A monetáris politikát el kell választani a gazdaságpolitikától az európai uniós és következésképpen az eurózónabeli tagállami döntéshozatalban. Röviden legalábbis ez olvasható ki abból a 2020. május 5-én Karlsruhe-ban hozott ítéletből, amelyet a Német Szövetségi Alkotmánybíróság hozott a Weiss-ügyben.[1] A 7:1 arányban meghozott döntés lényeges részekben adott helyt az alkotmányos panaszoknak, amelyek igen komplex technikai kérdéseket fogalmaztak meg az Európai Unió monetáris politikájával, s így főként az Európai Központi Bank (a továbbiakban: EKB) 2015-2019 közötti euróválságot kezelő intézkedéseivel szemben.
A Német Szövetségi Alkotmánybíróság ítélete ultra vires-nek, azaz hatásköri túllépésnek, s ekként alkotmányellenesnek minősítette az EKB euróválságot kezelő intézkedéseit, illetve azok tagállami végrehajtását elrendelő szabályait. Az összevont ügyekben a panaszosok az alkotmányellenesség megállapítását kérték elsősorban az EKB Kormányzótanácsa által 2015. január 22-én meghirdetett (EU) 2015/774 döntés 2015. március 4-i EKB/2015/10. számú határozatának tagállami végrehajtásával, illetve az ehhez a közszektor eszközeinek másodlagos piacon történő megvásárlására irányuló programhoz kapcsolódó további végrehajtási szabályokkal kapcsolatban. Az ítélet egyben három hónap haladékot adott e jogszabályhelyek megsemmisítésének hatálybalépésére, megadva ezzel a bizonyítási lehetőséget egy utólagos, gyors, prudenciális eljárás igazolására mind az illetékes európai uniós intézményeknek - így az Európai Bizottságnak és az EKB-nak -, mind a tagállami intézményeknek - így a német szövetségi jegybanknak (a továbbiakban: Bundesbank) -, valamint a szövetségi kormánynak, illetve a szövetségi parlamentnek. Ha a bizonyítás nem sikerül, akkor Németország alkotmányosan nem vehet részt az EKB 2015-2019 közötti euróválságot kezelő intézkedéseinek végrehajtásában.
Márpedig ha Németország nem vállal szerepet ebben a pénzügyi világválság okozta eurókrízisben, a költségvetési hiánnyal küszködő eurózónabeli tagállamok támogatásában, úgy nemcsak az eurózóna költségvetési szempontból gyengélkedő tagállamai, de maga az eurózóna is komolyabb bajba juthat.
Noha a Weiss-ügyben hozott alkotmánybírósági döntés főként az olasz államadósság okozta eurós válságkezelést érinti, mégis több hasonló, a stabil euró árfolyamot védő EKB-intézkedés került 2010 óta mind az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB), mind a tagállami alkotmánybíróságok elé.[2]
Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy lehet-e jogi úton rendezni egy olyan kérdést, amelyben nincs politikai konszenzus. Hiszen, láthatóan nem teljes körű a politikai akarat, hogy az Európai Unió egy közös pénzre épülő gazdasági térség legyen, ha nem támogatja az eurót egy mindenkire kötelezően kiterjedő eurózónabeli tagság, közös költségvetés és a közös költségvetést ellenőrző számvevőszéki intézmény. Tehát uniós avagy föderalista törekvések vannak, de nincs unió.
