Az emberi közösségek létrejöttével kialakultak azok a magatartási normák is, amelyek az együttélést kívánták szabályozni, és amelyek a közösségi létezésből fakadó konfliktusok rendezésére voltak hivatottak. "Az emberiség történetének kezdetétől a másik ember érdekeinek megsértése reakciót váltott ki, előbb a sérelmet szenvedett egyén vagy családja, később pedig a társadalom részéről. A társadalmi fejlődés kezdetleges szakaszában az egyéni elv érvényesült az egyén által kifejtett magatartás miatt az egyén feladata volt elégtételt venni, azaz az érdeksértés és a sérelmet okozó magatartás tanúsítójával szembeni fellépés egyaránt magánügy volt".[1]
Az állam kialakulását követően és az anyagi javak jelentőségének felértékelődésével az egyéni érdekérvényesítési formák egyre inkább háttérbe szorultak és előtérbe került, majd kizárólagossá vált az állami fellépés. Az eljárás kezdeményezésének joga azonban még hosszabb időszakon keresztül a sértettre hárult és csupán a III-IV. században kezdett megszilárdulni Európában az az elv, hogy egyes deliktumok megvalósításakor az állam szerveinek "hivatalból" kell kezdeményezniük a felelősségre vonást. A kezdeményezés joga azonban ekkor még a döntési hatalommal felruházott bírót illette meg, azaz - mai szóhasználattal - a vádlói és igazságszolgáltatási funkciók egy kézben összpontosultak. Ebben a rendszerben a IX-X. századtól kezdődően kialakuló procurator jogintézménye hozott változást annyiban, hogy a procuratorok az őket megfizetni képes uralkodói réteghez tartozók érdekeit képviselték a különböző perekben. A XV-XVI. századtól kezdődően a procuratorok - mint az államhatalom képviselői - már közhivatalnokként tevékenykedtek és a bűncselekmény elkövetőjével szemben akár a sértett akarata ellenére is büntető eljárást kezdeményezhettek.
A kontinentális Európában a XVIII. század végén egyre erőteljesebben érvényesült az a felfogás, hogy szükség van egy olyan szervezetre, amely közvádlóként az uralkodó érdekeit képviseli, nyilvánvalóan elsősorban a kincstári vagyon gyarapításának céljából. Ezt az elvet Franciaország realizálta elsőként, létrehozva egy olyan hierarchikus szervezetrendszert, amely a végrehajtó hatalom nevében teljesítette feladatait, azaz amely szervezet hivatalként látta el a közvádhoz kapcsolódó funkciókat. A napóleoni korszak ügyészsége pedig már az államszervezet legerősebb szerveként igyekezett fellépni a bírói önkénnyel szemben. A francia minta alapján Európa szerte létrehozták az ügyészi szervezeteket, amelyek alapvető feladata a vád képviselete volt. A kontinens délnyugati részén "Az igazságügyi-miniszternek alárendelt centrális felépítésű ügyészi szervezet a bíróságok szervezetéhez igazodott - a bíróság és az ügyészség együtt alkotta a magisztrátust -, de az ügyészek a bíráktól elkülönült szervezetként működtek. A skandináv államokban - Dánia kivételével - az ügyészség a napóleoni modellbelieknél nagyobb függetlenséget élvezett, a kormánynak és nem valamely miniszternek tartozott felelősséggel, feladatai a büntető igazságszolgáltatásban való részvételre összpontosultak. Az Egyesült Királyságban a kontinentális ügyészséghez hasonló intézmény nem volt, a Királyi Ügyészi Szolgálat csak a XX. század második felében jött létre a nyomozás felügyeletére korlátozódó hatáskörrel."[2]
Magyarországon a generalis congregatio és a fiscus magistralis jogintézményein keresztül alakult a vádlói szerepkör önállósodása és Deák Ferenc nevéhez köthető az önálló közvádlói szervezet létrehozásával kapcsolatos igény megjelenítése. Mindennek eredményeként született meg a királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikk, amely szerint az ügyészség a bíróságtól független, és közvetlenül az igazságügy-miniszternek alárendelt szervezet.
