"Az Alkotmánybíróság mindjárt az elején világossá tette, hogy elismeri a nôk önrendelkezési jogát az abortusszal kapcsolatban, és a korábbi döntéséhez képest nem kívánja új alapokra helyezni a terhességmegszakítás alkotmányosságát."
"A döntés alapelvi szinten akkor volna igazán kiegyensúlyozott, ha alkotmányos követelményként mondaná ki: egyedül a súlyos válsághelyzet vagy azzal egyenérték? Indikáció biztosíthatja a nők jogainak érvényesülését az abortusz kapcsán."
"Az Alkotmánybíróság olyan eljárást minősített arányos jogkorlátozásnak, amely - jellegéből adódóan - az esetek nagy részében megaláztatásoknak tenné ki a nőket, olykor önkényes hatósági döntéshez vezetne, és sok nőt hamis igazolásra kényszerítene."
"Ha a törvény megalkotói és alkalmazói nem eléggé körültekintőek, akkor a tanácsadási rendszer könnyen a nőkkel szembeni nyomásgyakorlás és a rábeszélés eszközévé válhat."
"Az Alkotmánybíróságnak nem sikerült a határozat egészében mérsékelt és kiegyensúlyozott állásponton maradnia, ehelyett többször is a magzati élet elfogult védelmezőjeként szólalt meg."
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az utóbbi évek legjelentősebb alkotmánybírósági határozata az 1998 novemberében kihirdetett abortuszdöntés. Elsősorban azért, mert az Alkotmánybíróság hosszú idő után foglalt állást ismét alapvető morális és emberi jogi kérdésben: arról nyilatkozott, hogy meddig terjed a nő rendelkezési joga saját teste és sorsa felett, és milyen védelem illeti meg az emberi magzatot. A határozatot azért is nagy várakozás előzte meg, mert a közelmúltban megválasztott négy új alkotmánybírónak most kiváló lehetősége nyílt arra, hogy részletesen kifejtse álláspontját az általa helyesnek vélt alkotmányértelmezésről és az egyéni jogok szerepéről. Mindezek mellett nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezzel a határozattal búcsúzott a testülettől a bíróság nagy tekintélyű elnöke, Sólyom László és két másik alkotmánybíró: Ádám Antal és Kilényi Géza. Mindhárman a kezdetektől tagjai voltak az Alkotmánybíróságnak, és távozásukkal már nincs alapító tag a testületben. A döntéssel így lezárult egy korszak az Alkotmánybíróságon. Az alapító atyák korszaka, vagy ahogy a sajtó szinte egyhangúlag nevezi: a Sólyom-korszak.
Az alábbi dolgozatban nem vállalkozom arra, hogy az abortuszdöntés kapcsán megvonjam a magyar alkotmánybíráskodás első kilenc évének mérlegét. Az alapos elemzéshez hosszabb időre és nagyobb elszánásra volna szükség. Arra sem teszek kísérletet, hogy megítéljem az új alkotmánybírák emberi jogi elkötelezettségét. Ehhez sajnos nem nyújtottak segítséget, mivel egyikük sem fűzött egyéni véleményt az abortusz-határozathoz. Így viszont minden erőmet arra összpontosíthatom, hogy magát a döntést [48/1998. (XI. 23.) ABh.] és annak következményeit megvilágítsam. Elöljáróban vázlatosan felidézem az Alkotmánybíróság korábbi határozatát a terhességmegszakításról, és áttekintem az ítélet nyomán elfogadott magzatvédelmi törvény főbb rendelkezéseit. Ezt követően összefoglalom és értékelem az új abortuszdöntés alapelvi megállapításait, majd külön fejezetben vizsgálom a testület érvelését az abortusz-törvény alkotmányosságáról. Végül azzal foglalkozom, hogy az Országgyűlésnek milyen törvényt kell elfogadnia annak érdekében, hogy egyfelől eleget tegyen az Alkotmánybíróság támasztotta követelményeknek, másfelől tiszteletben tartsa az egyéni jogokat.
"A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez ..." - deklarálja az alaptörvény. Az Alkotmánybíróság 1991-ben úgy ítélte meg [64/1991. (XII. 17.) ABh.], hogy az Alkotmány értelmezésével nem tisztázható a magzat jogi státusza. Sem az nem olvasható ki belőle, hogy a magzat emberi jogokkal felruházott személy, sem az, hogy jogi értelemben nem ember. E kérdésről a parlamentnek törvényben vagy az Alkotmányban kell rendelkeznie. Ebből következik, hogy az abortusz jogi szabályozása is törvényi formát igényel, mert minden esetben állásfoglalást jelent a magzat jogi helyzetéről és ezzel összefüggésben a terhes nők önrendelkezési jogának terjedelméről.
Az Alkotmánybíróság két lehetőséget vázolt fel a törvényhozók számára. Az egyik megoldás az, hogy a parlament kimondja: a magzat jogalany, akit ugyanúgy megillet az élethez való jog, mint az élve született embereket. Ekkor az abortuszt be kell tiltani, kivéve azon ritka eseteket, amikor a "jog eltűri az életek közötti választást". Vagyis a magzat élethez való jogával kizárólag a terhes nő élethez való joga versenyezhet, de a nő egészséghez való joga vagy az önrendelkezéshez való joga már nem. Másképpen fogalmazva: a jogokkal rendelkező magzat életét csak a várandós nő életének megmentése érdekében szabad - esetleg - elvenni.
A másik megoldás szerint a magzat nem személy, nem alanya az alapvető jogoknak. Az abortusz ekkor sem engedhető meg korlátozás nélkül, mert az "emberi élet mint érték", "általában az emberi élet és létfeltételei", így maga a magzati élet is alkotmányosan védett jogi tárgy. Az állam úgynevezett "objektív, intézményes életvédelmi kötelessége" megköveteli, hogy terhességmegszakításra kizárólag törvényben meghatározott és indokolt esetekben kerüljön sor.
Mindez azt mutatja, hogy az Alkotmánybíróság a két szélsőséget zárta ki: az abortusz teljes megengedését és a teljes tiltását. Az előbbi azt is jelenti, hogy alkotmánysértő volna a "határidős modell" bevezetése, azaz a terhesség első szakaszában az abortusz elvégzése indoklás nélkül, pusztán a nő kérése alapján. Ezzel szemben csak az "indikációs modell" fogadha-
- 81/82 -
tó el, amelyben a terhességmegszakítás mindig megfelelő indoktól függ.
Egy évvel a határozat kihirdetése után alkotta meg a parlament a művi abortusz rendjét szabályozó törvényt (A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény). Ennek preambuluma kinyilvánítja, hogy "a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel". A jogszabály első része e deklarációnak igyekszik megfelelni, amikor az anyaméhben kifejlődő magzatot és a várandós nőt megillető támogatásokat sorolja fel. Ezt követően határozza meg a törvény az abortusz feltételeit: a terhesség a 12. hétig szakítható meg, ha az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja; ha a magzat súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved; ha a terhesség bűncselekmény következménye, valamint ha az állapotos nő súlyos válsághelyzetben van. Ugyanezen feltételek mellett a 18. hétig végezhető el az abortusz, ha a várandós nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, illetve ha neki fel nem róható okból (például orvosi tévedés vagy egészségügyi ok miatt) nem ismeri fel idejében a terhességét. Az abortusz időhatár nélkül bármikor elvégezhető, ha a terhesség vagy a szülés a nő életét veszélyezteti, vagy ha a magzatnál a születés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség állapítható meg. A törvény meghatározása szerint a nő súlyos válsághelyzete az, "amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését."
