Az állampolgársági jog szabályozása és újraszabályozása - napjainkig hatóan - nemcsak a világ állandóan változó életkörülményeihez való folyamatos igazodásról tanúskodik, hanem politikai megfontolások megvalósításának a terepéül is szolgál. A magyar állampolgárság XX. századi fejlődéstörténetében is jól kimutatható a politikai célzatosság. Ennek az érzékelése vezetett ahhoz, hogy az állampolgársággal kapcsolatos jogszabályok bemutatására ne az általános áttekintés módszerével, hanem speciális csomópontokhoz rendeléssel vállalkozzunk. A témakört érintő törvények, rendeletek áttanulmányozása során kristályosodott ki két olyan csomópont, amelyek hátterében konkrét politikai célok fedezhetők fel. Az egyik ilyen szándék az állampolgárság regulái közé az aktuális politikai rendszerrel szembenállók elleni diszkrimináció paragrafusait építi be, a másik pedig - részben ennek ellenhatásaként - a jóvátétel igényével szabályozza a jogintézményt. Diszkrimináció és jóvátétel: ezen két szemponthoz való kötődés alapján mutatjuk be az állampolgársági jog XX. századi változásait.
A diszkriminatív jellegű szabályozások az állampolgárság elvesztéséhez kapcsolódnak. Az elvesztési jogcímek közül pedig a megfosztást kell kiemelnünk, amely egyértelműen politikai rezsimspecifikus találmány.
Az első állampolgársági novella, az 1879. évi L. tv. Az állampolgárság megszűnésének jogcímei közé sorolta a házasságot, a kérelemre történő elbocsátást, valamint a külföldi honos atya gyermekének törvényesítését. Ezeken, az általános szabályozás körébe sorolható elemeken túl a másik kettő szabálypont mögött már egyértelmű politikai indítékokat találunk. A 30. § alapján az a magyar
- 57/58 -
állampolgár, aki az illetékes hatóság (belügyminiszter, horvát-szlavón bán, határőrvidéki országos hatóság) engedélye nélkül más állam szolgálatába állt, és ezen hatóság felszólítására ebből a szolgálatból ki nem lépett, az illetékes hatóság határozata alapján elvesztette állampolgárságát. Itt érhetők először tetten hazai jogunkban a megfosztás jogintézményének tartalmi elemei.
Az igazi port felvert, valódi politikai indulatokat, csatákat kiváltó szabálypont az elhíresült ún. távollét-klauzula, a törvény 31. §-a, amely szerint ha valaki a magyar kormány vagy az osztrák-magyar közös miniszterek megbízása nélkül tíz évig megszakítás nélkül külföldön tartózkodott, elveszítette magyar állampolgárságát, s a jogvesztés kiterjedt a távollévő férfi nejére és kiskorú gyermekeire is. A kormányzat az emigrációban lévő egykori szabadságharcosok diszkriminációjához - jobb eszköz híján - az állampolgárság jogintézményét használta fel, s ennek következtében vesztette el magyar állampolgárságát többek közt Kossuth Lajos is.
Az 1879. évi L. tv. stabil jogi aktusnak bizonyult, hiszen 1949. január 31-ig hatályban maradt. A XX. század első felében azonban több módosításon esett át, amelyek közül jónéhány sorolható a diszkrimináció körébe.
Elsőként az 1939. évi IV. tv-t kell említenünk, ami a zsidók gazdasági térfoglalásának korlátozásáról címet viseli. Ennek 3. §-a egyrészt előírja, hogy honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet, másrészt a zsidó személyek meglévő állampolgárságának hatálytalanítása tárgyában intézkedik. Ennek keretében a jogszabály felhatalmazza a belügyminisztert, hogy hatálytalanítsa az 1914. július 1-je után magyar állampolgárságot kapott zsidók honosítását, illetve visszahonosítását, amennyiben nevezetteket életviszonyaik nem utalják arra, hogy az ország területén maradjanak, ha a honosításnak illetve visszahonosításnak a törvényben meghatározott előfeltételei nem állottak fenn, illetve ha a magyar állampolgárság megszerzése érdekében a nevezett személyek bűncselekményt vagy fegyelmi vétséget követtek el vagy a hatóságot megtévesztették. A jogfosztást ez esetben is kiterjesztették az inkriminált személy feleségére és kiskorú gyermekeire.
Az 1879. évi L. tv. jelentős módosításai közé tartozik az 1939. évi XIII. tv., amely kizárólag az állampolgárság elvesztésével kapcsolatos szabálypontokat tartalmaz. A törvény 1. §-a alapján megszűnik a magyar állampolgársága annak, aki honosítás útján külföldi állampolgárságot szerzett s ez azokra is kiterjed, akik ezt a törvény hatálybalépésének napja előtt (tehát 1939. szeptember 1. előtt) szerezték meg. Ezen személy feleségére és kiskorú gyermekeire is kiterjeszti a törvényalkotó a jogvesztést, ha a honosító állam szabályai szerint a honosítás rájuk is kiterjedt. A törvény a továbbiakban szigorítja az 1879.
- 58/59 -
évi L. tv. ún. távollét-klauzuláját, amennyiben a távollét időpontjául nem azt a napot veszi, amelyen a távollévőnek lejárt az útlevele (ahogy ezt az eredeti szabályozás előírta), hanem nevezett időpontot ahhoz a naphoz kötötte, amelyen az illető eltávozott az országból. Az ily módon eltávozott személy elvesztette állampolgárságát, s ezt a joghátrányt a jogszabály kiterjesztette a távollévő férfinak vele élő feleségére és vele lévő gyermekére is.
A másik szigorítás a távollét megszakításához kötődik. A módosítás szerint nem lehet a tíz évi távollét megszakításának tekinteni a Magyarország területére való visszatérést, ha az esetenként nem haladja meg a három hónapi időtartamot. (Az eredeti szabályozás az egynapi hazatérést is megszakításként értékelte.) Amennyiben valaki fenn kívánta tartani állampolgárságát, de távollétét nem akarta hazatéréssel megszakítani, úgy annak ez irányú szándékát be kellett jelentenie a magyar belügyminiszternek, illetve a tartózkodási helye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóságnak. A törvény azonban ennek a bejelentésnek csak abban az esetben ad jogi hatályt, ha az állampolgárság fenntartásához a belügyminiszter kifejezetten vagy hallgatólag hozzájárult. Ez viszont a kormányzati tényező politikai szempontú mérlegelésének az útját nyitotta meg, ami a diszkrimináció lehetőségét építette be a jogszabályba.
Az 1879. évi L. tv-t vizsgálva még csak arra a megállapításra jutottunk, hogy a megfosztás jogintézményének a tartalmi ismérvei valósulnak meg, míg az 1939. évi XIII. tv. már formailag is használja a megfosztás kifejezést. A 8. § előírásai a politikai értékítélet jogszabályalakító erejét teljes egyértelműséggel demonstrálják, mikor is a hatalmon lévő politikai rezsim elsősorban a legfőbb ellenségének kikiáltott kommunista, illetve munkásmozgalmi személyeket állította a megfosztási szabályok célkeresztjébe.
Két személyi csoportra terjeszti ki a törvény a hátrányos jogkövetkezményeket. Az egyik csoport azon külföldön tartózkodó személyek köre, akikkel szemben a bíróság az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. tv-ben meghatározott bűntett vagy vétség miatt bűnösséget megállapító ítéletet hozott, illetve akikre nézve a bíróság megállapította, hogy háború idején az ellenséghez pártoltak s azt segítették (kémkedéssel, fegyveres szolgálattal, másnemű szolgáltatással) vagy e célból ellenséges csapathoz csatlakoztak vagy önként ellenséges területre távoztak.
