A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló 1968. évi Brüsszeli Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény), illetve a Tanács 44/2001/EK rendelete (a továbbiakban: Rendelet) 5. cikk (1) bekezdése értelmében, ha az eljárás tárgya egy szerződés vagy egy szerződéses igény, akkor a valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy a vitatott kötelezettség teljesítésének helye szerinti tagállam bírósága előtt is perelhető. E különös joghatósági szabály alkalmazhatóságának egyik előkérdése az a számtalan elméleti és gyakorlati problémát felvető kérdés, hogy mi tekinthető egyáltalán szerződésnek, illetve szerződéses igénynek.
Az Európai Bíróság (a továbbiakban: Bíróság, EB) az Egyezmény (Rendelet) 5. cikk (1) bekezdésében foglalt szerződés, illetve szerződéses igény fogalmat már számos ítéletében értelmezte. Ezen ítéletek visszatérő megállapítása, hogy az 5. cikk (1) bekezdése értelmében felfogott szerződés, illetve szerződéses igény önálló közösségi jogi tartalommal rendelkező fogalmak, és elsősorban azt határozzák meg, hogy valamely felperes számára e speciális joghatósági szabály alkalmazása adott tényállás mellett lehetséges-e. Erre tekintettel a szerződés, illetve a szerződéses igény fogalmakat az Egyezmény (Rendelet) céljaival összhangban és az Egyezmény (Rendelet) egységes alkalmazása biztosításának szem előtt tartásával kell értelmezni.[1] Az ilyen, joghatósági értelemben felfogott szerződés tehát nem azonosítható minden további nélkül az egyes nemzeti (anyagi) jogok szerződés-fogalmával, s így az 5. cikk (1) bekezdése szerinti "szerződés"-re nincs hatással a jogviszony nemzeti jog szerinti szerződéses vagy szerződésen kívüli minősítése sem.[2]
A brüsszeli joghatósági rezsim(ek) önálló közösségi jogi tartalommal megtöltött szerződés-fogalmának értelmezése körében dolgozta ki a Bíróság az önkéntes kötelezettségvállalás követelményét, amely először a Jakob Handte v. Traitements Mécano-chimiques des Surfaces SA. ügyben[3] 1992. június 17-én hozott ítéletben bukkant fel. A gyártó és a végfelhasználó közötti jogvitában az EB azt mondta ki, hogy nem lehet szó az Egyezmény 5. cikk (1) bekezdése értelmében felfogott szerződésről, illetve szerződéses igényről abban az esetben, ha nincs az egyik fél által a másikkal szemben szabadon (önkéntesen) vállalt kötelezettség.[4] Tekintettel pedig arra, hogy az értékesítési láncba bekapcsolódó személyek által vállalt eladói kötelezettségek terjedelme egymástól eltérhet, az egymással közvetlen szerződéses kapcsolatban nem álló gyártó és végfelhasználó között a termék hibájából eredő jogvita nem tekinthető szerződéses természetűnek. A felperes az 5. cikk (1) bekezdésében foglalt, a szerződéses kötelezettség teljesítésének helye szerinti tagállam bíróságának joghatóságát megalapozó szabályra csak akkor hivatkozhat, ha az általa érvényesíteni kívánt követelés (igény) az alperes által önként vállalt kötelezettség megszegéséből ered.