Az ügyészség államszervezeten belüli elhelyezkedését alapjaiban érintette a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény, a Magyar Népköztársaság ügyészségéről szóló 1953. évi 13. törvényerejű rendelet, valamint a Magyar Népköztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény. Valamennyi jogszabály lényegében a proletárdiktatúra hatalmi elvárásainak megfelelő normákat tartalmazott. Az ügyészség feladatkörének, helyzetének újra pozicionálására a rendszerváltozást követően került sor, ebben a körben kiemelkedő szerepe van az Alaptörvénynek, illetve az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) rendelkezéseinek. "Az Alaptörvénnyel bekövetkezett változások, amelyek figyelemmel voltak a Velencei Bizottság megállapításaira, visszavezették Magyarország ügyészségét a Nyugat-Európában szokásos keretek közé."[3]
Az Ütv. rendelkezése szerint "Az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként a büntetőeljárásról szóló törvényben meghatározott feltételek szerint érvényesíti az állam büntetőigényét, felügyeli és végzi az előkészítő eljárást, irányítja, felügyeli, illetve végzi a nyomozást, képviseli a közvádat a bírósági eljárásban [...]."[4]
Az idézett normából kitűnően kijelenthető, hogy az ügyészség a büntető jogterület vonatkozásában:
a) az igazságszolgáltatás közreműködője,
b) az állam büntetőigényének érvényesítője,
- 337/338 -
c) a vonatkozó törvény rendelkezései szerint;
ca) felügyeli és végzi az előkészítő eljárást,
cb) felügyeli, irányítja, végzi a nyomozást,
cc) képviseli a közvádat.
Mindezek alapján leszögezhető, hogy a nyomozás és a vád az, ahol az ügyészségi feladatok nóvumai bemutathatók. Adódik azonban a kérdés, hogy mi volt az a legjelentősebb ok, ami szükségessé tette a korábbi büntető eljárási törvény szabályainak újragondolását, illetve új jogintézmények bevezetését. Amint arra a miniszteri indokolás is utal, "Jelentős társadalmi igény mutatkozik továbbá az eljárások időszerű befejezése, valamint a büntető igazságszolgáltatás hatékony működése iránt, melynek lényege, hogy a bűncselekmények elkövetőit - de csak őket - kivétel nélkül minél kevesebb társadalmi ráfordítás mellett, tisztességes eljárásban vonják felelősségre [...] A törvény kiemelt célja a büntető eljárások időszerűségének javítása [...]"
Álláspontom szerint tehát a kérdésre egyértelmű válasz adható, nevezetesen, az időszerűség követelményének való megfelelés.
Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény tisztességes tárgyalásról szóló 6. cikkének 1. pontja szerint "Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően."
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata alapján a tisztességes eljárás követelménye számos részjogosultságból tevődik össze, és ezek egyike az elfogadható időn belül történő bírósági döntéshozatal követelménye. Büntetőügyben a gyanúsítás és a jogerős ügydöntő határozat meghozatalának időpontja között eltelt időtartam bír relevanciával. A korábbi büntetőeljárási törvény hatálya idején az eljárások jelentős része húzódott el oly mértékben, hogy a gyanúsítástól a jogerős bírósági határozat meghozataláig több év is eltelt. Tehát bár a büntetőeljárásnak nyilvánvalóan nem az időszerűség képezi a célját, hanem a terhelt büntetőjogi felelősségének a tisztázása, mégpedig a materiális igazság, azaz a valósághű történeti tényállás megállapítása által, azt azonban nem lehet kétségbe vonni, hogy ennek a célnak a realizálására lényegesen nagyobb az esély akkor, ha az eljárás nem húzódik el.
Egyértelmű, hogy amennyiben a deliktum elkövetésének időpontjához viszonyítottan rövid időn belül sor kerül a büntetőjogi felelősségre vonásra, ez a tény pozitív hatású mind a speciál, mind a generál prevenció szempontjából. Az eljárás jelentős elhúzódása ugyanis súlytalanná teszi a kiszabott büntetést, a visszatartó erő kevésbé vagy egyáltalán nem érvényesül. Mindez azzal jár, hogy bár az állam büntetőjogi igénye formálisan érvényesítésre kerül, materiálisan azonban elenyészik, azaz a büntetés proporcionalitásának követelménye nem képes hatályosulni.
A terhelt vonatkozásában az sem közömbös ugyanakkor, hogy mennyi ideig folyik vele szemben az eljárás, hogy mennyi ideig kell kétségek között élnie. Végül az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a büntető eljárás észszerű időn belül történő befejezése a sértett érdeke is, mert hamarabb születhet végleges döntés a polgári jogi igényéről.