A terhességmegszakítást megelőző jogi eljárás lényegesebb szabályai a következők: Az abortusz, ha azt nem egészségi ok indokolja, a terhes nő kérelme alapján végezhető el, melyet személyesen kell előterjesztenie a Családvédelmi Szolgálatnál. A szolgálat munkatársának tájékoztatást kell adnia a terhességmegszakítás feltételeiről, körülményeiről és veszélyeiről, a gyermek vállalása esetén elérhető támogatásokról, az olyan szervezetekről, amelyek segítséget nyújtanak a gyermek vállalása esetén, az örökbeadás lehetőségéről, valamint a fogamzásgátlás személyre szólóan ajánlható módszereiről. Ezt követően a nőnek alá kell írnia az abortusz-kérőlapot. A törvény szerint a nő ezzel az aláírásával igazolja a súlyos válsághelyzet fennállását. Ehhez kapcsolódóan egy miniszteri rendelet rögzíti, hogy a várandós nő nyilatkozatának tartalmával, valódiságával kapcsolatban a Családvédelmi Szolgálat munkatársának nincs mérlegelési joga. Lényeges szabály, hogy a műtétre a kérőlap kiállítását követő három nap elteltével kerülhet sor.
Jól látható, hogy az abortusz akkor hajtható végre Magyarországon, ha a törvényben meghatározott indokok valamelyike fennáll, és a terhes nő tanácsadáson vett részt, valamint ha letelt a három nap várakozási idő. A kérelmezőnek a súlyos válsághelyzet fennállásáról nyilatkoznia kell, de bizonyítási kötelezettség nem terheli. Mivel később még jelentősége lesz, meg kell említeni, hogy a Büntető törvénykönyv szerint a jogszerűtlenül, szándékosan végrehajtott "magzatelhajtás" bűncselekmény. Így büntetés fenyegeti - másokkal együtt - az orvosokat és a terhes nőket is a törvénytelen abortuszokért.
Kevéssel a törvény hatályba lépése után több magánszemély és magzatvédő csoport az Alkotmánybírósághoz fordult. A leglényegesebb indítvány szerint az egész törvény alkotmánysértő, mert nem rendelkezik a magzat státuszáról, és nem védi a magzat jogait. Fontos kifogás érte a súlyos válsághelyzet szabályozását, mivel az "gyakorlatilag korlátlanul lehetővé teszi a terhességmegszakítást".
Az Alkotmánybíróság hosszú ideig nem foglalkozott a beadványokkal. Hivatalosan először 1995-ben került szóba a kérdés, amikor a testület a "Bokroscsomagról" döntött. Ekkor az alkotmánybírák felvillantották az abortusz-szabályok szigorításának lehetőségét: "Az anya önrendelkezési jogának a hatályos jog szerinti messzemenő figyelembe vétele ugyanis megfelelő pozitív ellensúlyokat követel meg a gyermekvállalást elősegítő intézkedések területén. A gyed és az 1993-ban bevezetett várandóssági pótlék intézménye kifejezetten ilyen bátorító intézmény volt. Azonnali megszüntetésük (...) felborítja az állam életvédelmi kötelezettsége és az anya önrendelkezési jogának elismerése közötti egyensúlyt. Ezzel alkotmányellenes helyzet állhat elő." [43/1995. (VI. 30.) ABh.] Rövidebben: vagy az abortuszt kell megszigorítani, vagy család-, gyermek-, és magzatbarát törvényeket kell hozni.
Később az Alkotmánybíróság elnöke többször is úgy nyilatkozott a sajtóban, hogy szeretné, ha a testület még az ő megbízatási idejének lejárta előtt döntene a magzatvédelmi törvényről. Megtudhattuk azt is, hogy - csakúgy, mint az első abortuszdöntés alkalmával - ő az ügy előadója, vagyis a határozat szövegének kidolgozója. Emellett az elnök nem hagyott kétséget afelől, hogy személy szerint az abortusz szigorítását helyeselné.
Szigorításról kétféle értelemben beszélhetünk. Egyrészt az 1991-ben hozott döntés óta megváltozhatott az Alkotmánybíróság álláspontja a terhességmegszakítás alkotmányosságának alapelveiről. Nincs akadálya, hogy a testület - ad absurdum - radikális magzatvédő álláspontra helyezkedjen. Ebből egyenesen kö-
- 82/83 -
vetkezne az elfogadott törvény megsemmisítése. Másrészt a testület az elvek felülvizsgálata nélkül is előírhatja az abortusz-szabályok szigorítását. Ez esetben azt kell bizonyítania, hogy a jogszabály sérti a korábban megfogalmazott vezérelveket. A mostani fejezetben azt vizsgálom, tartalmaz-e az ítélet új alapvetést az abortusz alkotmányosságával kapcsolatban.
E sorokkal kezdődik a határozatnak magát a döntést tartalmazó, úgynevezett rendelkező része: "nem alkotmányellenes, ha törvény az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén lehetővé teszi a terhesség megszakítását. A súlyos válsághelyzet fennállásának vizsgálatáról a törvényhozó azonban alkotmányosan kizárólag akkor mondhat le, ha egyszersmind a magzati élet védelmére irányuló, megfelelő ellensúlyt képező rendelkezéseket is megállapít." Nem véletlen, hogy ez a két mondat került az élre, hiszen a legfontosabb megállapításokat tartalmazza. Először is azt, hogy a nő súlyos válsághelyzete esetén elvégezhető az abortusz. Másodszor azt, hogy bizonyos feltételekkel fennmaradhat a jelenlegi helyzet, amikor a nőnek nem kell bizonyítania, a hatóságoknak pedig tilos vizsgálnia a válsághelyzet fennállását és mibenlétét. Így az Alkotmánybíróság mindjárt az elején világossá tette, hogy elismeri a nők önrendelkezési jogát az abortusszal kapcsolatban, és a korábbi döntéséhez képest nem kívánja új alapokra helyezni a terhességmegszakítás alkotmányosságát. Ezt bizonyítja a rendelkező részt követő indoklás is, amely megerősíti az 1991-es döntésben mondottakat a magzat jogalanyiságáról és az állam életvédelmi kötelességéről. A hangsúlyeltolódásokra azonban érdemes odafigyelnünk.
A korábbi döntés előírta, hogy az abortuszról törvényben kell rendelkezni. Az Alkotmánybíróság most megállapította, hogy a magzatvédelmi törvény megalkotásával a parlament formailag teljesítette kötelességét. Az első döntés azt is megfogalmazta, hogy a törvényben nyilatkozni kell a magzat státuszáról. Az Alkotmánybíróság most kimondta, hogy a törvényhozók állást foglaltak a magzat jogalanyiságáról: azzal, hogy kifejezetten nem rendelkeztek róla, azt juttatták kifejezésre, hogy a magzat a jog szerint nem ember. Vagyis fennmaradt a törvényt megelőző állapot: a magzatot a magyar alkotmányos rendszerben nem illetik meg jogok, így az élethez, a megszületéshez való jog sem. Az Alkotmánybíróság ezt a tudatos törvényhozói választást elfogadta, és magára nézve is kötelezőnek ismerte el. Más oldalról közelítve: annak ellenére, hogy öt olyan alkotmánybíró vett részt a döntésben, aki nem volt részese a '91-es határozatnak, a bíróság továbbra sem kívánta - a törvényhozással szembefordulva - személynek nyilvánítani, és jogokkal felruházni a magzatot.
Hasonlóan következetes a testület az állam életvédelmi kötelességeivel kapcsolatban is. Az állam egyrészt - hangzik az érvelés - nem sértheti meg az egyének jogait, másrészt gondoskodnia kell a jogok érvényesüléséhez szükséges feltételekről. Az élethez való jognál ez azt jelenti, hogy az államnak védenie kell az emberi életet, és biztosítania kell az emberi élet feltételeit. Igaz, hogy a magzatnak nincsenek jogai, de az emberi élet védelme "nem korlátozható a jogalanyisággal felruházott, megszületett ember életére. Az egyedi emberi élet ugyanis a fogantatástól kezdve folyamatos." Mindebből következik, hogy az állam életvédelmi kötelessége ellensúlyt képez a nők önrendelkezési jogával szemben.
