Az állami támogatásokra vonatkozó eljárások az Európai Unió versenypolitikájának azon részét képezik, amely a tagállamokkal való együttműködés szempontjából a legérzékenyebb, illetve a legváltozatosabb is. Legyen az a járványügyi helyzet által okozott gazdasági válságra tekintettel folyósított támogatás,[2] vagy egy atomerőmű fejlesztési projektje,[3] az állami támogatásokra vonatkozó szabályozást objektív módon, a belső piaci verseny védelmét előtérbe helyezve kell alkalmazni. Ugyan a fentiek csak kiragadott példák, jól mutatják, hogy mind az Európai Bizottságnak (Bizottság), mint az uniós bíróságoknak, azaz az Európai Unió Bíróságának (Bíróság) és Törvényszékének (Törvényszék) a gazdasági hátteret figyelembe véve szükséges dönteni arról, hogy mely támogatások összeegyeztethetők a belső piaccal. A komplex elemzések lefolytatására a Bizottság rendelkezik elsődlegesen hatáskörrel, és a bírói felülvizsgálat során első fokon eljáró Törvényszék csupán korlátozott módon bírálhatja el ezen elemzéseket a jogszerűség szempontjából, amely során az ún. nyilvánvaló mérlegelési hibák tesztje kiemelt jelentőséggel bír. A jelen tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a nyilvánvaló mérlegelési hibák tesztje milyen kapcsolatban áll a Bizottság által élvezett diszkrécióval, illetve milyen szerephez jut a tagállami és uniós intézményi hatáskörök elhatárolásában.
Ahhoz, hogy a Bizottság állami támogatásokkal kapcsolatos ügyekben élvezett diszkrécióját részletesen elemezhessem, szükséges feltárni annak jogelméleti és jogtörténeti gyökereit is. Habár a szakirodalom álláspontja szerint a nyilvánvaló mérlegelési hiba elsősorban a francia jog és a francia közigazgatási bíráskodás közvetítésével került átvételre az uniós jogban,[4] a pozitív jogelmélet egyes tételei is jól összekapcsolhatók ezzel az intézménnyel.
A bécsi iskola egyik legismertebb gondolkodója, Hans Kelsen (1881-1973) fő műve, a Tiszta jogtan keretei között fejtette ki a jogrendszer lépcsőzetes felépítésére vonatkozó elméletét. Kelsen ebben a művében a pozitív jogot vizsgálja úgy, hogy elemzése kizárólag a jogra irányul. Nem része a vizsgálatnak semmilyen olyan elem, amely a jog számára idegen, mivel más tudományterületekhez - pl. biológia, pszichológia - tartozó kérdéseket Kelsen szerint a "tiszta" jogtudomány nem képes vizsgálni.[5] Kelsen jogtana továbbá ideológiamentes a szó azon értelmében, hogy a valós, létező joggal foglalkozik, és nem tartja feladatának annak eldöntését, hogy mi a helyes jog, vagy milyen hatalmi-politikai szempontok vehetők figyelembe egy jogrendszer megalkotásakor.[6]
A Tiszta jogtanban Kelsen egy olyan jogszabályi hierarchiát vázol fel, ahol a jogszabályok az absztrakt, általánosabb normák felől a konkrét normákig terjednek. Amennyiben a jogi normákat bizonyos magatartást előíró funkcióval rendelkező szabályanyagként határozzuk meg, akkor a normáknak alávetett személyek viszonya ezekhez lehet heteronóm vagy autonóm aszerint, hogy a kötelezés az ő akaratukkal történik-e, vagy sem. Ez az elhatárolás Kelsen szerint nem csupán az alkotmányos szinten fontos - szerinte a közfelfogás legfőképpen az államforma meghatározásának problémáját kapcsolja hozzá -, hanem a jogalkotás minden lépcsőjén, az absztrakt normától a konkrét felé haladva.[7]
