1. Egy magáncég alkalmazottja (a panaszos) munkaidőben magánlevelezésre (is) használta az internetet annak ellenére, hogy a cég belső szabályai ezt tiltják. A cég ellenőrző monitoringgal észlelte az internet-használatot és az elkövetett kötelességszegésért fegyelmi büntetésként felmondott a panaszosnak. Ezt a fegyelmi intézkedést megerősítette a román Fellebbviteli Bíróság, amely indokolásában kitért a panaszos azon felvetésére, hogy a levelezése az EJEE 8. §-ának védelme alatt áll, továbbá, hogy az elsőfokú bíróság elutasította indítványát olyan tanúk megidéztetésére, akik igazolták volna, hogy a cselekményei nem érintették negatív módon a munkáltatóját. A román bíróság az EU jogra hivatkozva megállapította, hogy a munkáltató eljárása indokolt volt, mert egyedül a panaszos levelezésének megfigyelésével lehetett megállapítani azt, hogy a panaszos megsértette-e a szolgálati fegyelmet. Ezt követően a panaszos azért fordult a Bírósághoz, mert állítása szerint munkaviszonyának a megszüntetése az EJEE 8. §-a által védett magánélethez való joga sérelmének a következménye. A Bíróság nem tartotta indokolatlannak, hogy a munkáltató ellenőrizheti, hogy az alkalmazottai munkaidőben munkafeladataikat látják-e el. Kiemelte a Bíróság továbbá, hogy a nemzeti bírósági eljárások során nem történik utalás az elektronikus levelek valódi tartalmára, sem a címzettekre. A hazai bíróságok csak annak megállapítására használták fel az elektronikus levelek másolatát, hogy fennáll-e a céges számítógép (munkáltató által állított) magáncélokra való használata. A panaszos EJEE 8. §-a szerinti jogának védelme és a munkáltató érdeke közötti igazságos egyensúly fenntartásával döntöttek az ügyben. Ezért a Bíróság nem állapította meg az EJEE 8. §-ának a sérelmét. (Bărbulescu v. Romania, no.61496/08)
2. A panaszos - a legnagyobb török ellenzéki politikai párt - az EJEE egyesülés szabadságát védő 11. §-ának megsértésére hivatkozással fordult a Bírósághoz. A panaszos a jogi rendelkezéseknek megfelelően benyújtotta a török Alkotmánybírósághoz a 2007 - 2009 évekre vonatozó pénzügyi beszámolóját. Az Alkotmánybíróság a Politikai pártokról szóló törvény (a továbbiakban: törvény) előírásai szempontjából megvizsgálta a beszámolókat és a bevételek többségéről megállapította, hogy nem törvénysértőek. A kiadások egy részével szemben azonban kifogást emelt arra hivatkozással, hogy sértik a törvényt. Ezek első csoportját azok a kiadások alkották, amelyek "nem szolgálták a párt céljait", a második csoportba pedig azok a kiadások kerültek, amelyeket nem támasztottak alá kellő bizonylatokkal. Az Alkotmánybíróság elrendelte a párt vagyonának elkobzását a törvénysértő kiadások összegének erejéig (a három időszakra vonatkozóan kb. 3 millió eurót). Egyes kiadások kapcsán pedig figyelmeztetésben részesítette a pártot. (A jogszabály szerint, ha az Alkotmánybíróság megállapítja a vonatkozó rendelkezések megsértését, figyelmeztetéssel felhívja a pártot annak orvoslására.) A panaszában a párt azt állította, hogy az elrendelt vagyonelkobzás lényeges pénzügyi korlátok közé szorította politikai tevékenységét, továbbá, különösen hiányolta, hogy a hatóságok nem teremtettek világos, előrelátható és kiszámítható jogi alapot, amely lehetővé tette volna a "törvénysértő kiadások" körébe tartozó kiadástípusok előzetes meghatározását, illetve azon körülmények körének a definiálását, amelyek fennállásakor az Alkotmánybíróság pénzügyi szabálytalanság esetében az elkobzás elrendelése helyett figyelmeztetést adna ki. A Bíróság elkésettség miatt a panaszt a 2007. évre vonatkozó részében befogadhatatlannak minősítette, a többi részét érdemben elbírálta. Megállapította, hogy egy politikai párt azon kötelezettsége, hogy hivatalos vizsgálatnak vesse alá a pénzügyeit, önmagában véve nem