A másik személyi csoport azon belföldieket foglalja magába, akik a magyar kormány engedélye nélkül idegen állam kormányától, bármely más szervétől vagy külföldi politikai szervezettől bármilyen politikai jellegű tisztséget vagy megbízatást elvállalnak, vagy valamely külföldi politikai szervezet tagjává válnak illetve tevékenységében részt vesznek.
- 59/60 -
Külön említenénk azt a bekezdést, amely azon személyt sújtja az állampolgárságtól való megfosztással, aki az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével vagy kijátszásával külföldre távozik. Ez a szabálypont alapítja meg a hírhedt disszidálás törvényi tényállását, mely a "legéletképesebbnek" bizonyult a megfosztási jogcímek közül. Ennek bizonyítékául a későbbiekben bemutatandó ún. népi demokratikus törvények szolgálnak, ahol ezt a tételt előszeretettel szerepeltették s így megmutatták, hogy az aktuális előjelű politikai rendszerek jogtechnikai megoldásai között nincs áthidalhatatlan különbség, ha az hasznos a mindenkori politikai kormányzat számára.[1]
A második világháború után megsokasodtak az állampolgárság jogintézményét alakító jogszabályok s ezek - a három új novellán túl - kizárólag diszkriminatív vagy jóvátételi jellegűek.
A diszkriminatív körből elsőként az ideiglenes kormánynak az 1945. október 15-én hatályba lépett 9.550/1945. M.E. számú rendeletét idéznénk, amely a német állampolgárok honosításának és visszahonosításának hatálytalanítása tárgyában intézkedik. Eszerint a honosítás vagy visszahonosítás útján az 1939. augusztus 31-e után magyar állampolgárságot szerzett német állampolgárok honosítása illetve visszahonosítása 1945. december 31-ével hatályát veszti s ez kiterjed az illető férfi honosított feleségére és gyermekeire is. A jogfosztás nem vonatkozott arra, aki a belügyminiszterhez intézett beadványban kérte a honosítás illetve visszahonosítás fenntartását. Ennek érdekében a honosítottnak igazolnia kellett, hogy a nácikkal fegyveresen szembeszállt, a visszahonosítottnak pedig azt, hogy 1939. augusztus 31-e után tanúsított magatartása a magyarsághoz való hűség szempontjából kifogás alá nem esik, és egyébként visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják.
A honosítottak és visszahonosítottak csoportja két típusú állampolgársági magatartást takar. A honosítottak olyan német nemzetiségű személyek közül kerültek ki, akik 1939. augusztus 31-e után előny- és haszonszerzés szándékával folyamodtak a magyar állampolgárságért. A visszahonosítottak körébe azok
- 60/61 -
tartoztak, akik eredetileg magyar állampolgárok voltak, de német nemzetiségüket felhasználva, magukat németnek vallva német birodalmi állampolgárságot nyertek és így lemondtak magyar állampolgárságukról, majd később mégis visszahonosították magukat.[2]
A megfosztás alóli mentesítés körülményeit vizsgálva aggályos pontokat lelhetünk. A honosítás és visszahonosítás hatályának kérdésében a belügyminiszter határoz, de ha ezt 1945. december 31-ig ezt nem teszi meg, akkor a kérelmet elutasítottnak kell tekinteni. További kétségeket támaszt az a tény, hogy a fenntartási kérelem beadására mindössze egy hónap (!) állt az érintettek rendelkezésére, s ez jogvesztő határidő volt. A hatályfenntartás az érintett férfi feleségére és kiskorú gyermekére csak akkor terjedt ki, ha ezt a belügyminiszter határozatában kimondja. Végül a hatályfenntartás indokául felhozott "különös méltánylást érdemlő körülményekre" való hivatkozás tovább fokozhatja azt az érzésünket, hogy a jogalkotó igyekezett minél teljesebb mértékben szankcionálni a "bűnös népnek" tartott németeket.
Ehhez a vonulathoz sorolható a következő jogszabály: a nemzeti kormány 12.330/1945. M.E. számú rendelete a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről. Ennek hátterében nem csak a magyar kormány szándékát kereshetjük, hanem a kérdés tágabb politikai összefüggésekbe ágyazódik. Ugyanis 1945. november 20-án kötött egyezményt Magyarország kormánya és a Szövetséges Ellenőrző Tanács a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről s a nevezett rendelet ennek a határozatnak az 1945. évi XI. tv. 15. §-ában kapott felhatalmazás alapján történő végrehajtása. A politikai döntés tehát a szövetséges hatalmak aktív kezdeményezésére, ráhatására született meg.
A rendelet szerint az a magyar állampolgár köteles Németországba áttelepülni, aki a legutolsó népszámlálás (1941. - K. K.) alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza. Ezen felül ugyanez a retorzió sújtotta a Volksbund vagy valamely fegyveres német alakulat (pl.: SS) tagjait.
A rendelet hatálya alól kivont kedvezményezettek köre egyrészről kiterjedt a nem német nemzetiségű (anyanyelvű) személy házastársára, kiskorú gyermekeire, vele közös háztartásban élő felmenőire, ha utóbbiak 65. életévüket 1945. december 15-e előtt betöltötték. A családi kötelék tényén túl a további kedvezmények értékelésénél már politikai kategóriákat találunk: aki német
- 61/62 -
anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát s emiatt üldöztetésnek volt kitéve; aki aktív tagja volt valamely demokratikus pártnak vagy legalább 1940 óta tagja volt a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó valamely szakszervezetnek. A kedvezményezettség elbírálására a belügyminiszter által kiküldött bizottság lett feljogosítva, aki minden további jogorvoslat kizárásával (!) végérvényes határozatot hozott.
A rendelet hatálybalépése napjától kezdve az áttelepülésre kötelezett személyek minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá vették s a kötelezetteket névjegyzékbe írták. További két külön névjegyzéket állítottak össze az összeíráskor lakóhelyükön nem tartózkodókról és az áttelepülési kötelezettség kedvezményezettjeiről. A névjegyzékbe vett személyek innentől kezdve lakóhelyüket csak rendőrségi engedéllyel hagyhatták el, s ha valaki ennek ellenére cselekedett vagy magát az áttelepülési kötelezettség alól kivonta, azt - ingó és ingatlan vagyonának elkobzása mellett - internálták.[3]
A kitelepített német nemzetiségűek állampolgárságának kérdése azonban még nyitott kérdés volt egészen 1946. július 16-ig, mikor napvilágot látott a 7.970/1946. M.E. számú rendelet. A jogszabály alapján a Németországba áttelepített magyar állampolgárok Magyarország területének elhagyása napján elvesztették magyar állampolgárságukat. Mindez vonatkozott azon személyekre is, akiket a rendelet hatálybalépésének napja előtt telepítettek át Németországba.
A negatív diszkrimináció további súlyosbodásának dokumentuma az egy évvel későbbi 10.515/1947. Korm. számú rendelet, amely az állampolgárság elvesztésének szankcióját kiterjesztette azokra a személyekre, akik az áttelepülés kötelezettsége alól kivonták magukat, illetve azokra, akiket az áttelepülésre kötelezettek névjegyzékébe felvettek, s ezután lakóhelyüket rendőrségi engedély nélkül elhagyták. Előbbiek azon a napon vesztették el magyar állampolgárságukat, amikor az ország területét el kellett volna hagyniuk, utóbbiak pedig lakóhelyük engedély nélkül való elhagyásának napján. A rendelet további szankciója, hogy a magyar állampolgárság elvesztése az érintett személy Németországba való áttelepítésének nem akadálya.