Összességében leszögezhető tehát, hogy ha a jogrendsértést rövid időn belül követi a büntetőjogi felelősségre vonás, annak hatásossága lényegesen nagyobb mintha erre csak egy hosszabb időtartam eltelte után kerül sor.
Kérdés, hogy mindezekre tekintettel a büntetőeljárást érintő kodifikáció új jogintézményei az időszerűség körében mennyire bizonyultak eredményesnek, illetve hogy az ügyészség miként tudja befolyásolni tevékenységével az eljárás időtartamát.
Az ügyészség nyomozással kapcsolatos jogosultsági köre - a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) rendelkezéseire figyelemmel - annak függvényében definiálható, hogy a nyomozás felderítési vagy vizsgálati szakaszáról van-e szó. "A nyomozás felderítési szakaszában az ügyészségi jogosultságok az eljárás törvényességének a biztosítására hivatottak. Tehát az ügyészségnek kell garantálnia a felügyeleti jogkörében azt, hogy a nyomozó hatóságok az Alaptörvényben, a büntetőeljárási törvényben, valamint az egyéb törvényekben meghatározott rendelkezéseket betartsák. Az ügyészség jogosult és köteles is figyelemmel kísérni törvényességi szempontból a nyomozó hatóságok eljárását, illetve amennyiben törvénysértésre kerülne a sor, annak megszüntetése érdekében az ügyészségnek kell megtennie a szükséges intézkedéseket."[5]
Megállapítható továbbá, hogy a nyomozás vizsgálati szakaszában a Be. olyan eszközöket biztosít az ügyészség számára, amelyek által operatív módon képes irányítani a nyomozó hatóság által végzett nyomozást.
A miniszteri indokolásban kifejtettek szerint "A törvény a felelősségi körök elhatárolása érdekében az ügyészség és a nyomozó hatóság között kétféle, egymástól elkülönülő viszonyrendszert vezet be. A felderítés során a nyomozó hatóság teljes önállósággal jár el, azaz jogosult mindazon eljárási cselekmény elvégzésére és határozat meghozatalára, amelyet a törvény szabályai nem utalnak kifejezetten a bíróság vagy az ügyészség hatáskörébe. Az ügyészség a nyomozó hatóság ezen önálló nyomozása felett törvényességi felügyeletet gyakorol, amely felügyeleti jogkör egyes feladatok delegálását, meghatározott
- 338/339 -
engedélyek megadását, törvényességi szempontú ellenőrzést és akár jogorvoslat, akár az ügyészségi ellenőrzés eredményeként, de mindenképp utólagos beavatkozást foglal magában. A törvény szerinti törvényességi felügyelet lényegi eleme továbbá, hogy ezen utólagos beavatkozás jellemzően a büntetőeljárásban részt vevő személyek kezdeményezése (panasz, kifogás stb.) alapján történik és az esetleges törvénysértések megállapításában, a törvénysértő határozat hatályon kívül helyezésében nyilvánulhat meg [...].
A gyanúsított kihallgatását követően, azaz a vizsgálat során ugyanakkor előtérbe kerül a gyanúsított büntetőjogi felelősségének bíróság előtt történő bizonyíthatósága is, ezért a törvény a vizsgálatot a közvádló ügyészség irányítása alá helyezi, amely irányítási jogkör a felügyelet eszközei mellett a nyomozás folyamatában aktív, a feladatokat kitűző ügyészségi szerepvállalást jelent."
A büntetőeljárási törvény tehát azáltal, hogy megosztotta a nyomozás szakaszát és a felderítés fázisában kifejezetten korlátozta az ügyészség beavatkozási lehetőségeit, biztosította, hogy a nyomozó hatóságok lényegében teljes önállósággal végezzék munkájukat és az egyetlen korlát maga a törvényesség, amelynek érvényre juttatása viszont az ügyészség Alaptörvényből származó kötelessége. Ezzel szemben a vizsgálati szakban a nyomozó hatóság önállósága megszűnik "az ügy ura" már teljes egészében az ügyészség, de az irányítási jogok szinte korlátlan biztosítása által a törvény ekkor már a felelősséget is az ügyészségre telepíti.
