A festészet történetében nem szokatlan, hogy egy jelentősebb alkotás, például egy tablókép elkészítése előtt a festő vázlatokat készít, amelyek együttes felhasználásával festi meg a későbbiekben festményét. Ezek a vázlatok általában a kép olyan alakjait és motívumait ábrázolják, amelyek a megfesteni kívánt téma szempontjából kiemelkedő jelentőségűek. Sokszor az is megtörténhet, erről a modern művészet története tanúskodik, hogy a képhez készített vázlatok, egyedi lényegmegragadásuk vagy precíz részleteik miatt önmagukban is megálló önálló művé válnak. A vázlatkészítés fő célja az egyes, a kép szempontjából jelentős motívumok elmélyült tanulmányozása - belső természetük és tulajdonságai megértése - és így olyan egyedi jellemzők feltárása és részletes kidolgozása, amelyek a festmény egészénél fontos szerepet kaphatnak. Másrészt a vázlatkészítés egyben játék is a megfesteni kívánt motívummal, kísérlet a kép szempontjából legjelentősebb és legérdekesebb vonásainak, fényeinek és árnyékainak megragadására. Jó képet minden bizonnyal lehet vázlatok nélkül festeni, de a kidolgozott vázlatok sokat segíthetnek egy nagyobb léptékű munka eredményes befejezésében.
A magyar összehasonlító jogi gondolkodás történetének részletes, elemző szemléletű feldolgozása olyan feladat, amely bátran hasonlítható egy jelentősebb tablókép megfestésének kihívásához, mivel számos tudományelméleti, illetve értelmezési jellegű nehézséget rejt. E nehézségek miatt bizonyosan hosszú és elmélyült előmunkálatok szükségesek, amelyek alapján a jövőben talán majd sikerrel kiegyenlíthető ez az eddig még le nem rótt adósság. Az első lépés ebben a vállalkozásban olyan vázlatok készítése lehet, amelyek az összehasonlító jogi gondolkodás magyarországi történetéből a későbbi tabló szempontjából jelentősnek tűnő, kiinduló motívumokat ábrázolják. E vázlatok mellett még mindenképpen el kell gondolkodni néhány olyan alapkérdésről is, amelyek a festészetben a színek és a háttér megválasztásának kérdésével állíthatók párhuzamba. E kérdések tisztázása és a vázlatok megrajzolása után talán már tisztábban látszanak majd bizonyos körvonalak, és problémák, amelyekre a tabló részletes kidol-
- 143/144 -
gozása közben támaszkodni lehet illetve, amelyekkel az aprólékos munka során számolni kell.
A jogösszehasonlítás magyarországi tudománytörténetét már a hatvanas években vizsgálta Szabó Imre.[1] Ebben az írásában Szabó a jogösszehasonlítás magyarországi megjelenését az 1830-as években egyre erőteljesebben megjelenő, jogi követeléseket is megfogalmazó reformmozgalomhoz kapcsolta, és a későbbiekben is a haladás és a konzervatív-nemzeti felfogás között fennálló feszültség általános értelmezési keretként történő felhasználásával bontotta ki történetét. Ennek az osztályharcos dialektikára épített megközelítésmódnak, ami Szabó marxista filozófiai alapállásából eredeztethető és legerőteljesebben a jog- és államelmélet[2] történetéről írt monográfiájában érvényesül, általános háttérként történő alkalmazása több szempontból mesterkélt keretet illeszt rá az egyébként tisztán tudománytörténeti, és így alapvetően politikai nézőpontból semleges problémára. Ezért a Szabó által felkínált elméleti összefüggéseket, leginkább a meghatározott történelmi pillanat erőteljes ideológiai befolyása miatt, napjaink kutatásaihoz már csak esetleges kiindulópontként vagy kritikai alapként lehet felhasználni. Azt azonban mindenképpen ki kell emelni, hogy Szabó írása, amennyiben elvonatkoztatunk ideológiai-politikai befolyásoltságától, felhívta a figyelmet a jogösszehasonlítás magyarországi kezdeteire és annak egy lehetséges értelmezésére mutatott rá.
Amikor egy kutató a jogösszehasonlítás történetének bemutatására vállalkozik, elkerülhetetlenné válik magának a jogösszehasonlításnak a meghatározása, mivel csak így jelölheti ki azt a területet, amit elemzésében vizsgálni kíván. A tudománytörténeti rekonstrukció céljaira jelen tanulmány a jogösszehasonlítást mint a jogtudomány egyik olyan felfogását közelíti meg, amely a jogrendszerek közötti különbségek és hasonlóságok - meghatározott elméleti előfeltevéseket követve - magyarázatára tesz kísérletet, és ezzel párhuzamosan, a jogrendszerek kutatásának eredményeit is felhasználva, saját elméleti keretének kimunkálásra törekedve fejleszti
- 144/145 -
belső rendszerét. E definícióból következően a tanulmány nem kíván kitérni a külföldi jogok megismerésével kapcsolatos kezdeményezésekre.[3] Ilyen értelemben szűkebben fogja meghúzni a jogösszehasonlítás határait, mint Szabó tette az előbbiekben már hivatkozott munkájában. Szabó ugyanis részletesen kitér a különféle reform-törvényjavaslatokra - például 1840. évi V. tc-re, illetve az 1843-as büntetőjogi törvényjavaslatra - valamint kiemeli és méltatja Szalay László munkásságát.[4] Szabó szerint e törvényjavaslatok a jogösszehasonlítás első, gyakran öntudatlan pillanatai Magyarországon. E tanulmány álláspontja szerint azonban ezek még nem tekinthetők jogösszehasonlításnak, mivel céljuk egyrészt a külföldi jogi megoldások megismerése, másrészt a hazai alkalmazás céljából történő kritikai vizsgálata volt, és így hiányzott belőlük a tudományos megismerés elméleti kereteinek megteremtése és belső fejlesztése iránti igény, ami az önálló tudományos gondolkodás nélkülözhetetlen követelménye. E tiszteletre méltó kezdeményezések ezek szerint nem a jogösszehasonlítás előképének, hanem a pragmatikus alapokon nyugvó jogpolitika első komoly magyarországi megnyilvánulásainak tekinthetők. Az is érthető, hogy Szabó miért tekinti e kezdeményezéseket jogösszehasonlításnak, ugyanis ezek segítségével építheti fel a haladás gondolatát szolgáló összehasonlító jog képét, ami könnyedén ellentétbe állítható a konzervatív, a nemzeti megoldásokat hangsúlyozó felfogással.
Látható, hogy Szabó írásának elméleti alapvetése nem használható fel általános, tudományelméleti háttérként a jelenlegi kutatásban, erőteljesen átpolitizált, markáns színei miatt. Különösen igaz lehet ez azért, mert a haladó és a nemzeti-konzervatív gondolkodás éles szembeállítása és az elméleti jogi gondolkodásra gyakorolt hatásának túlhangsúlyozása megkérdőjelezhető napjaink történelemtudományának fényében. Úgy tűnik, hogy túlzottan leegyszerűsítő egy ilyen, a marxista dialektikán alapuló megközelítés a tudományos gondolkodás fejlődésének jellemzésére. Jobb
- 145/146 -
kiindulópontnak tűnhet a kérdés általános, nemzetközi tudománytörténeti összefüggések közé helyezése és e viszonyrendszerben történő áttekintése. A jogösszehasonlítás általános történetének bemutatásához Péteri Zoltán kísérelt meg olyan átfogó keretet alkotni, amely tudományelméleti és nem világnézeti alapon vizsgálja e terület belső fejlődését.[5] Célszerű ezért e munka alaptéziseivel megismerkedni, ez segíthet a jogösszehasonlítás belső összefüggéseinek áttekintésében.
Péteri írásában két tudományelméleti előfeltevésből indul ki. Explicit módon jelzi, hogy a Thomas Kuhn által kidolgozott paradigma-fogalmat kívánja felhasználni a probléma körülhatárolásánál. Véleménye szerint a jogösszehasonlítás története különféle tudományos paradigmák történeteként is felfogható, a jogösszehasonlítás paradigmájának pedig azokat az elméleteket tekinti, amelyek képesek önálló és összefüggő rendszerbe foglalt válaszokat adni a jogösszehasonlítás kérdéseivel kapcsolatban.[6] Az általános elfogadottság mellett a válaszok és kérdések koherenciája is feltétele tehát egy elmélet paradigmává minősítésének. Második előfeltevésként, kevésbé közvetlen módon pedig arra utal, hogy részben a jogösszehasonlítás fogalmával kapcsolatos bizonytalanságok miatt, az összehasonlító jogi gondolkodás történetét még nem sikerült megfelelően feldolgozni napjainkig. Ez nyilvánvalóan megnehezíti a tudománytörténettel foglalkozni kívánó kutatók dolgát, de nem teszi mindazonáltal lehetetlenné.[7]
E tudományelméleti előfeltevések tisztázása után a modern jogösszehasonlítás eszmetörténetét - eltekintve egyes, előbbi értelemben felfogott paradigmát nem teremtő előfutároktól - Péteri három, egymást követő paradigmára bontja fel. Az első szakasz első kezdeményezései Henry Sumner Maine munkásságával hozhatók kapcsolatba, aki a jog történetét a korszakban uralkodó, a darwini evolúcióelméletből eredeztethető általános fejlődés-törvények feltárásával igyekezett magyarázni.[8] Ez a megközelítés a jogfejlődés mozgatórugóit az összes létező és már nem létező jogrendszer elemzésével kívánta megismerni, így szervesen összekapcsolta az összehasonlító jogtudományt és a jogtörténetet. Az ebben a paradigmában gondolkodó szerzők - ezt az felfogást Angliában historical and comparative jurisprudence-nek Németországban pedig ethnologische Juris-
- 146/147 -
prudenz néven ismerték - alapvetően elméleti, a jog általános természetével kapcsolatos eredmények megfogalmazását tűzték ki célul.