Talán első látásra nem sorolható egyértelműen a diszkriminációs állampolgársági jogszabályok közé a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcserét rendező 1946. évi XV. tv., de a nemzetiségek áttelepítése miatt itt tárgyaljuk. Az egyezmény szerint minden, Magyarországon állandó lakóhellyel bíró szlovák és cseh nemzetiségű személy, aki Csehszlovákiába való áttelepülésre
- 62/63 -
irányuló szándékát kinyilvánítja áttelepíttetik, s az áttelepülés napján veszti el magyar állampolgárságát és az áttelepítés ténye által csehszlovák állampolgárrá válik. Ugyanígy a Magyarországból Csehszlovákiába áttelepítendő szlovákokkal és csehekkel egyenlő számban olyan Csehszlovákiában állandó lakhellyel bíró magyar nemzetiségű személyek telepíttetnek át Magyarországra, akik a Csehszlovák Köztársasági Elnök 33/1945. számú rendelete értelmében csehszlovák állampolgárságukat elvesztették. Ezen a létszámon felül Csehszlovákia még jogosult volt háborús bűnökkel vádolt magyar nemzetiségű személyeket is áttelepíteni. A magyar kormány az egyezményben kötelezte magát, hogy az így áttelepített személyeket területére befogadja és az áttelepítés ténye folytán magyar állampolgárnak ismeri el őket.
A más nemzetiségű magyar állampolgárokon túl az ún. népi demokratikus rezsimet a "rendszeridegen" magyar nemzetiségű személyekkel szemben is fellépett.
A politikai diszkrimináció erősödéséről tanúskodik e tárgyban a külföldön tartózkodó egyes személyeknek magyar állampolgárságuktól való megfosztása tárgyában kiadott 1947. évi X. tv. Előírásai szerint a kormány megfoszthatja magyar állampolgárságától azt a külföldön tartózkodó személyt, aki ellen a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tv-ben meghatározott valamely bűntett miatt nyomozás van folyamatban, ha a kormány felhívására ennek közlését követő harminc, Európán kívüli tartózkodás esetén hatvan nap alatt Magyarország területére nem tér vissza és itt a magyar hatóságnál nem jelentkezik.
Ugyanígy kell eljárni azzal szemben, aki az előzőekben meghatározott bűntett gyanúja miatt a törvény hatálybalépése előtt (!) a visszatérésre fel lett hívva és a törvény hatálybalépéséig Magyarország területére nem tért vissza.[4]
A törvény az aktuális politikai kurzussal szemben állókkal lép fel s a korszak közéletét egyre inkább uraló ellenségkeresési és az azzal való leszámolási hangulat a jogszabályt erősen támadható megoldások alkalmazásához vezette. Nem befejezett bírósági tárgyalást lezáró ítélet alapján kezdeményezhető
- 63/64 -
a megfosztás - mint ahogy azt az 1939. évi XIII. tv. azt az 1921. évi III. tv. alapján elítélt személyek vonatkozásában előírta -, hanem feltételezett bűntett gyanúja miatti nyomozás teremtette meg az eljáráshoz az alapot. További aggályos pontja a szabályozásnak, hogy a hazatérésre felszólítottnak nem csupán a hazatérés, hanem a jelentkezés is a kötelezettsége. Nem valószínű, hogy túlságosan megnyugtatta volna az érintetteket a jogszabály miniszteri indoklásában olvasható érvelés, mely szerint a törvény sem az állampolgárságot, sem a demokratikus szabadságjogokat nem kívánja érinteni, hiszen ha a hazahívott személy az ország területére visszatér és jelentkezik, akkor nem lehet a magyar állampolgárságtól megfosztani.
A megnyugvás nemcsak az érintett személyeknél maradt el feltételezhetően, hanem a korabeli jogi szakirodalomban is található aggódó hang. Sátor György a Jogtudományi Közlöny 1948 január 20.-án megjelent számában publikált cikkében[5] annak a véleményének ad hangot, hogy az állampolgárságtól való megfosztás jogintézményét nem látszik indokoltnak fenntartani. A szankcionált cselekmények minősítésénél nem a poenalizációt tartja a legcélravezetőbbnek annál is inkább, mivel a megfosztás jogi szankciója éles ellentétben áll a hontalanság elkerülésére irányuló nemzetközi alapelvvel és az elidegeníthetetlen emberi jogok elvonását is jelentené.
A jogász szakmai érveit a politikai kormányzat mindig aktuális igényei szerint veszi figyelembe vagy veti el. Az új idők új törvénygyárában nem késett a megfosztást rendező új jogszabály. Az Országos Törvénytár 1948. évi május 14-én kiadott 19. számában jelent meg az 1948. évi XXVI. tv., amely az előző szabályozást tovább szigorította. A törvény szerint ugyanis a kormány megfoszthat minden olyan személyt a magyar állampolgárságától, aki a kormány felhívására, a felhívásnak a Magyar Közlönyben történt utolsó közzétételét kövező harminc nap alatt, ha pedig Európán kívül tartózkodik, hatvan nap alatt Magyarország területére nem tér vissza és itt magyar hatóságnál nem jelentkezik. A törvényalkotó itt már mellőz valamely magatartás tényálladékára való mindenfajta utalást, s ezzel a hatósági mérlegelés keretei teljesen megszűnnek. Az állampolgárságtól való megfosztás a bármilyen tartalmú felhívás ellenére történő vissza nem téréssel hatályosult.
A negatív diszkrimináció további szélesítéséről tanúskodik a jogszabály vagyonelkobzásról szóló része. Akit a magyar állampolgárságától 1944. december 22-e után az 1939. évi XII. tv. 8. §-a, vagy az 1939. évi XIV. tv. 9. §-a, vagy
- 64/65 -
az 1947. évi X. tv., illetve a hivatkozott törvény alapján fosztottak meg, annak vagyonát el kell kobozni. Ha a megfosztás hatálya kiterjed az illető feleségére és gyermekeire, akkor ezeknek a vagyonát is el kell kobozni.
A törvényhozó azonban az elkobzandó vagyontárgyak körénél vélelmezi az érintett személy rosszhiszeműségét, mikor felállítja a kijátszási célzattal, illetve kijátszási célzat nélkül átruházott vagyontárgyak kategóriáját. Előbbi tárgyak köre egyrészt felölelte azokat a vagyontárgyakat, amelyek 1944. március 19-e után élők közt létrejött ingyenes jogügylettel másra szálltak, másrészt azon vagyontárgyakat, amelyeket a jogfosztott személy az említett időpontot követően élők között létrejött akár ingyenes, akár visszterhes jogügylettel hozzátartozójára, vagy olyan személyre ruházta át, aki az átruházás kijátszási célját a szerzéskor ismerte. A kijátszási célzat nélkül átruházott tárgyak közé azokat a vagyontárgyakat sorolta a törvény, amelyeket az érintett az állampolgárságától megfosztó határozat keltét megelőző egy éven belül élők között akár ingyenes, akár visszterhes jogügylettel átruházott.
Ilyen előzmények után került sor az állampolgársági jog újrakodifikálására, melyben a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok leképezési igénye figyelhető meg. Az 1948. évi LX: tv. átfogó novellaként szabályozta a kérdéskört.
