2020 novemberében, a 23/1990-es AB-határozat harmincadik évfordulójának emlékére szervezett kerekasztal-beszélgetésen az Alkotmánybíróság korábbi elnökeivel áttekintettük azokat a kihívásokat, amelyekkel az Alkotmánybíróságnak az elmúlt évtizedekben szembe kellett néznie. Olyan megoldandó problémák voltak ezek, amelyekre - pontosabban az azokra adott válaszokra - ma már mint vívmányokra tekintünk. Nem csak a halálbüntetés alkotmányellenessé nyilvánításáról van szó, hiszen idesorolhatjuk a szükségesség-arányosság tesztjét, az emberi méltóságról[2] kialakított alkotmánybírósági álláspontot, és még hosszasan folytathatnánk a sort azokról a jelentős eredményekről, amelyek mára meghatározzák Magyarország alkotmányjogi kultúráját.
Akkori kerekasztal-beszélgetésünkön a múlt nehézségeit és vívmányait követően a jövő kihívásait is számba vettük. Ezen jövőbeli problémák között az alkotmánybíróságok európai integrációban betöltött szerepét meghatározó jelentőségűnek ítéltük meg: az európai egységesülés folyamata meghatározza és formálja alkotmányos berendezkedéseinket, és természetesen vice versa, saját alkotmányos fejlődésünk is formálja az európai integráció menetét. Ezért a következő évtizedekben az uniós alkotmánybíróságok előtt álló egyik legnagyobb kihívás az, hogy felismerjék és érvényesítsék integrációs felelősségüket az európai egységesülés folyamatában.
A magyar Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényből[3] fakadó kötelezettsége a magyar alkotmányos berendezkedésnek, egyszersmind magának az integrációs folyamatnak a védelme. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság és az alkotmánybíráskodás nemcsak hazánkban bír a fentiek szerinti meghatározó szereppel. Európa-szerte a nemzeti és európai értékek védelmének zálogát jelentik az alkotmánybíróságok, illetve - jogi kultúrától függően - a legfelsőbb bírói fórumok. Rövid hozzászólásomban ezen alkotmányos feladat két aspektusáról kívánok szólni: az alkotmányos identitás[4] védelméről és az integrációért való felelősségről. Amellett a szakirodalomban újnak mondható tézis mellett fogok érvelni, hogy az identitásvédelem és az integrációs felelősség az alkotmányjogi dogmatikájában szorosan összetartozik.
Kezdjünk először az alkotmányos identitás kérdéskörével!
Felmerül a kérdés, vajon miért is olyan fontos az alkotmányos identitás az Európai Unióban? Miért hangsúlyozunk egy nehezen meghatározható fogalmat, amely sok esetben talán konkrétabb jogintézményekkel is helyettesíthető lenne? A kérdés megválaszolásához vissza kell térnünk az Európai Unió egyik lényegéhez, a sokféleséghez. Az Európai Unióban 28 sui generis jogrendszert[5] kell összeegyeztetnünk: a 27 tagállami jogrendszert és magát az Európai Unió által alkotott jogrendet. Tennünk kell mindezt az egység a sokféleségben elve alapján, amely nem is annyira elv, sokkal inkább érték. Hiszen az európai integráció fundamentumát, egyszersmind lényegét jelenti, hogy a tagállamok megőrzik szuverenitásukat és az abból fakadó egyediségüket, és ennek szem előtt tartásával vesznek részt a nagy egészben.[6]
Az alkotmányos identitás gyakorlatilag az egység a sokféleségben elvének alkotmányjogi megfelelője. Mindez pedig nem valamiféle önkényes döntésen alapul: azért alakult így, mert ez a fajta együttműködés felelt és felel meg legjobban az integrációt megvalósító tagállamok társadalmi és jogi berendezkedésének, alkotmányos kultúrájának.
