A végrendelkezési szabadság princípiuma már a római jogban általánosan elfogadásra talált, ám a spanyol közjegyzők a mindennapi életben számtalanszor szembesülnek azzal, hogy ezen elv gyakorlatba való átültetése és érvényre juttatása a végrendeletek közokiratba foglalása alkalmával nem problémamentes. A közjegyző előtt tett írásbeli végrendelet nyújtja Spanyolországban - ugyanúgy, ahogy a hazai jogéletben is - a legnagyobb biztonságot az örökhagyó számára, hiszen nem áll fenn az elvesztés veszélye, illetve érvényessége a többi spanyol írásbeli végrendeleti formával szemben semmilyen további intézkedést nem igényel, a közjegyzőnek azonban figyelembe kell vennie okiratszerkesztő eljárásában azt a jogintézményt, mely az örökhagyó rendelkezési jogának korlátját képezi.
Ennek a tanulmánynak a célja, hogy röviden bemutassa ezen akadályra, vagyis a kötelesrész intézményére vonatkozó spanyol szabályozást, így többek között a kötelesrészre jogosultak körét, a kötelesrész mértékét, alapját, elvesztésének - a kitagadásnak - eseteit. Célul tűzi ki továbbá, hogy képet adjon ezen jogintézmény kialakulásának történelmi gyökereiről, melyek szerepet játszottak abban, hogy Spanyolországban jelenleg egyidejűleg több párhuzamos szabályozás is létezik. Terjedelmi okokból e keretek között a központi témát a spanyol polgári törvénykönyv, a Código Civil kötelesrészre vonatkozó rendelkezéseinek górcső alá vétele képezi, de mivel egyes Autonóm Közösségekben (Comunidad Autónoma) jóval megengedőbb szabályozás érvényesül, mint a Código Civil kissé rigorózus szabályai, ezen eltérő normarendszerek bemutatása a tanulmány később megjelenő második részében fognak helyet kapni.
A spanyol jogi normákat tekintve kiindulópontként megállapítható, hogy a kötelesrész az örökhagyó rendelkezéseinek érvényesülését korlátozza, ha az örökhagyó halála pillanatában maradnak kötelesrészre jogosult személyek, akik részére a törvény jogosultságot biztosít, hogy meghatározott vagyoni hányadot szerezzenek az örökhagyó hagyatékából.
A kötelesrészre vonatkozó hatályos spanyol szabályozás évszázados fejlődés eredménye, melynek során két egymással ellentétes áramlat találkozik. Az egyik római jogi eredetű, mely korlátozza a halál esetére szóló rendelkezés teljes szabadságát oly módon, hogy az örökhagyó számára kötelezettséget állít arra vonatkozóan, hogy a hagyatéki vagyon minimális hányadát legközelebbi hozzátartozói javára hagyja annak érdekében, hogy legelemibb szükségleteik kielégítésre kerüljenek. A másik áramlat a germán királyi udvarok jogforrásainak
- 5/6 -
gyümölcse, mely a kötelesrészi hányadot kiegészítve a "szabad rendelkezés részét" hozza létre, melyről az örökhagyó saját akaratának megfelelően rendelkezhet, és a családi vagyoni kötelék rendszerének a korrekciójaként érvényesül.[1]
Ezen bevezető gondolatok után érdemes megvizsgálni a kötelesrész spanyol szabályozásának történeti gyökereit. Első lépésként rávilágítanék arra a kettős válaszútra, mely az egyes jogrendszerek történelmi fejlődése során rajzolódott ki a végrendelkezési szabadság kérdésében: az egyik a favor testamenti elvének feltétlen tiszteletén alapul, a másik az örökhagyó végrendelkezési akaratát korlátozó kötelesrészt intézményesíti.[2]
A római jog kezdetben az örökhagyó abszolút szabadságát ismerte el abban a tekintetben, hogy a vagyonáról halála esetére rendelkezzen, és ezen elv a XII táblás törvényben védelmet élvezett. Bár a klasszikus szabályozás fragmentáltnak tűnik, megfigyelhető a paterfamilias archaikus kor óta jellemző végrendelkezési szabadságának korlátozása irányába tartó tendencia annak érdekében, hogy a legközelebbi rokonok az örökhagyó akaratától függetlenül részesedhessenek a hagyatékból. A kötelesrész iránti igény elismerése (anyagi mellőzhetetlenség) a császárkor elejére datálódik, mértéke pedig a jogosult törvényes örökrészének egynegyedében (quarta) került meghatározásra[3]. Az eleinte csak szokásjogi alapokon nyugvó kötelesrészre vonatkozó szabályozást a iustinianusi jog változtatta meg jelentősebben azáltal, hogy ténylegesen véget vetett a végrendelet útján való vagyoni rendelkezés teljes szabadságának, és az örökhagyót arra kötelezte, hogy vagyona egy részét jogilag meghatározott rokonai részére őrizze meg. Így a iustinianusi törvényhozás a 18. és 115. novellákat alapul véve egy egységes rendszert mutatott, mely a kötelesrész intézményét határozott formában alapította meg, és megtiltotta az alapos ok nélkül való kitagadást.