"A nyomozás két szakasza közötti különbséget nem annyira a tényleges tevékenységben, inkább a nyomozó hatóság és az ügyészség közötti kompetenciaelosztásban látom, amelyet a törvény már a statikus részben megjelenít (25-26. §, 31. §). A jogalkotó talán az időről időre az eljárásjogi publikációkban s olykor a jogalkalmazói gyakorlatban felbukkanó vitát kívánta lezárni azzal, hogy a felderítés során a nyomozó hatóság önállóan tevékenykedhet, míg a vizsgálat során az ügyészség irányításával járhat el."[6]
A Be. vonatkozó rendelkezéseinek az áttekintése alapján egyértelműen leszögezhető, a törvényhozót az a cél vezette, hogy a gyors reagálás lehetőségének a biztosítása és ezáltal a felderítés hatékonyságának a növelése, valamint a felelősségi körök elhatárolhatósága érdekében, a nyomozás első fázisában a nyomozó hatóságok önállóan derítsék fel a bűncselekmény megvalósulása szempontjából releváns tényállást, kutassák fel és biztosítsák a bizonyítási eszközöket, illetve tisztázzák az elkövető kilétét. Abban az esetben pedig, ha mindez realizálódott, az ügyészség jogköre kiteljesedik és az ügy irányítása az ügyészség kezébe kerül.
Kérdés ezek után, hogy a nyomozás szakaszának ismertetett módon történt kettéosztása milyen eredménnyel járt. Gyakorlati tapasztalataim szerint az ügyészségi tevékenységnek a törvényesség felügyeletének korlátozására történő visszaszorítása a szakmai problémák körében csekélyebb, az időszerűség vonatkozásában azonban jelentősebb nehézségeket eredményezett. A korábbi büntetőeljárási törvény számos olyan lehetőséget biztosított az ügyészség számára, amelyek által gyorsabb cselekvésre ösztönözhette a nyomozó hatóságot (a nyomozás határidejére vonatkozó szabályok, a nyomozási határidő hosszabbítása stb.), a Be. viszont a gyanúsítás időpontjáig az időszerűséget normaszinten nem jeleníti meg. Bár a Be. rendelkezése szerint, ha a felderítés során a nyomozás elrendelésétől számítottan hat hónap eltelt, a nyomozó hatóság bemutatja az ügyészségnek a nyomozás ügyiratait és egyidejűleg beszámol a nyomozás állásáról, majd ezt követően a beszámolóját a felderítés során hathavonta megküldi az ügyészségnek,[7] ezen előírás azonban érzékelhetően nem bizonyult elégségesnek abból a szempontból, hogy a nyomozás valóban a legrövidebb időn belül befejeződhessen. Ez azt eredményezte, hogy az egyes eljárási cselekmények között következmények nélkül telhetnek el hosszabb időszakok, sőt valójában a vizsgálati szak kezdetéig semmi nem ösztönzi a nyomozó hatóságot a lehetőségek által biztosított "leggyorsabb" nyomozásra, azaz a Be. egy olyan "megoldást választott, amely a nyomozó hatóságnak nagyobb önállóságot biztosít a felderítési szakaszban, ezért annak ügyészi irányítását és határidejét is megszüntette. [...] a késedelem és az eljárás lassulása a jövőben a nyomozást fogja érinteni."[8]
Mindezt egyértelműen alátámasztják a statisztikai adatok is.
A bemutatott adatokból levonható az a következtetés, hogy bár az időszerűség ugyancsak a tisztességes eljárás része, ennek ellenére a nyomozási szak felgyorsulásához kapcsolódó elvárás nem teljesült, ellenkezőleg a korábbi törvényi szabályozásban egzisztáló kontroll mechanizmusok kiiktatása - az eddigi tapasztalatok alapján - a nyomozások elhúzódását eredményezte. Amennyiben ez a folyamat nem változik meg, a jogalkotónak nyilvánvalóan újra kell gondolnia a jelenlegi struktúrát és olyan normákat kell beiktatnia a rendszerbe, amelyek képesek megakadályozni a nyomozás felderítési szakaszának part-
- 339/340 -
talanná válását. Megjegyzem, ebből a szempontból pedig annak sincs jelentősége, hogy a felderítési szakasz időszerűtlenségét a nyomozó hatóság reagálásának lassúsága vagy "a ténybizonyítási tevékenységének növekedése,"[9] azaz a túlbizonyítás okozza.