Ez az alapvetően elméleti és spekulatív irányultsággal rendelkező gondolkodásmód egészen a XX. századig uralkodott az összehasonlító jogtudományban. Az 1900-ban Párizsban megrendezett első nemzetközi összehasonlító jogi kongresszuson azonban alapjaiban megváltozott a jogösszehasonlításról vallott felfogás. A kongresszuson összefoglaló referátumot tartó Éduard Lambert szerint különbséget kell tenni az elméleti igényű megközelítés és a pozitív jog tudományaként felfogott jogösszehasonlítás között. Véleménye szerint ez utóbbi konkrétan megfogalmazható céllal rendelkezik, és ez a cél hozzájárulhat ahhoz, hogy a jogösszehasonlítás olyan pozitív tudománnyá váljon, amely gyakorlati eredmények elérését tűzi ki fő céljául. A lamberti értelemben felfogott jogösszehasonlítás (droit comparé) célja egy közös, a civilizált népek számára megfelelő, alapvetően magánjogi irányultságú jogrendszer alapjainak lerakása (droit commun législatif). A droit comparé tehát olyan, gyakorlati célú, a pozitív jogon alapuló tudomány, amely mentes minden elvontságtól és elméletieskedéstől. Nyilvánvaló, hogy Lambert, a jogösszehasonlítás fejlődésében ‘forradalminak' tekinthető tételei olyan belső változásokat indítottak el az összehasonlító jogi gondolkodásban, ami paradigmaváltásnak tekinthető.[9]
A Lambert által megteremtett koncepció hangsúlyai az I. világháború után bizonyos tekintetben megváltoztak, a szerzők ugyanis vizsgálódásaik körébe vonták a common law rendszereket is. A II. világháborút követően pedig újra alapvető fordulat történt a jogösszehasonlítás koncepciójában. Ez az új felfogás nem a Lambert által kijelölt alapkérdések vonatkozásában jelentett változást, hanem azok megválaszolására a jog átfogó, társadalmi szemléleten alapuló megközelítésével tett kísérletet.[10] E megközelítésmód számára a jog már nem csak jogszabályok összessége, hanem az ideológiai elemeket és társadalmi hátteret is magába olvasztja.[11] Ennek a szintén paradigmaváltásnak tekinthető belső átalakulásnak az okai az elméleti jogi gondolkodás általános fejlődése mellett a korszakban megjelenő szocialista jogcsalád hatására vezethetők vissza. Napjaink jogösszehasonlítása tehát jelentősen bővítette eszköztárát az ideológiai és a társadalmi elemek vizsgálatával a hagyományos, jogszabályokon alapuló összehasonlítás mellett.
- 147/148 -
Péteri szerint így vázolható az összehasonlító jogi gondolkodás belső fejlődése. E fejlődés, ami paradigmaváltások sorozataként is értelmezhető, precízen tükrözi azt a megállapítást, ami szerint jogösszehasonlítás, mint a joggal kapcsolatos tevékenység alapvetően két, egymástól teljes mértékben különböző kiinduló pontból képzelhető el; a gyakorlat igényére alapozva, vagy pedig az elméleti kérdések tisztázása céljából.[12] A jelenleg uralkodó paradigma sajátos, leginkább funkcionálisnak tekinthető egyensúly megtalálását jelzi e két pólus között, míg a legújabb kezdeményezések, amelyek az összehasonlító jogi kultúrák[13] megnevezés köré csoportosíthatók, az elméleti kérdések felé fordulás igényével jelentkeznek. Péteri koncepciójának finomabb árnyalatai, úgy tűnik, jobban harmonizálnak a problémafelvetés alapvetően eszmetörténeti jellegével, mint Szabó élénk színei és határozott kontúrjai, így érdemes a továbbiakban e koncepció köré felépíteni az összehasonlító jogtudomány magyarországi történetéről készítendő vázlatokat.
Az összehasonlító jogi gondolkodás kezdeti paradigmája az előzőek szerint tehát a jog fejlődéstörténetének általános megismerését állítja érdeklődése fókuszába. Ebben a felfogásban nem különíthető el élesen egymástól a történeti és összehasonlító mozzanat, egymást szervesen kiegészítve kísérlik meg a jogfejlődés általános törvényszerűségeinek feltárását. Ebből következően a jogösszehasonlítás első magyarországi pillanatait is e szempontokkal összhangban kell felkutatni, nem pedig egy későbbi elképzelés jellemzőinek önkényes visszavetítésével.[14]
- 148/149 -
Az összehasonlító jogi gondolkodás első magyarországi pillanatának megragadása különösen nehéznek tűnik a jogösszehasonlítást körülvevő terminológiai és interpretatív jellegű bizonytalanságok, illetve a kellően meg nem alapozott elmélettörténeti kutatásokra jellemző, gyakori retrospektív önkényesség miatt. Igen könnyű valamit jogösszehasonlításnak minősíteni, ami egyes részleteiben a külföldi jogokkal foglalkozik, de alapjaiban nincs semmi köze magához a jogösszehasonlításhoz. Péteri előbbiekben ismertetett elmélete - az egyes paradigmák legfontosabb előfeltevéseinek kijelölésével - e bizonytalanságok csökkentéséhez járul hozzá jelentős mértékben. Az előbbiekben részletezett tudománytörténeti összefüggések alapján az összehasonlító jogi gondolkodás kezdete, a jogösszehasonlítás eszméjének megjelenése Magyarországon, egy a magyar akadémiai közélet hőskorából származó értekezéshez kapcsolódik.[15] Ebben az 1847-ben nyilvánosságra hozott értekezésben a szerző, Szűcs István a tételes jog filozófiájának kérdéseit vizsgálja, azonban - összhangban a külföldi tendenciákkal - a jogösszehasonlítás elméleti alapjait is érinti.
Szűcs István írásában a polgári jog filozófiájának fejlődését tekinti át az elméleti tisztázás igényével. Elsőként elhatárolja az elméleti jogi gondolkodás ezen irányát az "álladalmi" jogot vizsgáló "országászati" tudománytól,[16] valamint különbséget tesz az elméleti és gyakorlati jogfilozófia között. Véleménye szerint az észjog tudománya - amely a kanti természetjogra irányul - alapvetően a priori természetű és ez a fő kutatási területe az elméleti jogfilozófiának, ezzel szemben a tételes jog filozófiája a posteriori jellegű és alapvetően a gyakorlati jogfilozófia keretébe illeszthető.[17] Ebből az következik, hogy a tételes jog filozófiája a pozitív jog összességével foglalkozik, és így "az összes földrészek minden népeinek törvényeit [...] veszi bírálat alá" azért, hogy egy általános érvényű jogi elméletet felállíthasson.[18] Ezért egy ilyen, alapvetően holisztikus szemléletű jogi elmélet kialakításában jelentős szerepet játszhat "egy teljes rendszerbe hozott öszvehasonlító jogtudomány", amelynek elméleti alapjait
- 149/150 -
a hegeliánus Eduard Gans[19] tette le művében. E tudomány fő feladata Szűcs szerint az, hogy "fényt és világot derítsen a hazai törvénytudomány [nyilvánvaló, hogy itt a szerző a jogtudományra gondol, az írás születésének időpontjában az Akadémia jogtudományi osztályát törvénytudományi osztálynak hívták] szürkületes egén", olyan módon, hogy a különféle külföldi megoldások bemutatásával és elméleti rendszerbe integrálásával nyersanyagot szolgáltat a hazai elméleti kutatásokhoz.[20] Úgy tűnik, hogy Szűcs a tételes jog filozófiájának álarcában valójában a korszakban éppen kialakuló és formálódó összehasonlító jogi paradigma - az összehasonlító és történeti jogtudomány - elméleti alapjait ismertette meg az Akadémia tagjaival. Ez lehetett tehát az a pillanat, amikor a "szélesebb" szakmai közönség először adódott alkalma arra, hogy jogösszehasonlítás kérdéseivel találkozzon Magyarországon.
Szűcs 1847-ben beemelte a jogösszehasonlítás kérdését a kialakulóban lévő magyar elméleti jogi gondolkodás közegébe. A szabadságharc bukása utáni légkör nem minden tekintetben kedvezett a tudományos gondolkodás fejlődésének, ezért meglepőnek is tekinthető, hogy Wenzel Gusztáv, akinek jogtörténeti munkássága meghatározó a magyar jogtörténet-tudomány szempontjából, 1850 novemberében az Akadémia kis gyűlésének az összehasonlító jogtudományról tartott önálló előadást.[21] Előadásában Wenzel már nem a jogfilozófia fejlődésének általános keretét használta fel, mint Szűcs, hanem a jogösszehasonlítás önálló tudományterületként történő bemutatására törekedett.
