Az Európai Közösségek Bírósága 2003. december 9-én, a C-129/00. számú az Európai Közösségek Bizottsága és az Olasz Köztársaság közötti ügyben hozott ítélete (EJ, 2005/3., 40-46. o.)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE 2003. december 9.*

"Tagállami kötelezettségszegés - Egy nemzeti törvény közösségi joggal ellentétes értelmezése a bírói és a közigazgatási gyakorlatban - A jogosulatlanul beszedett összegek visszatérítésének feltételei" A C-129/00. sz. ügyben,

az Európai Közösségek Bizottsága felperesnek,

az Olasz Köztársaság alperes ellen,

annak megállapítása iránt benyújtott keresete tárgyában, hogy az Olasz Köztársaság, mivel hatályban tartotta a "Disposizioni per l’adempimento di obblighi derivanti dall’appartenenza dell’Italia alle Comunità europee (legge comunitaria per il 1990)" [Olaszország Európai Közösségekben fennálló tagságából eredő kötelezettségek teljesítéséhez szükséges rendelkezések (közösségi törvény az 1990-es évre vonatkozóan)] című, 1990. december 29-i 428. sz. törvény (GURI 10. sz., 1991. január 12., rendes kiegészítés, 5. o.) 29. cikkének (2) bekezdését, amely a bíróságok és a hatóságok értelmezése és alkalmazása alapján a közösségi jog megsértésével beszedett adók magánszemélyeknek történő visszatérítésére olyan bizonyítási eljárást tett lehetővé, amely az említett adók visszatérítését a befizető számára gyakorlatilag lehetetlenné, vagy legalábbis rendkívül nehézzé tette, nem teljesítette az EK-Szerződés alapján fennálló kötelezettségeit,

A BÍRÓSÁG

meghozta a következő

ÍTÉLETET

1. A Bíróság Hivatalához 2000. április 4-én benyújtott keresetlevelével az Európai Közösségek Bizottsága az EK-Szerződés 226. cikke alapján keresetet indított annak megállapítása iránt, hogy az Olasz Köztársaság, mivel hatályban tartotta a "Disposizioni per l’adempimento di obblighi derivanti dall’appartenenza dell’Italia alle Comunità europee (legge comunitaria per il 1990)" [Olaszország Európai Közösségekben fennálló tagságából eredő kötelezettségek teljesítéséhez szükséges rendelkezések (közösségi törvény az 1990-es évre vonatkozóan)] című, 1990. december 29-i 428. sz. törvény (GURI 10. sz., 1991. január 12., rendes kiegészítés, 5. o., a továbbiakban: "a 428/1990. sz. törvény") 29. cikkének (2) bekezdését, amely a bíróságok és a hatóságok értelmezése és alkalmazása alapján a közösségi jog megsértésével beszedett adók magánszemélyeknek történő visszatérítésére olyan bizonyítási eljárást tett lehetővé, amely az említett adók visszatérítését a befizető számára gyakorlatilag lehetetlenné, vagy legalábbis rendkívül nehézzé tette, nem teljesítette az EK-Szerződés alapján fennálló kötelezettségeit.

A nemzeti jog

2. A 428/1990. sz. törvény a nemzeti szabályozásba különleges szabályokat vezetett be az olyan adók visszatérítése terén, amelyeknek megállapították összeegyeztethetetlenségét a közösségi normákkal. E törvény 29. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

"A közösségi jogszabályokkal összeegyeztethetetlen nemzeti rendelkezések alkalmazásával beszedett behozatali vámok, termelési adók, fogyasztási adók, cukorra kivetett pótadó és állami adók visszatérítendőek, kivéve, ha a vonatkozó terhet másra áthárították."

3. Korábban e kérdést az 1982. szeptember 30-i 688. sz. törvényerejű rendelet (GURI 270. sz., 1982. szeptember 30., 7072. o., a továbbiakban: "a 688/1982. sz. törvényerejű rendelet") 19. cikkének első bekezdése rendezte, amelyet az 1982. november 27-i 873. sz. törvény (GURI 328. sz., 1982. november 29., 8599. o.) emelt törvényi szintre. Ez a következőképpen rendelkezett:

"Valamennyi személy, akitől jogosulatlanul szedtek be behozatali vámot, termelési adót, fogyasztási adót, vagy állami adót […] jogosult a befizetett összeg visszatérítésére, amennyiben - az elírás esetét kivéve - okirattal bizonyítja, hogy a megfelelő terhet semmilyen formában nem hárította át más személyekre."