A törvény szerint az állampolgárságot házasságkötéssel, törvényesítéssel, atyai elismeréssel vagy atyaság bírói megállapításával, elbocsátással, illetve megfosztással lehetett elveszteni. Végképp megszűnt a távollét és a külföldi honosság okán beálló jogvesztés intézménye.
A megfosztási indokoknál több módosítást találunk. Még az 1879. évi L. tv. 30. §-a hozta be a jogcímek közé az engedély nélkül más állam szolgálatába lépést. Ez annyiban módosult, hogy a szolgálatnál a közszolgálatot nevesítették a jogfosztás alapjául, de elhagyták az eredeti kiegészítést: ha felszólításra az illető nem lép ki ebből a szolgálatból csak akkor veszíti el állampolgárságát. Mindennek a miniszteri indoklása úgy szól, hogy aki a kormány engedélye nélkül idegen állam közszolgálatába lép, az annyira vét az állampolgári hűség ellen, hogy felesleges a kilépésre felszólítani (!) az illető személyt, a jogviszonyba lépés önmagában elég a megfosztás beálltához. Az 1939. évi XIII. tv. előírásai közül csak a disszidálás, illetve a külföldi politikai megbízatás elvállalása vagy külföldi politikai szervezet tagsága, vagy munkájában való részvétel maradt érvényben, a többit hatályon kívül helyezték. A jogszabály megerősítette érvényében az 1948. évi XXVI. tv. vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezéseit. Összességében megállapítható, hogy az 1948. évi LX. tv., a második állampolgársági novella stabilizálta a diszkriminatív szabályozást.
- 65/66 -
Nem bizonyult azonban utóbbi törvény olyan időtállónak, mint első állampolgársági novellánk. Kilenc év múlva adták ki az 1957. évi V. tv-t, harmadik egységes állampolgársági törvényünket. Itt a diszkriminatív szabályozás területe az előzőekhez képest csökkent. A magyar állampolgárság mindössze két jogcímen, kérelemre történő elbocsátással, illetve megfosztással volt elveszíthető. Az új szabályozás szerint a megfosztás azzal a személlyel szemben állt be, aki külföldön tartózkodik és súlyosan vét az állampolgári hűség ellen vagy akit súlyos bűncselekmény miatt magyar vagy külföldi bíróság jogerősen elítélt. A megfosztás hatálya már nem terjed ki automatikusan a házastársra és a gyermekekre, csak ha ők is külföldön tartózkodtak és a jogfosztó határozat erről külön rendelkezett. A megfosztás kérdésében a kormány helyett a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (továbbiakban: NET) döntött, de a vagyonelkobzást már nem írta elő kötelező erővel a törvény, hanem azt a NET mérlegeléséhez kötötte.
Az első látásra humánusabb általános szabályozás sokkal konkrétabb megfogalmazást nyert az 1957. évi 55. tvr-ben amely az előzőekben tárgyalt törvény végrehajtási utasítása. Az ördög a részletekben rejlik - ahogy ezt a régi mondás tartja, s erről a tvr-t átvizsgálva újfent meggyőződhetünk. A törvény 15. §-nak a.) pontjában előírt megfosztási jogcím, a súlyos vétség az állampolgári hűség ellen csak a tvr-ben lett tartalmilag értelmezve s itt új megfogalmazásokon túl a régebbi szabálypontokat is újólag ismerősként köszönthetjük. Ugyanis súlyosan vétőnek minősül az a személy, aki a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő vagy veszélyeztető politikai tevékenységet folytat, a magyar államra vagy annak szerveire becsmérlő, rágalmazó nyilatkozatot tesz, engedély nélkül idegen állam közszolgálatába szegődik, illetve az ország területére szóló visszahívással szembeszegül. Mindezen felsorolás azonban nem taxációs jellegű, mivel a NET a bármely más cselekményt is értékelhet megfosztási okként. Ennek tudatában nem beszélhetünk a diszkrimináció jelentős visszaszorulásáról, a humanitás teljes térnyeréséről, hiszen a részletes vizsgálat bemutatta a szabályozás igazi arcát. A megfosztás diszkriminatív tételei ígyhát egészen a politikai rendszerváltásig bennmaradtak állampolgársági jogunkban, amelyek megszüntetése már másik vizsgált területükre, a jóvátételre vezetik át elemzésünket.
A jóvátétel jellegű szabályozások élén áll az 1921. évi XXXIII. tv., amely a trianoni békeszerződést cikkelyezte be hazai jogunkba. A 61. § alapján mindazok a személyek, akiknek községi illetősége olyan területen van, amely azelőtt
- 66/67 -
az Osztrák-Magyar Monarchia területeihez tartozott, a magyar állampolgárság kizárásával annak az államnak az állampolgárságát szerzik meg, amely az említett terülten az állami főhatalmat gyakorolja. A jogvesztés mellett azonban a jóvátétel is megjelent a 63. §-ban, az opció intézményének bevezetésével. Eszerint azok a 18 évesnél idősebb személyek, akik magyar állampolgárságukat a 61. § alapján elvesztették és új állampolgárságot nyertek, a szerződés életbelépésétől számított egy évi időtartamon belül (tehát 1921. július 26-tól 1922. július 26-ig - K. K.) joguk van magyar állampolgárságot igényelni (opció), ha illetőségük előzően Magyarország területén volt. Ennek alapján minden magyar állampolgárnak, aki a trianoni szerződéssel vesztette el magyar állampolgárságát lehetősége nyílt Magyarország javára optálni. A férj a felesége, a kiskorú gyermekek nevében apjuk volt teljes körűen felruházva az optálási jog gyakorlására, de a 12 évet betöltött kiskorút az opció kérdésében már meg kellett hallgatni. Ha valaki azonban elmulasztotta a megjelölt egy éven belül az opciót, akkor az - a határidő jogvesztő mivolta miatt - csak visszahonosítás útján, aki más címen vesztette el állampolgárságát az csak honosítás útján szerezhette meg 1922. július 26. után a magyar állampolgárságot.
Emellett természetesen a törvény minden olyan személynek elismerte a magyar állampolgárságát, akinek a trianoni szerződés életbelépésének napján magyar területen volt az illetősége és nem volt más állam polgára. Ezen túl - kényszerű kisegítő szabályként alkalmazva - a területi-elv, mint jogcím-keletkeztető megoldás is megjelenik a törvényben: aki magyar területen született, az a születés tényénél fogva megszerezte a magyar állampolgárságot, ha születése miatt nem illeti meg más állampolgárság.