A Be. szabályai szerint a vádemelés szakasza már nem képez önálló egységet, azaz a vádemelés fázisa is hozzá tartozik a nyomozáshoz és ezen a területen ugyancsak kiiktatásra kerültek az eljárási határidők. Megállapítható az is, hogy az új szabályozás az ügyészség tevékenysége tekintetében is az eljárás időtartamának növekedését eredményezte.
"A törvény jelentős újítása, hogy a gyanúsítotti beismerésnek eljárás alakító szerepet szán, amelyet a gyanúsított részére felkínálható lehetőségek bővítésével kíván vonzóvá tenni."[10]
A Be. tehát az eljárás időszerű befejezésének elősegítése érdekében szabályozta újra a terhelti együttműködés rendszerét. Ebben a körben az ügyészségi intézkedés vagy határozat kilátásba helyezésére vonatkozó normáknak van determináló szerepe, mely rendelkezések szerint az intézkedések és határozatok tartalmát nem az eljárás résztvevői, hanem a Be.-nek az egyes jogintézményekkel kapcsolatos szabályai határozzák meg, oly módon, hogy az ügyészség érdemi rendelkezése alatt álló megszüntetési lehetőségek alapvetően a terhelt beismeréséhez, illetve előzetes vagy utólagos hozzájárulásához kötöttek.
Az ügyészség a következő intézkedések megtételét, illetve határozatok meghozatalát helyezheti kilátásba:
a) közvetítői eljárás céljából az eljárás felfüggesztését, illetve annak eredményéhez képest az eljárás megszüntetését,
b) feltételes ügyészi felfüggesztés alkalmazását és annak eredményessége esetén az eljárás megszüntetését,
c) a gyanúsított együttműködésére figyelemmel, az eljárás megszüntetését, ha az eljárás tárgyát képező ügy, illetve más büntetőügy felderítéséhez, bizonyításához hozzájárulva a terhelt oly mértékben működik együtt, hogy az együttműködéshez fűződő nemzetbiztonsági vagy bűnüldözési érdek jelentősebb, mint a gyanúsított büntetőjogi felelősségre vonásához fűződő érdek,
d) az újabb bűncselekményre vonatkozó feljelentés elutasítását ugyanezen okból,
e) vádemelés esetén bíróság elé állítás vagy büntetővégzés meghozatalára irányuló külön eljárás érdekében szükséges intézkedés megtételét.[11]
Ezen intézkedések alkalmazását vagy határozatok meghozatalát az ügyészség csak akkor helyezheti kilátásba, ha azok törvényi feltételei teljes mértékben adottak, így például a feltételes ügyészi felfüggesztésre kizárólag akkor kerülhet sor, ha olyan deliktum miatt folyik az eljárás, amelyre a törvény háromévi - különös méltánylást érdemlő esetben - ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetés kiszabását rendeli. "A kilátásba helyezés elsősorban a terhelt beismerését célozza [...] a nyomozás - a bizonyítás - érdemi lezárásának lehetőségét nyitja meg. Ennek megfelelően indokolatlan az ügyészségi határozat vagy intézkedés kilátásba helyezése, abban az esetben, ha a terhelt a cselekmény elkövetését beismerte és a kilátásba helyezni kívánt határozat vagy intézkedés feltételei fennállnak. Ilyen esetben az ügyészség kilátásba helyezés nélkül dönt az egyes jogintézmények alkalmazásáról."[12]
A Be. hatályba lépése óta eltelt időszakban egyértelműen bebizonyosodott, hogy ezek a jogintézmények jelentős mértékben alkalmasak a bírósági út kiváltására és ezáltal az eljárás lerövidítésére.
"A jogintézmény előzményének a régi Be. XXVI. Fejezetében szereplő lemondás a tárgyalásról külön eljárás tekinthető, amely azonban a szabályozás többszöri módosítása ellenére sem működött megfelelően, ezért a törvény új alapokra helyezi a terhelttel való megegyezés szabályait. [...] mivel egy, a tisztességes eljárás követelményeinek is megfelelő konszenzuális eljárás az állam oldalán idő és költségmegtakarítást"[13] eredményez.
