Az I. rendű örökhagyónak az I. rendű felperes az anyja, a II. rendű felperes a testvére, míg az alperes a házastársa volt. Az ikergyermekeivel várandós I. rendű örökhagyó 2011. január 8-án veszélyeztetett terhessége 33. hetében otthonában váratlanul rosszul lett. Az alperes hívására kiérkező mentőszolgálat, majd a légimentő egység az I. rendű örökhagyót sokkos, oxigénhiányos állapotban találta. A vizsgálata során nála gyorsan romló légzési paramétereket észleltek azzal, hogy a has vizsgálatakor hallható volt az elkülönült két magzati szívhang. Az anya szívműködése leállt, emiatt megkísérelték az újraélesztését, azonban a szívműködését a gyógyszeres terápia ellenére sem tudták helyreállítani; megállapították, hogy 18:00 órakor elhunyt. Erre tekintettel az időközben helyszínre érkezett szülész-nőgyógyász kezelőorvos és a mentőegység orvosai helyszíni sürgősségi császármetszés mellett döntöttek. Ennek során két érett, oxigénhiányos fiúgyermeket - a feljegyzések szerint 18 óra 2 perckor a II. rendű örökhagyót, 18 óra 16 perckor a III. rendű örökhagyót - emeltek ki. Az újszülöttek nem sírtak fel, légzésük és szívműködésük nem volt. Újraélesztésük eredményeként a II. rendű örökhagyó szívműködése 20 perc múlva, míg a III. rendű örökhagyó szívműködése 10 perc múlva beindult. Mindkettőjüket gépi légzéstámogatással, illetve gyógyszeres keringéstámogatással szállították kórházba. A II. rendű örökhagyó 2011. január 9-én hajnali 2 óra 25 perckor, a III. rendű örökhagyó 2011. január 10-én hajnali 2 óra 40 perckor elhunyt. A gyermekeket anyakönyvezték és az utóbbi adatoknak megfelelően a halotti anyakönyvi kivonatuk is kiállításra került.
Az I. rendű örökhagyó hagyatékába az apjától törvényes öröklés jogcímén tulajdonába került ingatlanhányadok és az anyai nagyanyjával 1990. október 3-án kötött öröklési szerződés alapján a szerződéses örökhagyó 2001-ben bekövetkezett halála folytán a hagyatéki eljárásban kötött osztályos egyezség alapján megszerzett ingatlanok tartoztak. Az említett öröklési szerződés megkötésekor az I. rendű örökhagyó 13 éves volt. A szerződés szerint a szerződéses örökhagyó tartását az I. rendű örökhagyó szülei vállalták azzal, hogy hozzájárultak: a tulajdonjogot a lányuk, az I. rendű örökhagyó szerzi meg. Amikor
- 79/80 -
az I. rendű örökhagyó az így megszerzett ingatlanok egyikét értékesítette, egy "Elismervény és kölcsönszerződés" elnevezésű okiratban kötelezettséget vállalt arra, hogy az anyja, az I. rendű felperes részére - annak halála esetén a testvére, a II. rendű felperes részére - 2018. december 31-ig megfizet 7.000.000 forintot, illetve a testvérének 3.500.000 forintot, tekintve, hogy az öröklési szerződésben foglaltakat nem ő, hanem az anyja teljesítette.
A közjegyző a három örökhagyó hagyatékát - a II. és III. rendű örökhagyó öröklés jogcímén történt közbenső jogszerzésének megállapításával - törvényes öröklés jogcímen az alperesnek adta át. A hagyatékátadó végzés szerint az utolsóként elhunyt III. rendű örökhagyó hagyatéka egyrészről az I. rendű örökhagyó hagyatékából törvényes öröklés jogcímén az alperes özvegyi jogával terhelten ráháramlott vagyonból, másrészről a testvére, a II. rendű örökhagyó hagyatékából öröklés jogcímén ráháramlott vagyonból állt.
A felperesek a hagyatéki eljárás során bejelentették ági öröklés igényüket, azonban a közjegyző azt állapította meg, hogy a III. rendű örökhagyó esetében az ági öröklés tárgyi és személyi feltételeinek hiánya miatt a törvényes öröklés általános szabályai érvényesülnek. Ezért - az öröklési jogi vitára tekintettel - a hagyatékot a törvényes öröklés rendje szerint ideiglenes hatállyal adta át.
A felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy az I. rendű örökhagyó által az apjától és nagyanyjától örökölt ingatlanok tulajdonjogát ági öröklés jogcímén megszerezték. Érvelésük szerint az I. rendű örökhagyó gyermekeinek a rajtuk végzett élesztési kísérlet hosszú tartama miatt esélyük sem volt arra, hogy életműködésükben teljesek legyenek, ezért nem lehet megállapítani róluk azt, hogy élve születtek, tehát nem minősülnek jogképesnek, így öröklési képességük sincsen. Miután álláspontjuk szerint az I. rendű örökhagyónak az öröklés megnyílásakor nem volt élő leszármazója, az öröklés az ági vagyontárgyak vonatkozásában a számukra nyílt meg. Utaltak arra, hogy azok a vagyontárgyak, amelyekre ági vagyonként igényt tartanak, ingyenesen kerültek az I. rendű örökhagyó tulajdonába. Ezzel összefüggésben az I. rendű felperes arra hivatkozott, hogy őt az ági öröklés szabályai szerint akkor is megilleti az I. rendű örökhagyó által az ő anyja után megörökölt ingatlanok tulajdonjoga, ha a bíróság azt állapítja meg: a II. és a III. rendű örökhagyó élve született. Ebben a körben arra hivatkozott, hogy az I. rendű örökhagyó ellenérték nélkül jutott ezekhez az ingatlanokhoz, az öröklési szerződés színlelt volt, tekintve, hogy a szerződéses örökös életkoránál fogva nem tudta teljesíteni a tartási kötelezettségét és egyedüli leszármazóként ő lett volna a kizárólagos törvényes örökös.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a gyermekei élve születtek, így jogképesek és öröklésre jogosultak voltak. Nem ismerte el a II. rendű felperes kereshetőségi jogát, mivel a III. rendű örökhagyó nagybátyjaként, mint a nagyszülő leszármazója, nem jogosult ági öröklésre. Vitatta az I. rendű felperesnek az ági öröklésre való jogo-
- 80/81 -
sultságát arra hivatkozással, hogy az I. rendű örökhagyó az ági vagyonként megjelölt hagyatékot osztályos egyezség keretében szerezte meg és öröklése visszterhesen történt, ami az ági jelleg megállapítását és ezáltal az ági öröklést kizárja.
A másodfokú bíróság a megismételt eljárásban hozott ítéletével az elsőfokú bíróság keresetet elutasító ítéletét helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság - a Kúria hatályon kívüli helyező végzésében foglaltak szerint eljárva - szakértői bizonyítást folytatott le az élveszületés orvosi definíciójának meghatározása és ennek függvényében annak megállapítása végett, hogy a II. és III. rendű örökhagyó vonatkozásában egyértelműen - külön-külön is - megállapítható-e az élve születés ténye. Emellett beszerezte a perrel érintett öröklési szerződést és annak alapulvételével vizsgálta, hogy az I. rendű örökhagyó abban milyen minőségben vett részt és vállalt kötelezettséget tartási jellegű szolgáltatás teljesítésére.
Mindkét fokú bíróság arra az orvosi definícióra alapította a döntését, hogy élve születésnek minősül, ha az újszülött bármely vitális funkciója - légzés, vérkeringés, agyműködés - a születés után észlelhető, vagy ha a vitális funkciók a születéskor ugyan hiányoznak, de az újraélesztés során legalább részben és átmenetileg megjelennek, mégpedig attól függetlenül, hogy a légzés és a szívműködés spontán vagy támogatott volt-e.
Miután a perbeli esetben az újraélesztés eredményeként a szívműködés mindkét gyermek esetében beindult - bár azt fenntartani csak gyógyszeres támogatással lehetett -, a bíróságok egyezően állapították meg, hogy mindketten élve születtek. Nem fogadták el a felperesek érvelését, miszerint az, hogy a gyermekek a klinikai agyhalál állapotával születtek, kizárja az élveszületésüket és ezáltal a jogképességüket. Az elsőfokú bíróság a beszerzett orvosszakértői vélemény alapján utalt arra, hogy az agyi és az agytörzsi működésre utaló jelek vizsgálata az agyhalál, illetve az esetleges központi idegrendszeri károsodások kórismézéséhez szükséges, de az agyhalál kórisméje csak 72 órás megfigyelés után állítható fel.
A másodfokú bíróság rámutatott, hogy a perben kirendelt orvosszakértők a magyar jogrend által meghatározott halál definíciójához képest határozták meg a két gyermek élve születésének tényét. Kiemelte, hogy az orvosok az élet fenntartása érdekében jártak el, a születést követően ehhez igazították a gyógyító tevékenységüket. Hangsúlyozta, hogy az agyhalál klinikai tüneteinek fennálltából - a beszerzett szakértői véleményben rögzített eljárás hiányában - a halál állapotában (az agyhalott állapotban) való születés nem állapítható meg. Ebből következően - megállapítva, hogy az I. rendű leszármazók hátrahagyásával hunyt el - a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 612. § (2) bekezdésében foglalt szabályt alkalmazva utasította el a II. rendű felperes keresetét.
Egyebekben mindkét fokú bíróság megállapította, hogy az adott esetben az osztályos egyezség alapját képező öröklési szerződés kizárta az ingyenes szerzést, melynél fogva
- 81/82 -
az I. rendű felperesnél megjelölt vagyontárgyak a régi Ptk. 612. § (1) bekezdése értelmében nem minősülnek ági vagyonnak. A másodfokú bíróság utalt arra, hogy a szerződés felperesek által állított színleltségének ellentmond az a tény is, hogy az osztályos egyezség megkötésekor az örökösök az öröklési szerződést irányadónak tekintették; amint az említett "Elismervény és kölcsönszerződés" elnevezésű megállapodás is alátámasztotta, hogy a tartás mint ellenérték fejében került sor az öröklési szerződésben meghatározott ingatlanok tulajdonjogának megszerzésére.
(Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság 3.Pf.20.445/2017/4.)
Az ember jogképességének végét a bírói gyakorlat hosszú idő óta következetesen, az orvosi és jogi értelemben egyaránt definiált agyhalál tényéhez köti. Ehhez képest az ember jogképessége megszerzésének szempontjából a régi Ptk. 9. §-a szerint jelentős jogi tényt - az élveszületés fogalmát - a bíróságok eddig nem vizsgálták. Mindezért - amint a Kúria a jogerős ítélet meghozatalát megelőző hatályon kívül helyező végzésében (Pfv.I.21.137/2014/5.) rámutatott - e jogkérdés megítélésének előfeltétele volt annak definiálása, hogy az ember mikor tekinthető élve megszületettnek. Figyelembe véve, hogy a jog az ember jogképességének kezdetét nyilvánvalóan nem kötheti az újszülött életképességének feltételéhez, mindkét fokú bíróság helyesen járt el, amikor elfogadva a szakértői véleményben adott orvosszakmai szempontú megközelítést, arra a következtetésre jutott, hogy jogi szempontból érdektelen: a két újszülött vitális funkcióit csak részben és átmenetileg lehetett biztosítani az újraélesztés eredményeként.
Ennek a kérdésnek a megítélése a konkrét ügyben azért vált megkerülhetetlenné, mert a régi Ptk. 612. § (2) bekezdése - ugyanígy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 7:68 § (2) bekezdése - szerint a nagyszülő - itt: a III. rendű örökhagyó nagyapja -, kiesése esetén annak leszármazója - itt: a II. rendű felperes - számára nem biztosítja az ági öröklést. A nagyszülői parentélában ugyanis kizárt az oldalágon - itt: a II. rendű felperes a III. rendű örökhagyó nagybátyja - történő öröklés.
Önmagában azonban annak kizárása, hogy az I. rendű örökhagyó gyermekei halva születtek, még az ági öröklés szabályainak alkalmazását nem zárta ki, mert amint arra a másodfokú bíróság a megismételt eljárást megelőzően hozott ítéletében helyesen rámutatott: ági öröklési igényt akkor is lehet érvényesíteni, ha a vagyontárgy nem közvetlenül a szülőről vagy más felmenőről került az örökhagyóhoz, hanem közvetve, például a testvér közvetítésével került az örökhagyóhoz.
A jogerős ítélet szerint az I. rendű felperes által érvényesített ági öröklési igény azért bizonyult alaptalannak, mert az ide tartozó ingatlanokat az I. rendű örökhagyó öröklési szerződéssel szerezte. Így azok a másodfokú bíróságnak hatályon kívül helyezést megelőző ítéletében használt kifejezéssel élve "elveszítették" ági vagyoni jellegüket. Valójában
- 82/83 -
a bírói gyakorlat alakult úgy a régi Ptk. 611. § (1) bekezdésének alkalmazásában, hogy ha az öröklés visszterhes szerzés alapján történt, az ági jelleg megállapítása és az ági öröklés kizárt (Legfelsőbb Bíróság P. törv.II.20.821/1970., P.törv.II.20.671/1991., BH 1995.280.).
A fentiek tehát úgy foglalhatók össze, hogy ági vagyon mindaz, ami az örökhagyó valamely felmenőjétől közvetlenül vagy közvetve, de ingyenesen került az örökhagyó hagyatékába. Minthogy a törvényben nevesített egyik szerzésmód, az ajándékozás esetében az ingyenesség nem kérdés, ugyanígy indokolt volt már a régi Ptk. alkalmazásában az ingyenesség kritériumához kapcsolni az öröklés útján való szerzés esetét is, noha azon belül az ingyenesség csak a törvényes öröklésnek szükségképpeni fogalmi eleme, a végintézkedések közül az öröklési szerződés fogalmilag visszterhes. Ez a következtetés áll összhangban azzal, hogy a bírói gyakorlat a régi magánjogunkban is csak azokat a szerzésmódokat nevesítette az ági öröklés körében, amelyek ingyenesek voltak. Az öröklési szerződés egykoron azért tartozhatott ebbe a sorba, mert "[a] kodifikálatlan magánjogunkban élő öröklési szerződés olyan kétoldalú jogügylet volt, melyben az egyik szerződő fél a másik szerződő féllel szemben végintézkedését kötelező formában jelenti ki, és a másik szerződő fél azt elfogadja. (...) Nincs tehát szó benne semmilyen, a szerződéses örökös által elvállalt tartási, életjáradéki vagy gondozási szolgáltatásról, azaz az öröklési szerződés alapján történő szerzés ingyenes szerzés volt" [Fabó Tibor: Ági öröklés, In: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV., Opten, Budapest, 2014. 654. o.].