Az Európai Unió alapító szerződéseiből kiolvasható, hogy a tagállamok a Szerződéseken keresztül intézményesen is védelemben kívánják részesíteni ezt a
- 34/35 -
sokféleséget. Elég csak az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésére[7] gondolni. Még akkor is így van ez, ha manapság próbálják ezt a sokféleséget elbagatellizálni és háttérbe szorítani. Aki az egységet hangsúlyozza a sokféleség nélkül, az nem egyensúlyra, sokkal inkább hegemóniára törekszik. Ez azonban távol áll az európai integráció természetétől, hiszen azt mindig is a kompromisszumok és az egyensúlyra törekvés jellemezte és vitte előbbre. Idézzük csak eszünkbe a Luxemburgi Kompromisszumot, amelynek értelmében Franciaország felhagyott az "üres székek politikájával", és hét hónap bojkott után visszatért a Tanácsba azzal a feltétellel, hogy amennyiben egy adott tagállamnak létfontosságú érdekei forognak kockán, továbbra is az egyhangúság elvét kelljen alkalmazni.
Az európai alkotmánybíróságok már egészen korán elkezdték nevesíteni azokat az alkotmányos értékeket és intézményeket, amelyek tagállamuk alkotmányos berendezkedésének immanens magját képezik, és amelyek a tagállami alkotmányokból olvashatók ki. Így született meg az alkotmányos identitás fogalma is, legalábbis ami az európai alkotmánybírósági gyakorlatot illeti. A tagállami alkotmánybíróságok vagy legfelső bíróságok közül eddig a német alkotmánybíróság volt a legaktívabb annak értelmezésében, hogy mit jelent az alkotmányos identitás, az milyen kapcsolatban áll az ultra vires uniós aktusokkal, és milyen esetben kell elvégezni az identitás-, milyen esetekben az ultra vires-vizsgálatot. A német minta más tekintetben is elsődleges, mivel például a lengyel és a brit bíróságok is egyértelműen a német lisszaboni határozat érvrendszerét és logikáját alkalmazták az őket érintő ügyben. Magyarország hozzáállása az alkotmányos identitás fogalmához speciális, és talán nem túlzás azt állítani, hogy valamelyest úttörő is. Hiszen a tagállamok közül egyedülálló módon csak az Alaptörvény tartalmazza az alkotmányos identitás védelmének követelményét, amely így az Alkotmánybíróság számára kötelező.[8]
Az Alkotmánybíróság identitással összefüggő alaphatározata a 22/2016-os AB-határozat, bár a fogalom már a 143/2010-es AB-határozatban is megjelent, egy párhuzamos indokolásban. Az elmúlt években az Alkotmánybíróság kimunkálta az identitástesztet, és megállapította, hogy Magyarország alkotmányos identitása Magyarország szuverenitásából fakad és a történeti alkotmány vívmányain alapszik. Látnunk kell ugyanakkor, hogy az alkotmányos identitás felértékelődése elsősorban az európai dimenzióban, az integrációs folyamatra tekintettel érvényesül. Következésképpen az alkotmányos identitást az Alaptörvény E) cikkével összefüggésben kell alkalmaznunk, hiszen az E) cikkből fakadó közös hatáskörgyakorlás folytán következhet be az alkotmányos identitás sérelme, illetve merülhet fel a védelem szükségessége.[9]
Térjünk most át második fő témánkra, az európai alkotmánybíróságok integrációs felelősségének kérdésére.
Mint tudjuk, az Európai Unió nem rendelkezik önálló szuverenitással. Létezése, hatáskörei és jellege a tagállamok akaratától függ. Következésképpen az Európai Unió nem haladhat a tagállamok akaratával ellentétes irányba. A német alkotmányjogi dogmatika ezt, a tagállamok akaratának megfelelő és az Alapító Szerződésekből kiolvasható irányt Integrationsprogrammnak nevezi. Ez a közös program gyakorlatilag az európai integráció lelkének tekinthető.
Uniós megközelítésben az az uralkodó álláspont, hogy az uniós jogot és magát az integrációt az uniós intézményeknek, különösen is az Európai Unió Bíróságának kell védenie. Ez természetesen vitán felül áll, ugyanakkor azt fontos rögzíteni, hogy ez nem jelent kizárólagosságot. Ellenkezőleg: az integrációs gondolatot, az Integrationsprogrammot két oldalról kell védeni: egyrészről az Unió oldaláról, azért, hogy a tagállamok ne sérthessék meg az Alapító Szerződések rendelkezéseit; másrészről tagállami oldalról, hogy az Unió önmaga se léphessen túl a Szerződések keretein.[10] Elvégre az Unió van a tagállamokért, és nem a tagállamok az unióért, ezzel tisztában kell lennünk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