Wenzel előadásában az összehasonlító jogtudomány fontosságára kívánta felhívni a résztvevők figyelmét, tudománytörténeti és -elméleti összefüggések bemutatása keretében. Az összehasonlító jogtudomány Wenzel szerint "az egyetemes emberiség jogéletét teszi vizsgálatai tárgyává"[22] és, bár jelentős előzményekkel rendelkezik - a római jus gentium, a kánonjog és a francia kodifikáció példájával illusztrálja állítását - önálló tudomány-
- 150/151 -
ként csak a XIX. század első évtizedeiben jelent meg. Az előzmények részletesebb tárgyalása után Wenzel kísérletet tesz az összehasonlító jogtudomány tudományrendszertani besorolására is. A jogtudomány szerinte a jogeszmét kutatja, fejlődését és társadalmi megnyilvánulásait vizsgálja.[23] E tudomány belső rendszerének kialakítására több alternatíva kínálkozik, jelentősebb tudományterületekre bontható fel tárgyi (köz- és magánjog, általános és speciális jogok stb.) és alanyi szempontból is (egyes államok joga, vagy a népek közötti jog stb.).[24] A legfontosabb azonban a "tudományos tárgyalás" szempontjából történő rendszerezés; ez alapján a jogtudomány lehet bölcsészeti, történeti vagy dogmatikus, illetve "az egyes jogokat külön tekintő" vagy azokat összehasonlító.[25] Ezek szerint az összehasonlító jogtudomány a jogtudomány egyik ága, amelyet módszere különböztet meg a jogtudomány más területeitől.
A tudományelméleti kérdések után Wenzel pontokba gyűjtve összefoglalja az összehasonlító jogtudomány fő jellemzőit. Az összehasonlító jogtudomány (1) az egyes államok és nemzetek jogéletét vizsgálja, egyetemes illetve speciális - egy, meghatározott jogrendszerre összpontosító - szemlélettel, (2) különösen a törvényhozásokkal és a jogrendszerekkel foglalkozik, keletkezésük idejétől függetlenül, (3) a törvényekre és a szokásjogra is egyenlő figyelmet fordít, (4) a jog társadalmi megnyilvánulásait is vizsgálja (jogszociológiai szemlélet csírája!) és ebből a szempontból a jog legfontosabb elveinek megismerésére törekszik.[26] E tudomány módszere a "magasabb értelmbeli összehasonlítás", amely nem csak egymás mellé helyezi tárgyait, mint a "közértelembeni összehasonlítás", hanem annak lényegi megismerésére törekszik, és a köztük fennálló hasonlóság fő elveit kutatja.[27] Wenzel szerint tehát a tudományos módszer a pozitív joggal foglalkozó[28] jogösszehasonlítás önálló jogtudományként történő elismerésének alapja.
Az előzőekben bemutatott előadásában Wenzel az összehasonlító jogtudomány tudományelméleti kérdéseit igyekezett tisztázni. Huszonöt évvel későbbi előadásában már egy lépéssel tovább lépett, a jogösszehasonlítás és a magyar magánjog viszonyát vizsgálta meg. Szimbolikus értelemben talán ez az előadás lehet a magyar jogösszehasonlítás "első születésnap-
- 151/152 -
ja", mivel ebben az előadásában Wenzel már nem csak a külföldi eredmények bemutatására és összegzésére törekedett, hanem azokat a magyar jogfejlődés kérdésével összevetve és így önálló problémákat vizsgálva bővítette. Wenzel szerint a tudomány feladata, hogy a korszak viszonyai közötti tájékozódást segítse, egyenlő figyelmet fordítva a nemzeti hagyományok ápolására és a jogtudomány külföldi eredményeinek figyelemmel követésére.[29] A magyar jogrendszer szempontjából a jogösszehasonlítás azért kiemelkedő fontosságú, mert a magánjog fejlesztésére, a legújabb jogtudományi eredmények fényében már nem használható a XIX. század közepéig meghatározó "racionális-dogmatikus" módszer.[30] A korszak magánjoga, ami számos egyedi, történeti jellegű intézményt inkorporál, csak az összehasonlító módszer segítségével hozható összhangba az európai jogfejlődés legújabb fejleményeivel Wenzel szerint.
Tudományelméleti szempontból Wenzel ebben az előadásában már árnyaltabb és precízebb állításokat fogalmaz meg, mint korábbi, bevezető jellegű ismertetésében. Kiindulópontja szerint az összehasonlító módszer általában véve nagy hatással van a tudomány egészének haladására, erről a különféle, az összehasonlító szemléletet módszertani kiindulópontjuknak tekintő tudományok (például; összehasonlító élettan, földrajz és nyelvészet) tanúskodnak.[31] E módszer, az ismeretek bővülésén túl abban is segíti a szaktudományokat, hogy minden esetben objektívek és tárgyukhoz képest konkrétak maradjanak.[32] Éppen ezért, érvel Wenzel, az összehasonlító módszer természeténél fogva ismeretelméleti szempontból konzervatív jelleggel ruházza fel a rá támaszkodó szaktudományokat.[33] Az összehasonlításnak mint tudományos módszernek a lényege a hasonlóság és különbözőség felismerése a tertium comparationis vizsgálatával. A jogösszehasonlításnak, mint speciális kutatásnak különféle, eltérő szintjei lehetnek, kiterjedhet például egyes intézmények vagy akár egész jogrend-
- 152/153 -
szerek összehasonlítására is.[34] A módszer alkalmazásának szempontjából Wenzel jelzi, hogy - tekintettel a sajátos magyar jogfejlődésre - általában a speciális jogterületeken - például a vasúti vagy tengeri jog - és különösen a magánjog speciális területein, sokkal könnyebb, és gyümölcsözőbb az összehasonlítás, mint az általános, történetileg jelentősen meghatározott magánjog tekintetében.[35] A tudományos módszer szempontjából fontos fejtegetéseit egy interdiszciplinaritásra utaló megállapítással zárja Wenzel, meglátása szerint a magánjog átfogó vizsgálatához mindenképpen ki kell egészíteni az összehasonlítást a jogtörténettel és közgazdaságtannal is.[36]
Wenzel előbbiekben ismertetett tudományelméleti fejtegetéseiből, egy a korszak külföldi fejlődési-tendenciáival összhangban álló összehasonlító jogi elmélet magyarországi képe rajzolódik ki. Érdekessége az előbbi gondolatsornak, hogy több szempontból igen modernnek tekinthető - módszerelmélet és a segédtudományok szerepe - valamint az is, hogy egyes meglátásai, úgy tűnik, megelőzték korukat. Így Wenzel többször utal arra, hogy a jogösszehasonlításnak gyakorlati céljából következően, ami a magyar magánjog fejlesztése, egyik feladata a gyakorlati és elméleti eredmények közötti szintézis-teremtés.[37] Ez a gyakorlati feladatokat előtérbe helyező álláspont csak az 1900-as párizsi kongresszuson nyer majd általános, nemzetközi elfogadást.
Wenzel egy tekintetben igen ingadozó, előadásaiban nem minden esetben használja az összehasonlító jogtudomány kifejezést, több alkalommal inkább az összehasonlító módszer jogtudományi alkalmazása kifejezés köré csoportosítható fogalmakkal operál. Ennek több oka is lehet, a legvalószínűbb az, hogy ő maga is bizonytalan lehetett az összehasonlító jogi gondolkodás egyik örökzöld kérdésében, vajon valójában tudomány-e a joggösszehasonlítás vagy inkább egy jogtudományi módszer. Ezt az ellentmondást egy 1877-ben megjelent írásában oldja fel, ahol a jogösszehasonlítást már kifejezetten önálló tudománynak tekinti.[38]
- 153/154 -
Az 1870-es évek második felét követően a magyar jogtudományban fokozatosan ismertté váltak a jogösszehasonlítás alapkérdései[39] Wenzel és Pulszky Ágost munkásságának köszönhetően. Mivel ez a korszak a jogösszehasonlításnak a jogtörténettel szoros kapcsolatban álló korszaka Európában, ezért nem meglepő, hogy Magyarországon is leginkább a jogtörténészek foglalkoztak különféle, a jogösszehasonlításhoz kapcsolódó problémákkal. Igen érdekes módszertani vita zajlott le két, a fiatalabb generációhoz tartozó jogász között 1894 és 95 fordulóján. E vita általános kontextusát tekintve a jogtörténet elméleti keretébe ágyazódik, konkrét problematikája szempontjából azonban az összehasonlító jogi gondolkodás alapkérdéseihez áll a legközelebb.
A Jogtudományi Közlöny 1894 november-decemberi számaiban Reiner János egyetemi magántanár négy részes cikksorozatot publikált a jogtörténet kutatási módszereiről.[40] E cím alatt gyakorlatilag a korszakban meghatározó összehasonlító-történeti módszer átfogó kritikáját ismertette, a jogtörténet feladatainak és tudományos jellegének meghatározása mellett. Reiner véleménye szerint a jogtörténet módszerei között meg kell különböztetni a régi és az új összehasonlító módszert.[41] A régi módszer, amely bizonyos népeket és jogrendszereket vizsgál, általában véve csak az egymással rokon jogrendszereket kutatja, és ez után végez különféle összehasonlító elemzéseket. Ezzel ellentétben az új módszer, az etnológiai összehasonlító módszer, első lépésként felállít egy hipotézist, amit a későbbiekben a történelmi korok valamennyi létező jogrendszerét alapul véve, ezek bizonyos elemeit kiragadva és "összeollózva" igazol. Ez a módszer több szempontból megkérdőjelezhető a szerző szerint, legfőképpen azért, mert sok esetben csak "másodkézből" azaz nem eredeti forrásból dolgozik, továbbá az is csökkenti tudományos értékét, hogy azokat a problémákat, amelyekről nem rendelkezik információval - történelem előtti korok jogrendszerei - hajlamos különféle logikai konstrukciókkal (fik-
- 154/155 -
ciók, kombinációk stb.) helyettesíteni.[42] E két fő probléma mellett a módszer alkalmazását tovább nehezítik a különféle jogrendszerek összehasonlítása közben elkerülhetetlenül megjelenő nyelvi problémák, illetve az etnográfiai útleírások jogi szempontú bizonytalanságai.[43] Reiner szerint a jogi etnográfia legfőbb tételét, miszerint a primitív népek jogállapota a kultúrnépek jogállapotának előképe, még senki sem igazolta meggyőzően. Ezen okok miatt a jogösszehasonlítás módszere igen bizonytalan, és így csak erős fenntartásokkal alkalmazható a jogtörténetben, leginkább az írott formában már rögzített jogok megismerésére.