A Kr. u. 536-ból származó 18. novella módosította azt a hányadot, melyet a végrendelkezőnek a gyermekei részére fenn kellett tartania. Ez a hányad a gyermekek számának függvényében változott, ugyanis ha az örökhagyó után négy vagy kevesebb gyermek maradt, akkor a fenntartott rész (debita portio, spanyol nyelven pars debita) a hagyaték egyharmadát jelentette, ha pedig több mint négy gyermeket hagyott maga után, akkor ez a hányad a hagyaték felét érte el. A korábbi jogi szabályozás hivatkozott módosításának alapja a gyermekek iránt érzett felelősségérzet volt, továbbá hogy az esetleges igazságtalanságokat a hagyaték elosztása kapcsán kiküszöbölje, ugyanis korábban a gyermekek számától függetlenül a hagyaték egynegyed részét kellet számukra fenntartani, a további háromnegyed részről
- 6/7 -
az örökhagyó szabadon rendelkezhetett, így a hagyaték számottevő részét akár extranei-k vagy felszabadított rabszolgák is megszerezhették. A gyermekek számának függvényében változó kötelesrész ennek megfelelően azzal járt, hogy a számukra fenntartott rész a vagyon igazságosabb elosztását eredményezte.[4]
A kötelesrész intézménye tehát a iustinianusi jogban úgy jelent meg, mint a végrendelkező rendelkezési jogának a korlátja, ám differenciált formában határozta meg azt attól függően, hogy leszármazókról vagy felmenőkről volt-e szó, vagy más kötelesrészre jogosultakról. Ténylegesen a leszármazók és felmenők kötelesrésze, mint pars hereditatis nyert szabályozást, ugyanis a 18. novellát ebben a témában módosító 115. novella megtiltotta a mellőzésüket vagy kitagadásukat anélkül, hogy a végrendeletben a részükre a kötelező részt juttatták volna, akár hagyomány, akár ajándékozás formájában. A leszármazókat és felmenőket ennek megfelelően szükségszerű örökösöknek kellett tekinteni a rájuk vonatkozó végrendelet kapcsán, akik a kötelesrészükre örökösi minőségükben jogosultak. A 115. novella nem rendelkezik a többi kötelesrészre jogosultról, melyből következően az őket megillető részt bármilyen jogcímen megszerezhették: örökösként, hagyományosként, megajándékozottként vagy hitbizományosként. A kötelesrész ebben az esetben pars bonorumként jelent meg, ami a kötelesrészre jogosultak ezen körében biztosította a jogcímet a hagyaték jogilag előre meghatározott részére vonatkozóan.
A 115. novella megtiltotta a mellőzést és a megfelelő indok nélküli kitagadást. Ha az örökhagyó nem mellőzte vagy tagadta ki a leszármazót vagy felmenőt, ám nagyobb hányadra nevezett örököst, mint ami kötelesrészre jogosultként neki járt volna, az örökösnevezés nem lett érvénytelen, a végrendelet is érvényes volt a maga egészében, viszont a kötelesrészre jogosultnak megvolt a lehetősége, hogy a neki járó kötelesrész kiegészítését kérje. Ez a rendelkezés megpróbálta maximális mértékben megőrizni a végrendelkező akaratának érvényesülését, miközben a kötelesrészre jogosultak törvényileg meghatározott jogait tiszteletben tartotta, ha leszármazókról vagy felmenőkről volt szó.
