Tizenöt éve, 1993 végén készült el az a dokumentum, amelyet a rendszerváltozás utáni első igazságügyi miniszter, dr. Balsai István, mint a büntetőeljárási jogi kodifikáció 1990-ben megkezdett előkészítő munkájának háromévi eredményét, beterjesztett a kormány elé. Ez lett az alapja annak a 2002/1994. (I. 17.) Kormányhatározatnak, amely összegezte az elkészítendő új büntetőeljárási törvény szabályozási elveit. Persze, ma már tudjuk, addig, amíg elkészült a későbbi 1998. évi XIX. sz. törvény tervezete, sok víz lefolyt a Dunán. Míg a tervezetből törvény lett, szintén történtek meglepő események. Enyhén szólva szokatlan fordulatokban volt gazdag az az idő is, amely az érvényes törvény hatályba lépéséig telt el. Különösen felejthetetlenek az 1998-2003. közötti időszak jogtörténetileg egyedülállónak joggal nevezhető hányattatásai; a még hatályba sem lépett törvény módosításai. Ma már elmondhatjuk: a 10 éves büntetőeljárási kódex alig van jobb állapotban, mint elődje, az akkor több mint negyedszázados 1973. évi I. törvény volt a kodifikáció idején, pedig az akkorra már "túlélt" egy politikai rendszerváltozást is.
Úgy gondolom, senki nem feltételezi azt, hogy akik a törvény előkészítésében és megalkotásában részt vettek, szabotőrök lettek volna; nem kételkedik tehát abban, hogy sikeres, jó törvényt szándékoztak készíteni. Az sem állítható, hogy érzéketlenek lettek volna a gyakorlat gondjai iránt.1
Ma már az is vitathatatlan tény, hogy a törvény egyes elveit szakmai körökben gyanakvás, elkészült és nyilvánosságra hozott tervezetét pedig végül ellenszenvvé fokozódó általános idegenkedés fogadta. Ennek egyik forrása a törvény keletkezési körülményeinek köszönhető kapkodás, és a tervezett részletes és alapos szakmai vita elmaradása. A szakmai fórumokon - a bíróságokon, ügyészségen, ügyvédi karban - a kollegáknak valóban lehetett olyan érzése, hogy ismét boldogítani akarják őket, vagy, hogy valamit le akarnak nyomni a torkukon.
Számos jel mutat azonban arra, hogy az elmúlt negyven év a szakmai szemléletben és gondolkozásmódban sokkal mélyebb nyomokat hagyott, mint amit én - és talán nem csak egyedül - feltételeztem, s az eredendő idegenkedés gyökere abban rejlik, hogy a szakma "derékhada" a "szocializmus" idején kialakult büntetőeljárási rendszer alapvető elvi hibái, a demokratikus büntetőeljárási szemlélettel lényegében összeegyeztethetetlen sajátosságai iránt szinte teljesen érzéketlen volt. Ez azonban nem egyéni "bűn," hiba vagy mulasztás következménye, hanem egyenesen következik abból az uralkodóvá vált büntetőeljárási kultúrából, amelyben nemzedékünk felnőtt és szakmai szempontból szocializálódott.
Néhány igen könnyen átlátható számszerű összefüggést érdemes végiggondolni.
Az 1980-as, 1990-es években még szinte általános volt néhány évvel a 60. életév betöltése után a nyugállományba vonulás. Mivel a jogi diploma megszerzése általában a 22-23 éves életkort feltételezi, nagy tévedés veszélye nélkül elfogadhatjuk kiindulásul azt, hogy 1990-ben - vagyis a büntetőeljárási kodifikáció kezdetén - a büntető igazságszolgáltatás különböző területein működő jogászok zömének életkora 23 és 65 év között volt. Ez annyit jelent, hogy a diplomájukat 1948 és 1990 között szerezték; jogi - ezen belül büntetőeljárási jogi - alapműveltségüket tehát az ebben a periódusban érvényes egyetemi tananyag és az ahhoz kapcsolódó gyakorlati munka határozta meg.