Reiner a korszak uralkodó összehasonlító jogi paradigmájának igen alapos, és minden részletre kiterjedő kritikáját adja. Több olyan módszertani kérdést is felvet, amelyek alapos vizsgálata felett az irányzat megalapítói hajlamosak voltak átsiklani, és amelyek a modern tudományosság szempontjából mindenképpen további pontosításra szorulnak. Az a véleménye a szerzőnek, amely a lehetőleg egymással rokonságban álló, és a tételes jogra épülő jogrendszerekre korlátozná az összehasonlítást, mivel ez tudományosan kellőképpen védhető, bizonyos nézőpontból az új évszázad első évében későbbiekben bekövetkező paradigmaváltást vetíti előre.
Reiner átfogó kritikájára igen gyorsan érkezett a válasz Illyasevits Józseftől.[44] Illyasevits széles nemzetközi tapasztalatokkal rendelkezett a jogösszehasonlítás terén, 1895-ben Németországban és Franciaországban folytatott jogtörténeti és összehasonlító jogi tanulmányokat, látogatta többek között Joseph Kohler óráit valamint a Collège de France-ban tartott Histoire des législations comparées című előadásokat is.[45] Írása bevezetőjében Illyasevits jelzi, hogy sem Reiner jogtörténettel kapcsolatos elméleti fejtegetéseivel, sem pedig a régi és az új módszerre vonatkozó megállapításaival nem ért egyet. Véleménye szerint az "ethnologikus comparativ" módszer képes arra, hogy megállapítsa a jogfejlődés okozati törvényszerűségeit, illetve általá-
- 155/156 -
nosságban foglalkozzon a joggal, mint társadalmi jelenséggel.[46] Ez azért lehetséges, mert ez a módszer egyesíti a történelmi fejlődés "synchronistikus" és "chronologikus" szemléletét. Az összehasonlító módszer kronologikus szempontból a jogfejlődés hosszmetszetét tárja a kutató elé, míg a szinkronisztikus nézőpontból pedig a keresztmetszetét vizsgálja.[47] Illyasevits abban is vitatkozik, hogy az összehasonlító módszer a jogi jelenségek külső hasonlóságát vizsgálná, szerinte a helyzet éppen fordított, ugyanis ez a módszer a különféle jogintézmények belső hasonlóságára koncentrál, és így megpróbálja felfedni a jogfejlődés lényegét és a véletlenszerű változások okait. A szerző meggyőződéssel vallja, hogy a jogfejlődésnek léteznek olyan kauzális törvényszerűségei, amelyek kutatás alapján megismerhetők, véleménye szerint ennek teljes elutasítása fogalmi képtelenség. Ezen elméleti alapvetések után részleteiben cáfolja Reiner kritikáit, egyes esetekben azokat olyan szubjektív akadálynak tünteti fel - például a nyelvi problémák -, amelyeket semmi esetre sem lehetetlen leküzdeni, más esetekben pedig egyenesen előnyt próbál a Reiner által hátrányosnak vélt - például az összes jogrendszer megismerése iránti igény - vonásból kovácsolni.[48] Egy állítást fogad el Reiner megállapításai közül, szerinte is komoly technikai akadályt jelentenek az utazók által megfigyelt jogszokások igen pontatlan lejegyzései. Zárszóként álláspontját a következőképpen foglalja össze Illyasevits: "... a módszer, [...] melyet az angol jogtörténeti felfogás nagy mesterei vezettek be a társadalmi tudományokba, [...] nem czélját tévesztett, nem chimerikus, hanem ujabb fejlődése a tudománynak, melynek tévedései, botlásai lehetnek s vannak is, de a mely alapfelfogásában életre való s a melynek van jövője."[49] Illyasevits álláspontja tehát egyértelműen az uralkodó paradigma elfogadása. Úgy tűnik, hogy a későbbiekben ez az álláspont "kanonizálódott" a magyar jogi gondolkodásban, erről tanúskodik Illyasevitsnek az összehasonlító jogtudományról írt szócikke, amely a XIX-XX. század fordulójának legjelentősebb, magyar jogtudományi kézikönyvében jelent meg.[50]
Reiner és Illyasevits vitája az összehasonlító módszerről és annak elméleti kérdéseiről komoly tudományos igénnyel fejteget olyan összefüggéseket, amelyek az összehasonlító jogi gondolkodás kezdeti - historical
- 156/157 -
and comparative jurisprudence - paradigmájának fókuszában állnak. Érveik a jogtörténet és jogösszehasonlítás összekapcsolódása által kínált elméleti problémák körül forognak, és e paradigma belső fejlesztésére tesznek kísérletet a felmerülő problémák tisztázásán keresztül. E tisztázás eredménye a Jogi Lexikon szócikke, ami világosan rögzíti a korszakban meghatározó összehasonlító jogi paradigma elméleti kereteit.[51]
Az előző vázlat a jogösszehasonlítás elméletének megjelenését és elterjedését vizsgálta a magyar jogi gondolkodásban. A XIX. század utolsó évtizedeire a jogösszehasonlítás elfogadottá vált a jogtörténet-tudomány keretei között, ezt a két fiatal jogtörténész vitája mellett Timon Ákos híres munkája[52] is bizonyítja. Ez az általános elfogadottság pedig az összehasonlító jogi gondolkodás európai fejlődésével való összhangot jelzi. Az újabb vázlat legfontosabb kérdése az, hogy az 1900-as kongresszuson kimunkált új paradigma - amely a gyakorlati orientációjú jogösszehasonlítást helyezte a középpontba az elméleti, társadalomtudományi természetű jogösszehasonlítás helyett - hogyan jelent meg a magyar jogi gondolkodásban. Vajon mennyire harmonikusan követte a jogösszehasonlítás elméletében a XX. század elején bekövetkező változást a magyar jogi gondolkodás? Fennmaradt-e az összehasonlító jogi kérdések iránti érzékenység, amely az előző korszakot is jellemezte?
Eltekintve attól, hogy 1900-ban megjelent az első intézményi szintű összehasonlító jogi értekezés,[53] ami egy magánjogi kérdéssel, a házassági vagyonjoggal foglalkozott, az új paradigma első magyarországi felvillanása egy évtizeddel későbbre datálható, és Szászy-Schwarz Gusztáv magánjog-elméleti munkájához kapcsolható.[54] Az, hogy a szerző a magánjog fejlő-
- 157/158 -
dését meghatározó új elméleti irányzatok között helyezi el a jogösszehasonlítás problematikáját, és így szakít az uralkodó jogtörténeti megközelítéssel, már önmagában is a paradigmaváltásra utal. Szászy-Schwarz meglátásai szerint a jogösszehasonlítás egyike azoknak az új törekvéseknek, a gyakorlati és az "exakt" felfogás mellett, amelyek a magánjog fejlődésének legutóbbi évtizedeit meghatározták, és így az egész magánjogra komoly hatást gyakoroltak.
A szerző igen impresszív tudománytörténeti összefüggések között bontja ki és vázolja a jogösszehasonlítás jelentőségét. Abból indul ki, hogy minden tudomány célja a megismerés egysége, tehát a tudományoknak általánosságban is egységes szemléletre kell törekedniük a partikularitás helyett.[55] Ez a felismerése határozza meg a jogtudományok történeti fejlődéséről vallott nézeteit is, ugyanis úgy vélekedett, hogy a középkor még egységes jogtudományát a különféle nemzeti jogok kialakulása és a jogterületek fokozatos specializációja atomizálta és így egymástól elkülönülő, partikuláris jogterületekre bontotta fel.[56] Ezért fokozatosan, a XIX. század elejére eltűnt az egyetemesség iránti igény a jogászi gondolkodásból, ami oda vezetett, hogy a jogtudósok "átfoglaló tudósok helyett a tudomány egy-egy zugában kuporodó mesteremberekké" váltak.[57] Ezt a véleménye szerint egyértelműen kedvezőtlen tendenciát törte meg a XIX. század utolsó három évtizedében kialakuló új irányzat, ami a jogtudományi egyetemesség igényét fogalmazta meg. A nemzeti jogrendszerek kialakulásával és a különálló jogterületek rohamos fejlődésével kezdődő szakterületekre töredezés és atomizáció évszázadai után újra megjelent az integráció eszméje az összehasonlító jogtudomány és az általános jogtan formájában az európai jogi gondolkodásban Szászy-Schwarz szerint.[58]
Tudományelméleti szempontból igen érdekesek Szászy-Schwarz következései, e két terület - összehasonlító jogtudomány és általános jogtan - viszonyáról. Határozottan kiáll amellett, hogy az összehasonlító jogtudomány és az általános jogtan nem két különálló tudomány - az egyetemesség jegyében - hanem a joganyag "szemlélésének" új módszere, amely az összehasonlítás alapján annak egységesítésre törekszik.[59] Ez a megjegyzés egyértelműen az új, Lambert által meghatározott összehasonlító jogi gondolkodásmód elfogadását jelezi. Úgy véli, hogy e két területet a jogössze-
- 158/159 -
hasonlítás absztrakt célja, a jogáltalánosítás köti össze, ami a legújabb jogtudomány egyik legjelentősebb célkitűzése. A két terület alapvetően látásmódjában különbözik, mivel az összehasonlító jogtudomány, ami az extenzív összehasonlításon alapul, különféle jogrendszereket hasonlít össze, így kiterjeszti a jogtudomány látókörét, az általános jogtan ezzel ellentétben intenzív összehasonlítás segítségével a jogrendszer egyes jogágait vizsgálja, és ezzel "befelé irányítja" a jogtudomány figyelmét.[60] Szászy-Schwarz így e két tudományterület közös vonásait hangsúlyozza, amit az összehasonlításban, a közös pontok és a különbségek felismerésében vél megtalálni.[61] Végső soron pedig ez a kifelé és befelé is irányuló összehasonlítás magát a jogeszmét hivatott felismerni, és ezért a jogáltalánosítás minden tudományok koronája Szászy-Schwarz szerint.[62] Nem nehéz Szászy-Schwarz e gondolatában a Saleilles által kialakított droit idéal relatif fogalmának hatását felismerni.[63] Szászy-Schwarz a jogösszehasonlítást már az új paradigma által kínált elméleti keret előfeltevéseivel összhangban mutatta be, és egyben integrálta a magánjog-tudomány legújabbkori fejlődéséről alkotott nagyszabású elméletébe.