A trianoni békeszerződés becikkelyezését előíró törvényben a megváltozott állampolgárságú személyeknek biztosított opciós jog, melynek alapján magyar állampolgárságuk fenntartására vonatkozó elhatározásuk bejelentésére mód nyílt, nem volt képes önmagában végleg rendezni a kérdést. Az országlakosok addigi életviszonyait teljesen felforgató határmódosítások rendkívüli problémahalmazt eredményeztek, a megkisebbedett területű Magyarország területét elözönlötték a magyar nemzetiségű menekültek, akiknek jogi helyzete normalizálásánál az első lépcsőfokot az állampolgárság rendezése jelentette. Azonban hamar bebizonyosodott, hogy az optálásra előírt egy éves időtartam túl rövid a nagy mennyiségű ügy kezelésére, s az 1879. évi L. tv-ben szabályozott visszahonosítás procedúrája méltánytalan, ráadásul elhúzódó eljárást eredményez. Mindezek arra vezették a magyar törvényhozást, hogy jóvátételt gyakorolva kiadja az 1922. évi XVII. tv-t, amelynek 24. §-a lehetővé tette a trianoni békeszerződés folyományaként megszűnt magyar honosság kedvezményes
- 67/68 -
eljárás útján való visszaszerezhetőségét. A törvény felhatalmazása szerint az a személy, aki a világháború kitörése (1914. július 26. - K. K.) után elbocsátás vagy hatósági határozat nélkül vesztette el magyar állampolgárságát és Magyarország területén lakik vagy itt kíván letelepedni, azt kérelmére a belügyminiszter kivételesen az 1879. évi L. tv. 38. §-a (a visszahonosításról - K. K.) értelmében megkívánt kellékek hiányában is visszahonosíthatja, ha a visszahonosítást kérő 18. életévét betöltötte, nem cselekvőképtelen és visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják.
A visszahonosításhoz eredetileg megkívánt kellékek a következők voltak: cselekvőképesség, valamely belföldi község kötelékébe tartozás, megszakítás nélkül 5 év belföldi tartózkodás, az életviszonyoknak megfelelő lakás és megélhetés bizonyítása, öt év folyamatos adózás, kifogástalan magaviselet. Ezek a feltételek nyilvánvalóan nem voltak teljesíthetőek a magyar honosságot elvesztő személy számára a megváltozott körülmények között, ezért adott mentesítést az 1922. évi XVII. tv. ezek alól a pontok alól. Az így visszahonosítást kérőnek - a cselekvőképesség, a 18. életév betöltése és a különös méltánylást érdemlő körülményeken túl - "mindössze" azt kellett igazolnia, hogy 1918. november 1-jétől a visszahonosítási kérvényének benyújtásáig hol (mely községben vagy városban) lakott és mi volt a foglalkozása. Ha 1921. március 1. előtt nem lakott az új határok közé szorított Magyarország területén, akkor mikor és honnan költözött a magyar Királyságba. Ha az elcsatolt területekről érkezett, ezen felül igazolnia kellett még azt is, hogy kért, illetve kapott-e beköltözési engedélyt. Az említett 1921. március 1-jei dátum tehát két csoportra osztotta a visszahonosítást kérőket: akik a nevezett dátum előtt már az új területű Magyarországon laktak, illetve azokra akik azután költöztek be. Utóbbiak életét nehezítették meg a beköltözési engedély felmutatásával.[6]
A jóvátételi szabályozásnak volt azonban egy Achilles-sarka: a községi illetőség. Az említett jogintézmény - eredetét tekintve - nem az állampolgársághoz, hanem a községi önkormányzat kialakulásához kapcsolódott. Utóbbiak létrejöttével párhuzamosan jelent meg az ún. községi polgárjog, amely a község ügyeinek intézésében résztvevő személyeket illette meg. Ebből fejlődött aztán ki a községi illetőség, amely egy 1859. április 24-én kibocsátott császári pátens rendelkezése következtében lett bevezetve a Habsburg császárság országaiban - így a Magyar Királyságban is. Hazánkban azonban a kiegyezésig nem tudott meggyökeresedni az intézmény. A magyar törvényhozás aztán négy évvel
- 68/69 -
az Osztrák Magyar Monarchia megalakítása után emelte be - immáron végérvényesen - hazai jogunkba a községi illetőséget az 1871. évi XIII. tv-vel.[7] A jogszabály miniszteri indoklásából kiolvasható szándék szerint a jogalkotó a községi illetőségnek a polgári és politikai jogok gyakorlása szempontjából nem kívánt jelentőséget adni, azt a szegényellátási és közápolási költségek viselésének rendezéséhez szükséges eszköznek tekintette. Ezen költségek megtérítése a községet terhelte, ezért fontos volt a község és az egyén közti személyi kötelék meglétének bizonyítása, azaz az illetőség fennállása. A szociális támogatás és a községi illetőség közti kapcsolatot aztán - az illetőség megállapításának bonyolultsága miatt - egy 1931-es kormányrendelet[8] szüntette meg és a támogatás kötelezettségével az utolsó lakóhely községét terhelte.[9] Az 1871-es törvény azonban az említett törvényalkotói szándékon túl közjogi kapcsolatot is teremtett az egyén és a község között. A jogszabály 6. §-a előírta ugyanis, hogy minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia. Ehhez a rendelkezéshez kapcsolódott aztán első állampolgársági novellánk az 1879. évi L. tv-nek a honosítással kapcsolatos azon előírása, amely szerint a honosítandó valamely belföldi község kötelékébe fel legyen véve, illetve felvételét valamelyik község kilátásba helyezze. Az állampolgárság és a községi illetőség közti kapocs tehát kettős: csak magyar állampolgár szerezhet községi illetőséget, illetve minden magyar állampolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia.
A gyakorlat során azonban számos esetben patt helyzet alakult ki. Ugyanis sok község kizárólag a magyar állampolgárok illetőségét ismerte el, és csak nekik adták ki az illetőségi bizonyítványt. Azonban a honosításért folyamodó így nem kérhette honosítását, mivel nem volt módjában igazolni községi illetőségét, de ezért meg amiatt nem folyamodhatott, mert nem volt magyar állampolgár.[10]
A trianoni békeszerződés után előállott megváltozott helyzet a községi illetőség kérdésében is állásfoglalást kíván. Az 1922. évi XVII. tv. első és egyúttal
- 69/70 -
utolsó fokon a belügyminisztert jogosította fel annak megállapítására, hogy egyrészt az elcsatolt területen volt-e a békeszerződés életbelépésének napján valamely személy községi illetősége és az mely időponttól számít érvényesnek, másrészt a békeszerződés értelmében az illető elvesztette-e a magyar állampolgárságát vagy nem. Ha pedig valamely személy, aki a békeszerződés alapján addigi magyar állampolgárság fenntartására, illetőleg visszaszerzésére, vagy pedig a magyar állampolgárság megszerzésére nyilatkozatot tett (optált) és az előzőekben hivatkozott törvény életbeléptetésének napjáig valamely belföldi községben illetőséget még nem szerzett, számára a belföldi illetőséget - első és utolsó fokon - a belügyminiszter állapítja meg. Az illetőségi jogcímek alkalmazásánál a törvény az 1886. évi XXII. tv. előírásait tekinti irányadónak, ha pedig ezekben nincs támpont, akkor a közszempontokat és az illető személyi viszonyait veszi alapul. A belügyminiszter lett tehát az egyedüli joghatóság, aki a községi illetőség kérdésében végérvényesen, a további jogorvoslat lehetőségét kizárva döntött.
