen megállapodások számára is nyitva áll, legalábbis teoretice, az egyedi mentesség lehetősége. Azért csak az egyedi mentesség, mert a csoportmentességi rendeletek a durva (hard-core) kartelleket konzekvensen kivonják a csoportmentesség köréből, és a vertikális árrögzítés és minimum ár kikötése ilyennek minősül. Ettől függetlenül, a gyakorlat (közlemények, iránymutatások, határozatok) nagyon-nagyon eufémisztikusan úgy fogalmaz, hogy "nem valószínű", hogy egy durva kartell valaha részesülne a mentesség kegyéből.
A tradicionális álláspont szerint, vertikális relációban a következőképpen alakul az árral kapcsolatos megkötések sorsa: per se jogellenes az árrögzítés (konkrét ár meghatározása) és a minimum ár meghatározása, ugyanakkor a körülmények vizsgálata alapján ítélendő meg az ajánlott ár és a maximum ár meghatározása.
A közösségi jogban a csoportmentességi rendeletek konzekvensen kivonják a csoportmentesség köréből azokat a megállapodásokat, amelyek ármeghatározást tartalmaznak, vagy amelyekben a minimum ár kikötésre kerül:
- 2790/1999/EK rendelet a Szerződés 81. cikke (3) bekezdésének a vertikális megállapodások és összehangolt magatartások csoportjaira történő alkalmazásáról (HL L 336, 1999. 12. 29. 21-25.), 4. cikk a) pont;
- 1400/2002/EK rendelet a Szerződés 81. cikke (3) bekezdésének a gépjármű-ágazatbeli vertikális megállapodások és összehangolt magatartások egyes csoportjaira történő alkalmazásáról (HL L 203, 2002. 08. 01., 30-41.), 4. cikk (1) bekezdés a) pont;
- 772/2004/EK rendelet a Szerződés 81. cikke (3) bekezdésének a technológiaátadási megállapodások csoportjaira történő alkalmazásáról (HL L 123, 2004. 04. 27. 11-17.), 4. cikk (1) bekezdés a) pont.
Ezen felül, a viszonteladási árrögzítést és a minimum ármeghatározást tartalmazó megállapodások a piaci részesedésre tekintet nélkül nem tekinthetőek csekély jelentőségűnek. A Bizottság csekély jelentőségű (de minimis) megállapodásokról szóló közleménye (HL C 368, 2001. 12. 22. 13-15.) a 15%-os piaci részesedés alatti vertikális megállapodásokról kimondja, hogy azokra nem alkalmazandó az EKSz 81. cikkének (1) bekezdésében található általános kartelltilalom, azonban ugyanabban a pillanatban azt is hozzáteszi, hogy ez az immunitás nem vonatkozik a durva kartellekre (11. bekezdés). Márpedig a viszonteladási árrögzítés és a minimum ármeghatározás ilyen durva kartellnek minősül. Bár elviekben abból, hogy egy megállapodás nem részesül a fenti immunitásból, nem vonható le az az a contrario következtetés, hogy mindig jogellenes lenne, aligha találunk más magyarázatot ezen kikötések mostoha sorsára.
Emellett a különböző versenyhatósági dokumentumok is utalnak arra, hogy a mentesség elvi lehetősége ellenére a fenti két vertikális korlátozás, mivel azok durva (hard-core) kartellnek minősülnek, gyakorlatilag per se jogellenes:
- Vertikális korlátozásokról szóló bizottsági iránymutatás (HL C 291, 2000. 10. 13. 1-44.) 7. bekezdés;
- Magyarázó brosúra a gépjármű-rendeletről, 30. bekezdés;
- Technológia-átadási bizottsági iránymutatás (OJ C 101, 2004. 04. 27. 2-42.), 14. és 18. bekezdés;
- Egyedi mentességről szóló bizottsági iránymutatás (OJ C 101, 2004. 04. 27. 97-118.), 78-80. bekezdés.
A magyar versenyjog követi a közösségi csoportmentességi rendeletek fenti megoldását. A csoportmentességi rendeletek tekintetében egyébként is, főszabály szerint, a recepció érvényesül, és ezen belül a fenti vertikális korlátozások tekintetében sincs különbség:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