Mindamellett az adott esetben - amikor az öröklési szerződésben az I. rendű örökhagyó fiatal kora kétséget ébresztett a kötelezettségvállalását illetően - önmagában az öröklési szerződés tényére figyelemmel annak a per irataihoz való csatolása és tartalmi elemzése nélkül nem lehetett kizárni az ági öröklést az ingyenesség hiányára hivatkozással. A megismételt eljárás adatai viszont igazolták, hogy az érintett öröklési szerződés valós tartalma szerint is visszterhes volt. Ehhez képest - amint arra helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság - a szerződő felek belső jogviszonyára tartozó kérdés, hogy a szerződéses örökös helyett ténylegesen a szülei - köztük az I. rendű felperes - vállalta a természetbeni tartást. Ki kell emelni, hogy ennek a belső jogviszonyban történő elszámolásának egyik mutatója az I. rendű felperes és az I. rendű örökhagyó között erre tekintettel utóbb létrejött megállapodás is.
Végezetül utalnunk kell arra, hogy a 2014. március 15-től hatályos Ptk. alkalmazásában az itt bemutatott tényállás vélhetően a 7:4. § (1) bekezdés szerinti új kiesési okba illeszthető, miszerint "[a]...vagy más hasonló közös veszélyben elhunyt személyek, az egymás után történő öröklés tekintetében, a halál beálltának sorrendjétől függetlenül kiesettnek tekintendő". Ez a konkrét esetben azt jelentené, hogy a II-III. rendű örökhagyók a közös veszélyhelyzetben bekövetkezett haláluk folytán az I. rendű örökhagyó utáni öröklésből lényegében ugyanúgy kiesnek, mintha meg sem születtek volna. Ebből következően az I. rendű örökhagyó hagyatékának az a része, amelyet az apjától törvény alapján szerzett - vagyis nem vitásan ingyenesen örökölt -, olyan ági vagyon, amelyet a II. rendű felperes mint a szülő leszármazója - az örökhagyó testvére - megörökölne.
[Érintett jogszabályhelyek: régi Ptk. 9. §, régi Ptk. 611. § (1)-(2) bek. vö.: Ptk. 7:67. § (1)-(2) bek., Ptk. 7:4. §]
- 83/84 -
Az örökhagyó a felperes testvére volt. Az alperes az örökhagyó házastársának - férjének - előző házasságából született gyermeke; az alperesnek két gyermeke van.
Az örökhagyó az 1987. szeptember 21-én kelt írásbeli magánvégrendeletében általános örököséül a házastársát - a továbbiakban: nevezett örökös - nevezte meg. A végrendelet tartalma szerint az örökhagyónak a végrendelet elkészítésekor kötelesrészre jogosult leszármazója nem volt és az örökhagyó rendelkezett arról, hogy ha gyermeke születne, őt e végrendeletével kötelesrészre szorítja.
A nevezett örökös az örökhagyóval egyidejűleg ugyancsak végrendeletet készített, amelyben az örökhagyót nevezte meg örököseként, és az öröklésből kizárta a gyermekét, az alperest.
A nevezett örökös 2012. február 17-én, az örökhagyó 2013. augusztus 15-én elhunyt.
A nevezett örökös hagyatéka a végrendelete alapján került átadásra: az alperes az öröklésből a kizárására tekintettel kiesett, kötelesrészben részesült.
Az örökhagyó halála után indult hagyatéki eljárásban a közjegyző az örökhagyó hagyatékát ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzésével a nevezett örökös előző házasságából született gyermeke - az alperes - részére adta át, végrendeleti öröklés címén.
A felperes módosított keresetében annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyónak a törvényes öröklés rendje szerint - mint testvér - ő az egyetlen örököse. Arra hivatkozott, hogy az örökhagyónak és a korábban elhunyt házastársának is egyértelműen az volt a végrendeleti szándéka, hogy egymást kívánták örökösükké tenni. Álláspontja szerint az örökhagyó végrendelete annak keletkezésekor érvényes, azonban a hagyaték megnyíltakor már hatálytalan volt, mert akkor a nevezett örökös már nem élt. Érvelése szerint a nevezett örökös - miután az örökhagyó előtt meghalt - az örökhagyó halálakor már nem volt törvényes örökös, ezért a vonatkozásában nem lehet helye a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 640. § (2) bekezdésében foglaltak szerinti törvényes helyettes öröklésnek.
Hangsúlyozta, hogy a vér szerinti törvényes örökös mindig törvényes örökös marad, a házastárs vonatkozásában azonban a törvényes öröklési pozíció nemcsak halállal, hanem a házasság felbontásával is megszűnik, emiatt nemcsak a végrendelet készítésekor, hanem a végrendelkező halálakor is fenn kell állnia a nevezett örökös törvényes örökösi pozíciójának.
