A Magyar Bankszövetség főtitkára közel két éve juttatta el a jogalkotás előkészítő fórumaihoz a Polgári Törvénykönyv átfogó felülvizsgálatát célzó tematikus tagbanki javaslatokat. A kereskedelmi bankok mindennapos tapasztalata, hogy a Ptk. az ez évben már univerzálisan tevékenykedő bankok szolgáltatásaihoz kapcsolódó szerződéseket nem, vagy csak igen "szűkszavúan" szabályozza, ezért a szerződéses konstrukciók ügyfelekkel történő elfogadtatásánál vagy bírósági jogvitáknál a bankok érvei gyakran nem a törvényi szabályozáson alapulnak, hanem a hazai vagy nemzetközi gyakorlaton.
A hitel- és betétviszonyokra vonatkozó szabályozás például még a kétszintű bankrendszerre történő áttérés előtti állapotnak felel meg, így elavult. Az anyagi jogi szabályozás hiányosságából alakult ki az a felemás helyzet, hogy más törvények (pl. a hitelintézeti és az értékpapír.törvény) próbálták kitölteni a szabályozási űrt, pedig a pénz- és tőkepiaci ügyletek kiteljesített anyagi jogi szabályozásának a Ptk.-ban lenne a helye.
Kiáltóan elégtelenek az értékpapírokra vonatkozó általános szabályok, mivel a gazdasági életben egyre fontosabb szerepet betöltő értékpapírok, mint például a részvény, közraktárjegy, a befektetési jegy, a jelzáloglevél stb. szabályai a Ptk.-ban még érintőlegesen sem szerepelnek és teljesen hiányzik az immobilizált értékpapírok szabályozása is.
Nem tekinthető kielégítőnek, hogy az értékpapírok két nagy csoportjából az egyik, a dematerializált értékpapír meg sincs nevezve a Ptk.-ban, csupán szűkszavú utalás történik arra, hogy az "okiratokon" kívül olyan "adatok" is értékpapírnak tekintendők, amelyek rögzítésének, nyilvántartásának és továbbításának szabályait, valamint kötelező kellékeit külön jogszabály tartalmazza.
Maga az értékpapírokról szóló kurta fejezet szerkezetileg sincs a helyén. Gyökértelenül ékelődik be a szerződést biztosító mellékkötelezettségek és a felelősségi szabályok közé. Az a tény, hogy az értékpapírok kötelezettségek biztosítékául is szolgálhatnak, csak egy a lehetséges funkciók közül, de az értékpapír jogi jellegét tekintve semmiképpen sem meghatározó jelentőségű. Helyesen a bank- és hitelviszonyokat, valamint a biztosítást szabályozó fejezetek mellett kellene elhelyezni az értékpapírok szabályait.
A tartalmi hiányosságoktól és a szerkesztési problémától eltekintve koncepcionálisan sem letisztult az alkalmazott szabályozási módszer: Janus arcúan egyrészt definiálja az értékpapírokat azzal, hogy 338/A. (1) bekezdés összefoglalja a pénzkövetelésről szóló értékpapírok - mint alaptípus -jogi lényegét, másrészt a következő bekezdésben külön jogszabálynak való megfelelősséghez köti az okirat értékpapírkénti minősítését. Hiába felel tehát meg a pénzkövetelésről kiállított okirat tartalmilag a 338/A. (1) bekezdésben foglalt ismérveknek, mégsem értékpapír, ha nincs olyan jogszabály, amely az adott elnevezésű okiratot a jogszabályok által intézményesített értékpapírkategóriák valamelyikébe besorolhatóvá nem teszi.
Elvitathatatlan előnye ennek a megoldásnak, hogy ebben a rendszerben a kétszeres szabályozottság szilárd jogi alapot teremt az esetlegesen megkérdőjeleződő értékpapír-jelleg megítéléséhez, és ezáltal biztonságot nyújt a kibocsátásoknál. A hazai tőkepiac szereplői folyamatosan hivatkoznak arra a komoly versenyhátrányra, hogy külföldi szabályozott piacokon jelentős forgalmú részesedést felmutató befektetési eszközök - amelyek értékpapírjellegét az egész nemzetközi üzleti közösség elismeri - azért nem tudnak a hazai piac bővüléséhez eszközül szolgálni, mert nincs olyan magyar jogszabály, amely értékpapírvoltukat nevesítené. A globalizálódó piacokon kiéleződő és felgyorsuló verseny nem enged időt arra, hogy ezek az innovációk külön-külön kodifikációs folyamat eredményeként különböző törvények megalkotása útján beépüljenek a hazai jogrendszerbe. Ha az utóbbi években bevezetett új értékpapír-kategóriákat tekintjük, azok vagy a magyar gazdaság átalakításával összefüggésben (pl. kárpótlási jegy, vagyonjegy), vagy pedig évszázados értékpapír-szabályok felülvizsgálatának (pl. közraktári jegy, jelzáloglevél, részvény) eredményeként születtek meg. Egyedül az egyéves múltra visszatekintő kockázati tőkealap-jegy tekinthető modern nemzetközi tapasztalatokon alapuló innovációnak. A magyar tőkepiac világpiaci integrálódását ez a lassú penetráció olyan mértékben akadályozza, hogy egyre határozottabb formában merül fel a kérés, hogy meg kell teremteni a merev és archaikus értékpapír-kategóriák rugalmas és gyors tágításának jogi lehetőségeit.