Ez a rendelkezés sem tudta véglegesen feloldani a községi illetőséggel kapcsolatos problémákat. Rengeteg állampolgársági ügy évekig elhúzódott a nem tiszta jogi helyzet miatt, megkeserítve ezzel sok áttelepülni kívánó ember életét. A jogirodalomban is egyre inkább erősödött a vélemény, hogy a községi illetőség helyébe inkább az állandó lakhelyet, vagy tartózkodási helyet kéne léptetni, s így átvághatóak lennének a gordiuszi-csomó bonyolultságú ügyek.[11]
A magyar törvényhozás tett is lépéseket ez irányba a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeken lévő személyek állampolgárságának rendezésekor.[12] Az 1939. évi VI. tv. a felvidéki és kárpátaljai területvisszacsatolásokkal kapcsolatban úgy intézkedik, hogy akik 1921. július 26-án az akkor érvényes magyar jogszabályok értelmében kétségtelenül magyar állampolgárok voltak és a trianoni szerződés alapján csehszlovák állampolgárokká váltak, azok 1939. március 15-től kezdődő jogi hatállyal hatósági intézkedés nélkül visszaszerzik magyar állampolgárságukat, ha állandó lakhelyük 1929. március 15-e óta a visszacsatolt
- 70/71 -
kárpátaljai illetve felvidéki területen van.[13] Az állampolgárság visszaszerzésének jogi alapja tehát már nem a sok zavart okozó községi illetőség, hanem az állandó lakhely. Az említett jogszabály azonban még tíz évi időtartamot szab az állandó lakhely fennállásának elismeréséhez, de ez a korlátozás már nem szerepel a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) keretében visszacsatolt keleti és erdélyi országrészeknek Magyarországgal való egyesítéséről szóló 1940. évi XXVI. tv-ben. Eszerint azok a román állampolgárok akik 1940. augusztus 30-án az említett területeken állandó lakóhellyel bírtak, hatósági intézkedés nélkül megszerzik a magyar állampolgárságot. Azok a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akiknek ezután is Romániánál maradt területeken van az állandó lakhelyük, jogukban áll a magyar állampolgárság javára optálni.[14] Hasonlóképpen rendelkezik a Jugoszláv Királyságtól megszerzett területek visszacsatolását becikkelyező 1941. évi XX. tv. is.
A második világháborúban való szerepvállalásunk következtében a visszacsatolt területek elvesztek. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 526/1945. M.E. számú rendeletében a Moszkvában 1945. január 20-án létrejött fegyverszüneti egyezmény 2. pontjának vérehajtásaként az ország területi változásaira vonatkozó, előzőekben hivatkozott törvénycikkeket hatályon kívül helyezte. Ennek következtében a törvényekben jóvátétel útján megszerzett magyar állampolgárság elenyészett, s így nagyszámú személy jogi helyzete vált kérdésessé. A probléma kezelésére adták ki öt hónappal később, 1945. június 18-án, az 5.070/1945. M.E. számú rendeletet a magyar állampolgárság ideiglenes igazolása tárgyában. Eszerint azok a személyek, akik az 526/1945. M.E. számú rendelettel hatályon kívül helyezett jogszabályok alapján szerezték meg annak idején a magyar állampolgárságot és állandó lakóhelyük Magyarországnak 1937. december 31-én fennállott határain belül van, a magyar hatóságok (bíróságok) előtti eljárás során állampolgárságuk szempontjából további rendelkezésig a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek. Az igazolványt kérelemre adták ki az illető állandó lakóhelye szerinti önkormányzatok.[15]
- 71/72 -
A nevezett személyi kör állampolgárságára vonatkozó rendelkezéseket írt elő a már tárgyalt 1946. évi XV. tv. a magyar-csehszlovák lakosságcseréről és az 1949. évi XIV. tv. a magyar-román egyezmény becikkelyezéséről.[16] A trianoni békeszerződésből eredő állampolgársági problémákat átfogó jelleggel viszont csak a második állampolgársági novella, az 1948. évi LX. tv. szabályozta. A törvény elsőként azoknak a személyeknek, feleségüknek, leszármazottaiknak illetve férfi leszármazottaik feleségeinek a magyar állampolgárságát ismeri el, akik a trianoni békeszerződés hatélybalépésekor (1921. július 26-án) magyar állampolgárok maradtak, illetve a szerződésben előírt módon gyakorolták az opció jogintézményét.
Akik a területvisszacsatolások következtében szereztek állampolgárságot és azt az 526/1945. M.E. számú rendelet következtében elvesztették, azok 1945. január 20-tól kezdődő hatállyal magyar állampolgároknak ismertetnek el, ha állandó lakhelyük mind 1948. január elsején, mind a törvény hatálybalépésének napján (1949. február 1.) Magyarország területén volt. Utóbbi rendelkezés hatálya kiterjedt állampolgárságukat elvesztett és hadifogságba hurcolt, elhurcolt (deportált) avagy szocialista (kommunista, szociáldemokrata), fasisztaellenes vagy demokratikus magatartásuk következtében Magyarország területéről eltávozni kényszerült olyan volt magyar állampolgárokra is, akik 1948. január 1. után, de a kényszerű távollét okának megszűnésétől számított hat hónapon belül telepedtek le Magyarországon.
Az 1948. január 1-jén fennálló állandó lakhely az állampolgárságszerzés jogcíme azoknál is, akiknek külföldi állampolgársága igazolva nincs és mind ő, mind szülei Magyarországnak az 1921. július 26-a előtt fennállott határain belül - az ún. történelmi Magyarországon - született. Ugyanezt kell alkalmazni azokra is, akik 1939. szeptember 1-je előtt gazdasági válság vagy munkanélküliség miatt munkavállalás céljából külföldre távozni kényszerültek, és 1948. január 1-ig Magyarországra nem tértek vissza, ha az 1949. február 1-jétől számított egy év alatt a belügyminisztertől kérték magyar állampolgárságuk elismerését.
A jogszabály honosítást szabályozó része is tartalmaz trianoni jóvátételi előírást. A belügyminiszter ugyanis az általános rendelkezésben előírt kellék (a honosítást kérőnek a kérelem előterjesztését közvetlenül megelőző három
- 72/73 -
év alatt megszakítás nélküli állandó lakhellyel kellett rendelkeznie) hiányában is honosíthatja azt a nem magyar állampolgárt, aki Magyarországon lakik, vagy itt kíván letelepedni, ha felmenője magyar állampolgár volt és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. Ennek alapján szerezhettek állampolgárságot a trianoni békeszerződés alapján magyar állampolgárságú személyeknek olyan ivadékai, akik 1921. július 26-a után születtek s az 1922. évi XVII. tv. alapján nem voltak visszahonosíthatóak, mivel ezek már külföldi állampolgárokként születtek így nem veszthettek el magyar állampolgárságot. A nevezett személyi kört így csak honosítás útján lehetett magyar állampolgárrá tenni, viszont velük kapcsolatban mindenképpen méltányos jóvátételi intézkedés volt a háromévi állandó lakhely igazolásától való eltekintés.
A törvény ezen felül még lehetőséget nyújtott a kedvezményes honosításra is. Ezt a belügyminisztertől kérelmezhette az, aki a történelmi Magyarország határain belül született, állandó lakhelye 1947. szeptember 15.-én (a párizsi békeszerződés életbeléptekor - K. K.) Magyarországon volt, a honosítási kérelem előterjesztésekor is itt tartózkodik és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. Ezek közé azok a személyek tartoztak, akik nem tudták volna igazolni a honosítási szabályok alapján, hogy hol született az a felmenőjük, akihez állampolgárságuk a leszármazás jogcímén igazodik. Ez könnyen előfordulhatott, hiszen 1907. január 1. óta a magyar állami születési anyakönyv nem tünteti fel a szülők születési helyét, ezért mindenképpen indokolt volt a honosítási kedvezmény megalkotása.
A helyzet végleges tisztázásaként a törvény záró rendelkezései közt előírja, hogy a magyar állampolgárokat állampolgárságuk nyilvántartásba vétele végett össze kell írni egy állampolgársági jegyzékbe. Akit ide felvettek, azt ellenkező bizonyításig magyar állampolgárnak kell tekinteni.