Kelsen elmélete azt is megköveteli, hogy egy magasabb fokú jogi norma végrehajtását szolgáló aktus megalkotója alá legyen rendelve a felette álló jogszabályoknak. E korlátozás nem jelent ugyanakkor teljes kötöttséget, ugyanis a magasabb rendű norma rendszerint tágabb vagy szűkebb körű mérlegelést biztosít a végrehajtója számára.[8]
Kelsen tanítványa, Adolf Julius Merkl (1890-1970) a fenti tételekkel kapcsolatosan kidolgozta a jog kétarcúságának elméletét. Merkl kiterjesztette a jogi normák hierarchikus rendszerét a jogilag releváns tényekre is. Természetesen utóbbiak már nem normák, hanem éppen a normák alkalmazását segítik elő. Ha a hierarchia
- 19/20 -
legfelső fokára, az alkotmányra teljesen absztrakt, keretdiszpozíció jellegű, a többi norma megalkotását szabályozó szintként tekintünk, a tények szintje mint legalsó lépcső pedig e normák végrehajtását jelenti, akkor a hierarchia köztes fokain egyaránt jelen vannak a jogalkotási és jogalkalmazási elemek is. A keretdiszpozíciós normákat, általános jogszabályokat ugyanis tartalommal kell megtölteni, illetve azokat speciális tényállásokra is alkalmazni kell, amelynek során a jogalkalmazónak mérlegelési lehetősége van: megvizsgálhatja, hogy milyen tartalmú döntések lehetségesek, és választhat azok közül. Ez a mérlegelés viszont jogon kívüli elemeket is tartalmazhat, ami már nem férhet bele a "tiszta" jogtudomány értelmezési kereteibe, hiszen a jogtudomány a kelseni tanok alapján nem mondhatja meg, hogy több érvényes alternatíva közül melyik legyen a helyes döntés.[9] Egy jogi aktusnak így mindig lesz egy olyan komponense, amely a tárgyi joghoz kötődik (heteronóm komponens), és egy másik, ami az adott aktust meghozó személy vagy szervezet mérlegelési jogkörébe tartozik (autonóm komponens).[10]
Ami a mérlegeléssel hozott közigazgatási aktusokat illeti, a francia jogban már a XIX. század folyamán kialakult a bírói gyakorlat a hatáskör túllépésével, hatalommal való visszaéléssel meghozott döntések felülvizsgálatára (recours pour excès de pouvoir).[11] A Conseil d'État 1902-ben a Grazietti ügyben[12] hozott döntésében elvi jelleggel állapította meg, hogy teljesen diszkrecionális alapokra helyezett döntés nincs, és a közigazgatási hatóságok mindig kötve vannak a hatáskörük és a jogszabályok által megszabott keretekhez.[13] Intenzív vizsgálat tárgya lett később az is, hogy anyagi jogilag és a tényállás alapján is helytálló, megfelelően indokolt döntést hozott-e a hatóság.[14] A Conseil d'État az 1954-es Barel ügyben[15] kimondta: követelmény, "hogy a közigazgatási szerv mindig fedje fel cselekvésének indokát; amennyiben a megjelölt okot a bíró a felülvizsgálat során tévesnek és ezért el nem fogadhatónak minősíti, azt a valódi motívummal helyettesítheti, s amennyiben úgy látja, hogy a helytelen motívum megjelölése a határozat tartalmát befolyásolta, a határozatot megsemmisíti."[16]
A francia jogban a felülvizsgálat terjedelme - a közigazgatási diszkréció fokozatos visszaszorításának jegyében - fokozatosan kiterjedt magára a mérlegelésre is, és a bíróság feladata lett annak eldöntése is, hogy a hatóság elkövetett-e az értékelés során nyilvánvaló mérlegelési hibát (erreur manifeste d'appréciation). Erre precedensként a Lagrange ügy szolgált 1961-ben.[17] A francia hatóságok ennek értelmében még a komplex, szakmai jellegű mérlegelések (considérations techniques) esetében sem bújhatott ki a törvények keretei alól a hatáskörére való hivatkozással.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