A Be. az időszerűség követelményének érvényre juttatása, és pergazdasági okokból egyaránt lehetővé teszi, hogy az ügyészség és a terhelt egyezséget kössön, és amennyiben ez megtörténik, lehetőség nyílik a Be. XCIX. Fejezetében szabályozott külön eljárás lefolytatására. Ez a külön eljárás
- 340/341 -
a tisztességes eljárás követelményrendszerének megfelelő módon nyújt lehetőséget az állam büntetőjogi igényének elfogadható időn belül történő realizálására. Tehát nem szabad az egyezségre "úgy tekinteni, mint a terhelt kedvezőbb büntetéséhez vezető útra, amelynek esetében az állam részlegesen lemond a büntető igényéről. Az egyezség sokkal inkább az állam és társadalom érdeke: gyorsabb utat jelent a nem vitatott döntéshez, az összetett ügyek könnyebb felderítéséhez és bizonyításához."[14]
Mindezek érdekében ösztönzi - bármely bűncselekmény elkövetésekor - a Be. a terheltet arra, hogy a deliktum megvalósításának tényét ismerje be. Az egyezség megkötését a Be. rendelkezései alapján az ügyészség, a terhelt és a védő is kezdeményezheti, azzal a materiális igazság megállapítási kötelezettségből fakadó korláttal, hogy nincs helye egyezségnek a tényállásra kiterjedően, valamint a történeti tényállás alapján megállapítható bűncselekmény Btk. szerinti minősítésének kérdésében.
Megállapítható tehát, "hogy a hatékony és észszerű időn belül lefolytatott eljárás keretében az egyezség jogintézménye megfelelő egyensúlyt tartva került szabályozásra. Érvényesült benne az anyagi igazság megállapítására való törekvés, valamint minden egyéni szabadságjog, amely korlátozására csak szükségszerűen és arányosan kerülhet sor."[15]
"Az előkészítő ülés rendeltetése a tárgyalás előkészítése, de az is lehetséges, hogy a Be.-ben meghatározott feltételek fennállásakor a bíróság előkészítő ülésen dönt az ügy érdemében."[16] A Be. alapvető jelentőségű újdonsága a tárgyalás előkészítése tekintetében, hogy lehetővé teszi a terhelt büntetőjogi felelősségének megállapítását - és így a tárgyalás elkerülését - az előkészítő ülésen és annak érdekében, hogy ez realizálódhasson a Be. - főszabályként - kötelezővé teszi az előkészítő ülés megtartását. Annak, hogy milyen nagy szerepet szánt a jogalkotó az előkészítő ülésnek, egyértelmű bizonyítéka, hogy amíg a vádlott a tárgyaláson való jelenlét jogáról lemondhat, az előkészítő ülésen történő részvétel a számára törvényi kötelezettség. Megjegyzem a Be. egyértelműen és helyeselhető módon szakított a terhelt tárgyalási jelenlétének "abszolutizálásával" és azt a terheltet megillető jogként kezeli, amely joga felett szabadon rendelkezhet, amely jogról lemondhat.[17] Az ügyészség az eljárásnak az előkészítő ülés keretei között történő érdemi befejezését - tekintettel arra, hogy erre a vádlott közreműködése nélkül nem kerülhet sor - az úgynevezett mértékes indítványával segítheti elő. Tény, hogy az ügyészségnek ilyen indítvány előterjesztésére törvényi kötelezettsége nincs, és ha nem terjeszt elő szankcióra vonatkozó nyilatkozatot, ez semmiben sem befolyásolja a bíróság döntési lehetőségét, azonban az is tény, hogy amennyiben az ügyészség a joghátránnyal kapcsolatban olyan javaslatot terjeszt elő, amely találkozik a terhelt "igazságérzetével" nagy valószínűséggel a terhelt a beismerő vallomás megtételén túl a tárgyaláshoz való jogáról is lemond. Amennyiben pedig mindezt a bíróság elfogadja, megnyílik a lehetősége a büntetőjogi felelősség megállapítására, továbbá az is kijelenthető, hogy az ilyen döntések, nagy része jogerőre emelkedik.
Megállapítható tehát, hogy az ügyészség szerepe ebben a körben kiemelkedő, egyrészt mert a helyes tartalmú mértékes indítvány beismerésre ösztönöz, másrészt mert a terhelti együttműködés esetében az eljárás már az előkészítő ülésen meghozott ítélettel jogerősen be is fejeződik.
