Bár a nyugat-balkáni országokban a Hágai Gyermekelviteli Egyezményt hosszabb ideje alkalmazzák, vannak olyan kérdések, amelyekben nem kristályosodott ki a gyakorlat, illetve ha igen, az nem teljesen felel meg azon sztenderdeknek, amelyek mellett a Gyermekelviteli Egyezmény célkitűzései teljességgel megvalósulhatnak. Ez jelentkezik a szervezeti oldalon, így a Központi Hatóság szakemberei nem feltétlenül rendelkeznek mindazokkal a kompetenciákkal, melyek nélkülözhetetlenek, s nem is részesülnek elegendő továbbképzésben. A bíróságok szintjén jellemzően a decentralizáltság okoz nehézséget, azaz az, hogy nincsenek olyan bíróságok, amelyek a jogellenes gyermekelviteli ügyekben kizárólagos illetékességgel rendelkeznének. Miután számos bíróság eljárhat ezekben az esetekben, sem a gyakorlat nem tud megfelelően egységesülni, sem pedig a bírák megfelelő képzése, továbbképzése nem megoldott. Általános problémaként jelentkezik az eljárásoknak a megköveteltnél hosszabb volta is. A jogalkalmazást illetően a gyermek szokásos tartózkodási helyének az értelmezése hagy kívánnivalót maga után, mint ahogyan az is, hogy miként értelmezik az eljáró bíróságok a visszavitel megtagadhatóságának a jogi lehetőségét. Bár a Gyermekelviteli Egyezmény szűk körre szorítja azt, hogy jogellenes elvitel esetén mikor tagadható meg a gyermek visszavitele, a nyugat-balkáni bíróságok gyakran mégis kiterjesztően értelmezik a vonatkozó rendelkezéseket és a gyermek helyzetét érintően részletes bizonyításba bocsátkoznak.
2014-re fejeződött be az a kutatás, amely azzal foglalkozott - első alkalommal -, hogy miként érvényesül a Nyugat-Balkán hat országában, azaz a jugoszláv utódállamokban a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény[1]. A kutatás alapját egy kérdőív szolgáltatta, mely részletesen tért ki valamennyi vonatkozó gyakorlati kérdésre. Ahogyan azt Mirela Župan, a kérdőívet összeállító és a nemzeti jelentéseket értékelő egyetemi docens (Josip Jurij Strossmayer Egyetem, Eszék) hangsúlyozta, a válaszok alapján nyilvánvalóvá vált, hogy noha a Gyermekelviteli Egyezményt ebben a régióban régóta alkalmazzák, a joggyakorlatban nagyon sok a nehézség és a megválaszolatlan kérdés; emellett pedig alapvető probléma, hogy nem áll rendelkezésre elegendő adat ahhoz, hogy a Gyermekelviteli Egyezmény érvényesülését megfelelően monitorozni tudják.
A nemzeti jelentéseket, tanulmányokat - számos egyéb családjogot érintő nemzetközi magánjogi vonatkozású tanulmány mellett - az 2015-ben Eszéken kiadott Private International Law in the Jurisprudence of European Courts - Family at Focus (A nemzetközi magánjog az európai bíróságok gyakorlatában - fókuszban a család) címmel megjelent kötet tartalmazza, amelyet szerkesztőként Mirela Župan jegyez. A tanulmánykötetnek - mely elsősorban angol, emellett német, illetve horvát nyelvű tanulmányokat közöl -, az Eszéken 2014 júniusában megtartott nemzetközi magánjogi témájú konferencia szolgált alapjául. Az alábbiakban a szlovén, horvát, bosznia-hercegovinai, szerb, montenegrói és macedón nemzeti jelentések alapján tekintjük át azt, hogy déli szomszédainknál és általában a jugoszláv utódállamokban miként érvényesül a Gyermekelviteli Egyezmény, mely kérdések mutatkoznak a legnehezebben megválaszolhatóknak és mely tekintetben tartják szükségesnek a változást. A jelentések többségükben nemcsak elméleti síkon vizsgálják a kérdéseket, hanem elemzik a vonatkozó hazai ítélkezési gyakorlatot is.[2]
A kérdéses hat ország közül ketten - Szlovénia és Horvátország - tagjai az Európai Uniónak, így ezekben az
- 38/39 -
országokban értelemszerűen alkalmazni kell az uniós jogforrásokat, jogellenes elvitel tekintetében a különös jelentőségű Brüsszel IIa. rendeletet[3].