Az állampolgársági novellával egyidejűleg szerepelt a magyar törvényhozás napirendjén a községi illetőség megszüntetéséről szóló javaslat. A községi illetőség mint állampolgárságkeletkeztető jogcím a trianoni szerződés életbelépte óta állandó viták és gyakorlati nehézségek forrása volt, mint azt már előzőleg bemutattuk. A jóvátételi jogszabályalkotásban a területvisszacsatoló törvények óta az állandó lakhellyel kívánták felváltani a jogintézményt, de a községi illetőséget nem helyezték hatályon kívül.
Az új állampolgársági törvény idézett tételei aztán kellő jóvátételt gyakorolva rendet vágtak a trianon okozta állampolgársági jogi problémák dzsungelében, így a községi illetőség megléte végképp anakronisztikussá vált. Az így megszületett 1948. évi LXI. tv. törölte el végérvényesen a jogintézményt s rendelkezése szerint, ahol valamely jogszabály községi illetőségre utal, ott helyette belföldi
- 73/74 -
személynél a lakóhelyet, külföldön lakó személynél pedig az utolsó belföldi lakóhelyet kell érteni.
A jóvátételi szabályozás másik csoportját alkotják azok a jogszabályok, amelyek a megfosztás hátrányos jogkövetkezményeit szüntetik meg. A politikai indokú jóvátétel elsőként a Horthy-rendszerrel szembenállókat diszkrimináló intézkedések megszüntetését hozta. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1945. február 15-én kiadott egy rövid rendeletet (285/1945. M.E. számú rendelet) a baloldali politikai meggyőződés és tevékenység miatt elítéltek, illetve hátránnyal sújtottak rehabilitálásáról, de pontosabban és bővebben a nyolc hónap múlva megjelent 9.590/1945. M.E. számú rendelettel orvosolták a joghátrányokat. A rendelet személyi hatálya azokat a volt magyar állampolgárokat érintette, akik szocialista (kommunista, szociáldemokrata), antifasiszta vagy demokratikus politikai meggyőződésük, magatartásuk vagy tevékenységük miatt - ideértve az 1918-1919. évi forradalmak érdekében kifejtett tevékenységet is - hátrányt szenvedtek, illetve nemzetiségük vagy vallásuk miatt üldözött azon személyeket, akik az üldözés miatti cselekedeteik kapcsán szenvedtek joghátrányt, illetőleg azokat, akik ezen üldözöttek érdekében kifejtett tevékenységük miatt lettek diszkriminálva. A hátrányos jogkövetkezmények miatt önként vagy hatósági intézkedés folytán külföldre menekült ilyen személyeket, ha már visszatértek, vagy a békekötés után egy éven belül visszatérnek Magyarország területére magyar állampolgároknak kell tekinteni akkor is, ha egyébként az állampolgárságról szóló jogszabályok értelmében állampolgárságukat elvesztették. Az intézkedés kiterjedt az ugyancsak eltávozott, de visszatérő személy feleségére és gyermekeire is.
Ugyanerre a személyi körre vonatkozóan emelte törvényerőre az 1948. évi LX. tv. az említett szabályozást azzal az időbeli megkötéssel, hogy az állampolgárság joghatályának visszaállítása az 1948. szeptember 15-ig Magyarországra visszatérteket illeti meg.
Az 1945. február 6-án kiadott 200/1945. M.E. számú rendelet hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket és rendeleteket - így az állampolgárságot érintő 1939. évi IV. tv-t is, melynek 3. §-a szerint zsidó házasságkötés és törvényesítés által magyar állampolgárságot nem szerezhet. A hatálytalanítást kimondó rendelettel ez a szabálypont is megsemmisült, de a szabályozás nyitva hagyta a kérdést, hogy az érintett személyeket úgy kell-e tekinteni, mint akik a magyar állampolgárságot házasságkötés, illetve törvényesítés által megszerezték. Ezt a hiányt pótolja az 1948. évi LX. tv. 31. §-a, amely szerint aki az idézett jogfosztó szabálypont alapján az állampolgárságot házasságkötéssel illetve atyja jogán nem szerezhette meg, a jelen törvény
- 74/75 -
erejénél fogva olyannak kell tekinteni, mint aki a magyar állampolgárságot házasságkötéssel, illetőleg törvényesítéssel megszerezte.
A jóvátételi szándék nyilvánul meg a NET 1955. évi 11. számú tvr-ben is, amely az országhatárokon kívül tartózkodó magyar állampolgárok tekintetében gyakorol kegyelmet. A rendelkezés az 1956. április 4-ig Magyarországra visszatért személyekre vonatkozik. Ezekkel szemben a jogszabály három esetben tiltja meg a büntető eljárás megindítását. Nem lehet a háborús vagy népellenes bűntett elkövetése az eljárás alapja a háborús események következtében nyugatra távozott magyar állampolgárok ellen, kivéve a fasiszta rendszer irányítót illetve a főbenjáró háborús vagy népellenes bűntettek elkövetőit, akikre nem terjedt ki a kegyelem hatálya. Ugyancsak nem indítható büntető eljárás az 1954. január 1. előtt elkövetett tiltott útlevélhasználat és tiltott határátlépés valamint az ezzel összefüggésben elkövetett más bűncselekmény jogcímén, illetve az ellen a törvényesen külföldre távozott magyar állampolgár ellen, akinek utiokmányai 1954. január 1-ig lejártak.
A kegyelem alapján hazatelepült személyek állampolgárságának rendezése során számos kérdés merült fel, amelyet orvosolni kellett. Ugyanígy megérett a helyzet, hogy egy hivatalos állásfoglalással elősegítsék az állampolgársági összeírást és jegyzékbevételt előíró - már előzőekben hivatkozott - rendelkezés egyöntetű alkalmazását. A hivatkozott célok elérése érdekében született a NET 1956. évi 11. számú határozata, mely előírja, hogy a magyar állampolgárság elvesztésének ténye az 1939. évi XIII. tv. folytán hozott határozatok alapján nem állapítható meg, illetve e törvény 8. §-a alapján beálló megfosztás jogkövetkezményei semmisek. A NET szabályozás nyugvó időt vezet be a távolléttel való állampolgárságvesztésnél, melynek időtartamába az 1939. szeptember 1. és 1947. szeptember 15. között eltelt időt nem lehet beleszámítani.
Az újabb politikai rendszerváltozásig kellett aztán várni, hogy a jóvátétel igényével az 1945. utáni politikai rezsim alatt állampolgárságuktól megfosztott személyek is rehabilitációban részesüljenek. Az 1990. április 5-én hatályba lépő 1990. évi XXVII. tv. hatályon kívül helyez minden olyan egyedi megfosztó határozatot, amelyet az 1947. évi X. tv., az 1948. évi LX. tv., 1948. évi XXVI. tv. és az 1957. évi V. tv. alapján hoztak. A nevezett személyek a Magyar Köztársaság elnökéhez címzett nyilatkozattal, a nyilatkozattétel időpontjától nyerik vissza magyar állampolgárságukat. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy ez a törvény csak az akkor élő személyekre terjedt ki, a már nem élőkkel kapcsolatos joghátrányt nem érintette. Ezért 1990. május 22-én kihirdették az 1990. évi XXXII. tv-t, amely az előző jogszabály rendelkezéseit egészítette ki azzal, hogy
- 75/76 -
az időközben elhunyt személyeket úgy kell tekinteni, hogy a jogfosztó intézkedések következtében magyar állampolgárságukat nem vesztették el.[17] Hasonlóan intézkedik negyedik állampolgársági törvényünk az 1993. évi LV. tv., amely zárórendelkezései közt szerepeltetve az egyedi határozatok hatálytalanítását a megfosztáson túl azt az 1947. szeptember 15. és 1990. május 2. közötti elbocsátottakra is kiterjeszti.