Vegyük észre, hogy az intézményes védelem általában alanyi joghoz kapcsolódik. Például a munkavédelmi és az egészségügyi intézményrendszer fenntartása az egészséghez való joghoz köthető, a világnézetileg semleges iskolák működtetésének alapja pedig a vallásszabadság. Ezzel szemben a magzati élet védelme nem köthető az élethez való alanyi joghoz, hiszen a magzat nem jogalany. Ám helytelen következtetés volna, ha az alanyi jogi kapcsolódás hiánya miatt tagadnánk az állam intézményes magzatvédelmi kötelességét. Elvitathatatlan ugyanis, hogy társadalmunkban az emberi élet, így a keletkezőben lévő emberi élet is alapvető erkölcsi érték, amely alkotmányos védelmet érdemel. Indokolt, hogy a magzat nem rendelkezik jogokkal, mivel erkölcsi értelemben nem személy, nem tagja az emberek morális közösségének. Ugyanakkor valamiféle jogi védelem megilleti, hiszen fogantatásától potenciális ember, az érzőképessé váló magzatnak pedig már érdekek is tulajdoníthatóak.
Nem az a kérdés tehát, hogy az államnak védenie kell-e a magzatot, hanem az, hogy ennek a védelemnek milyen súlyúnak kell lennie. Az Alkotmánybíróság megítélése e tekintetben sem változott a korábbi határozatához képest: a testület szerint egyedisége, "individualitása" miatt a magzatot jelentős, de nem abszolút védelem illeti meg, amellyel szemben "mérlegelhető a nő önrendelkezési joga". Véleményem szerint az érvelésnek ez a pontja könnyen sebezhető: a zigóta vagy a néhány hetes embrió mint a jogokat nélkülöző biológiai egyed védelme ugyanis
- 83/84 -
nem lehet hangsúlyosabb, mint a személyiséggel rendelkező nő - Alkotmányban biztosított - egyéni jogainak tisztelete. Tehát nem az egyediség a meghatározó szempont, hanem a kapcsolat szorossága az alanyi jogokkal. Ebből következik, hogy nem a magzat védelme az elsődleges, amellyel szemben mérlegelhető a nő önrendelkezési joga, hanem épp fordítva: a terhesség első szakaszában a nő jogai élveznek prioritást, de a magzat sem maradhat jogilag teljesen védtelen.
Annak ellenére, hogy a határozat hosszasan foglalkozik a magzatvédelem fontosságával, több pontján szembetűnő hangsúlyeltolódás figyelhető meg az előző döntéshez képest. Az akkori ítélet a "magzat individualitásának felerősödéséről" beszélt, azt elemezte, hogyan válik a magzat egyre inkább személlyé a tudományos gondolkodásban és a közvéleményben. A döntés szerint a tendencia végpontja lehetne, ha az ember jogi fogalma is kiterjedne a születés előttre, egészen a fogantatásig. "A jogalanyiság ilyen kiterjesztésének jellege és hordereje csak a rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentősebb lenne"- fogalmazott 1991-ben az Alkotmánybíróság.
A második abortusz-határozat egészen eltérő tendenciákról számol be. A magzat jogi státuszának vizsgálatakor hivatkozik az Emberi jogok európai egyezményére, amely "védi mindenkinek az élethez való jogát." Ezzel kapcsolatban a határozat idézi a strasbourgi emberi jogi bizottságnak egy 1980-as keltezésű ítéletét, amely kimondta: "Úgy tűnik, hogy a 'mindenki' kifejezés nem vonatkoztatható a meg nem született gyermekre." Egy későbbi strasbourgi döntés ehhez annyit fűzött hozzá, hogy a tagállamok szabadságot élveznek a tekintetben, hogy miként szabályozzák az abortuszt. A magyar Alkotmánybíróság tehát a közös európai mércét vizsgálva nem talált jeleket a magzat jogalanyiságának kiterjesztésére.
Sőt, az egyes államok törvényeinek áttekintésekor a határozat "az abortusz-jog változásának egyik fontos kortársi irányzatát" mutatja be, "amely önmagában nézve kétségkívül a terhes nő jogait erősíti a magzatvédelem kárára." Itt kerül szóba az 1990-es belga és a 1975-ös norvég törvény, amely a terhesség első szakaszában kizárólag a nők önrendelkezési jogára van tekintettel. Az Alkotmánybíróság emellett azzal szembesült, hogy a számára sok tekintetben, így az abortusz vonatkozásában is mintának számító német szabályozás mutatja "a leglátványosabb változást": a Szövetségi Alkotmánybíróság 1993. évi ítélete és a két évvel későbbi törvénymódosítások alapján Németországban senki nem vizsgálhatja, miért szükséges a nő számára a terhesség megszakítása, és ezzel összhangban az abortuszt megelőző tanácsadáson még a személyazonosság feltárása is mellőzhető. A külföldi változások - foglalja össze az Alkotmánybíróság - "a nő önrendelkezési jogát teljesítik ki", s az új irányvonal megjelenése azt bizonyítja, hogy "az abortusz korlátozására irányuló korábbi szabályok hatástalannak" bizonyultak. Ez a nemzetközi összehasonlítás kétségkívül ellensúlyozza a határozatnak a magzatvédelem jelentőségéről szóló bekezdéseit. Feltételezhető, hogy elsősorban a németországi irányváltás késztette a magyar alkotmánybírákat a fenti tendenciák mostani leírására. A strasbourgi döntés, valamint a belga és a norvég törvény ugyanis az 1991-es határozatnál korábbi keltezésű.
A külföldi példák összegzésén túl még egy ponton figyelhető meg újfajta megközelítés. Amint arról az előző fejezetben szó volt, az első alkotmánybírósági határozat kizárta a "határidős modellt", vagyis a terhesség első szakaszában az abortusz elvégzését indoklás nélkül, pusztán a nő kérése alapján. Ezzel szemben az "indikációs modellt" tekintette elfogadhatónak, amelyben a terhesség-megszakítás mindig megfelelő indoktól függ. A mostani döntés ezt megtoldja azzal, hogy "az indikáció legalább szimbolikus fenntartásának" elvi jelentősége van: "a krízishelyzet (formális) megkövetelésének az a szerepe, hogy legalább elvileg kellő ellensúly" álljon a magzat védelmével szemben. A súlyos válsághelyzet követelménye a törvényben "azt hivatott kifejezni, hogy az állam legalább elvileg, és alkotmányos okból nem engedi szabadjára az abortuszt." Tehát, nem fogadható el, ha a terhesség első szakaszában a nő puszta kérése alapján elvégezhető az abortusz ("határidős modell"). Viszont megengedhető, ha a nő azzal a bővebben ki nem fejtett indokkal kéri az abortuszt, hogy a terhesség számára súlyos válsághelyzetet okoz ("szimbolikus indikáció"). Az Alkotmánybíróság határozatának ez a része megerősíti azt, amit az első sorai deklaráltak: önmagában nem sérti az Alkotmányt, ha az állapotos nő - ellenőrizetlen - válsághelyzete esetén elvégezhető az abortusz. Egyúttal világossá teszi, hogy a testület elvi síkon elfogadja a csupán szimbolikus eltérést a határidős modelltől. Ez új elem az első abortusz-határozathoz képest.
Az eddigiek összegzéseként elmondható, hogy az Alkotmánybíróság második abortuszdöntése az alapelvek szintjén kiegyensúlyozottságra törekszik. Egyfelől tudomásul veszi, hogy a terhesség első szakaszában a nők önrendelkezési jogáé az elsőbbség, míg a magzat egyáltalán nem rendelkezik egyéni jogokkal. Nem emel kifogást önmagában az ellen, ha a válságindikáció csupán jelképes, sőt ezt összhangban lévőnek találja az európai jogfejlődés fő irányzatával. Másfelől viszont egy pillanatra sem teszi kétségessé, hogy értékítélete változatlan: az egyedi magzati élet kiemelt alkotmányos védelmet érdemel. A következte-
- 84/85 -
tés úgy is megfogalmazható, hogy a vezérelvek szintjén nem következett be szigorítás, épp ellenkezőleg: az első határozatban helyenként túlhangsúlyozott magzatvédő gondolatokhoz képest valamelyest visszafogottabbá vált a testület.