Mindez egyértelműen kihat a bírósági eljárás időtartamára is, amit a következő adatok igazolnak:
A vádemeléstől a jogerős bírósági döntés meghozataláig eltelt időtartam tehát rendkívül nagymértékben csökkent, ami az időszerűséggel kapcsolatban említett követelmények teljesülését segíti elő.
A Be. kiemelt célkitűzése volt, hogy olyan eljárási rendet teremtsen, amely biztosítja az eljárások időszerű befejezését, a büntető igazságszolgáltatás hatékonyabb műkö-
- 341/342 -
dését. A jogalkotó arra törekedett, hogy a valódi tartalommal rendelkező eljárásjogi garanciák megtartása mellett is elfogadható időn belül fejeződjenek be a büntetőeljárások, mert ennek a követelménynek a realizálódása valójában mind az eljárás résztvevőinek, mind a társadalomnak alapvető érdeke. A Be. ezért széleskörű eljárást alakító jogosultságokkal ruházta fel az ügyészséget, amely jogokkal - a rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint - az ügyészség az elmúlt időszakban hatékonyan gazdálkodott. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hatályos szabályozás, illetve a jogalkalmazói gyakorlat minden szempontból kielégítő, csupán annyit, hogy az új jogintézmények, a törvényben kialakított eljárási formák többsége beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket.
Azt, hogy milyen területek - megítélésem szerint elsősorban a nyomozás felderítési szakasza - szorulnak újraszabályozásra, a következő időszakban nyilvánvalóvá fog válni és ennek a kérdésnek az eldöntésében az ismertetett adatok is segítséget nyújthatnak. ■
JEGYZETEK
[1] Belovics Ervin: Büntetőjog I. Általános Rész. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2020. 21. old.
[2] Varga Zs. András: Az ügyészség szerteágazó modelljei. A bonis bona discere Ünnepi kötet. Xenia Budapest, 2017. 409. old., Lásd még: Nyíri Sándor: Az ügyészségről. BM Kiadó, Budapest, 2004. 9-10. old.
[3] Varga Zs. András: id. mű: 412. old.
[5] Belovics Ervin: Az ügyészség Büntetőeljárás jog Kommentár a gyakorlat számára. (Szerk. Belegi József) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2019. 83. old.
[6] Láng László: A nyomozás Büntetőeljárás jog. Kommentár a gyakorlat számára. (Szerk. Belegi József) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Budapest 2019. 731-732. old.
[8] Vári Vince: A nyomozási szak egyszerűsítésének kérdései. Sic itur ad astra. Ünnepi kötet. LUDOVIKA Egyetemi Kiadó. Budapest, 2020. 528-529. old.
[9] Vári Vince: id. mű: 529. old.
[10] Láng László: Ügyészségi intézkedés vagy határozat kilátásba helyezése Büntetőeljárás jog. Kommentár a gyakorlat számára. (Szerk. Belegi József) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2019. 839. old.
[11] Be. 404. § (2) bekezdés.
[12] Jancsó Gábor: Ügyészségi intézkedés vagy határozat kilátásba helyezése. Kommentár a büntetőeljárási törvényhez (főszerk. Polt Péter) Wolters Kluwer Hungary Kft. Budapest, 2018. 794. old.
[13] Soós László: Egyezség a bűnösség beismeréséről. Büntetőeljárás jog Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. 2019. 842. old.
[14] Békés Ádám: Az egyezség (valóban) új lehetőségei a magyar büntetőeljárásban. BONUS IUDEX Ünnepi kötet. Xenia. Budapest, 2018. 31. old.
[15] Polt Péter: Az egyezség. Sic itur ad astra Ünnepi Kötet. LUDOVIKA Egyetemi Kiadó. Budapest, 2020. 438. old.
[16] Belovics Ervin - Tóth Mihály: Büntető eljárásjog HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2019. 365. old.
[17] Amint arra az Alkotmánybíróság is rámutatott, a tárgyaláshoz való terhelti jog nem tekinthető abszolút jellegű alkotmányos eljárási jognak, azaz a tárgyaláshoz való jogáról a terhelt lemondhat (422/B/1999. AB határozat).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző büntetőjogi legfőbb ügyész helyettes, tszv. egyetemi tanár, PPKE JÁK.
Visszaugrás