Hivatkozott továbbá arra, hogy az alperes nem minősül törvényes örökösnek, mert
- 84/85 -
a nevezett örökös utáni öröklésből a kizárás folytán kiesett. Állította, hogy a nevezett örökös előző házasságából született gyermekét azért sem lehet helyettes törvényes örökösnek tekinteni, mert az apja a végrendeletében mást nevezett meg örökösnek, így az alperes csak kötelesrészre volt jogosult. Állította, hogy fel sem merülhet, hogy ha valaki a halála folytán mint végrendeleti örökös kiesik, akkor a neki juttatandó rész vonatkozásában a törvényes öröklés rendje álljon be. Az alperes apja pedig - mutatott rá - halálával kiesett a végrendeleti öröklésből, ezért a törvényes öröklés rendje szerint egyedüli testvérként ő az örökhagyó örököse. Okfejtése szerint a jelen helyzet akkor is más eredményre vezet, ha a bíróság az örökhagyó végrendelkezésének időpontját figyelembe véve azt állapítja meg, hogy a nevezett örökös leszármazó hiányában az örökhagyónak egyben törvényes örököse is volt.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Rámutatott: a közjegyző a nevezett örökös és az örökhagyó írásbeli magánvégrendeletét egyaránt érvényesnek tekintette. Azokat a felek mind a hagyatéki eljárásban, mind a peres eljárásban érvényesnek ismerték el, a nevezett örökös végrendeletét mindkét fél, míg az örökhagyó végrendeletét csak az alperes fogadta el hatályosként; a felperes úgy nyilatkozott, hogy az a hagyaték megnyíltakor már nem volt hatályos, mert a nevezett örökös az örökhagyó előtt meghalt. Ehhez képest megállapította, hogy miután a felperes a végrendelet hatálytalanságának nem a régi Ptk. 650-651. §-aiban felsorolt eseteire hivatkozott, mindkét végrendelet érvényes és hatályos, így az öröklés rendjét ez a körülmény határozta meg.
Rámutatott továbbá a következőkre. Az örökhagyó hagyatékának megnyíltakor a nevezett örökös már nem élt, az öröklésből kiesett, erre az esetre a régi Ptk. 640. §-a tartalmaz rendelkezéseket, amely § két esetet szabályoz.
A 640. § (1) bekezdése szerint maga az örökhagyó nevezheti meg a helyettes örököst arra az esetre, ha az öröklésből kiesik A 640. § (2) bekezdése pedig arra az esetre vonatkozik, ha az örökhagyó helyettes örököst nem nevez meg. A törvény ez utóbbi esetre határozza meg azt, hogy kit kell a nevezett örökös helyettes örökösének tekinteni: ún. törvényes helyettes öröklés. További érvelése szerint a törvény négy feltétel együttes meglétéhez köti a törvényes helyettes örökös öröklését. Eszerint 1. a nevezett örökös az örökhagyónak egyben törvényes örököse is legyen, 2. szükséges, hogy az öröklésből kiessen, 3. a kiesés időpontjában legyen leszármazója és 4. az örökhagyónak ne legyen ellenkező végrendeleti intézkedése.
Az első feltételt illetően hangsúlyozta, hogy a nevezett örökös az örökhagyó házastársa volt, ezért a régi Ptk. 607. § (4) bekezdése értelmében törvényes örökösnek minősül, amin nem változtat az a körülmény, hogy az örökhagyó előtt elhunyt.
További okfejtése szerint a második feltétel is megvalósult, mert a nevezett örökös az öröklésből a halálával kiesett.
Szerinte a harmadik feltétel is teljesült, mert a nevezett örökösnek a kiesés időpontjában
- 85/86 -
volt leszármazója: az alperes. Ebben a körben hivatkozott arra, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdése a feltételek körében nem azt kívánja meg, hogy a kiesett nevezett örökösnek a kieséskor törvényes örököse legyen, hanem azt, hogy leszármazója legyen. Álláspontja szerint a törvényes öröklés általános rendje a nevezett örökös kiesése esetén sem alkalmazható, ezért a felperes az örökhagyó után mint a törvényes öröklés rendje szerint egyébként öröklésre jogosult testvér, nem örökölhet. Az örökhagyó eltérő végrendeleti intézkedésének hiányát, mint a negyedik feltételt, ugyancsak fennállónak találta. Ezért, mint szükségtelent, mellőzte a bizonyítást arra vonatkozóan, hogy az örökhagyó a nevezett örökös kiesése után miként vélekedett arról, hogy a végrendelete alapján ki fog örökölni, mi volt a szándéka arra vonatkozóan, hogy utána ki örököljön.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság megfelelő indokát adta annak, hogy az örökhagyó végrendelete miért tekinthető hatályosnak. A régi Ptk. 640. § (2) bekezdése alapján - az elsőfokú bírósággal egyezően - az örökhagyó végrendelkezésének időpontját tekintette kiindulópontnak, amikor az örökhagyónak leszármazó hiányában a házastársa - mint nevezett örököse - egyben nem vitásan törvényes örököse is volt. Érvelése szerint, bár a régi Ptk. 640. § (2) bekezdésében felállított törvényi vélelem alapvetően a vér szerinti kapcsolatra vonatkozik, önmagában a vér szerinti kapcsolat hiánya az alkalmazását nem várja ki; a törvényi vélelem csak az örökhagyó ellentétes intézkedésével dönthető meg. Hangsúlyozta, hogy a leszármazóktól függetlenül mindkét végrendelkező akarata az volt, hogy egymás után örököljenek, saját leszármazóik kizárását ez indokolta. Jelentőséget tulajdonított annak, hogy az örökhagyó nem tett intézkedést a nevezett örökös kiesése esetére, ahogy a nevezett örökös sem. Miután az örökhagyónak a végrendeleti intézkedése a másodfokú eljárásban sem volt megállapítható, a másodfokú bíróság kimondta, hogy az örökhagyó után az alperes, mint törvényes helyettes örökös, örököl. Az alperes érvelésével egyetértve kiemelte, hogy a törvény nem a törvényes örököst, hanem a leszármazót tekinti törvényes helyettes örökösnek.