Ettől a mérsékelt állásponttól egyedül Lábady Tamás tér el, aki megismétli az 1991-ben már kifejtett álláspontját. Az alkotmánybíró szerint a magzat a fogantatásától kezdve jogképes személynek tekintendő, ezért a "méhmagzat élethez való joga egyedül csak az anya élethez való jogával konkurálhat." Ezzel együtt azt is meg kell említeni, hogy a korábbi és a mostani határozatban részt vett összesen tizenöt bíró közül egy sem akadt, aki egyéni véleményében a terhesség első szakaszában a nő önrendelkezési jogának kizárólagossága mellett, vagyis a határidős modell mellett foglalt volna állását. Sőt, a második határozat - és valamennyi egyéni vélemény - adós maradt annak kimondásával, hogy a terhesség első harmadában alkotmányos kötelesség biztosítani az abortuszt a nő súlyos válsághelyzete esetén. A döntés csak annyit mond ki, hogy nem alkotmánysértő, ha a jogalkotó ilyen esetben lehetővé teszi a terhesség megszakítását. Könnyen belátható, hogy a nők autonómiája és a magzati élet védelme közötti egyensúly nemcsak akkor borulhat fel, ha az állam nem oltalmazza a magzat életét, hanem akkor is, ha nem veszi figyelembe az állapotos nők önrendelkezési jogát. Ezért hát a döntés alapelvi szinten akkor volna igazán kiegyensúlyozott, ha alkotmányos követelményként mondaná ki: egyedül a súlyos válsághelyzet vagy azzal egyenértékű indikáció biztosíthatja a nők jogainak érvényesülését az abortusz kapcsán. Sérti az Alkotmányt az a szabályozás, amelyik kizárólag a nő életének vagy egészségének veszélyeztetésekor engedi meg a terhesség-megszakítást.
Annak, hogy a határozat egészét mégsem tekinthetjük kiegyensúlyozottnak, nem ez a hiányosság az oka. Sokkal inkább az, hogy a szélsőségektől mentes alapvetés ellenére az alkotmánybírák az önrendelkezési jog csorbításának teret engedő ítéletet hoztak az abortusz-törvényről.
Nem alkotmánysértő, ha a nő súlyos válsághelyzete esetén, akár annak vizsgálata nélkül is, engedélyezett az abortusz - fogalmazott az elvek szintjén az Alkotmánybíróság. A ténylegesen hatályban lévő jogszabályok két paragrafusát azonban alkotmányellenesnek minősítette. Így 2000. június 30. napjával megsemmisítette a magzatvédelmi törvénynek a súlyos válsághelyzet fogalmát meghatározó passzusát, valamint a törvényhez kapcsolódó miniszteri rendeletnek azt a pontját, amelyik kimondja: a válsághelyzet fennállását a várandós nő "nyilatkozatával igazolja, a nyilatkozat tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban a munkatársnak mérlegelési joga nincs." Bár a "súlyos válsághelyzet" megmaradt az indikációk listáján, a testület leszögezte, hogy 2000 júliusától erre hivatkozva csak akkor engedélyezhető az abortusz, ha a parlament új meghatározását adja a súlyos válsághelyzetnek.
A végkövetkeztetéshez vezető érveket az Alkotmánybíróság négy pontban foglalta össze. A testület elsőként a válsághelyzet törvényi meghatározását vizsgálta. Eszerint a nő súlyos válsághelyzete az, "amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz", majd a paragrafus így folytatódik: "és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését." Vagyis a krízishelyzet általános meghatározásához a magzat veszélyezettsége kapcsolódik okozatként. Így a mondatban a nő válságos körülményei csupán a magzat egészségét veszélyeztető okként szerepelnek. A határozat ezt a megfogalmazást több szempontból is kifogásolja. Először is, ennek az indikációnak az "értelme, célja és alkotmányos létjogosultsága", hogy a terhes nő állapota, és az ő jogainak érvényesülése igazolja a terhességmegszakítást. A nő jogai kerülnek konfliktusba az állam magzatvédelmi kötelességével, és a krízishelyzet igazolja az abortusz engedélyezését. A törvény szövege viszont összekapcsolja, és oksági viszonyba helyezi a valójában egymással szemben álló és egymást korlátozó elemeket. A normaszöveg ellentmondásos, nem világos, alkalmazhatatlan, ezért sérti a jogállamiság és jogbiztonság követelményét, tehát alkotmányellenes - hangzik az ítélet. (A magzat fejlődési rendellenessége miatt engedélyezett abortuszoknál is legfeljebb következménye a nő válsághelyzete a magzat károsodásának, de semmiképpen sem az oka.)
A meghatározás másik hibája, hogy nehezen ragadható meg, az anya testi, lelki megrendülésének, társadalmi ellehetetlenülésének esetei közül melyek veszélyeztetik a magzat fejlődését. A törvényszöveg alapján a terhesség-megszakításhoz elég bármilyen csekély veszélyeztetés is. Mindez egyrészt értelme-
- 85/86 -
zési és bizonyítási nehézségeket okoz, másrészt - a törvény céljával ellentétesen - nem szűkíti az engedélyezhető abortuszok körét. Tehát - vonja le a következtetést az Alkotmánybíróság - e tekintetben is megállapítható a jogbiztonság sérelme, továbbá csorbát szenved az állam magzatvédelmi kötelessége is.
Könnyen belátható, hogy a súlyos válsághelyzet definíciója szükségtelenül tartalmazza a magzat veszélyeztetésének feltételét. Az is kimondható, hogy ez jogbizonytalanságot okozhat, ami alkotmányellenes. Ugyanakkor nehezen érthető, hogy ennek megállapításán túl az Alkotmánybíróság miért a magzatvédelem sérelmének bizonyítására törekszik, ahelyett, hogy világosan kimondaná: sérti a nők önrendelkezési jogát, hogy a törvény csak akkor engedi meg az abortuszt az állapotos nő krízishelyzetekor, ha a válsághelyzet az adott esetben egyúttal a magzat egészségét is veszélyezteti. Így azt mondhatjuk, hogy a határozat jogosan minősíti Alkotmányba ütközőnek a törvény meghatározását, de indoklása nem következetes. És még hozzátehetjük azt, hogy ha pusztán a fenti kifogást emelte volna az Alkotmánybíróság a törvénnyel szemben, akkor elegendő lett volna a meghatározás második felének, vagyis a magzat veszélyeztetésére utaló mondatrésznek a megsemmisítése. A testület azonban még három szempontból sérelmezte a jogszabályt.
Mint azt a dolgozat első fejezetében már említettem, a Büntető törvénykönyv alapján a "magzatelhajtás" bűncselekmény, ezért büntetés fenyegeti - másokkal együtt - az orvosokat és a terhes nőket is a törvénytelen abortuszokért. (Bűnös az is, aki "elhajtja", és az is, aki "elhajtatja" a magzatot.) Az Alkotmánybíróság határozata a súlyos válsághelyzettel kapcsolatos szabályokat összeveti a büntető törvénnyel. Kiindulásként rögzíti, hogy a büntetőjog általános szabályai szerint csak az követ el bűncselekményt, aki jogellenesen jár el. Ebből következik, hogy a törvény a jogellenesen véghezvitt magzatelhajtást bünteti. Az úgynevezett "jogellenességet kizáró okokat" pedig jelen esetben a magzatvédelmi törvény határozza meg. Amikor ez a törvény engedélyezi a terhesség-megszakítást, egyúttal kizárja a bűncselekmény megvalósulását, így a büntethetőséget a Btk. alapján. (Nem azonos a megítélése, ha valaki nem követ el bűncselekményt, illetve ha megvalósul a bűncselekmény, de az elkövető valamilyen ok miatt nem büntethető. A büntetőjogi irodalom az engedélyezett abortuszt az előbbi körbe sorolja.) Tehát a "súlyos válsághelyzet" indikációja büntetőjogi értelemben jogellenességet kizáró oknak számít. Az Alkotmánybíróság szerint sérti a jogállamiság elvét, így alkotmányellenes, hogy az abortusz-szabályok az állapotos nőre bízzák a büntethetőségi akadály megállapítását, egyúttal kizárják, hogy a nő nyilatkozatát bárki felülvizsgálhassa. Alapkövetelmény, hogy az "elvileg büntetendő cselekmény jogellenességét kivételesen kizáró körülmény bizonyítható legyen, fennállását bíróságnak vagy más, erre felhatalmazott intézménynek kell megállapítania." Mindebből azonban nem következik - folytatja az ítélet -, hogy be kell vezetni a krízishelyzet hatósági ellenőrzését. Elfogadható megoldás, ha a magyar törvényhozás - Hollandia, Belgium és Németország mintájára - "kiveszi a magzatelhajtás bűncselekményének tényállásából" a válsághelyzet indikációját. Azaz a várandós nő krízishelyzete miatt engedélyezett abortuszt, mint kivételt, a Büntető törvénykönyvnek a magzatelhajtást bűncselekménnyé minősítő paragrafusában kell megnevezni.