esik az EJEE 11. §-a hatálya alá, ugyanis ez az átláthatóság célját szolgálja, ami pedig a közbizalmat növeli a politikai életben. Megjegyezte továbbá, hogy a részes államok a pártok pénzügyeinek vizsgálatára és a szabálysértések szankcionálására viszonylag tág mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. Ugyanakkor a jelen esetben történt vagyonelkobzás elrendelése kapcsán a Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel az jelentősen korlátozta a panaszos párt politikai tevékenységét, következésképpen beavatkozás történt a panaszos egyesülési szabadsághoz való jogának gyakorlásába. A Bíróság megállapította, hogy a vizsgált időszakban hatályos jogi rendelkezések nem részletezték a törvénybe ütköző kiadások fogalmát és erre a bírói esetjog sem adott támpontot. Ez a panaszos párt terhére történő inkonzisztens és előre nem látható jogértelmezéshez és jogalkalmazáshoz vezetett. A Bíróság elfogadta, hogy a modern társadalmakban a politikai pártok tevékenységének széles spektruma miatt nehezen állapíthatók meg átfogó kritériumok a párt pénzügyeinek törvényes vitelére. Ugyanakkor, tekintettel a politikai pártoknak a demokratikus társadalmakban betöltött fontos szerepére, a Bíróság kiemeli, hogy minden jogszabály, amely hatással lehet az egyesülési szabadságra - és ide sorolható a kiadások vizsgálata - egyértelműen kell, hogy meghatározza a benne foglalt jogi rendelkezések értelmezésének
- 39/40 -
és alkalmazásának kereteit. Minthogy a panaszos által sérelmezett jogi rendelkezések nem feleltek meg az előreláthatóság - jelen esetben különösen fontos - követelményének, a Bíróság megállapította, hogy a vagyonelkobzás elrendelése nem minősül "törvényben meghatározott"-nak, így sérti az EJEE 11. §-át. (Cumhuriyet Halk Partisi v. Turkey, no. 19920/13)
3. A panaszos svájci állampolgár, aki szabadságvesztését tölti. Büntetésének részeként kötelező munkavégzést is elrendeltek vele szemben, annak ellenére, hogy már elérte a nyugdíjazáshoz szükséges életkort. A panaszában az EJEE 4. § (2) bekezdésének a sérelmét (kényszermunka tilalma) állítja. Ez volt az első alkalom, amikor a Bíróságnak az EJEE 4. § (2) bekezdése szempontjából kellett vizsgálnia a börtönben elvégzendő kötelező munka kérdését nyugdíjaskorú panaszos esetében. A Bíróság észlelte, hogy a panaszossal szemben a svájci Btk. alapján rendelték el a kötelező munkavégzést és ennek megtagadása következményekkel járó jogsértést jelentett, vagyis a panaszosnak a munkát büntetés fenyegetése alatt kellett végeznie. A Bíróság két szempontból történő vizsgálatot is fontosnak tartott. Áttekintette az Európa Tanács 28 tagállamának gyakorlatát, 16 államban nyugdíjaskorú elítélteket nem köteleztek kötelező munkavégzésre, 12 államban a belső jog ugyan nem rendelkezett erről, de megengedték a kötelező munka elrendelését a képességek és az életkor függvényében. A tagállamok gyakorlata közötti elegendő konszenzus hiányában a Bíróság megállapította, hogy a svájci hatóságokat jelentős mérlegelési jogkör illeti meg ebben a kérdésben, továbbá, hogy az EJEE 4. §-ából nem vonható le a kérdéses munkavégzés abszolút tilalma. Vagyis a panaszos által végzett munka olyan munkának minősül, amelyet "a letartóztatás folyamán általában megkövetelnek" [EJEE 4. § (3) a) pontja]. A Bíróság vizsgálta a kötelező munkavégzés körülményeit is, megállapította, hogy Svájcban azokat egyéniesítik a fogvatartott képességeihez és egészségi állapotához. Ez az intézmény szerepet játszik a hosszú időtartamra elítéltek aktív életmódjának fenntartásában és nem utolsósorban díjazás is jár érte. Minderre tekintettel a panaszos ügyében a Bíróság nem állapította meg az EJEE 4. § (2) bekezdésének a sérelmét. (Meier v. Switzerland, no. 10109/14)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