A megoldás kutatása során óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy valóban szükséges-e kogensen előírni, hogy minden egyes értékpapír-kategóriáról külön jogszabályt kell alkotni.
Másképp is feltéve a kérdést, van-e értelme a külön jogszabály megalkotásának, ha az az adott értékpapír-kategóriát tekintve semmilyen speciális szabályt nem tartalmaz. Elegendő ebben a körben a kincstárjegyről szóló nyúlfarknyi 1987. évi 23. törvényerejű rendeletre utalni, amely értékpapír-szerkesztési szempontból nem tartalmaz olyan előírást, amely a 338/A. § (1) és (3) bekezdések alkalmazásából ne következne. (Más kérdés, hogy ez a törvényerejű rendelet lett egyben a jogforrási helye azon elv rögzítésének, hogy a kincstárjegy kibocsátásával keletkező államadósság növekedésének mértékéről az éves költségvetési törvény rendelkezik, de ez az előírás az okirat értékpapír-jellegének szempontjából irreleváns, így technikailag máshol is elhelyezhető lett volna.)
Kellenek-e kötelezően ezek az értékpapírjogi szempontból sokszor semmitmondó külön jogszabályi rendelkezések, amelyek száma jelenleg 13, de a piaci igényeket tekintve legalább további 4 nemzetközi értékpapírkategóriára (warrant, strip bond, ADR, GDR) haladéktalanul meg kellene teremteni a belföldi kibocsátás feltételeit. A kérdésre jelenleg az a válasz, hogy igen, mert a Ptk. 338/A. § (2) bekezdése szerint csak az az okirat tekinthető értékpapírnak, amely külön jogszabályban meghatározott kellékekkel rendelkezik. Szinte kínálja magát a gondolat, hogy nem lenne-e egyszerűbb az alaki kellékek legkisebb közös halmazát meghatározni, és deklarálni, hogy az az okirat, amely ezen alaki kellékeket tartalmazza, az a magyar jogrendszerben minden további feltétel nélkül értékpapírnak minősül.
Érdemes eljátszani ezzel a gondolattal. Hol lenne a jogforrási helye a "legkisebb közös halmaznak"? Automatikusan hatályon kívül kellene-e helyezni a (legalább részben) már meglévő "külön" értékpapírjogi szabályokat? Minek neveznénk a hazai tőkepiacon az olyan külföldi értékpapírok analógiájára kialakított értékpapír-kategóriákat, amelyek minden előzmény nélküliek a magyar értékpapírjogban? Kell-e még mindig ragaszkodni ahhoz az elvhez, hogy ezen új típusú értékpapírok átruházásának szabályai a váltóra vonatkozó szabályok analógiájaként legyenek megalkotva, és hol jelenjenek meg ezek a szabályok?
A magyar tőkepiac történetének utóbbi évtizedét végig elkísérte az az óhaj, hogy kellene egy értékpapír kódex. Senki nem vitatta, hogy ez lenne az optimális megoldás a tőkepiaci szabályok integrálására, de az sem volt vitatott, hogy a megalkotáshoz szükséges idő és erőforrás sohasem állt rendelkezésre. Ma sincs másképp, ezért alternatív megoldásként a Ptk. különben is elkerülhetetlen módosítása merül fel. A legegyszerűbb, és ugyanakkor bármikor továbbfejleszthető változtatás az lenne, ha maga a 338. § tartalmazná a minimális alaki kellékeket úgy, hogy ebben a szellemben továbbra is a pénzkövetelésről kiállított értékpapírt tekintenénk az értékpapírok alaptípusának azzal, hogy értékpapírt bármely más jogosultságról is ki lehet állítani, és erre az értékpapírra - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a pénzkövetelésről szóló értékpapír szabályait kell megfelelően alkalmazni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
