A tanulmány célja, hogy az olvasóban kétségeket ébresszen Leibniz klasszikus kategorizálását illetően. Már a kanonizáltnak tekinthető olvasatok (Cassirer, Russell, Couturat) is eltérően értékelték Leibniz jogtudományi végzettségének tényét és hatását. A természetjogi gondolkodás eszmetörténetét író, szakmailag elismert jogász szerzők éppannyira megosztottak Leibniz besorolását illetően. Míg a filozófusok skálája a tiszta jogásztól a tiszta filozófusig terjed, addig a jogbölcseleti olvasat az "axiomatikus természetjogásztól" a politikai teológusig ér. Úgy tűnik, hogy a jogászok, Dascal, Sartor és Sève nyomán, az ifjúkori írások felfedezésével, a paradoxonokat tárgyaló Leibnizet a megfelelő helyre tudták tenni. A hannoveri filozófus halálának tricentenáriumához kötődő tudományos rendezvényekkel valószínűleg együttjáró filozófiai érdeklődés remélhetőleg még inkább abba az irányba hat, hogy egyszer majd pontosan kijelölhetjük a jogászi végzettség hatásának határait az egész életmű tekintetében is.
Gottfried Wilhelm Leibniz stricto sensu jogtudományi írásai[1] iránt az utóbbi időben megújult az érdeklődés. Ennek jele, hogy egymás után jelentek és jelennek meg a német, angol, francia és olasz nyelvű, kommentárral ellátott fordításgyűjtemények (pl. Boucher 2002, Busche 2003, Artosi-Pieri-Sartor 2013 és 2015).
Jelen tanulmányom egyik célja tehát Leibniz jogtudományi jelentőségének méltatása. A másik célom pedig az, hogy néhány jogi-jogtudományi utalást feltárjak az életmű többi részében, ott is, ahol esetleg kevésbé számítanánk erre. A hangsúlyt én is a fiatalkori, par excellence jogi művekre helyezem és az életmű többi részét az inkább olyan népszerű Leibniz-munkák reprezentálják majd, mint a Monadológia vagy az Újabb értekezés. Ezekre a munkákra a mind eddiginél gazdagabb szakirodalom prizmáján keresztül igyekszem tekinteni, hogy az olvasó is észrevehesse a sokszor jól ismert sorok mögött megbújó jogász Leibnizet.
Először bemutatom Leibnizet mint joghallgatót, s mint pályakezdő jogászt (1). Ezután három filozófiai értelmezést veszek szemügyre, azt vizsgálva, hogy ezek vajon mennyire vetnek számot a filozófus jogi hátterével (amennyiben egyáltalán számot vetnek vele) (2). Az ezt követő két pontban először felvázolom Leibniz - nem túl markáns, de klasszikus - természetjogászi portréját. (3) Az áttekintésem lezárásaként az újabb Leibniz-interpretációk közül tallózok, főként azokat helyezve előtérbe, amelyek a fiatalkori írásoknak adnak új, akár a kortárs jogelméletben is használható értelmet (4).
Leibniz jogászi hátterét vizsgálva a kutatók mindenekelőtt azt emelik ki, hogy mindkét ágról jogász családból származott. Leibniz édesapja, Friedrich Leibniz a lipcsei egyetem morálfilozófia-professzora volt, és a közéletben is aktívan részt vett, például kiállt az egyetemi privilégiumok mellett. Őt fia hatéves korában veszítette el, és megörökölte hatalmas könyvtárát, melyet autodidakta módon fel is dolgozott. Fridrich Leibniz harmadik, huszonnégy évvel fiatalabb felesége, Catharina Schmuck, Leibniz édesanyja ugyancsak jogászcsaládból származott.
Leibniz számára e családi háttér[2] és a hatalmas könyvtár igen meghatározó volt. Utóbbinak köszönhetően, gyermekként veti bele magát a történelem, a klasszikusok és a nyelvek tanulmányozásába. Később azt írja, hogy ez a korai eszmélés azért is jó volt, mivel így nem alakultak ki benne karteziánus előítéletek. Mindössze tizenkét éves, amikor elkezd görögül tanulni. A latin akkor már annyira jól megy, hogy a kis Leibniz 1659 pünkösdjének reggelén egy háromszáz hexameterből álló verset ír (Belaval 2005, 29.).
1661-ben iratkozik be az egyetemre. Itt a mestere Jacob Thomasius (1622-1684) - ő Christian Thomasius (1655-1728) édesapja - aki pedig Fridrich Leibniztől veszi át a morálfilozófiai katedrát. Thomasius irányítása alatt készíti el az ifjú Leibniz az individualitásról szól értekezését (Disputatio metaphysica de principio individui, 1663). Szerencsére fennmaradtak a Thomasiusnak írt feljegyzései is 1663-1664-ből. 1663-ban, Jénában, egy jóbarát hatására kezdi el igazán érdekelni a jog Leibnizet.