Áttekintve az előzőekben vizsgált szerzők műveit és munkásságát egy alapjaiban organikus - tehát a tudományfejlődés szempontjából külső és alapvetően véletlenszerűnek tekinthető tényezők által nem befolyásolt - és így a külföldi tendenciákkal összhangban álló fejlődés képe bontakozik ki. Több-kevesebb késéssel a magyar jogtudomány képviselői minden esetben reagáltak a jogösszehasonlítással kapcsolatos külföldi fejleményekre, gyakran integrálva azokat saját, egyedi problémafelvetéseik keretébe. E megközelítésnek szép példája Wenzel, illetve Szászy-Schwarz munkája, amelyekben szerzőik önálló kutatásaik - a több ‘történeti' elemet tartalmazó általános magyar magánjog fejlesztésének lehetőségei, ill. a magánjog-tudomány legújabb fejleményeinek vizsgálata - keretében az éppen uralkodó összehasonlító jogi paradigma eredményeit is megismertették a szélesebb közönséggel. Ez az előbbiekben organikusként, tehát erőszako-
- 159/160 -
san nem befolyásoltként jellemzett fejlődés az első világháború után azonban megszakadt és a két világháborút követő időszakban sem tudott visszatérni erre a pályára. Az alapvetően politikai, történelmi és társadalmi természetű okok elemzése túlzottan messze vezetne a tanulmány témájától, itt csak annyit lehet jelezni, hogy az első világháború lezárását követő, sok szempontból bizonytalan politikai-társadalmi helyzet döntő befolyást gyakorolt a magyar jogtudomány elitjének további sorsára. A trianoni békeszerződés és azt megelőző illetve követő események a magyar jogtudomány több vezető személyiségének sorsát mélyen befolyásolták és így a további fejlődés lehetőségeit is meghatározta. Csak a példa kedvéért elég itt Somló Bódog és Szászy-Schwarz Gusztáv halálát, valamint Vámbéry Rusztem, a kiváló büntetőjogász politikai okok miatt történő visszavonulását említeni. Úgy tűnik, hogy ez az időszak olyan mélyen megrázta a magyar közvéleményt és a vezető jogtudósi köröket, hogy nem tette lehetővé a korábbi, egészen az első világháborúig tartó organikus fejlődés további harmonikus kibontakozását.
Az első világháborút lezáró békeszerződés hatásai tehát negatívan végig hullámoztak a korszak szakmai elitjén, gyakran kedvezőtlen hatásokat kiváltva, de egyben - paradox módon - a magyarországi jogösszehasonlítás valódi "felvirágzásához" is vezettek. A jogászság hamar ráébredt arra, hogy tudományos szempontból is vizsgálni kell az elszakított területeken a magyar jog, legfőképpen a magyar magánjog, mivel ez élhette túl leginkább az imperium-váltás időszakát, további sorsát, fejlődését. E kutatásokhoz a politikai légkör is kedvezőnek bizonyult, hiszen a revíziót legjelentősebb céljának tekintő magyar külpolitikának komoly szakmai érdeke lehetett az elcsatolt területekkel fennálló jogközösség megismerése. Az nyilvánvaló volt, hogy e kutatások számára a megfelelő módszer a jogösszehasonlítás lehet, ezért az rövid időn belül a figyelem középpontjába került.
A Wenzel Gusztáv örökségét bátran vállaló[64] Ujlaki Miklós tekinthető e "sajátosan magyar" jogösszehasonlítás legjelentősebb képviselőjének, aki a két világháború között időszakban, közel egy évtizedes munkássága során, magas szintű tudományos igényességgel kutatta a magyar magánjog továbbélését a Kárpát-medencében. Ujlaki munkássága túlmutat a jogösszehasonlítással kapcsolatos eddig magyar kezdeményezéseken, ugyanis nem csak az ahhoz kapcsolódó elméleti kérdéseket vizsgálta, mint túlnyomórészt elődei, hanem bőséges "gyakorlati" jogösszehasonlítást is végzett.
- 160/161 -
Kutatásai során részletesen vizsgálta a magyar magánjog helyzetét a trianoni békeszerződés utáni Kárpát-medencében,[65] és eközben élénk figyelemmel kísérte a szomszédos államok jogfejlődését is.[66] Írásaira jellemző, hogy mindig eredeti jogforrások alapján dolgozza fel az adott állam jogának és a továbbélő magyar magánjognak a viszonyát, így tanulmányai és könyvei eligazítanak a szomszédos államok jogfejlődését a korszakban meghatározó problémák világában is. Könyveit a kortársak is figyelemmel kísérték, egy recenzense találóan jegyzi meg, hogy munkássága magára a jogösszehasonlításra is ráirányította a korszak jogi gondolkodásának figyelmét, és megállapításai ezért e kellően még el nem ismert tudományterület alapvetéseivé válhatnak a jövőben.[67]
Ujlaki tehát kilépve a magyar összehasonlító jogi gondolkodás eddigi keretei közül, amely az előkérdések tisztázására koncentrált, az összehasonlító jogi kutatás praktikus oldala felé fordult, és a magyar magánjog kárpát-medencei továbbélését vizsgálta. E kutatások során többször szembekerült a korszak összehasonlító jogi gondolkodását meghatározó jogegységesítés kérdésével, és elutasító álláspontját - ami nem állt összhangban a külföldön meghatározó, a jogegységesítés célját általános lelkesedéssel támogató komparatisták által megteremtett tudományos közhangulattal[68] - az elszakított területekkel még többé-kevésbé fennálló jogegység fenntartásának szükségességével indokolta.
A Kárpát-medencére kiterjedő és a harmincas évek elején meginduló összehasonlító jogi kutatások egyedi magyar motivációi mellett a korszak jogösszehasonlítását a külföld felől is érték komolyabb hatások. Janne Xavier a liégei egyetem professzora dél-kelet európai körutazása keretében kereste fel a Magyar Jogászegylet Gazdaságjogi Intézetét, ahol a jogösszehasonlítás fontosságáról és fő célkitűzéseiről tartott hosszabb előadást. A belga professzor önmagát Lambert és Lévy-Ullmann "visszhang-
- 161/162 -
jának" vallotta, tehát nem igazán saját nézeteinek kifejtésére, hanem az uralkodó felfogás részleteinek megismertetésére törekedett.[69] Expozéját két olyan motívumra építette fel, amelyek bizonyos szempontból összefüggnek egymással, de különböző célkitűzéseket tükröznek. Egyik kiindulási pontja az, hogy azokban a balkáni államokban, amelyek területe jelentősen gyarapodott az első világháborút lezáró békeszerződések következtében, a területi változások miatt nagymértékű jogegységesítésre van szükség.[70] E feladatra a nemzetközi magánjog nem lehet önmagában alkalmas, hanem jogösszehasonlítás útján történő jogharmonizáció és jogegységesítés szükséges. Itt nyilvánvalóan a francia-belga tudománypolitika önálló kezdeményezését láthatjuk, amelynek valószínűsíthető célja, hogy a jogösszehasonlításon keresztül a francia-belga befolyást erősítse a térségben. A második kiindulópontja az előadónak az összehasonlító jog és nemzetközi magánjog viszonyának átértékelése. Véleménye szerint a nemzetközi magánjog alkalmazási területét csökkenteni kell, mivel a jogszabályok összeütközésének bírói megoldásai nagyon gyakran bizonytalanok és sok esetben nem koherensek.[71] Ezt a bizonytalanságot, amelynek hátrányai nyilvánvalóak a korszak sok tekintetben integrált, európai gazdaságában a jogösszehasonlítás útján történő jogegységesítés mérsékelheti jelentősen. A jogösszehasonlítás ezek szerint nem más mint az "általános jogi higénia legmagasabbrendű eszköze".[72] Előadása végén Janne Xavier rendszeres tanárcserére tesz javaslatot a térség oktatói és a belga illetve francia egyetemek professzorai között. Az előzőekből kitűnik, hogy Janne Xavier előadása a korszak uralkodó összehasonlító jogi paradigmájának fő vonalait ismertette meg a magyar közönséggel, miközben burkoltan a dél-kelet európai térség francia-belga orientációját volt hivatott, tudománypolitikai eszközökkel erősíteni.