Hangsúlyozta továbbá, hogy az adott esetben csak az örökhagyó végintézkedését kellett vizsgálni, ezért nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy az alperes kiesett a nevezett örökös utáni öröklésből, lévén, hogy az alperest az örökhagyó volt házastársa, azaz a nevezett örökös zárta ki az öröklésből, de nem maga az örökhagyó.
A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmének helyt adott: a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú ítéletet megváltoztatva megállapította, hogy az örökhagyó hagyatékát törvényes öröklés címén a felperes megszerezte.
Elvetve a felperes érvelését, egyetértett az első- és másodfokú bírósággal abban, hogy abból kellett kiindulni: a nevezett örökös mint házastárs, az örökhagyó leszármazójának hiányában a végintézkedés megtételekor törvényes örökösnek minősült [régi Ptk. 607. § (4) bekezdés].
- 86/87 -
Az Alaptörvény 28. cikkének hatályos szövegére utalással rámutatott, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdésének alkalmazása során a törvénynek az első- és a másodfokú bíróság által követett nyelvtani értelmezése nem vezethetett eredményre, mert az nem esett egybe a jogalkotó céljával. Mindezért az adott esetben az alkalmazott jogszabályhely megalkotására irányuló javaslat indokolását, nevezetesen az adott törvényhely miniszteri indokolását vette alapul. Ennek során figyelembe vette, hogy a jogalkotó a helyettes öröklés jogintézményét a "fennálló joggal" egyezően kívánta szabályozni, ami a konkrét esetben azt jelentette, hogy a jogalkotó ebben a körben a korábbi bírói gyakorlatot tekintette irányadónak. Ebből következően megállapította, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdését a régi magánjogunkban kialakult bírói gyakorlat tölti ki tartalommal. Eszerint ha az örökhagyó vele törvényes örökösi kapcsolatban álló rokonát nevezte ki örököséül, és az előtte hunyt el, helyébe annak leszármazói (ivadékai) léptek, feltéve, hogy a kieső örökös törvényes örököse az örökhagyó leszármazója volt (831.sz.E.H.).
Utalt arra is a Kúria, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 7:27. § (2) bekezdése szerint a nevezett örökös leszármazója, annak kiesése esetén csak akkor minősül helyettes örökösnek, ha a törvényes öröklés rendje szerint a kiesett nevezett örököst helyettesítené. Ezzel összefüggésben rámutatott, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdéséhez képest részben újraszövegezett és kiegészített rendelkezés mögött a jogalkotó részéről nem húzódott meg változtatási szándék, valójában ugyanis a korábban is meglévő szabály pontosítására került sor. Ezt azzal magyarázta, hogy a Ptk. idekapcsolódó miniszteri indokolása is abból indult ki, hogy a törvény "fenntartja" az örökösnevezés régi Ptk.-beli szabályait.
A Kúria hangsúlyozta, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdésében foglaltak helyes értelmezése szerint a nevezett örökös leszármazója csak akkor minősül helyettes örökösnek, ha egyben az örökhagyóval is törvényes öröklési kapcsolatban áll. Miután az adott esetben a nevezett örökös az örökhagyó házastársa volt, és a törvényes öröklés rendje szerint (régi Ptk. 600. §) a házastárs mint törvényes örökös helyébe a kiesése esetén nem lép további törvényes örökös - az alperes mint az örökhagyó házastársának leszármazója nem tartozik ebbe a körbe -, megállapította, hogy az örökhagyó hagyatékát a felperes mint az örökhagyó testvére a régi Ptk. 608. § (2) bekezdése alapján a törvény erejénél fogva megszerezte. (Pfv.I.22.067/2009/4.)