Előzmények

4. A 688/1982. sz. törvényerejű rendelettel kapcsolatban a Bíróság két ítéletet hozott. Az első (a 199/82. sz. San Giorgio ügyben 1983. november 9-én hozott ítélet) előzetes döntéshozatalra történő előterjesztés alapján, a második (a 104/86. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 1988. március 24-én hozott ítélet) a Bizottság által az Olasz Köztársaság ellen indított tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset alapján született.

5. Ez utóbbi ítéletben a Bíróság a következőket állapította meg:

"6. […] A közösségi jog megsértésével beszedett nemzeti adók visszatérítésére vonatkozó közösségi szabályok hiányában a tagállamok feladata ezen adók visszatérítésének biztosítása nemzeti joguk követelményeivel összhangban. Egyébként a közösségi jog nem követeli meg a jogosulatlanul beszedett adók visszatérítését olyan körülmények között, amelyek az arra jogosultak jogalap nélküli gazdagodását eredményeznék, így semmi nem tiltja, hogy figyelembe vegyék azt a tényt, hogy lehetséges volt ezen adók terheinek áthárítása más gazdasági szereplőkre vagy a fogyasztókra.

7. Végül fel kell idézni - amint azt a Bíróság [San Giorgio] ítéletében kifejezetten a szóban forgó törvényerejű rendelet vonatkozásában megállapította -, hogy a közösségi joggal összeegyeztethetetlen minden olyan bizonyítási mód, amely gyakorlatilag lehetetlenné, vagy rendkívül nehézzé tenné a közösségi jog megsértésével beszedett adók visszatérítésének elérését, és hogy ez a helyzet nevezetesen azon vélelmek vagy bizonyítási szabályok esetében, amelyek a befizetőre hárítják a bizonyítás terhét azzal kapcsolatban, hogy a jogosulatlanul beszedett adók terhét nem hárította át más személyekre, vagy a bemutatni rendelt bizonyítékok formájára vonatkozó olyan különleges korlátozások esetében, mint amilyen az okirati bizonyítéktól eltérő valamennyi egyéb bizonyítási mód kizárása.

[…]

11. Az olasz jogszabály vitatott rendelkezése értelmében egy nemlétező tény bizonyítása hárul a gazdasági szereplőkre, amennyiben a hatóságok egyszerű állításával szemben kell bizonyítaniuk a jogosulatlanul kivetett adóteher más személyekre történt áthárításának hiányát, mégpedig kizárólag okirati bizonyítékok segítségével. Egy ilyen rendelkezés ellentétes a közösségi jognak a Bíróság ítélkezési gyakorlata által kialakított szabályaival."

6. A 489/1990. sz. törvény 29. cikkének (2) bekezdése a későbbiekben maga is előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tárgyát képezte, amelyekre a Bíróság a C-343/96. sz. Dilexport-ügyben 1999. február 9-én hozott ítéletében (EBHT 1999., I-579. o.) válaszolt. A kérdést előterjesztő bíróság jelezte, hogy e rendelkezést az olasz bíróságok úgy alkalmazzák, hogy a jogosulatlanul kivetett vámok vagy adók visszatérítésének vitatása során a hatóságok élhetnek azzal a vélelemmel, hogy e vámokat és adókat harmadik személyekre áthárították.

7. A Bíróság a következőket állapította meg:

"52. Amennyiben a nemzeti bíróság feltételezésének megfelelően létezik egy olyan vélelem, amely a jogtalanul követelt vagy jogosulatlanul beszedett vámok és adók harmadik személyekre történt áthárítására vonatkozik, és amennyiben a kérelmezőre hárul e vélelem megdöntésének kötelezettsége a visszatérítés elérése érdekében, meg kell állapítani, hogy a szóban forgó rendelkezések ellentétesek a közösségi joggal.