A bírói gyakorlatban a perújítási kérelem megengedhetősége tárgyában hozott elutasító határozat esetében fennálló illetékfizetési kötelezettségre vonatkozóan több eltérő álláspont alakult ki, a bírói gyakorlat ebben a kérdésben igen megosztott, amely ily módon akadálya az egységes jogalkalmazásnak.
Az egyik markáns álláspont szerint ilyen esetben az eljárás illetékmentes, mert vonatkozik rá az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja, amely szerint - egyebek közt - illetékmentes a polgári ügyekben az eljárás, ha a bíróság az azt megindító beadványt idézés kibocsátása nélkül, a nemperes eljárásban pedig érdemi vizsgálat nélkül, hivatalból elutasítja. A Pp. 266. §-a (2) bekezdésének szóhasználata alapján megállapítható, hogy a perújítás megengedhetősége körében érdemi vizsgálat nem történik, a bíróság éppen mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant utasítja el a perújítási kérelmet (ez után következne az érdemi tárgyalás). Így az ilyen döntés az Itv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt körbe tartozik, amely említi is az érdemi vizsgálat hiányát.
A másik vélemény szerint ugyanakkor ebben az esetben nem illeti meg a felet az illetékmentesség, mert az Itv. 57. §-a (2) bekezdésének a) pontjában csak a büntetőügyek vonatkozásában említi a perújítást, a polgári ügyekre vonatkozóan ilyen rendelkezés nincs. Emellett a megengedhetőség kérdésében történő állásfoglalás sok bírói munkaórát igényel, az iratokat át kell tanulmányozni, a tárgyalást ki kell tűzni és meg kell tartani ahhoz, hogy eldönthető legyen, megengedhető-e a perújítás vagy sem. Így ez az eljárás nem ad alapot az Itv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontjában megfogalmazott illetékmentesség alkalmazására.
A kérdést álláspontom szerint az dönti el, hogy a perújítás megengedhetősége körében a bíróság már az ügy érdemében jár-e el.
A Pp. 266. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a bíróság a perújítást megengedhetőnek találja, az érdemi tárgyalást kitűzi, illetőleg a tárgyalást érdemben folytatja, ellenkező esetben pedig a perújítási kérelmet, mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasítja.
A Pp. 266. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróságnak a perújítás megengedhetősége körében a Pp. 260. § (1) bekezdésének a) pontjával kapcsolatban azt kell elbírálnia, hogy a perújító fél által a perújítás alapjául felhozottak valóságuk bizonyítása esetében alkalmasak lehetnek-e arra, hogy a bíróság a perújító félre kedvezőbb határozatot hozzon. A perújítás megengedhetőségéről való döntéshez a bíróságnak minden esetben tárgyalást kell kitűznie (lásd BH 1984. 362.).
A perújítás megengedhetősége körében hozott döntése során tehát a bíróság fontos mérlegelést hajt végre, annak elvi lehetőségéről kell döntenie, hogy a perújító fél által felhozott új tény, vagy új bizonyíték alkalmas-e a tényállás megállapításának a perújítóra nézve kedvezőbb befolyásolására (lásd BH 1989. 485.). Ennek vizsgálata körében a bíróság értelemszerűen nem jut el a bizonyítottságig, ha a fentieket valószínűnek látja, a perújítást megengedi, és a per további szakaszában lefolytatott bizonyítás eredménye alapján fogja ítéletével eldönteni, hogy a megengedhetőség körében megállapított valószínűség ténylegesen bizonyossággá vált-e.
A perújítási eljárás sajátossága, hogy ebben az esetben az eljárás megindulásakor az első fokon eljáró bíróságnak nemcsak a fél által benyújtott keresetlevél áll a rendelkezésére, hanem a korábbi, a támadott eljárásokat tartalmazó teljes iratanyag. A bíróságnak ezeket az iratokat részletesen át kell tanulmányoznia, és az ügyben tárgyalást kell kitűznie ahhoz, hogy a perújítás megengedhetőségéről megalapozottan dönthessen. A kitűzött tárgyaláson nem kell a megengedhetőség kérdésében feltétlenül elkülönült döntést hoznia, hanem a pert érdemben elkezdheti tárgyalni, amely döntése formális határozathozatal nélkül a perújítás megengedését jelenti. A Pp. 266. §-ának (1) bekezdése ugyanis a bíróság mérlegelésére bízza azt, hogy a perújítási tárgyaláson azonnal érdemben tárgyal és esetleg határoz, vagy célszerűségi okokból a megengedhetőség kérdése körében külön tárgyal, és erről külön végzést hoz. Ez a gyakorlatban jellemzően elutasító döntést jelent, amely feleslegessé teszi a további bizonyítást.