A felülvizsgálati szakba jutott öröklési jogi vitákat áttekintve kijelenthető, hogy ez az ügy szinte példa nélküli, amennyiben a Kúria egy jogintézménynek a közjegyző és mindkét fokú bíróság egyező jogi álláspontjától eltérő értelmezését adta. Ez magyarázható azzal, hogy egyrészről a régi Ptk.-nak az adott ügyben értelmezendő 640. § (2) bekezdésének
- 87/88 -
nem volt ismert bírói gyakorlata, másrészről a régi Ptk.-hoz kapcsolódó jogirodalom is adós maradt e törvényhely értelmezésével. Ilyen körülmények között - amint arra a Kúria rámutatott - bár az első- és másodfokú bíróság is részletes indokát adta az elfoglalt jogi álláspontjának, az általuk alkalmazott egyedüli értelmezési módszer: a nyelvtani értelmezés, nem vezethetett megnyugtató eredményre. Az ugyanis vitán felül állt, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdésének megszövegezése pontatlan. Ennek nyilvánvaló mutatója, hogy a jogerős ítélet szerint a nevezett örökösnek csak a sorrendben előbb álló leszármazóját kell törvényes helyettes örökösnek tekinteni, holott ha a leszármazó fogalma különbözik a törvényes örököstől, akkor szigorú nyelvtani értelmezés szerint a nevezett örökös minden leszármazója törvényes örökösnek minősül. Ebből következően, az adott esetben az első- és a másodfokú bíróság önmagában a nyelvtani értelmezés alapján nem juthatott megalapozottan arra a következtetésre, hogy bár a nevezett örökösnek több leszármazója - az alperes és annak két gyermeke - volt, mégis kizárólag az alperes az örökös.
Az ugyan nem volt kérdés, hogy az itt bemutatott ügyben a régi Ptk.-t kell alkalmazni, mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy a Ptk. 7:27. § (2) bekezdésének alkalmazása eltérő eredményre vezetne, ugyanis a hatályos törvény nem hagy kétséget afelől, hogy a nevezett örökös leszármazója csak akkor minősül helyettes örökösnek, ha a törvényes öröklés rendje szerint a kiesett nevezett örököst helyettesítené. Márpedig abban nincs változás, hogy a házastársak nem közös gyermeke a törvényes öröklés szabályai szerint nem helyettesítheti a kiesett szülőjét, hiszen az örökhagyóval nem áll törvényes öröklési kapcsolatban.
Mindez megkerülhetetlenül vetette fel annak a kérdésnek a tisztázását, hogy a jogalkotó az említett feltétel megfogalmazásával változtatni kívánt-e a régi Ptk. szabályán, avagy csupán pontosan kifejezte mindazt, ahogyan a régi Ptk. 640. § (2) bekezdését is érteni kellett [Anka Tibor: A végrendelet tartalma, In: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV., Opten, Budapest, 2014. 496. o.].
Az Alaptörvénynek a Kúria által hivatkozott és alkalmazott - az Alaptörvény legutóbbi módosításával prioritást kapott - értelmezési szabálya ez utóbbi következtetést támasztja alá, tekintve, hogy az örökösnevezéshez kapcsolódó miniszteri indokolás értelmében a jogalkotó nem kívánt eltérni a régi szabálytól. Ellenkezőleg, idekapcsolódóan kimondta, hogy "fenntartja" azt.
Mindemellett a Kúriának - az előzőekben hivatkozott jogalkotói, célkutató értelmezés módszerével élve - szükségképpen állást kellett foglalnia abban a kérdésben, hogy fenntartható-e az a történeti értelmezés, amely a "leszármazó" kitételt megszorítóan kezelte. Itt kell megjegyezni, hogy bár a Ptké. 5. §-a azt a generális szabályt tartalmazza, hogy a korábbi bírói gyakorlatban kialakult jogelvek a régi Ptk. értelmezése során figyelmen kívül maradnak, a törvény miniszteri indokolásából mégis arra lehetett következtetni, hogy a jogalkotó e törvényhelyhez kapcsolódóan a korábbi bírói gyakorlatot mégis irányadónak tekintette. Idekapcsolódóan kimondta ugyanis, hogy a helyettes öröklés intézményét "a fennálló joggal" egyezően kívánta szabályozni. Ebből, a konkrét törvény-
- 88/89 -
helyre vonatkozó jogalkotói iránymutatásból tehát levonható volt az a következtetés, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdését - fennálló kodifikált jog hiányában - a kialakult bírói gyakorlat tölti ki tartalommal.
Ez utóbbi szerint a törvényes helyettes öröklés jogintézménye mögött mindvégig az az elvi megfontolás állt, hogy a nevezett örökös kiesését követően az örököljön, aki az ő helyén a törvényes öröklés rendje szerint örökölne. Ezt az Mtj. 1884. §-a úgy fejezte ki, hogy "[h]a az örökhagyó végrendeletében ivadékát, elődjét vagy testvérét részesítette és a részesített az öröklésből kiesik, a részesítést kétség esetében a kiesőnek ivadékaira kell érteni annyiban, amennyiben törvényes öröklés esetében a részesített helyébe lépnének." E szabály alkalmazásának a régi magánjogi judikatúrában évtizedeken keresztül az volt az előfeltétele, hogy a kieső örökös törvényes örököse "az örökhagyó leszármazója" legyen.