Szintén az önkéntes kötelezettségvállalás hiányára hivatkozva vetette el a Bíróság az 5. cikk (1) bekezdés szerinti szerződéses minősítést 1998. október 27-én a Réunion v. Spliethoff's Bevrachtingskantoor ügyben.[5] A tengeri fuvar- és biztosítási jog körébe tartozó ügyben a felperesi biztosítótársaság, mint a címzett biztosítója, a fuvarozás során bekövetkező kár megtérítését követően kívánt regressz igényt érvényesíteni. Keresetét azonban nem a tengeri fuvarlevél (Bill of Lading) kibocsátójával, hanem azzal a fuvarozóval szemben terjesztette elő, amely álláspontja szerint a tengeri fuvarozást ténylegesen végezte. Az Európai Bíróság a szerződéses igényekre vonatkozó különös joghatósági szabály alkalmazhatóságát azzal az indokkal utasította el, hogy a regressz igénnyel fellépő biztosító és a Bill of Ladingen fel nem tüntetett fuvarozó közötti viszonyban egyik fél sem vállalt önkéntesen kötelezettséget a másikkal szemben. Ennek hiányában pedig a 5. cikk (1) bekezdése nem alkalmazható.[6]
Hasonlóan érvelt a Bíróság a nagy érdeklődést kiváltó Tacconi v. HWS ügyben hozott 2002. szeptember 17-én kelt ítéletében is[7]. Ebben az ügyben az EB a szerződéses tárgyalások során a felek terhelő együttműködési- és tájékoztatási kötelezettség megszegésével okozott károkért való felelősség kontraktuálissá minősítését vetette el azzal az indokkal, hogy az együttműködési- és tájékoztatási kötelezettséget a felek nem önkéntesen vállalták, hanem az a jogszabály alapján terhelte őket.[8]
Az önkéntes kötelezettségvállalás doktrínája jelent meg a Frahuil v. Assitalia ügyben is[9], amelyben a Bíróság - 2004. február 5-én hozott ítéletében - rögzítette, hogy a kirótt vám megfizetésére a szállítmányozóval kezesi szerződést kötő személy által a vám megfizetését követően, a vámkezelt áru tulajdonosával szemben előterjesztett regressz igény nem esik az 5. cikk (1) bekezdés hatálya alá, mivel a kezes és a tulajdonos egymással szemben nem vállalt önkéntes kötelezettséget.[10]
Egy évvel később, 2005. január 20-án a Petra Engler v. Janus Versand ügyben[11] pedig éppen az önkéntességi teszt segítségével minősítette kontraktuálisnak az egyoldalú nyereményígéret (Gewinnzusage) nem teljesítéséből fakadó igényt az EB, kiemelve, hogy az önkéntesen tett, jogi önkötelezést tartalmazó ígéret - szerződés létrejötte nélkül is - az 5. cikk (1) bekezdése értelmében felfogott szerződésnek tekinthető.[12]
Látható tehát, hogy az önkéntesen vállalt kötelezettség követelményét a Bíróság a brüsszeli joghatósági rezsime(ke)t értelmező gyakorlatában széles körben érvényesíti, ezért álláspontunk szerint nem eltúlzott önkéntességi doktrínáról beszélni. S jóllehet, a Bíróság az önkéntesség követelményét eddig kizárólag joghatósági ügyekben alkalmazta, felmerül a kérdés, hogy a doktrína vajon összeegyeztethető-e a polgári jog szerződésről alkotott képével.
A Tacconi-ítélethez fűzött kritikai megjegyzéseiben Martin Schmidt-Kessel az önkéntesség kritériumát részletes elemzésnek vetette alá, s ennek során arra a következtetésre jutott, hogy az Egyezmény 5. cikk (1) bekezdése szerinti szerződés-fogalom különleges funkciójára tekintettel az önkéntességi doktrína átemelése az általános polgári jog területére különös figyelmet és elővigyázatosságot igényelne.[13] A szigorú értelemben vett önkéntesség ugyanis sok esetben hiányzik (vagy legalábbis hibás) az anyagi jogi szempontból egyébként szerződéses karakterű kötelezettségvállalások esetében, fellelhető ugyanakkor az anyagi jog által gyakran deliktuálisnak tekintett tényállások körében.
Kérdéses lehet például a megítélése azoknak az eseteknek, amelyekben a kötelezettségszegő fél nem a szerződésben foglalt, általa kifejezetten elvállalt valamely kötelezettséget szeg meg, hanem olyat, amely jogszabályon alapul, de mint diszpozitív rendelkezés a szerződés részévé vált.[14] Bizonytalannak tűnik tehát az önkéntességi doktrína és az "implied terms" jelenségének összeegyeztethetősége.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