1936-ban, összhangban a kárpát-medencei összehasonlító jogi kutatások felívelésével, a nemzetközi vérkeringésbe történő újrabekapcsolódás igényével megalakult a Magyar Jogászegylet Összehasonlító Jogi Szakosztálya.[73] E szakosztály célja az összehasonlító jogtudomány elméleti és
- 162/163 -
gyakorlati művelése, - a külföldi törvényalkotás figyelemmel kísérése, és az elszakított területek jogfejlődésének vizsgálata, illetve a külföld tájékoztatása a magyar jogfejlődésről[74] - és a nemzetközi kezdeményezésekbe történő bekapcsolódás - részvétel az 1937-es hágai kongresszuson, és az Instituto Italiano degli Studii Legislativi kutatásaiba történő bekapcsolódás[75] - volt. A Szakosztály megalakulása kiemelkedő fontosságú a jogösszehasonlítás magyarországi történetében, mivel - Wenzel egyetemi előadásaitól eltekintve - ez az intézményesedés első pillanata. Az eddig meglehetősen amorf keretekkel rendelkező jogösszehasonlítás, amely leginkább a jogtörténészek és magánjogászok munkásságában játszott szerepet, ettől az évtől kezdve önálló intézményes kereteket kapott az Összehasonlító Jogi Szakosztály formájában. Sajnálatos, hogy a magyarországi és világpolitikai helyzet kedvezőtlen változásai miatt, illetve a második világháború kitörése következtében az eredményesen induló munka három éven belül megszakadt és már csak a második világháború után folytatódott.[76]
A magyarországi összehasonlító jogi gondolkodásnak a jogösszehasonlítás gyakorlati és magánjog orientált paradigmájával kölcsönhatásban álló második szakászának, Ujlaki mellett, legjelentősebb képviselője Szászy István, az ún. "Szladits iskola" egyik meghatározó személyisége. Személyes sorsa sajátosan mutatja azt, hogy a korszak viharos történelme milyen mértékben volt képes egy egyébként minden tekintetben kimagasló képességekkel és tudással rendelkező egyetemi professzor pályafutását befolyásolni. A budapesti egyetemen létesített összehasonlító jogi tanszék tanárává 1945 őszén nevezte ki a kormány, valamint a rövidesen újjáalakuló Magyar Jogászegylet Összehasonlító Jogi Szakosztályának elnökévé választotta az egyesület közgyűlése. Bíztatóan alakuló pályáját 51 éves korában, a teljes körű kommunista hatalomátvételt követő évben, 1950-ben bekövetkező kényszernyugdíjazása törte meg.
- 163/164 -
Az 1947-ben megjelent magánjogi tankönyvében Szászy a megelőző években Budapesten és Kolozsváron tartott magánjogi előadásait foglalta egységes szerkezetbe és emelte tankönyvi nívóra.[77] Minden bizonnyal ez a kötet a korszak magyar összehasonlító jogi irodalmának egyik legjelentősebb munkája, mivel szerzője egyes részproblémák exponálása helyett - módszerelmélet, oktatás stb. - az egyik legfontosabb jogterület, a magánjog, összehasonlító szemléletű kibontására törekedett. Szászy célja az összehasonlító módszer alkalmazásával kettős; egyrészt a magánjog hagyományos tudományos szerkezetének a megújítása, és így új tárgyalási szempontok beemelése és integrálása a római remekjogászok által kialakított és megmerevedett magánjog-tudomány belső struktúrájába, másrészt pedig kifejezett célkitűzésének tekintette az alapvetően német és osztrák orientációjú magyar magánjog bemutatásánál a további külföldi - angolszász, latin, orosz és muzulmán - jogirodalmi eredmények beépítését a tananyagba.[78] Az első tudományelméleti elképzelés könnyen párhuzamba állítható a korszak összehasonlító jogtudományának általános céljaival, míg a második, inkább tudománypolitikai természetű célkitűzés a magyar magánjog-tudomány hagyományos, német orientációját kísérelte meg kiegyensúlyozni.
Szászy tankönyvében önálló fejezetet szentelt a jogösszehasonlítás kérdéseinek, írása komplex módon, több megközelítésmódot egyesítve - tudománytörténet, -elmélet és analitikai igény - mutatja be a jogösszehasonlítást.[79] Kiindulópontja szerint a jogösszehasonlítás "nem önálló tudomány, hanem csak módszer; új módszere a jogtudományi kutatásnak."[80] Azért nem tekinthető tudománynak mert nem célja, hogy szabatos fogalmi struktúrát hozzon létre, és így szilárdan megalapozott, objektív igényű tudományt teremtsen, hanem csak különféle jogrendszerek közötti különbség és hasonlóság kimutatására törekszik.[81] Így Szászy szerint "a jogösszehasonlítás különböző jogrendszerek egy és ugyanazon jogi kérdést szabályozó jogszabályainak összehasonlítása."[82] Ez a felfogás egyértelműen a lamberti paradigma hatását tükrözi, azonban bizonyos szempontból
- 164/165 -
már megelőlegezi a Konrad Zweigert nevéhez kapcsolódó funkcionalista megközelítés egyes elemeit. A jogösszehasonlításnak több megközelítése lehetséges, ezeket Szászy kellő alapossággal ismerteti.[83] Legérdekesebb ezek közül saját koncepciója, amelyre nagy hatást gyakorolt Moór Gyula jogfilozófiai elmélete. Moórnak a jogi szaktudományokról alkotott elképzeléséből kiindulva[84] Szászy a jogösszehasonlításnak négy nagy területét különbözteti meg; (1) az összehasonlító tételes jogtudományt, (2) az összehasonlító jogtörténelmet, (3) az összehasonlító jogszociológiát és végül (4) az összehasonlító jogpolitikát.[85] E belső tagolás legérdekesebb és egyben paradoxisztikus jellemzője, hogy szilárd elméleti alapokat kínál - implicit módon, a szerző kifejezett szándékai ellenére - egy önálló összehasonlító jogtudomány megteremtéséhez, így a szerző felfogásán való túllépés lehetőségét rejti önmagában. Éppen ezért is sajnálatos, hogy a politikai környezet változásai miatt Szászynak nem volt lehetősége önálló összehasonlító jogi munkássága folytatására, aminek talán megkoronázása lehetett volna egy, az előbb ismertetett tagolás alapján felépülő összehasonlító jogtudományi monográfia.
Szászy kényszernyugdíjazásával lezárul a magyar jogösszehasonlítás történetének második szakasza. A 60-as években Magyarországon fokozatosan újjáéledő, Szabó Imre nevéhez kapcsolódó jogösszehasonlítás sem módszertana és elméleti háttere,[86] sem pedig a jogösszehasonlítás elméletének általános hangsúlyeltolódása miatt nem tekinthető a Szászy által lerakott alapok továbbfejlesztésének, hanem sokkal inkább egy újabb fejezet kezdetét jelenti. Ezért nem tűnik túlzónak az a megállapítás, hogy Szászy 1950-ig tartó munkásságával lezárul a magyar jogösszehasonlítás első, "klasszikus" szakasza, amely organikusan és folyamatosan fejlődött a külföldi eredményekkel kölcsönhatásban. Az ezután következő időszakot, amely a jogösszehasonlítás nem várt, nemzetközileg is számottevő előre-
- 165/166 -
törését hozta a magyar akadémiai életben, csak rendkívül áttételesen[87] lehet e virágzó "klasszikus" szakasz szellemi örökösének tekinteni. A Szabó által kezdeményezett összehasonlító jogi kutatások pedig már egy új felfogás megjelenését és térhódítását jelzik...
A vázlatok elkészítése nem csak a fontosabb motívumok szempontjából jelentős, hanem e vázlatok segíthetnek egyes, a teljes összképre vonatkozó megállapítások megfogalmazásában is. Az írás lezárásaként a vázlatfestő ilyen megállapítások megfogalmazására tesz kísérletet.
A két - előzőekben elkészített, és hasonló részletességű - vázlat világosan jelzi, hogy a jogösszehasonlításnak jelentős hagyományai vannak Magyarországon. Ezt az állítást természetesen a jogtudomány általános közegével és nemzetközi tapasztalatokkal összhangban kell értelmezni. Nem beszélhetünk, ez magától értetődő, könyvtárnyi összehasonlító jogi irodalomról, mint például a vizsgált korszak magánjogi irodalmának tekintetében, és az is természetes, hogy a folyóiratok sem hemzsegtek az összehasonlító jog témájú publikációktól. A XIX. század második felétől kezdve a jogösszehasonlítás Angliában, Franciaországban és Németországban is önálló látásmódjának elismertetésért küzdött, és ezekben az országokban sem könnyen tudta elfogadtatni ‘forradalmi' nézőpontját.[88] Ezzel összevetve már nem is tűnnek annyira súlytalannak az előbbiekben bemutatott publikációk, különös tekintettel, ha figyelembe vesszük a magyar jogi gondolkodásra e korszakban igen jellemző konzervatív, kevéssé nyitott szemléletet. Meg lehet állapítani tehát, hogy - az előbbi vázlatok tanulságaként - a magyar jogösszehasonlítás olyan hagyományokkal ren-
- 166/167 -
delkezik, amelyek büszkén vállalható előzmények minden jelenkori kutató számára, annak ellenére, hogy alapvetően a napjainkban uralkodó felfogásától eltérő szemléletet tükröznek.