A kodifikált jogunk - a régi Ptk. és ugyanígy a Ptk. - ezen a szabályon nem változtatott, így a törvény nem valamennyi törvényes örökös, csak a leszármazó számára nyitotta meg a helyettes törvényes öröklés lehetőségét. A régi Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás értelmében nem változott a törvényes helyettes öröklés jogintézményének eredeti célja sem, amely a Magyar Királyi Kúria hivatkozott 831. számú elvi határozatából kitűnően "azon a feltételezésen alapszik, hogy az örökhagyó a végrendeleti juttatást az elhalt végrendeleti kedvezményezett leszármazójának is szánta, ha a nevezett törvényes örökös a felmenője vagy a leszármazója, esetleg a korábban kiesett szülő helyén a testvére". Ezekben az esetekben ugyanis a nevezett örökös leszármazója, ha magának az örökhagyónak nem is feltétlenül leszármazója, de törvényes öröklési kapcsolatban van az örökhagyóval is. A házastárs leszármazója viszont - hacsak nem az örökhagyóval közös gyermekről vagy attól származó további leszármazóról van szó - kívül esik ezen a körön.
Ezt az álláspontot erősítő további érvként nem hagyható figyelmen kívül, hogy a régi Ptk. 640. § (2) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás - rímelve az említett 831. számú elvi határozatban írt "feltételezésre" - utal arra, hogy a törvényes helyettes öröklés vélelmen alapszik. Tény, hogy ennek nem adja indokát. Hasonló esetben - a régi Ptk. 639. § (2) bekezdése körében - viszont kifejti a vélelmet megalapozó feltételezést, amely szerint "... ha az örökhagyó végrendeletében törvényes örökösét jelölte meg végrendeleti örököséül, akkor annak kiesése esetére is olyan személyt kívánt a végrendeletben részesíteni, aki vele - az örökhagyóval - is törvényes öröklési kapcsolatban áll." A történeti előzmények is azt valószínűsítik, hogy ez az elvi megfontolás állhatott a régi Ptk. 640. § (2) bekezdésében felállított - megdönthető - vélelem mögött is. Ugyanezt erősíti a külföldi jogrendek közül a német polgári törvénykönyv (BGB) 269. §-a is, amely csak az örökhagyó lemenő ági rokonának leszármazóját ismeri el törvényes helyettes örökösnek.
Mindamellett - utalással arra, hogy az alkalmazott szabály egy megdönthető vélelmen alapszik - nem érdektelen az adott ügy tényállásának az az eleme sem, hogy az örökhagyó kizárta az öröklésből a nevezett örökössel kötött házasságából esetlegesen megszületendő gyermekét. Ebből - a többről a kevesebbre való következtetés logikai szabály alapján - arra lehet következtetni, hogy az örökhagyó akarata nem irányult arra: az alperes - mint a férje (a nevezett örökös) előző házasságából született gyermeke - örököljön utána. Nem volt tehát alaptalan a felperes érvelése, miszerint az örökhagyó és a nevezett
- 89/90 -
örökös akarata arra irányult, hogy a végrendeleteikkel egymást - és senki mást - tegyék örököseikké. Ez a körülmény az előzőekben kifejtett érvektől függetlenül is alkalmasnak látszik arra, hogy kizárja a törvényes helyettes öröklés jogintézményének az első- és a másodfokú bíróság által a nyelvtani értelmezés alapján megállapított negyedik feltételét.
Kiemelendő, hogy az első- és a másodfokú bíróság helyesen járt el akkor, amikor annak nem tulajdonított ügydöntő jelentőséget, hogy a nevezett örökös az alperest kizárta az öröklésből és kötelesrészre szorította. Az alperes ezzel a nevezett örökös utáni öröklésből ugyan kiesett, de amint arra alappal hivatkozott, ez a körülmény a leszármazói minőségén nem változtatott. Márpedig az adott ügyben nem ezt, hanem - a kifejtettek szerint - a felperessel fennálló öröklési jogi kapcsolatát kellett megítélni. Ez a körülmény legfeljebb az előzőekben említett negyedik feltétel vizsgálata esetén kaphatott volna szerepet. Erre azonban - minthogy a Kúria más indokkal állapította meg azt, hogy az alperes nem minősül törvényes helyettes örökösnek - nem került sor.
[Értelmezett jogszabályhelyek: Alaptörvény 28. cikk, régi Ptk. 600. §, régi Ptk. 607. § (4) bek., régi Ptk. 608. § (2) bek., régi Ptk. 640. § (1)-(2) bek. vö.: Ptk. 7:27. § (2) bek., régi Ptk. 650-651. §] ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Kúria Polgári Kollégiumának tanácselnöke.
Visszaugrás