Szlovénia 1993-ban csatlakozott a Gyermekelviteli Egyezményhez, s tagja a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia 1996. évi Gyermekvédelmi Egyezményének[4], amely 2005-ben lépett ott hatályba. Horvátország már 1991 októberében csatlakozott a Gyermekelviteli Egyezményhez, ugyanakkor az 1996. évi Gyermekvédelmi Egyezmény csak 2010-ben lépett hatályba. A Brüsszel IIa. rendeletet 2013 július 1-jétől kell Horvátországban alkalmazni. Bosznia-Hercegovinában 1992 márciusa óta hatályos a Gyermekelviteli Egyezmény és annak rendelkezéseit - lévén Jugoszlávia utódállama - 1993 augusztusa óta kell alkalmazni, az 1996. évi Gyermekvédelmi Egyezménynek azonban az ország nem tagja. Ami Szerbiát illeti, jogutódként kívánt a Gyermekelviteli Egyezményt 1991-ben ratifikáló Jugoszlávia helyébe lépni, ám miután a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia elutasította azt, hogy Szerbia jogutódként nyerjen elismerést, 2001-ben újból folyamodtak a Hágai Konferencia tagságáért (ezzel együtt azonban a Gyermekelviteli Egyezményt attól kezdődően alkalmazzák folyamatosan, hogy Jugoszlávia ahhoz csatlakozott). Szerbia és Montenegró szétválása után Szerbia jogutódja lett az államszövetség nemzetközi kötelezettségeinek. Montenegró 2007 márciusában lett a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia tagja, ugyanakkor már Montenegró 2006. évi Függetlenségi Nyilatkozata kifejezetten rögzítette, hogy Montenegró valamennyi, a Szerbia és Montenegró államalakulat által vállalt nemzetközi kötelezettséget magára nézve kötelezőnek tekinti. Montenegró ugyanakkor nem tagja az 1996. évi Gyermekvédelmi Egyezménynek. Macedónia 1993 szeptemberében kinyilvánította, hogy jugoszláv utódállamként kötelezőnek tekinti magára nézve a korábbi Jugoszlávia által vállalt nemzetközi kötelezettségeket, s ezeket a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia valamennyi tagja elfogadta (Görögország kivételével, amely utóbbi jelezte, hogy nem ismeri el Macedóniát önálló államként).
A szlovén Központi Hatóság 2012 óta ugyanaz a Gyermekelviteli Egyezmény és az 1996. évi Gyermekvédelmi Egyezmény tekintetében: a munkaüggyel, családdal, szociális ügyekkel és esélyegyenlőséggel foglalkozó minisztérium. A személyi állomány magas szinten tesz eleget a szükséges kívánalmaknak, a munkatársak több nyelven beszélnek, rendszeresen vesznek részt különböző európai szintű, illetve hazai képzéseken, s megfelelő kapcsolatot tartanak fenn a bíróságokkal. A jogellenes elviteli ügyekben nincs kizárólagos illetékességű bíróság, hanem a tizenegy közigazgatási kerület bíróságai járhatnak el, s ezen bírák között vannak ugyan családjogi ügyekre specializálódottak, de nincsenek olyan bírók, akik kifejezetten jogellenes elviteli ügyekben lennének jártasak. A kizárólagos illetékesség annál is inkább indokolt lehetne, mert Szlovénia nem nagy területű ország, s Ljubjana bírósága az ország valamennyi részéről könnyen és hamar elérhető.
Horvátországban a szociálpolitikáért és ifjúságért felelős minisztérium a Központi Hatóság, ám van egy olyan speciális, a gyermekvédelem terén a nemzetközi együttműködésért is felelős szolgálat, amely lényegében ellátja a Központi Hatóság feladatait. A Központi Hatóság legalább évente egy alkalommal képzést tart azoknak a személyeknek, akik a gyermek jogellenes elvitele kapcsán érintettek, így a gyermekvédelmi szolgálat dolgozóinak, rendőröknek, bíráknak. Bosznia-Hercegovinában az Igazságügyi Minisztérium látja el a Központi Hatóság feladatait. Noha a jogellenes elvitellel foglalkozó személyek jogi végzettséggel és megfelelő nyelvtudással rendelkeznek, képzéseket nem tartanak. Kizárólagos illetékességgel rendelkező bíróságok hiányában számos bíróság járhat el jogellenes gyermekelviteli ügyekben, ugyanakkor az Igazságügyi Minisztérium is kívánatosnak tartana egyfajta centralizációt, elsősorban azért, hogy kifejezetten családjogi ügyekben eljáró vagy erre szakosodott bírák járhassanak el. Álláspontjuk szerint ez elősegítené az eljárások időtartamának rövidebbé válását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
