A tanulmány a társadalmi távolságtartással kapcsolatos szabályok gyakorlatát vizsgálja jogi antropológiai kiindulópontból. A kutatás Buda egy lehatárolt részén zajlott március eleje és április vége között a résztvevő megfigyelés és az interjúkészítés módszereivel. A terepmunka eredményeit a tanulmány a társadalmi-jogi kutatások egyes elméleti konstrukciói - például a jelentésadás fontossága, a kritikai perspektíva léte, a félautonóm társadalmi mezők léte és a jogi rítus fogalma - segítségével értelmezi. A kutatás egyik fő meglátása, hogy a rendeleti szinten elrendelt társadalmi távolságtartás sikeres megvalósításában jelentős szerepe volt a helyi közösségnek, és vizsgálata során a jogi kultúra több egyedi jellemzője is feltárható, noha nem az általánosítás igényével.
"Small facts speak to large issues, winks to epistemology,
or sheep raids to revolution, beacuse they are made to."
Clifford Geertz[1]
2020. március 17-én hatályba lépett a 46/2020. (III. 16.) kormányrendelet a vészhelyzet során teendő intézkedésekről, és ezt követte a március 28-án hatályba lépő 71/2020. (III. 27.) kormányrendelet a kijárási korlátozásokról. Mindkét rendelet a koronavírus-járvány miatt bevezetett veszélyhelyzethez kapcsolódik, céljuk az ún. társadalmi távolságtartás - social distancing[2] - szabályozása annak érdekében, hogy a társadalmi érintkezések korlátozásával a vírus terjedését le lehessen lassítani és így az új koronavírus által teremtett krízishelyzet az egészségügyi rendszer számára kezelhető maradjon.
E két rendelet szabályai óriási változást hoztak az emberek mindennapi életében. Többek között megtiltották számos intézmény látogatását (például mozik); korlátozták - bizonyos kivételekkel - a boltok nyitvatartását; kizárólagos vásárlási időszakot - délelőtt 9-12 között - hoztak létre a 65. évnél idősebbek számára; elrendelték, hogy csak "alapos indokkal" hagyhatják el a lakók lakóhelyüket, és e szabályok megszegését szabálysértéssé nyilvánították. Azaz komolyan felforgatták a lakosság már bevett, mindennapi rutinját és ezzel hirtelen, egyik napról a másikra jelentős alkalmazkodást követeltek meg széles rétegektől. A szabályok ilyen horderejű változása a társadalmi jogi kutatások szemszögéből mindig izgalmas helyzetet teremt, hiszen kvázi "laboratóriumszerűen" megfigyelhetővé és vizsgálhatóvá válik, hogy új szabályok bevezetése hogyan hat az emberek viselkedésére - ami egy örök jogszociológiai probléma.
A következőkben egy jogi antropológiai mikroprojekt első vázlatát és eredményeit szeretném bemutatni, ezek talán segíthetnek megérteni, hogyan zajlott a társadalom egyes csoportjaiban az e szabályokhoz történő alkalmaz-
- 314/315 -
kodás. E bevezetést (I. rész) követően a tanulmány a bemutatja a kutatás módszertanát (II. rész), összefoglalja az interjúk és a résztvevő megfigyelés tapasztalatait (III. rész), majd elhelyezi azokat a társadalmi-jogi kutatások elméleti keretei között (IV. rész) és megfogalmaz néhány összegző állítást (V. rész).
A bemutatandó kutatás alapvetően jogi antropológiai jellegű.[3] Egy kisebb, városi környezetben élő közösséget vizsgáltam a résztvevő megfigyelés és az interjú módszerei segítségével,[4] ezért a kutatás egyáltalán nem törekedett a reprezentativitásra - még az adott város, Budapest vonatkozásában sem -, hanem egy egyedi (particular[5]) - tapasztalatösszesség tanulságainak feltárására vállalkozott. Nem kevesebbre, nem többre.
Izgalmas tudományelméleti vitákat lehetne folytatni arról, hogy vajon a jogi antropológia, a jogszociológia, vagy a jog kulturális irányú kutatása hogyan kapcsolódhat, vagy éppen hogyan nem kapcsolódhat tudományelméleti szempontból egymáshoz,[6] és vajon mennyire konzekvens, hogy ez a tanulmány jogi antropológiai kiindulópontot vesz fel, de számos jogszociológiai, sőt jogelméleti fogalmat is felhasznál a későbbiekben, és - végső soron - ezzel különböző episztemológiai alapokon álló tudományos hagyományokat mos össze, szemben a módszertisztaság elméleti igényével. Azt gondolom azonban, hogy jelen esetben - noha lehet jelentősége - mégsem ez a leglényegesebb probléma. Egyre elterjedtebb a szakmai közösségben ugyanis, hogy a diszciplináris határok merev tudatosítása helyett érdemesebb problémacentrikus társadalmi-jogi kutatásokat folytatni.[7] Azaz nem feltétlenül a szűken értelmezett módszertan segítségével választunk ki egy kutatási kérdést, hanem a minket érdeklő kérdéshez alakítjuk a kutatás során felhasznált módszereket, fogalmakat és összefüggésrendszereket.