Erről az alkotmányossági szempontról hasonló értékelés adható, mint az elsőről: a határozat következetlen érveléssel jutott arra a védhető eredményre, hogy a vizsgált abortusz-szabályok alkotmánysértőek. Ha világossá kívánjuk tenni, hogy az engedélyezett abortusz nem bűncselekmény, akkor a jogbiztonság szempontjából valóban az a legmegfelelőbb megoldás, hogy ezt a büntető törvényben rögzítjük. Jogtechnikai kérdés - mondhatnánk. Azonban látnunk kell, hogy a saját válsághelyzetéről nyilatkozó nő esete a jogbiztonságot tekintve kevéssé különbözik attól, amikor az állapotos nő életének, egészségének védelme érdekében hajtják végre az abortuszt azok az orvosok, akik ezt megelőzően nyilatkoztak a beavatkozás szükségességéről. Az ő ítéletüket sem vizsgálja felül senki, holott szándékos törvénysértés esetén ők is büntethetőek lennének. És vajon a büntetendőség-büntethetőség szempontjából megfelelő megoldás volna-e, ha a Családvédelmi Szolgálat jogi képzettséggel nem rendelkező védőnő munkatársai "ítélkeznének" a jogellenességet kizáró körülményről? Aligha. A határozatnak ez az érvelése tehát ingatag lábakon áll, ugyanakkor kiváló terepnek bizonyult arra, hogy az Alkotmánybíróság hangsúlyozza erkölcsi értékítéletét: a jogrend a magzatelhajtás esetében "büntetőjogon kívüli megfontolások alapján csupán megtűri a társadalomra veszélyes, káros cselekményt". (Az európai joggyakorlat nem tekinti bűncselekménynek az engedélyezett abortuszt, kivéve Németországot, ahol formálisan megvalósul a bűntett, de "az elkövető nem büntethető".) Arról pedig hallgat az ítélet, hogy az abortusz kapcsán felvetett problémával más területen is találkozhatunk. Például, a rendőrök számos intézkedése bűncselekménynek minősülne, ha jogszabály nem jogosítaná fel őket a fellépésre. (Gondoljunk a testi sértésre, a magánlaksértésre, a személyes szabadság megsértésére.) Képtelenség előírni, hogy minden esetben "bíróság vagy
- 86/87 -
más, erre felhatalmazott intézmény" állapítsa meg a büntetőjogi jogellenesség hiányát. (Az Alkotmánybíróság érvei szempontjából még a fegyverhasználat a legkevésbé aggályos, hiszen azt mindig vizsgálat követi.) Hasonló az orvosok helyzete: gyógyító tevékenységük az egészségügyi törvény, illetve a betegek beleegyezése alapján minősül jogszerűnek. Pusztán a Btk.-t tekintve az orvoslás is bűncselekményt valósít meg. (Ez esetben is beszélhetnénk például testi sértésről, személyes szabadság megsértéséről.) Az általános jogfelfogás szerint a rendőrök és az orvosok nem követnek el bűntettet hivatásuk jogszerű gyakorlása során, így szükségtelen minden alkalommal eljárás során kimondani büntetlenségüket. Külön procedúra csak akkor indul, ha felmerül a gyanú, hogy az érintettek törvénytelenül jártak el. Sőt, a büntetőjogi gyakorlat - szerencsére egyre szűkülő határok között - nem tekinti bűncselekménynek, ha a szülő "házi fegyelmi jogát" tettlegesen gyakorolja, vagy ha a pedagógus a tanuló becsületét sérti. És természetesen az sem bűn, ha az ökölvívók szándékosan súlyos testi sértést okoznak egymásnak. Az utóbb felsorolt esetekben közös, hogy sem a Btk., sem más jogszabály nem rendelkezik jogszerűségükről, kizárólag a büntetőjogi irodalom és az alapján a bírói gyakorlat értékeli jogszerűnek. (Részben kivétel a sportolók egymásnak okozott testi sértése, mert az - egy bizonyos mértékig - a polgári jogban a "jogosult hozzájárulása" miatt nem jogellenes.) Ha az Alkotmánybíróság következetes, akkor a Büntető törvénykönyv előbb-utóbb valamennyi megemlített kérdésről rendelkezik majd. Ellenkező esetben azt kell feltételeznünk, hogy az alkotmánybírák - a jogbiztonságra hivatkozva - a magzat életének védelmében szigorúbb mércét alkalmaznak, mint a megszületett emberek életének és testi épségének védelmében.
A "súlyos válsághelyzet" alkotmányossági vizsgálatának harmadik és negyedik aspektusát érdemes egyszerre szemügyre venni. (A határozat érvelésében a fent említett büntetőjogi rész szerepel a harmadik helyen. Úgy ítélem meg, hogy a sorrend felcserélése segíti a megértést.) A harmadik vizsgálati szempont arra irányul, hogy a krízishelyzet hatályban lévő szabályai mellett érvényesül-e a nők önrendelkezési joga és a magzatvédelem követelménye. Az Alkotmánybíróság következtetése így foglalható össze: A válsághelyzet ellenőrizetlensége "az anya önrendelkezési jogával és a magánszférához való jogával éppúgy összeegyeztethető, mint ahogy az ellenőrizhető indikációk sem állnak ezekkel ellentétben. A magzati élet védelmére irányuló állami kötelességgel azonban nem fér össze, hogy a súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő csupán a kérőlap aláírásával igazolja, s hogy a nyilatkozat tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban a Családvédelmi Szolgálat munkatársának, aki a törvényi feltételek fennállását megállapítja, mérlegelési joga nincs. Ezek a rendelkezések önmagukban nézve nem nyújtják az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése által megkívánt minimális védelmet sem a magzatnak, sőt semmilyen védelmet nem biztosítanak, mert a szabályozás kizárólag az anya önrendelkezési jogára van tekintettel." Mindezek alapján a magzatvédelmi törvény és a hozzá kapcsolódó rendelet vizsgált paragrafusa önmagában nézve alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság tehát úgy ítélte meg, hogy a nő jogaival "mindkét megoldás - az okok feltárása és az arról való lemondás is - összeegyeztethető", viszont a krízishelyzet ellenőrzése nélkül a magzatvédelem nem teljesül. Hogy ennek ellenére miért nem tette kötelezővé az Alkotmánybíróság a súlyos válsághelyzet hatósági vizsgálatát? Erre ad választ a határozat érvelésének negyedik pontja.
A döntés szerint a várandós nő nyilatkozata alapján engedélyezett terhesség-megszakítással felborul az egyensúly az önrendelkezési jog és a magzati élet védelme között. Az alkotmányellenességet azonban orvosolhatják a jogszabály "egyéb rendelkezései, amelyek esetleg a magzati életnek olyan védelmet adnak, amely mindkét érdek szükséges figyelembevételével az alkotmányos egyensúlyt helyreállítja (vagy legalább a magzat alkotmányosan megkívánt minimális védelmét nyújtja.)" Az Alkotmánybíróság ennek alapján a negyedik pontban a magzatvédelmi törvény és a hozzá kapcsolódó rendelet egészét bevonta a vizsgálatba. (Emlékeztetőül: az első pontban önmagában a válsághelyzet meghatározását elemezte, a második pontban a válsághelyzet szabályait vetette össze a Büntető törvénykönyvvel, a harmadik pont a magzatvédelem és az önrendelkezési jog konfliktusát mérlegelte a krízishelyzet szabályainál.)