- 25/26 -
Édesanyja halálakor, 1664-ben visszatér Brunschwikbe. Itt írja meg nagybátyja, a neves jogász irányítása mellett a jogi feltételekről szóló értekezését. A tárgyalt tematika ugyan római jogi jellegű, a kidolgozás viszont matematikai, amennyiben a propozicionális, modális és valószínűségen alapuló logika kérdéseit az ifjú szerző összeköti a jogi feltételek kérdésével.[3] A műnek köszönheti Leibniz a iuris utriusque baccalaureus fokozatot. A filozófiai magiszter a Speciemen questionum philosophicarum ex jure collectarum című munkájával lesz. Leibniz a jog és filozófia közötti szükségszerű kapcsolat melletti érvelésének alapja az a belátás, hogy bizonyos jogesetek filozófiai reflexió nélkül megoldhatatlanok. Mivel a "filozófia" kifejezés a logikára utal, Leibniz alappal gondolhatja azt, hogy logika nélküli jog egy "kijárat nélküli labirintus" (Ld. Armgardt 2014, Belaval 2015, 48-49.).
A húsz éves Leibniz filozófiai habilitációs dolgozata a kombinatorikáról (Dissertatio de arte combinatoria, 1666), doktori értekezése pedig a nehéz esetekről (De casibus perplexis, 1666) szól. 1666-ban még megjelenik egy műve az aritmetikáról is (Disputatio arithmetica de complexionibus, 1666). Mivel Lipcsében túl fiatalnak tartották ahhoz, hogy doktori fokozatot (doctor iuris utriusque) kapjon, ezért Leibniznek a Nürnberg melletti Altdorfba kellett költöznie, ahol dicsérettel doktorál és egyetemi tanári állást is ajánlanak neki, amit elutasít, majd pedig a jogi oktatás reformtervének közlésével lepi meg a nagyközönséget. Ez a munka, Nova methodus discendae docendaeque jurisprudentiae, 1667 olyan remekmű, amely ismertté teszi Leibnizet. Ekkor Mainzba hívják, ahol 1672-ig marad. Itt bírói kinevezést szerez 1670-ben. A jog gyakorlati művelése mellett a Corpus iuris civilis reconcinnatumot írja, amiből a legmaradandóbb hatású az első rész, az erkölcsfilozófiát és a deontikus logikát tartalmazó Elementa iuris naturalis.[4]
Sokak szerint Leibniz stricto sensu jogtudósi pályája viszonylag rövid volt, és huszonhat éves korában be is fejeződött. Holott az olyan színvonalú kodifikációs tervek készítésénél, mint amilyeneket Leibniznek köszönhetünk, nehéz "jogászibb" munkát végezni. Az 1672-ben Párizsba költöző Leibniz továbbá kritikailag kommentálja a voluntarista jogfilozófia klasszikusát, Pufendorfot, és rajta keresztül Hobbest is. A munkát Hannoverben folytatja majd, ahol az Institutiókon alapuló, de annak a helyébe lépő egy új birodalmi törvénykönyv elkészítése lebeg a szeme előtt.
A Busche-féle gyűjteményes kötet ugyan 1672-vel lezárja Leibniz "ifjúkorát" (a legutolsó negyedik rész kizárólag Leibniz levelezését tartalmazza Conringgal, Chapelainnel és Ferrand-nal), de ebből nem következik, hogy a filozófus feladná jogászi hivatás gyakorlásának igényét. Leibniz 1678-tól Hannoverben nyeri el a bírói kinevezést. Később olyan előkelőségek mellett dolgozik, mint Mainz választó-püspöke, Hannover választófejedelme, Brunswick hercege (1696), Poroszország királya (1700), Németország császára, valamint Nagy Péter orosz cár (1712). (Vö.: Grua 1948, 703 sk.) A bíráskodás rejtelmeibe Leibnizet egy lipcsei jóbarát vezette be. Gardies idézi, hogy ez a hivatás a német filozófust mennyire magával ragadta: "[...] a legjobbkor hatoltam be e tudomány titkaiba, mivel mindig is vonzott a törvénykezési feladat és utáltam az ügyvédek ravaszkodásait; ezért aztán nem is szerettem volna sosem szónokolni" (idézi Gardies 1978, 115-116.). A jogalkalmazói és jogalkotói perspektívák egyidejű felvállalása és az ügyvédi hivatás jelentőségének alábecsülése egyaránt tükrözi az "otthonról hozott" jogászi világnézetet, a platóni retorikaellenességet és a Montesquieu-höz hasonló juge en tant que la bouche de la loi utópikus szemléletet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