Én az 1958/59-es tanévben tanultam büntetőeljárási jogot az olvasottságáról, szakirodalmi tájékozottságáról és jogi műveltségéről ismert dr. Móra Mihály professzortól. Tansegédletünk az az egységes jegyzet volt, amelyet ő dr. Kocsis Mihállyal közösen írt és ő szerkesztett.2 A jegyzet az 1917 előtti büntetőeljárási rendszereket a jogág történetének áttekintése keretében 12 oldal terjedelemben tárgyalta.3 Szó volt ugyan benne az akkuzatórius és az inkvizitórius rendszerről, mint a múltbeli, történelmi előzményekről, és a közöttük mutatkozó különbségekről, a hangsúly azonban azon volt, hogy a mi tételes jogunk szocialista jellegű, a jogfejlődés 1917-ben kezdődő új korszakának terméke.4
Nincs azon csodálnivaló, hogy akkoriban ez a kezdő jogászok számára hihetően hangzott. A jogi pallérozottság hiányosságai - több évtizedes tapasztalataim szerint - a gyakorlati munkában később sem jelentettek akadályt, még akkor sem, ha valaki nem törekedett ismeretanyagát a napi közvetlen igényeken túlmenően bővíteni.
Mint sok kortársam, én is úgy képzeltem, hogy a szovjet jognak a magyar büntetőeljárási jogi szabályozás alakulására is jelentős befolyása volt. A szovjet büntetőeljárási jogról azonban keveset tudtunk.
Közvetetten ismert volt az, hogy ott a bírósági eljárás előkészítését részben a nyomozás, részben pedig a vizsgálat szolgálja. Arról azonban semmit nem hallottunk, hogy ez miért van így, s hogy a két eljárási szakasz között mi a különbség. Sehol nem lehetett találkozni sem a büntetőper bírósági és ügyféli előkészítése közötti különbség bemutatásával, sem annak az elvi jelentőségű különbségnek akár csak a megemlítésével, hogy a vizsgálat eredetileg - 1928-ig még a szovjet jogban is - bírói eljárás volt, amelynek a megszüntetése pl. jogerőhatással járt.5
Tudnivaló, hogy hazánkban az 1896. évi XXXIII. törvényben előírt bírói vizsgálat már kezdetektől fogva igen vitatott intézmény volt, és az első világháború után gyakorlati alkalmazása is lényegesen visszaszorult. Ezért 1950-ben az eltörlése nem keltett nagyobb hullámokat. Erről azonban a tananyag szinte semmit nem árult el. Arról sem esett szó, hogy az 1951. évi III. törvény "hiányosságainak orvoslását" szolgáló 1954. évi V. törvény nyomozásra vonatkozó szabályai tulajdonképpen a bírói vizsgálat elemeit csempészik vissza - az indokolás szerint "a szocialista törvényesség megszilárdítása" érdekében.
Az 1960-’70-es években - lényegében az 1962-es büntetőeljárási jogi kodifikációhoz kapcsolódva - nagy hatást gyakorolt az eljárásjogi gondolkozásra Barna Péter, és különösen Gödöny József munkássága.6 Akkoriban - és persze, utána - a "büntető útról való elterelés," a fegyelmi hatóság, illetőleg a társadalmi bíróság elé utalás, valamint a cselekménynek vagy az elkövető személyének csekély, vagy csekéllyé vált társadalomra veszélyessége miatt a nyomozás ügyészi (nyomozó hatósági) figyelmeztetés alkalmazása melletti megszüntetése a szocialista büntetőeljárási jog leleményének tűnt.7 Az 1973. évi I. törvény deklarálta ugyan az ártatlanság vélelmét, de maguk a jogszabályok is különféle hátrányos következményeket fűztek korábban a "terheltté nyilvánítás"-hoz, illetőleg - 1973 után - a "gyanúsítás közlése"-hez.8
Az 1980-as években a büntető igazságszolgáltatás gépezete egyre inkább akadozott, s ezt - számos egyéb ok mellett - az eljárásjogi előírások bürokratizmusának lehetett tulajdonítani.9 A nyomozás időtartama és iratainak terjedelme folyton növekedett, az eredményesség statisztikai mutatói pedig állandóan romlottak. Ez a gyakorlati, mindennapi munka síkján is felvetette az igényt egy rugalmasabb, kevesebb formalitással járó büntetőeljárási rend iránt. Összességében elmondhatom, hogy az erről 1989-ben írt és 1990 januárjában közölt cikkem10 elkészítése idején nem egyedül vélekedtem úgy, hogy sok tekintetben helyes lenne visszanyúlni a Bűnvádi perrendtartás megoldásaihoz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