Itt a határozat mindjárt a fejtegetés elején közli, mit vár el a jogszabályoktól: alkotmányos szintű magzatvédelmi "feladatot - az abortuszjog külföldi változásai szerint - a célzott és folyamatos tanácsadás és más, a magzat megtartását segítő intézkedések együttese láthat el." A vizsgált szabályok azonban nem felelnek meg ennek az elvárásnak. A Családvédelmi Szolgálat munkatársának csupán tájékoztatási és adminisztrációs feladatai vannak: a terhesség-megszakítást kérő nőt tájékoztatnia kell az abortuszról, a gyermek megtartásának lehetőségeiről, és a fogamzásgátlásról, valamint ki kell töltenie, és a nővel alá kell íratnia az e célra szolgáló kérőlapot. Viszont a szolgálatnak nem kötelessége a "pozitív, a terhesség megtartására bátorító állásfoglalás és segítés", és a jogszabályok más módon sem nyújtanak hatékony védelmet a magzati életnek. Következésképpen a szabályok
- 87/88 -
összessége nem állítja helyre a krízishelyzet indikációjával felborított alkotmányos egyensúlyt. Ebből adódik, hogy a parlamentnek vagy kötelezővé kell tennie a válsághelyzet ellenőrzését, vagy az abortuszt megelőző tanácsadást kell átalakítania.
Tehát az Alkotmánybíróság négy szempontból is alkotmánysértőnek találta az abortusz-szabályokat. Az ítélet az első két pontban némileg ellentmondásos és következetlen okfejtése ellenére védhető eredményre jut. A harmadik és negyedik pontban ezzel szemben olyan téves megállapításokat tesz, amelyek miatt végkövetkeztetése tarthatatlan.
Először is, a döntés szerint "a nő magánszférához és méltósághoz való jogának nem aránytalan korlátozása, ha a törvény a súlyos válsághelyzet mibenlétének feltárására kötelezi." Ez egyfelől azt jelenti, hogy az állapotos nőnek a Családvédelmi Szolgálatnál pontosan meg kell mondania, miért okozna számára rendkívüli megterhelést a magzat kihordása. Másfelől a szolgálat munkatársának mérlegelnie kell, hogy a felhozott indok valóban olyan súlyú-e, hogy az abortusz elkerülhetetlen. Továbbá a szolgálat feladata a nyilatkozat valóságtartalmának ellenőrzése is. Az Alkotmánybíróság szerint a nő méltósága nem sérülne, hiszen a válsághelyzet indikációján belül "sok olyan tipikus tényállást fogalmazhat meg a törvény, amelyekre hivatkozni nem megalázó". Ezek esetében a hatóságnak nem kellene a válsághelyzet súlyosságát mérlegelnie, hiszen azt már elvégezte a törvényhozó, "csupán a tények - legtöbbször formális - ellenőrzésére" szorítkozna. (Egy példával szemléltetve: ha a törvény válsághelyzetnek minősítené a nő rendkívül rossz anyagi körülményeit, akkor a tanácsadó nem latolgathatná a krízishelyzet súlyosságát, csak ellenőriznie kellene, hogy igazat állít-e a nő.) A testület tehát azt feltételezi, hogy ha a törvény példálózó felsorolását adja a különböző válságos helyzeteknek, akkor a nők számára elkerülhetőek a megaláztatások. Hogy ez mennyire nincs így, azt kiválóan mutatja be Holló András alkotmánybíró a határozathoz fűzött úgynevezett "párhuzamos indoklásában". Be kell látnunk - szól az érvelése -, hogy előfordulnak olyan esetek, amelyeket nyilvánosan vállalni és kiértékelni akkor is megalázó, ha azokat a törvény a példálózó felsorolásban megemlíti. A nemi erőszak, különösen a házasságon belüli nemi erőszak áldozata - érthető okokból - gyakran nem tesz feljelentést (erre joga van!), de terhességét sem kívánja megtartani. Válsághelyzetét csak tetézné, ha az abortusz érdekében a hatóság előtt beszélnie kellene az erőszakról, sőt valamilyen módon bizonyítania is kellene azt. (Tegyük hozzá, hogy így csorbát szenvedne az az elv is, mely szerint senki sem köteles hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolni.) Hasonló sérelmet szenvedne az, akit az állam a házasságon kívüli kapcsolatából származó terhessége vagy megromlott házassága őszinte feltárására kötelezne. Holló alkotmánybíró felhívja a figyelmet arra is, hogy a törvényben szereplő "tipikus tényállások a magánéleti válsághelyzetek speciális, egyedi értékelésen alapuló 'intim tényállásait' nyilván nem foghatják át." A krízishelyzet indokhalmazát ugyanis az jellemzi, hogy nem lehet kimerítő katalógusát adni, mert mindig adódhat új helyzet, amely legitim indokot teremt az abortuszra. A nőkre ilyen esetben az a veszély leselkedne, hogy a Családvédelmi Szolgálat munkatársának megítélése szerint a feltárt válsághelyzet nem indokolja a terhesség megszakítását. Például háromgyerekes, létminimum környékén élő anyának bizonygatnia kellene, hogy nem tud több gyermeket vállalni. Sokan a méltóságuk védelmében jogszerűtlenségre kényszerülnének: a törvényben szereplő, kevésbé megalázó és könnyebben bizonyítható válsághelyzetre hivatkoznának a valós problémájuk helyett. Tehát az Alkotmánybíróság olyan eljárást minősített arányos jogkorlátozásnak, amely - jellegéből adódóan - az esetek nagy részében megaláztatásoknak tenné ki a nőket, olykor önkényes hatósági döntéshez vezetne, és sok nőt hamis igazolásra kényszerítene.
Másodszor, a határozat arra a megállapításra jut, hogy az érvényben lévő szabályok nem gondoskodnak megfelelően a magzati élet védelméről. Ám amikor az ítélet a mérleg serpenyőjébe teszi az indokolatlan abortuszokat megakadályozni, és a magzatot védeni hivatott rendelkezéseket, több szabályt figyelmen kívül hagy. Mindenekelőtt azt, hogy a törvénytelen terhesség-megszakítás bűncselekmény, vagyis a jog a legszigorúbb szankciórendszerét is felhasználja a magzat védelmében. A határozat ezen a pontján hallgat arról is, hogy Magyarországon az állapotos nő még a terhesség korai szakaszában sem rendelkezik korlátlanul a magzat felett. Nem egyszerűen a "szimbolikus indikációs modell" érvényesül, hiszen azon túl, hogy a Családvédelmi Szolgálat előtt nyilatkozni kell a válsághelyzet fennállásáról, kötelező a részvétel a tájékoztatáson, és meg kell várni a beavatkozás előtti háromnapos várakozási idő leteltét. E feltételek együttes alkalmazása ritka az európai joggyakorlatban. A tájé-
- 88/89 -
koztatás és a várakozási idő elsődleges célja, hogy a terhes nők megalapozott, tiszta lelkiismerettel vállalható döntést hozzanak. A tájékoztatásnak emellett ma is vannak olyan elemei, amelyek a magzat megtartását célozzák: e körbe tartozik a gyermek vállalása esetén elérhető támogatásokról adott felvilágosítás, az információ olyan szervezetekről, amelyek segítséget nyújtanak a magzat megtartása, a gyermek megszületése esetén, valamint az örökbeadás lehetőségének ismertetése. A határozat ehelyütt nem tesz említést arról sem, hogy egyedül az egészségügyi indikációjú terhesség-megszakítás ingyenes. A várandós nő súlyos válsághelyzete miatt végrehajtott abortusz térítési díja tízezer forint. Kedvezményben csak azok részesülhetnek, akiknek rendkívül alacsony a jövedelmük. Vagyis a krízishelyzet miatt abortuszra kényszerülők jelentős részének komoly összeget kell fizetnie a műtétért. Mindez azt bizonyítja, hogy az Alkotmánybíróság nem járt el körültekintően, amikor sorra vette a nők jogaival szembeállítható állami intézkedéseket. Így viszont megalapozatlanul jutott arra a következtetésre, hogy a magzati élet védelme nem érvényesül az önrendelkezési jog kizárólagossága miatt. (Érdekes, hogy a határozat nem foglalkozik az anyasági és családi ellátásokkal, holott - mint idéztem - 1995-ben még azok alacsony szintje miatt tartotta szükségesnek az abortusz-szabályok szigorítását. Lehetséges, hogy a testület belátta, képtelenség volna a mindenkori család- és szociálpolitikától függővé tenni a terhesség-megszakítás engedélyezését. De az sem kizárt, hogy az új kormányzat családtámogatási politikája tántorította el az Alkotmánybíróságot attól, hogy a juttatások mértékét mérlegre tegye az állami intézkedések oldalán... )
Látható, hogy az Alkotmánybíróság az érvényben lévő szabályok vizsgálatakor eltávolodott attól a mérsékelt, kiegyensúlyozottságra törekvő álláspontjától, amit az abortusz alapelveiről fogalmazott meg. A törvény kétségtelenül meglévő fogyatékosságai alapján kötelezhette volna a parlamentet a szabályok kiigazítására. A testület azonban ezzel nem érte be, és a magzati élet védelmében olyan szintű állami beavatkozást minősített alkotmányosnak, amely a nők önrendelkezési jogának súlyos sérelmével járhat. Ugyanakkor a döntés alapján nem szükségszerű, hogy az Országgyűlés korlátozza a nők jogait.