A két vázlat arra is rámutatott, hogy jelentős további kutatásokra van szükség a magyar jogösszehasonlítás teljes történetének feltérképezéséhez. Egy többé-kevésbé teljes összkép megfestéséhez, még mindenképpen részletesen fel kell tárni a jogösszehasonlításnak az egyetemi oktatásban játszott szerepét, kezdve Wenzel 1850-es előadásaitól napjainkig. A Magyar Jogászegylet Összehasonlító Jogi Szakosztályának történetét is érdemes kutatni, mivel a jogösszehasonlítás első magyarországi intézményeként kiemelt szerepet kaphat a tudománytörténeti rekonstrukcióban. E fontos témák mellett, egy újabb tabló erejéig pedig vizsgálni kell a kortárs kutatásokat is, hiszen e kutatások és eredmények összessége jelenti a jelenkori magyar jogösszehasonlítást. Ennek keretében vizsgálni kell a szocialista korszak meghatározó személyiségeinek: Szabó Imrének, Eörsi Gyulának és Réczei Lászlónak a munkásságát, valamint ki kell térni az őket követő generáció kutatásaira is. Ez a generáció Hamza Gábor, Harmathy Attila, Mádl Ferenc, Péteri Zoltán, Sajó András, Varga Csaba és Vékás Lajos nevével fémjelezhető. Az előbbiekben említett szerzők kutatásai a jogösszehasonlítás széles spektrumát fogják át, mivel felölelik az elméleti igényű vizsgálódásoktól kezdve a történeti szemléletű komparatisztikán keresztül a nemzetközi magán- és gazdasági jogi kutatásokat és így a magyar jogösszehasonlítás jelenkori tablóján a különféle kutatási irányok majdnem minden árnyalata megjelenik.
Bár ennek az írásnak nem kifejezett célja, a vázlatok alapján még meg lehet fogalmazni egyes tudományelméleti következtetéseket is. Áttekintve a magyar jogösszehasonlítás ezen évszázadát szemmel látható bizonyos aránytalanság. A magyar szerzők, különösen azok, akik az első paradigma előfeltevései alapján dolgoztak, leginkább olyan részproblémákkal foglalkoztak, amelyek a jogösszehasonlítás tudományos előkérdéseinek tekinthetők. Magyarországon nem született olyan átfogó történeti-összehasonlító elmélet, mint, amilyen például például Maine jogfejlődésről alkotott elmélete volt. Szűcs, Wenzel, Rainer és Illyasevits, valamint a második paradigma képviselője Szászy-Schwarz is a jogösszehasonlítás elméleti megalapozására törekedett, gyakorlati összehasonlító munkát nem, vagy csak igen áttételesen és csekély mértékben végezett. Paradox módon a trianoni megrázkódtatás változtatott ezen a helyzetem, mivel életre hívta az Ujlaki Miklós nevéhez kapcsolódó és az egész Kárpát-medencére kiterjedő összehasonlító jogi kutatásokat. Ezek a kutatások csak kis mértékben
- 167/168 -
foglalkoztak elméleti problémákkal, a magyar magánjog és szomszédos államok jogának különbözőségét és hasonlóságait vizsgálták, és kísérelték meg magyarázni, legnagyobb részt jogi - jogegységesítési igény - néhány esetben pedig szociológiai természetű - például az egyházi házasság "felbontásának" egyedi, csak Burgenlandra jellemző szokásai - indokokkal. Ez pedig azt sejteti, hogy a meglehetősen jelentős erőforrásokat igénylő, nem kizárólagosan a jogösszehasonlítás elméletéhez kapcsolódó kutatások megkezdésében és művelésében jelentős szerepet játszhatnak, egyes jogon kívüli, nem tudományos érdekek is. A magyar példa megerősíti azokat a szerzőket, akik a jogösszehasonlítás kialakulását és fejlődését egyes nemzetek specifikus érdekeivel - gyarmatosítás, a világkereskedelem robbanásszerű fejlődése - is összekötik. Az elmúlt száz év jogösszehasonlításának áttekintése annak felismerésében is segíthet, hogy egyes esetekben tudományon kívüli tényezők is komolyan befolyásolhatják egy igen specializált tudományterület fejlődését, és így kitéríthetik a ‘normálisnak'[89] tekinthető fejlődési ívéről. Szászy munkásságának példája jelzi, hogy egyes esetekben a politika szférája szinte teljesen átveheti az irányítást az alapvetően semleges tudomány felett. Ez a példa így a politikai és a tudomány viszonyának árnyalt megközelítésre inti a kutatókat.
Örökzöld téma, még napjainkban is, hogy vajon a jogösszehasonlítás önálló tudomány-e. Egyes szerzők, meghatározott tudományfilozófiai előfeltevések mellett igenlően vagy nemlegesen érvelnek e kérdés tekintetében. Érveik, saját rendszereiken belül minden esetben megalapozottnak és koherensnek tűnnek, így köztük igazságot tenni igen nehéz, hacsaknem lehetetlen. Az előző vázlatok e tudományelméleti kérdés tekintetében meglepő választ sugallnak. Úgy tűnik, a magyar tapasztalatok erre mutatnak, nem érdemes ezt a kérdést különösebben komolyan vizsgálni, mivel a jogösszehasonlítás lényege nem különféle tudományfilozófiai konstrukciókkal való összhangjában vagy disszonanciájában rejlik. Azt is ki lehet jelenteni, hogy igazából mindegy az, hogy minek tartják a jogösszehasonlítást, módszernek vagy tudománynak - érdemes Wenzel és Szászy példájára visszagondolni - a lényeges kérdés sokkal inkább az, hogy művelik-e. Abban az esetben, ha valaki vállalja, hogy jogösszehasonlítással foglalkozik, és az adott paradigma keretein belül értékelhető elméleti
- 168/169 -
kontribúciókat fogalmaz meg, akkor majdnem lényegtelen, hogy ezt a tudománynak, segédtudománynak vagy módszernek tartják-e a kortársak vagy a későbbiekben az utókor. Ez maga a jogösszehasonlítás, aminek nem konstitutív eleme, hogy milyen tudományfilozófiai alapállásból ítélik meg elméleti alapvetéseit a későbbi korok szakemberei. Úgy is meg lehet ezt az állítást fogalmazni, hogy jogösszehasonlítás, minden tudományelmélet és -kritika ellenére is létezni fog addig, amíg a különféle, a nemzetitől eltérő jogrendszerek megismerését igénylik a jogászok, mint ahogy a festészet is létezik, teljesen függetlenül a művészettörténészek és a kritikusok legkülönfélébb véleményeitől, amíg a szépet igényli a közönség.■
- 169 -
JEGYZETEK
[1] Szabó I.: Az összehasonlító jog Magyarországon. In: Szabó I.: Szocialista jogelmélet. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1967. 196-218.
[2] Szovjet mintára ebben a korszakban az elméleti jogi tudományokat állam- és jogelmélet (esetleg bölcselet) megnevezéssel foglalták egy csoportba, és ez a felfogás tükröződik Szabó előbbiekben említett könyvének címében is.
[3] Vö. Lambert, É.: Conception générale et définition de la science du droit comparé, sa méthod, son histoire; le droit comparé et l'enseignement du droit. In: Rechtsvergleichung (hrsg.: von Zweigert, K.-Hans-Jürgen Puttfarken, H.-J.). Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1978. 31. és köv.
[4] Szabó: i. m. 197-200.
[5] Péteri Z.: Paradigmaváltás a jogösszehasonlításban?. In: Placet experiri - Ünnepi tanulmányok Bánrévy Gábor 75. születésnapjára (szerk.: Raffai K.). Budapest, 2004. 228-238.
[6] Uo. 229.
[7] Uo. 230 és köv.
[8] Uo. 232.
[9] Uo. 234.
[10] Uo. 236.
[11] Uo.
[12] Uo. 230.
[13] E területtel kapcsolatos kísérletekről ld. részl. Összehasonlító jogi kultúrák?. In: Varga Cs.: Jogfilozófia az ezredfordulón. Minták, kényszerek - múltban, jelenben. Szent István Társulat, Budapest, 2004. 28-46.
[14] Ilyen önkényes megközelítésre több példa is akad a jogösszehasonlítás tudománytörténetében. Elég csak az előbbiekben már említett Szabó Imrére és tanulmányára, vagy a modern összehasonlító jog "atyjának" Lambertnek a tevékenységére utalni. Szabó egyértelműen a marxista szemlélete alapján dolgozza fel a magyar jogösszehasonlítás előtörténetét, Lambert referátumában pedig érezhetően eltúlozza a francia kezdeményezések jelentőségét a német és angol iskola eredményeivel összehasonlítva.
[15] Szűcs I.: A' tételes jog philosohiájának történeti fejlődéséről, 's korunkban a' polgárzat javára kivívott haladásáról. Magyar Academiai Értesítő, 1847/július. 175-186.
[16] Uo. 178.
[17] Uo. 184.
[18] Uo. 185.
[19] Gans-ról és kortársairól ill. az elméleti megalapozás kérdéseiről ld. Hamza G.: Az összehasonlító jogtörténet és a római jog kapcsolatának kérdései. Állam- és Jogtudomány, 1981/4. 695-697.
[20] Szűcs: i. m. 186.
[21] Wenzel G.: Az összehasonlító jogtudományról. Magyar Academiai Értesítő, 1850/november. 292-296.
[22] Uo. 293.
[23] Uo. 295.
[24] Uo.
[25] Uo.
[26] Uo. 295. és köv.
[27] Uo. 296.