E második nézőpont irányából megközelítve kutatásunk legtágabb értelemben a jogi kultúrák társadalmi-jogi nézőpontú kutatásának hagyományába illeszkedik.[8] Azaz elfogadja azt a kiindulópontot, hogy a jogot nem lehet önmagával és önmaga irányából kielégítően magyarázni, hanem mindenképpen az azt körülvevő társadalmi, politikai és kulturális közeg felé kell fordulni, és ezzel összekapcsolva szükséges vizsgálni a jogi jelenségeket. A jogi kultúra kutatása természetesen számos - vagy talán inkább: számtalan - részproblémát egyesít, és ez a magas fokú problémakomplexitás szinte kizárja a holisztikus, általános érvényű kutatási törekvéseket.[9] Ezért e kutatás csak egyetlen problémadimenzióra koncentrál: a szabálykövetés jelenségéből arra a mozzanatra, hogy milyen jelentősége lehet a szabályok működése szempontjából a közösségi hatásoknak.[10]
Ez a választás egy módszertani döntést is magában rejt, ugyanis most csak egy kisebb közösségnek egy különleges időpillanatban megvalósuló viszonyát kívánom vizsgálni a szabálykövetés általános keretében. E mikroszkopikus érdeklődés pedig egyenesen elvezet a jogi antropológiai nézőpontjához, azon belül a Geertz által kidolgozott "sűrű leírás" módszeréhez.[11] A kutatás szempontjából a "sűrű leírás" két mozzanata lényeges. Egyrészt a tapasztalatok minél részletesebb bemutatásának, leírásának igényét kell kiemelni. Másrészt annak tudatosítása is fontos, hogy nem jelenségeket "keresek" általában, hanem egyes történések közösségi értelmezéseit kívánom a tapasztalatok és a társadalmi-jogi kutatások fogalomkészletének segítségével bemutatni, és ezzel azokat tovább is értelmezem.
A vizsgált közösség a közvetlen lakókörnyezetem, egy dél-budai kerület 7-8 utcája és az ott élő emberek. Ezt a környéket forgalmasabb utak választják el a kerület többi részétől, egyfajta természetes határként. Buda átlagos része, se nem kiemelkedően jómódú, sem kifejezetten hátrányos helyzetű. Alapvetően négy- és kilencemeletes panelházak alkotják a környék szívét, de találhatunk családi házas és új építésű, lakópark jellegű utcákat és utcarésze-
- 315/316 -
ket is, melyek felpettyezik a nagy panelházak geometrikus rendezettségét. Még a budai átlaghoz képest is sok a zöldterület, parkok, játszóterek, házelőkertek, és ezek mind-mind a közösségi élet tereként is szolgálnak, és azokat az itt lakók örömmel veszik igénybe, a legkisebbektől az idősekig. Egy hétvégén gyakori napközben, hogy gyerekek futkároznak a házak között és az utcákban, fiatalok üldögélnek a padokon és a pingpongasztaloknál, míg nyugdíjasok sétálnak és beszélgetnek. A környék lakossága az utóbbi tíz évben jelentősen változott, észrevehetően nőtt a középosztálybeli fiatalok és kisgyerekes családok aránya. A lakók egy jelentősebb része ismeri egymást, gyakran azért, mert az itt található - jónak számító - iskolába jártak együtt, vagy mert ismerik egymás a boltokból, ahol nap mint nap megfordulnak, vagy mert sokat találkoznak az utcán, például kutyasétáltatás közben vagy összefutnak a panelházakban. Nem ritka, hogy olyanok is köszönnek egymásnak, akik csak futólag látják egymást nap mint nap. Kicsit olyan benyomása lehet annak, aki először jár itt, mintha egy falu bújna meg a nagyváros szövetében, amit az is felerősít, hogy gyakran lehet látni a parkokban és a játszóterek körül kisebb-nagyobb beszélgető csoportokat a legkülönfélébb korosztályokból.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