Régi szokása az Alkotmánybíróságnak, hogy részletes receptet kínál a törvényhozóknak az alkotmánysértés megszüntetéséhez. Záró fejezetében az abortuszdöntés is konkrét javaslatokat tesz arra, milyen szabályokkal lehetne eleget tenni a magzatvédelmi követelményeknek. A legfontosabb nyilvánvalóan az, hogy a képviselők 2000 júliusáig fogadják el az abortusz-törvény módosítását. Ellenkező esetben attól az időponttól kezdve Magyarországon tilos volna a terhesség-megszakítás az állapotos nő krízishelyzetére hivatkozva. Az Országgyűlés nem mérlegelheti azt sem, hogy a válsághelyzet törvényi meghatározásában lévő ellentmondást megszünteti-e. A paragrafus biztosan nem tartalmazhatja a magzat egészséges fejlődésére utaló mondatrészt. A többi kérdésben azonban a parlament választás előtt áll, és az egyéni jogok szempontjából korántsem mindegy, hogy milyen döntést hoz.
A törvényhozók egyik lehetősége, hogy ellenőrizhetővé teszik a válsághelyzetet. Az Alkotmánybíróság szerint a "nő személyiségi jogait kímélő megoldás a válsághelyzet egyes tipikus tényállásainak példálózó jellegű törvénybe foglalása". Vagyis kizárt, hogy az új meghatározás egyenként felsorolja az abortuszt legitimáló krízishelyzet eseteit. Az úgynevezett "taxatív felsorolással" ugyanis mindazok szülésre kényszerülnének, akik olyan jellegű személyes válságot élnek át, amire a jogszabály szövegezői nem gondoltak. Ezt a megoldást az Alkotmánybíróság is jogsértőnek tekinti. Marad tehát a példákat soroló meghatározás, vagy a mostanihoz hasonló általános definíció, és persze az ellenőrzés módjának szabályozása. A határozat szerint a nők méltóságának védelméről "számos részletszabállyal gondoskodni lehet". Én mégis azt javaslom, hogy ne gondoljuk tovább, milyen "részletszabályokkal" érdemes törvénybe foglalni az ellenőrzött válságindikációt. Az Országgyűlés szerintem akkor cselekszik bölcsen, ha elveti ezt a lehetőséget. Bár az Alkotmánybíróság nem ítélte alkotmányellenesnek a krízishelyzet vizsgálatát, az előző fejezetben számos példát láthattunk arra, hogy a hatósági ellenőrzés szükségszerűen együtt járna a nők méltóságának és önrendelkezési jogának sérelmével, emellett óriási lenne a téves közhatalmi döntések kockázata. Másrészt, miért választaná a parlament ezt a módszert a magzati élet védelmében? Hiszen a határozat felmutat egy másik lehetőséget, amely a nők jogait sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem korlátozza.
Ez a lehetőség az abortuszt megelőző tanácsadás átformálása, miközben a súlyos válsághelyzet megítélése továbbra is egyedül a terhes nőre tartozik. Alkotmányos cél, hogy - ha nincsenek rendkívüli körülmények - a magzat megszülessen, ezért törvénybe kell foglalni "a tanácsadó szerv pozitív, a terhesség megtartását bátorító állásfoglalását és segítségét" - mondja az Alkotmánybíróság. Kétségtelen, hogy a terhesség megszakítása erkölcsileg nem aggálytalan cselek-
- 89/90 -
mény. Az abortusz morális értelemben "rossz", de bizonyos helyzetekben egy "nagyobb rossz" elkerülése érdekében nélkülözhetetlen. Meggyőző a határozat a tekintetben, hogy az abortusz rendjét szabályozó törvényből ki kell tűnnie: a cél az, hogy a terhes nő döntése előtt komolyan nézzen szembe választásának erkölcsi súlyával. Másrészt észre kell vennünk, hogy a súlyos válsághelyzetnek olykor elképzelhető más megoldása is, mint a terhesség-megszakítás. Ennek érdekében az államnak - ahogy a határozat fogalmaz - biztosítania kell "megfelelő pszichikai, orvosi, de nem utolsó sorban szociális és anyagi segítséget".
Következésképp a tanácsadási rendszer átalakítása, szemben a válsághelyzet ellenőrzésével, nem elfogadhatatlan. Ugyanakkor látnunk kell, hogy itt is leselkednek veszélyek az állapotos nők jogaira. Ha a törvény megalkotói és alkalmazói nem eléggé körültekintőek, akkor a tanácsadási rendszer könnyen a nőkkel szembeni nyomásgyakorlás és a rábeszélés eszközévé válhat. A törvényben garanciákat kell teremteni arra, hogy a terhes nők ne azt hallják a Családvédelmi Szolgálat munkatársától, hogy "megbocsáthatatlan bűn elkövetésére készülnek", "ha az abortuszt választják, emberölést követnek el". Radikális magzatvédő gondolatoknak (és szervezeteknek) nincs helye a tájékoztatáson. Sőt, ennél többet kell állítanunk: elfogadhatatlan minden megoldás, amely nem biztosítja az önkéntességet, hanem az állam akaratát kívánja ráerőltetni a nőkre. Emellett arra is fel kell készülni, hogy számos helyzetben csak tovább rontaná a várandós nő testi-lelki állapotát, ha a tanácsadó szolgálat a magzat megmentésének céljával fogna hozzá tevékenységéhez. Például, akik nemi erőszak áldozatául estek, valószínűleg ritkán kíváncsiak biztató szavakra a gyermek felnevelésének szépségeiről. (Ne felejtsük el, hogy az összes, nem egészségügyi indikációjú abortuszt megelőzi tanácsadás.) Végül azokról a nőkről sem szabad megfeledkezni, akik tájékozatlanok, és nincsenek tisztában saját jogaikkal: az ő számukra sem lehet kétséges az eljárás során, hogy a döntést minden kényszertől mentesen ők maguk hozhatják meg.