A kifejtettekből álláspontom szerint egyértelműen következik, hogy a perújítási kérelemnek a megengedhetőség körében történő elutasítása nem tartozhat az Itv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott körbe. Egyrészt azért nem, mert a felet illetékmentesség, vagy illetékkedvezmény akkor illeti meg, ha az adott perben a bíróság az ügyben az egyébként szokásosnál kisebb munkát végez, ami méltánytalanná tenné az eljárási szakaszra előírt teljes illeték megfizetésének megkövetelését. Másrészt azért sem, mert a perújítás megengedhetősége kérdésében való döntéshozatal a kifejtettek alapján a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozik, már pedig az illetékmentesség nem függhet attól, hogy a bíróság saját belátása alapján külön végzéssel határoz, vagy akár az első tárgyaláson ítéletet hoz.
Valójában - némiképp egyszerűsített eljárással -, de a perújító fél kérelmének érdemi elutasítására kerül sor akkor is, ha a bíróság a megengedhetőség körében utasítja el a kérelmet. Bár formálisan az ügyben hozott végzés nem jelent Pp. 229. §-ának (1) bekezdése szerint ítélt dolgot, valójában nem fordulhat az elő, hogy a fél ugyanazon okokra alapítottan, változatlan formában, ismételten előterjeszthesse a perújítási kérelmét. Ilyen esetben ugyanis a Pp. 260. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt azon feltétel nem valósulna meg, hogy a felhozott tényt vagy bizonyítékot a bíróság még nem bírálta el. (Itt már fellebbezhető végzéssel elbírálta.)
A fentieket alátámasztja az Itv. 57. §-a (1) bekezdése a) pontjának megfogalmazása is. E pont ugyanis csak nemperes eljárás esetében utal az érdemi vizsgálat hiányára, míg a peres eljárás esetében akkor engedi meg az illetékmentességet, ha a bíróság az eljárást megindító beadványt idézés kibocsátása nélkül, hivatalból elutasítja, vagy el kellett volna utasítania és a pert ezen okból a későbbiekben a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján megszünteti.
A perújítási eljárásban e feltételnek a Pp. 264. §-ában foglalt elutasítás felel meg, vagyis ha a bíróság a perújítási kérelmet azért utasítja el, mert a megtámadott ítélet jogerőre emelkedésétől számított öt év elteltével terjesztették azt elő. Ilyen esetben tárgyalást nem kell kitűzni és nyilvánvaló, hogy a határidőben való érkezés megvizsgálásának kivételével az ügy további tanulmányozására, érdemi vizsgálatára egyáltalán nem kerül sor. (Természetesen a perújítási eljárásban is alkalmazandó a hiánypótlás elmulasztása miatt történő elutasítás esetében az Itv. említett szabálya.)
Az Itv. 57. §-a (1) bekezdésének alkalmazási körét a bírói gyakorlat a feleknek kedvezően már kiterjesztette, alkalmazza a szabályt a jogorvoslati eljárásokban is, az adott eljárást megindító beadvány hivatalból történő elutasítása esetében. Ez az álláspont mindenképp védhető, hiszen pl. a fellebbezés hivatalból történő elutasítása esetében is megállapítható, hogy a bíróság a fellebbezés tartalmát ilyenkor nem vizsgálja érdemben, hanem azt valamilyen, jellemzően formai hiba, vagy határidő-mulasztás miatt utasítja el. Az elutasítási ok megállapítása nem jelent jelentős feladatot a bíróság számára, így méltánytalan lenne, ha ezért az eljárásáért a félnek a teljes fellebbezési illetéket meg kellene fizetnie.
Az Itv. 57. §-a (1) bekezdése a) pontja alkalmazásának a perújítási eljárásban történő további kiterjesztésére azonban a kifejtettek alapján álláspontom szerint nincs lehetőség. ■
Visszaugrás