Némileg leegyszerűsítve ugyanis, a német alkotmánybíróság előtt indított - majd az EUB elé került C-493/17. számú - Weiss-ügy kulcskérdése, hogy van-e joga a német szövetségi intézményeknek, jelesül a kormánynak (Bundesregierung), a parlamentnek (Bundestag) és Bundesbanknak német adópénzeket költeni a rendezetlen olasz államháztartás miatt deficites olasz költségvetés megsegítésére úgy, hogy az EKB a másodlagos piacokon különböző állampapírokat vásárol Public Service Purchase Programme (a továbbiakban: PSPP) keretében. Mivel ez a megsegítés a német adópénzek felhasználásával, az Európai Unió intézményein keresztül - állítólag - az euró megmentése érdekében zajlik, a kérdés is kétszintű. Egyfelől a német alkotmánynak kell megfelelnie - a nincsen adózás képviselet nélkül elvnek, ami szerint a német parlamenti képviselőknek eleve felhatalmazást kellett volna kérniük és kapniuk ilyen döntésre, valamint a föderalizmus azon kritériumának, miszerint a Länder jogai nem sérülhetnek -, másfelől az Európai Unió alapszerződéseiben szereplő feltételeknek, miszerint a monetáris politika ugyan az Európai Unió kizárólagos hatáskörébe tartozik, de sem a tagállamok, sem az Európai Unió nem felel más, vagy bármely tagállam költségvetési deficitjéért.[3]
A Weiss-ügy azért különleges, mert ez az első eset, hogy egy tagállami alkotmánybíróság nemcsak fenyegetőzik, de az EUB-tól visszakapott válaszokat el nem fogadva, ténylegesen eltérően értelmezi az alapszerződéseket, illetve az uniós jogi aktusokat, noha kétségtelen, hogy a következtetéseit csak a nemzeti jogban vonja le. Ez az új hangnem - vélik sokan - megváltoztathatja azt a sui generis uniós jogot, amelyet az EUB eleddig, az elégedettlen tagállamok tényleges belenyugvásával, kialakított.
A számtalan, többnyire elítélő kritikával szemben a Weiss-ügy korántsem feltétlenül jelenti az uniós jog degradál(ód)ását. Sőt, sokkal inkább lehetne egy olyan korszak kezdete, amelyben a tagállamok és az uniós bíróságok közötti jogi diskurzus egy új mederben folyhatna, s épphogy a tagállami bíróságok interiorizálhatnák az uniós jogot azzal, hogy immáron esetleg az Európai Unió alapszerződéseit is értelmezni fogják. Ez az ún. interpretatív pluralizmus[4] sokkal jobban megfelelne a jelenlegi uniós integrációs jövőképnek, mint a köz-
- 20/21 -
pontosított kizárólagos mindenkire kiható kötelező erővel rendelkező EUB jogalkalmazás-interpretáció. Kétségtelen, hogy ez bizonyos értelemben eltérő jogértelmezést eredményezhet a különböző tagállamokban, de egyfelől ez ma is tényszerűen és (jog)szociológiailag is igaz,[5] másfelől viszont az is biztos, hogy ez a helyzet most sem jelenti szükségszerűen sem a jogbiztonság, sem az egységes jog végét.[6]
A mindenkire kötelező erejű végső döntésre való hatáskör, amit az EUB vindikál magának, nem hangzik túl jól egy regionális, deliberatív, fékek és ellensúlyok folyamatos dinamikájában létező joguralmi világban. Szinte közhely ma már - a C-402/05. P és C-415/05. P számú Kadi-ügysorozat óta az Európai Unióban is -, hogy a különböző tagállami felsőbíróságok, illetve a nemzetközi szervezetek bíróságai nem egy klasszikus piramisszerű hierarchiában helyezkednek el, hanem mátrixszerűen függnek kölcsönösen egymástól.[7] A közös nevezőt pedig még az egyébként közös európai joguralmi értékeken alapuló uniós jogrendszerekben is nehéz megtalálni.
Az uniós alapszerződések jogi értelmezésének interiorizálása a nemzeti bíróságok által megakadályozhatná az uniós intézmények állandó bűnbakként való beállítását, s annak politikai kihasználását, kihasználhatóságát. Az uniós jog így válhatna ténylegesen belső joggá. Ennek különösen nagy előnye lenne például Közép-Európában, ahol az utóbbi időben a kezdeti kifejezetten unióbarát alkotmánybírósági értelmezésekkel szemben, inkább a szkeptikusság és a nemzeti sajátosságok kiemelése a fő irányvonal.[8]
Úgy tűnik azonban, hogy empirikusan bizonyítható, hogy a különböző bíróságok, alkotmánybíróságok, alsó- és felsőbíróságok tekintélye és a diskurzusban való részvétele függ a föderalizmus lététől vagy nemlététől is az adott tagállamban.[9] Sokkal jobban tűrik a diskurzust és az eltérő jogértelmezést is a nem centralizáltan megszervezett tagállamokban. Így az interpretatív pluralizmus továbbra is inkább a föderalizmus, mint a szuverenitás eszköze lenne.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