Az Alkotmánybíróság határozata ezen a ponton többé-kevésbé egyértelműen fogalmaz. A tanácsadás rendeltetése "az állapotos nővel való együttműködés", a "krízishelyzetében való megsegítés", ezért arra kell törekedni, hogy "a nő bizalommal forduljon a tanácsadó szolgálathoz". A tájékoztatónak "az egyértelmű magzatvédelmi irányultság mellett is nyitottnak kell maradnia", vagyis végső soron abban kell segítenie, hogy a terhes nő "felelősségét átérezve, tudatosan döntsön magzata megszüléséről vagy terhessége megszakításáról." Egyértelmű tehát, hogy lelkiismereti szabadsága alapján a nőé a döntés joga. A határozat másik fontos előírása, hogy a "tanácsadás nem korlátozódhat egyszeri alkalomra, készen kell állnia arra, hogy a válsághelyzetben hozzá forduló anyát a terhesség egész tartama alatt támogassa, s a szülést követően is segítse. A tanácsadó szolgálatnak ugyancsak fel kell kínálnia segítségét az abortuszon átesett nő számára is." Nehogy félreértés legyen, az ítélet ehhez hozzáteszi, hogy a nőnek "a részvételen túl további együttműködési kötelessége nincsen". Mindemellett a személyiségi jogok érvényesülésében "segíthet a névtelenség megtartása - a terhesség megszakítására jogosító igazolás kiadásáig - a tanácsadás során". Ennélfogva a határozat értelmezhető úgy, hogy nem kötelező a többszöri megjelenés, az együttműködést vissza lehet utasítani. Hiszen a gondolatmenet egésze az önkéntesség elvén alapul, és erre utal az is, hogy a szolgálatnak pusztán "készen kell állnia", és "fel kell kínálnia" az ismételt segítségét. Szigorúbb (pusztán nyelvtani) szövegértelmezés esetén is juthatunk arra a következtetésre, hogy főszabály szerint ugyan kötelező a többszöri megjelenés a tanácsadáson, de a törvény természetesen megfogalmazhat kivételeket. Ha az első alkalommal egyértelmű, hogy a nő válsághelyzetét felmérte, és megalapozott döntést hozott, akkor zaklatás volna további részvételre kötelezni. Itt az jelentheti a változást a jelenlegi szabályokhoz képest, hogy a nő igényeinek megfelelően biztosítani kell a többszöri segítségnyújtást. Végezetül a magzatvédő szervezetek távol tartásáról: "alapvető követelmény a megfelelő szakmai felkészültséggel rendelkező, a válságmegoldásra alkalmassá tett, szélsőséges irányultságoktól mentes tanácsadó szervek felállítása és azok állami engedélyezése, valamint folyamatos ellenőrzése."
Ha itt befejeződtek volna az Alkotmánybíróság javallatai, azt mondhatnánk, hogy a határozat az abortusz-törvény megalapozatlan értékelése után végül visszatért ahhoz a kiegyensúlyozottságra törekvő hangvételhez, amely az alapelvek megfogalmazásakor jellemezte. Az utolsó bekezdések azonban két szükségtelen és helytelen kiegészítést tesznek a tanácsadási rendszer reformjához. Először is: "amennyiben az állam - a tanácsadás után - ellenőrizhető indikáció nélkül is lehetővé teszi, és nem bünteti az abortuszt, életvédelmi kötelességéből folyóan nem mondhat le alkotmányosan más jogkövetkezmények alkalmazásától. Ilyen például a terhesség-megszakítás orvosi
- 90/91 -
költségeinek teljes körű viselése a terhes nő által." Nem világos, hogy miféle "büntetés" mellőzésére gondolt a testület, hiszen a törvénytelen abortusz bűncselekmény, a törvényes abortusz pedig - magától értetődően - nem az, és nem is lehet az. Kérdéses továbbá, hogy miért kellene az államnak hátrányos jogkövetkezményt, más szóval szankciót kilátásba helyeznie olyan cselekedetért, amely az Alkotmány és a mindenkori abortusz-törvény alapján jogszerű. Jogok gyakorlását szankcionálni fából vaskarika. Ezek mellett érthetetlen, miért az abortusz költségtérítését hozza fel példának a határozat, hiszen a rendkívül alacsony jövedelműek kivételével a válsághelyzet miatti terhesség-megszakításért ma is fizetni kell. A nincstelenek nem kényszeríthetők szülésre csak azért, mert nem tudják megfizetni az abortuszt. A térítési díj nem fogható fel szankcióként, a gondolatmenet fordított: a terhesség megszakítása pénzbe kerül, de a rászorulók kedvezményben részesülhetnek, az egészségügyi indikációjú abortuszt pedig fizeti a társadalombiztosítás. (És akkor még figyelmen kívül hagytuk azt, hogy senki sem veteti el kedvtelésből a magzatát.)
A másik kiegészítés így hangzik: mivel a tanácsadás "nyomást semmiképpen sem gyakorolhat, [az államnak] gondoskodni kell arról is, hogy a nőt megvédje a környezete részéről kifejtett ellenkező irányú nyomástól." E téren "nem mellőzhető a büntetőjog igénybevétele sem. Az állam életvédelmi kötelessége megköveteli, hogy azokat, akik az állapotos nőt fenyegetéssel, a tartási kötelesség megszegésével vagy bármely módon a terhesség megszakítására kényszerítik, büntetőjogi büntetés fenyegesse. A törvényhozó feladata, hogy az erre elvileg jelenleg is alkalmas bűncselekmények törvényi tényállásainak alkalmazását szükség szerint biztosítsa." Ez esetben szembetűnő, miért csak az abortuszra kényszerítés ellen emel szót az Alkotmánybíróság. Legalább olyan súlyos jogsérelem, ha a terhes nőt erőszakkal vagy fenyegetéssel a magzat kihordására kényszerítik. Abból, hogy a tanácsadó szolgálat a jog szerint nem gyakorolhat nyomást az állapotos nőre a gyermek megszületése érdekében, nem következik, hogy erre nem is kerül sor. Talán a legfőbb veszély az, hogy a szolgálat egyik-másik munkatársa - megszegve a törvényt - pusztán a magzat megmentését tartja szem előtt, és túlteljesíti kötelességét. Ehhez hasonlóan a nő családjából sem csak az abortusz érdekében, hanem a terhesség kihordása érdekében is érkezhet fenyegetés. Az önrendelkezési jog és a lelkiismereti szabadság durva megsértése akkor is büntetendő, ha nem csorbítja a magzatvédelmi érdekeket. A "kényszerítés" ma érvényben lévő büntető szabályai éppen azért fogalmaznak általánosságban, hogy mindenki bűnelkövetőnek minősüljön, aki "mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, s ezzel jelentős érdeksérelmet okoz". Kérdés továbbá, vajon mit vár el az Alkotmánybíróság a törvényhozóktól. A határozat szövege szerint azt, hogy az "elvileg jelenleg is alkalmas bűncselekmények törvényi tényállásainak alkalmazását szükség szerint biztosítsa." Ez azt jelenti, hogy a parlamentnek nem új bűncselekményi formákat kell meghatároznia a Büntető törvénykönyvben, ami általában a feladata, hanem a meglévő szabályok alkalmazását kell biztosítania, ami viszont a kormányzat és a büntető igazságszolgáltatás szerveinek a dolga.
Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez a két kiegészítés nem irányul új paragrafusok megalkotására, melyek a nők jogait tovább korlátoznák. Az Országgyűlés messzemenően tiszteletben tartja az Alkotmánybíróság határozatát, ha 2000. június 30-ig módosítja az abortusz-törvényt: a magzat veszélyeztetésére utaló mondatrészt elhagyva újrafogalmazza a válsághelyzet meghatározását, és kibővíti a Családvédelmi Szolgálat tanácsadó tevékenységét. A Büntető törvénykönyvben nem kell szaporítani a tiltott cselekmények számát, viszont utalni kell arra, hogy a nő válsághelyzete miatt engedélyezett abortusz nem bűncselekmény. A jövőben is fizetni kell a terhesség-megszakításért, de a szociális okokból adott kedvezmények fennmaradhatnak. Egyéb "hátrányos jogkövetkezménnyel" nem kell számolni. És így a legfontosabb: a hatóságok továbbra sem ellenőrizhetik, és nem mérlegelhetik az állapotos nő válsághelyzetét.
Az Alkotmánybíróságnak nem sikerült a határozat egészében mérsékelt és kiegyensúlyozott állásponton maradnia, ehelyett többször is a magzati élet elfogult védelmezőjeként szólalt meg. Így juthatott olyan megállapításokra is, melyek előfeltétele volna a magzat emberi jogainak elismerése. Ezzel együtt a döntés nem vetett gátat az önrendelkezési jog érvényesülésének, és alkotmányos védelemben részesítette a nők szabad döntését terhességük megszakításáról. Most a törvényhozókon a sor, nekik kell mérsékelt és kiegyensúlyozott döntést hozniuk annak érdekében, hogy oly módon biztosítsanak nagyobb védelmet a magzatnak, hogy azzal ne csorbítsák a nők egyéni jogait. ■
Visszaugrás