[28] Vö. uo.
[29] Wenzel G.: Az összehasonlító jogtudomány és a magyar magánjog. Budapest, 1876. 4.
[30] Uo. 22.
[31] Vö. Wenzel: Az összehasonlító jogtudományról. i. m. 296.
[32] "...abstract képzelmek még annyira igéző subjectiv velleitásai közt el nem téved." Wenzel: Az összehasonlító jogtudomány... i. m. 24.
[33] A szerző a kövekezőképpen ír erről a kérdésről a jogtudomány nézőpontjából: "...[az összehasonlító módszer] jogunk jelenét tekintve az a legjobb tájékoztatást nyújtja, jogunk jövőjére nézve pedig sokkal biztosabb kalauzunk, mint a legelmésebb abstractio vagy a leggeniálisabb opportunitási conceptio." Wenzel: Az összehasonlító jogtudomány... i. m. 39.
[34] Uo. 23 és köv.
[35] Uo. 27.
[36] Uo. 30.
[37] Vö. többek között uo. 5., 27. és 28.
[38] Wenzel G.: Zlinszky Imre, A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés. Jogtudományi Közlöny, 1877. 177.
[39] 1875-ben megjelent Maine fő műve Pulszky Ágost fordításában és kommentárjaival ellátva ld. Sir Maine S. H.: A jog őskora. Budapest, 1875., ill. pl. a következő tudósítást, Doleschall A.: Nemzetközi egylet az összehasonlító jogtudomány művelésére. Jogtudományi Közlöny, 1894/33. sz. 257. és köv.
[40] Reiner J.: A jogtörténelem és kutatási módszerei. Jogtudományi Közlöny, 1894/47-50. sz. 369. és köv., 381-383., 385. és köv., ill. 395. és köv.
[41] Reiner: i. m. 395.
[42] Uo.
[43] Uo.
[44] Illyasevits J.: Ethnologikus comparatív módszer és jogtörténet. Jogtudományi Közlöny, 1895/2-4. szám, 11, 21, 27-29.
[45] A részletes beszámolót ld. Illyasevits J.: Jogtörténeti irányok. Jogtudományi Közlöny, 1896/35-37. sz., 273 és köv., 282 és köv., 290 és köv. ill. Gierke szemináriumának bemutatását Illyasevits J.: Jogtörténeti seminarium. Iogtudományi Közlöny, 1896/19. sz., érdemes megjegyezni, hogy ‘összehasonlító törvényhozási' kurzusokat 1839 óta tartottak a Collège de France-ban, így ez az intézmény mindenképpen a jogösszehasonlítás egyik, ha nem a legfontosabb, "bástyájának" számított Franciaországban, vö. David, R.: Le droit comparé enseignement de culture général. In: Rechtsvergleichung (hrsg. von Zweigert, K. und Puttfarken, H.-J.). Darmstadt, 1978. 205-210.
[46] Illyasevits: Ethnologikus comparatív módszer és jogtörténet. i. m. 21.
[47] Uo.
[48] Uo. 27 és köv.
[49] Uo. 29.
[50] Illyasevits J.: Összehasonlító jogtudomány. Magyar Jogi Lexikon, V. kötet. Budapest, 1904. 804. és köv.
[51] Vö. még Finkey F.: A tételes jog alapelvei és vezéreszméi. I. Budapest, 1908. kül. 238.
[52] Vö. Timon Á.: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére. 5. bővített kiadás. Budapest, 1917. iv., ill. Bevezetés 1-7., vagy ld. a következő ismertetést Meszlényi A.: Kohler J.: Jogállam, 1913. 53-59.
[53] Kolozsváry B.: A szerzeményi közösség a házassági vagyonjogok rendszerében - Tanulmány az összehasonlító jog köréből, különös tekintettel hazai jogunkra. Budapest, 1900.
[54] Szászy-Schwarz G.: Új irányok a magánjogban. Budapest, 1911. 245-262.
[55] Uo. 245.
[56] Uo. 246. és köv.
[57] Uo. 248.
[58] Uo.
[59] Uo.
[60] Uo. 255. A Szászy-Schwarz Gusztáv által kialakított általános jogtan és az összehasonlító jogtudomány megkülönböztetést építi be elméletébe Moór Gyula is. Ld. Moór Gy.: Jogfilozófia. Budapest, 1994. 74.
[61] Uo.
[62] Szászy-Schwarz: i. m. 256.
[63] Vö. Gutteridge, H. C.: Comparative Law. Cambridge, 1949. 5.
[64] Vö. Ujlaki M.: Wenzel Gusztáv. In: Jogi Professzorok Emlékezete. Budapest, 1935. 75.
[65] Ujlaki M.: A magyar magánjog módosulásai Csehszlovákiában. Budapest, 1931.; Ujlaki M.: A magyar jog sorsa az Ausztriához és Lengyelországhoz csatolt területeken. Budapest, 1932.; Ujlaki M.: A magyar magánjog módosulásai Romániában. Budapest, 1934.; Ujlaki M.: A magyar jog sorsa a Jugoszláviához csatolt területken. Budapest, 1934.; összefoglalóan ld. Ujlaki M.: Az utódállamok jogegységesítő törekvései és a magyar magánjog. Szeged, 1936. ill. Ujlaki M.: A magyar Szent Koronához visszatért területek magánjoga. Budapest, 1939.
[66] Ujlaki M.: A csehszlovák Ptk. legújabb javaslata. Budapest, 1937.
[67] Fürst L: Újlaki M.: A magyar magánjog módosulásai Romániában. Jogállam, 1934. 389.
[68] Lambert egyenesen a jogegységesítést és a "közös törvényhozói jog" kialakítását teszi a jogösszehasonlítás fő céljává, és e felfogást kortársai is osztották. Vö. Lambert: i. m.
[69] Xavier, J.: Az összehasonlító jog (droit comparé) oktatásáról. In: Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1934/április. 176.
[70] Uo.
[71] Uo. 177.
[72] Uo. 178.
[73] Mendelényi L.: Az összehasonlító jogtudományról. Jogállam, 1936. 49-56. ill. Szladits K.: A Magyar Jogászegylet összehasonlító jogi szakosztályának megalakulása. In: Magyar Jogászegyleti Értekezések és Egyéb Tanulmányok, 1936/1-2. sz. 212-214.
[74] Szladits: i. m. 213.
[75] Uo.
[76] E korszak irodalmából ld. még: Rónay N.: Az összehasonlító jogtudomány fontossága és a skandináv példa. Magyar Jogi Szemle, 1939/február. 66-71. ill. más jogterületeken is megkezdődtek az összehasonlító kutatások, ld. pl. Angyal P.-Rácz Gy.: Az olasz büntetőtörvénykönyv. Budapest, 1937.; Angyal P.-Jenics Á.: A lengyel büntetőtörvénykönyv. Budapest, 1940. és az e kötetekben elhelyezett tanulmányokat.
[77] Szászy I.: A magyar magánjog általános része. Budapest, 1947. Szászy további összehasonlító szemléletű munkái: Szászy, É.: Droit international privé comparé. Paris, 1940. (Lambert előszavával) ill. Szászy I.: A kötelmi jog általános tanai. Budapest, 1943.
[78] Vö.: Szászy: op. cit. előszó.
[79] Uo. 77-82.
[80] Uo. 77.
[81] Uo.
[82] Uo. 78.
[83] Ld. uo. 78 és köv.
[84] Ld. részl. Moór: i. m. 8-10.
[85] Szászy: i. m. 79.
[86] "[...] határozott szakítási törekvés érvényesült az összehasonlító jog bármiféle polgári koncepciójával szemben; [...] Szabó: i. m. 215., ill. "Ha azokkal a régebbi jogelméleti irányokkal nem, amelyek támogatták vagy akár csak megtűrték a jogösszehasonlítást, ma már nem is vállalunk közösséget, az összehasonlító jog elméleti megalapozásának és az összehasonlító jogi módszer elméleti alapon történő alkalmazásának igénye megőrződik a magyar szocialista jogtudományban is." Szabó: uo. 218.
[87] Ld. Szászy személyét és kései munkáit, amelyek a nemzetközi munkajog tanulmányozása és a szocialista jog bemutatása során ötvözik az összehasonlító jogi szemléletet a nemzetközi magánjog egyes kérdéseivel. Ld. többek között: Szászy, I.: Private International Law. In: Socialist Countries. In Recueil des Cours de l'Academie de droit international de la Haye, Vol. I., 1964. 163-299.; Szászy, I.: The Duty to Conclude a Contract in East European Law. The International and Comparative Law Quaterly, 1964. 1470-1483. ill. Szászy I: Nemzetközi Munkajog. Budapest, 1969.
[88] Sir Henry Maine-t 1869-ben, 8 évvel fő műve megírása után nevezték ki professzornak Oxfordban, Joseph Kohler 1888-as berlini professzor kinevezése után szabadalmi jogot, magánjogot és polgári perjogot oktatott, jelentékeny összehasonlító jogi munkásságát mindvégig a Zeitschrift für vergleichenede Rechtswissenschaft égisze alatt végezte.
[89] Természetesen az, hogy mi tekinthető normálisnak csak viszonyítás kérdése. Jelen esetben a szerencsésebb Nyugat-Európa tudományos fejlődésére gondolok, amit nem befolyásolt sosem olyan nyíltan a politika, mint Magyarországon a szocializmus első évtizedeiben.
Lábjegyzetek:
[1] Fekete Balázs, Egyetemi tanársegéd, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, E-mail: fbazsa@jak.ppke.hu
Visszaugrás