Jelenleg hatályos állampolgársági novellánk a jogszabály alapelvei közt kijelenti [1. § (2)], hogy senkit sem lehet állampolgárságától, illetve állampolgársága megváltoztatásának jogától önkényesen megfosztani. Ezzel a nagy jelentőségű állásfoglalással a törvényalkotó remélhetőleg végképp pontot tett arra a XX. század törvényhozásán végignyúló folyamatra, amely az állampolgárság jogintézményét politikai célú diszkriminációra, illetve az arra kényszerűen adandó jóvátételre használja fel. Végül annak a - talán nem naív - reményünknek adhatunk hangot, hogy a XXI. század magyar állampolgársági jogát kutatóknak korszakunk törvényhozása nem fog újabb feldolgozandó joganyagot nyújtani a diszkrimináció és a jóvátétel tekintetében.
* * *
- 76/77 -
by Károly Kisteleki
The essay outlines the history of Hungarian citizenship in the 20th century concentrating upon two points: the discriminative and compensatory measures of legislation. Discriminative elements can be found in statutes giving way to the deprivation of citizenship usually aimed against those who opposed the actual political system (penetrating the legislation on citizenship). Legislators enacted compensatory (reparatory) measures as remedies against past discriminations (after political transitions) and as a resolution for the problems concerning citizenship raised by the Peace Treaty of Trianon. Hopefully with the new act on citizenship (Act LV of 1993) the whole problem of discrimination vs compensation will disappear as it eliminated the legal techniques examined in the essay.■
- 77 -
JEGYZETEK
[1] A megfosztás jogcímét használja az 1939. évi XIV. tv. is, azonban itt nem a politikai indok a jogfosztás alapja, hanem a gazdasági jellegű bűncselekmény. A törvény 9. §-a szerint azt a személyt, akivel szemben a bíróság a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélésekről szóló 1922. évi. XXVI. tv-ben, illetve a kivitt vagyontárgyak ellenértékének beszolgáltatását biztosító kötbérről szóló 1931. évi XXXII. tv.-ben vagy a fizetési eszközökkel, külföldi követelésekkel és a vagyontárgyak kivitelével elkövetett visszaélések hatályosabb megtorlásáról szóló 1939. évi XIV. tv-ben meghatározott bűntett vagy vétség miatt bűnösséget megállapító ítéletet hozott, a minisztérium megfoszthatja magyar állampolgárságától.
[2] A magyar állampolgárság (Megszerzése és elvesztése a gyakorlatban). Szerk.: Besnyő K., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982. 37-38.
[3] A kitelepítés végrehajtására a belügyminiszter két rendeletet adott ki: 70.010/1946. B.M. számú rendelet; 70.020/1946. B.M. számú rendelet.
[4] A törvény az 1939. évi XIII. tv. előírásai közül továbbra is fenntartotta azt, hogy a jogfosztás az állampolgárságától megfosztott személy feleségére és kiskorú gyermekeire csak akkor terjed ki, ha ezt a határozat kimondja, valamint hogy a Magyar Közlönyben a megfosztó határozatot is közzé kell tenni és a határozat e közzététel napján válik hatályossá, illetve hogy a jogfosztott személyt csak a kormány hozzájárulásával lehet visszahonosítani. Az 1939. évi XIII. tv. megfosztási jogcímei továbbra is hatályban maradtak, kivéve az 1921. évi III. tv. alapján elítélt személyek állampolgárságtól való megfosztásának bekezdését, melyet a már hivatkozott 1946. évi VII. tv. 12. §-ának (2) bekezdése hatályon kívül helyezett.
[5] Lásd SÁTOR Gy.: Az állampolgársági jog reformja. Jogtudományi Közlöny, 1948/1. 6-9.
[6] FERENCZY F.: Magyar állampolgársági jog. Gyoma, Kner Izidor könyvnyomtató kiadása, 1928. 103-104.
[7] A jogszabály alapján minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia, és az illetőség megszerzéséhez igazolnia kell a kétévi egyhelyben lakást, a büntetlen előéletet és az adófizetést. Minden magyar állampolgár azonban csak egy község kötelékéhez tartozhatott. A jogszabály két utóbbi módosítása (1876. évi V. tv. és az 1886. évi XXII. tv.) ezen felül még előírta a négy évi folyamatos adózást, a magyar államhoz való tartozást, és politikai jogaik gyakorlását.
[8] A 6000/1931. M.E. rendelet.
[9] Ld. CSIZMADIA A.: A magyar állampolgársági jog fejlődése. Állam- és Igazgatás, 1969/12. 1084-1085.
[10] Ld.: CSIZMADIA: i. m. 33-34.
[11] Ld. KUTHI S.: Magyar állampolgárság. Jogtudományi Közlöny, 1929/24. 239-240.; RÁCZ K.: Az állampolgárság kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny, 1930/14. 131-132.
[12] Az első bécsi döntés (1938. november 2.) következtében Magyarország visszakapta egykori felvidéki területeinek egy részét. A szerződést az 1938. évi XXXIV. tv. cikkelyezte be a magyar jogszabályok közé. A törvény az állampolgárság és az optálás kérdését egy magyar-csehszlovák vegyesbizottság hatáskörébe utalta, amelynek munkája alapján 1939. márciusában - a német bevonulással - a megszűnt Csehszlovákia területéből Magyarország Kárpátalját szerezte meg. Az 1939. június 23-án hatályba lépett 1939. évi VI. tv-ben szabályozták aztán a két területre vonatkozó állampolgári kérdéseket, immáron együttesen.
[13] A magyar állampolgárság visszaszerzése kiterjedt az illető férfi feleségére és a huszonnégy év alatti gyermekekre. A házasságon kívül született gyermekek anyjuk, a teljesen árvák illetve apa nélküli félárvák a törvény értelmében apjuk állampolgárságát szerzik meg.
[14] A bécsi döntés alapján a visszacsatolt területeken magyar állampolgárságot szerzett személyek közül azok, akik román állampolgárok kívánnak lenni, azt hat hónapi határidőn belül optálással megszerezhetik. A magyar állam területét további egy éven belül elhagyni tartoznak és Románia kötelezi magát befogadásukra.
[15] A kormány az 1.710/1945. M.E. számú rendeletével állította fel a Népgondozó Hivatalt, amely többek között a visszacsatolt területekről a trianoni határokon belülre menekült személyek elhelyezésének, letelepítésének és segélyezésének feladatát látta el.
[16] Ennek alapján azok a román állampolgárok, akiknek állandó lakhelye 1940. augusztus 30-án és az egyezmény aláírásának a napján (1949. február 10.) is Magyarország területén volt, az egyezmény hatálybalépésétől (1949. június 19.) számított kilenc hónapon belül jogukban áll a magyar állampolgárság javára optálni.
[17] Az 1990. évi XXVII. tv. általános indoklásában szereplő adatok szerint 1947. és 1953. között 1500; 1957. és 1981. közt pedig 203 főt fosztottak meg a magyar állampolgárságtól.
Lábjegyzetek:
[1] Kisteleki Károly, tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest. E-mail: kistelek@jog.mta.hu
Visszaugrás