A germán népeknél kezdetekben mind az ingatlan, mind az ingó vagyon tulajdonjoga a házközösséget (Hausgemeinschaft) illette meg, és nem annak egyes tagjait. Ennek a közösségnek a családfő (Hausvater) és az ő leszármazói képezték részét. A Hausvater a házközösséghez tartozó vagyon felett élethosszig tartó hatalommal bírt, az ő halálával ezek a javak érintetlenül szálltak át a közösség életben lévő tagjaira.[5] A szükségszerű öröklés volt ily módon az öröklés egyetlen ismert formája.
A germán fejlődésben is mutatkozott igény azonban egy olyan jogi eszközre, mely biztosítja a vagyoni öröklést és a családi földek művelésének folytonosságát azoknál is, akiknek nincs leszármazójuk. A primitív kultúrák népeinél a gyermektelenek ezért sokszor az örökbefogadáshoz fordultak.
- 7/8 -
A házközösségből kizárólag az összes tag megosztásra vonatkozó megállapodása alapján lehetett az örökséghez tartozó vagyonhányadot elkülöníteni. Később pedig a családfő számára biztosították ezt a jogot a javak elosztása tekintetében, melyet egyoldalúan, akár gyermekei akarata ellenére is megvalósíthatott, bár mindegyikük örökrészére figyelemmel kellett lennie. Ezek a vagyonhányadok többé-kevésbé egyenlőek voltak abban az időben, beleértve azt a részt is, melyre a családfő tarthatott igényt, ellenkező esetben nem lett volna érdekében a felosztás.
Ebből a gyakorlatból merült fel az a megoldás, hogy a családfőnek a házközösségből őt megillető rész fölött rendelkezési joga legyen, ez a "saját rész" pedig materializálódhatott, és élők közötti ügylet tárgya lehetett vagy halála esetére rendelkezhetett róla. Ezzel kezdődött a germán népeknél a végintézkedés útján való öröklés kialakulása.
Végül, bár konszolidálódtak az elképzelések a magántulajdon tekintetében, a primitív közösség emlékei nem merültek feledésbe. Az örökhagyó gyermekei továbbra is úgy tekintették, hogy a családfő csak a saját részéről rendelkezhetett és halálával a leszármazók bizonyos, a régi közösséghez tartozó hányadra jogot formálhattak.
Az ezzel foglalkozó szerzők egyetértenek abban, hogy a saját rész (propria portio) intézményesítése és az arról való szabad rendelkezés terén az egyháznak befolyása volt. Prédikációkban, egyházi iratokban felhívták a hívők figyelmét az alamizsna adásának keresztényi doktrínájára, és arra ösztönözték őket, hogy vagyonuk egy részéről a kegyes helyek számára rendelkezzenek.
A késő középkortól a fenti elvárások mellett néhány országban megjelent a szükségszerű öröklés egy továbbfejlesztett változata, egy fenntartás (reservatio) az örökség tekintetében. Ez arra szolgált, hogy a család érdekeit védje, elkerülendő, hogy a tradicionálisan a családi vagyonhoz tartozó vagyontárgyak szétszóródjanak. A fenntartott rész a várt javakra vonatkozó jogosultsággal szemben csak a család saját ingatlanvagyonára vonatkozott, az azokról szóló végrendeleti rendelkezések akadályaként manifesztálódott.
Feltételezhető, hogy a népvándorlások korának spanyol földjén hatályban lévő vulgarizált római jogban már létezett egy viszonylag tág végrendelkezési szabadság. A vizigótok eredendően egy házközösségi szisztémát alkalmaztak, amikor az Ibériai félszigetre érkeztek az V. században. A Római Birodalommal már számos kapcsolatuk volt, és bizonyos jogintézményeket át is vettek tőlük, ilyen a végrendelet vagy az ajándékozás, mely fejlett kereskedelmi jogra utal. Ennek megfelelően a vizigót szabályozás nem a családi tulajdon rendszerét alkalmazta, hanem átmenetet képezett a római jogi és germán alapelvek között. A római jog kötelesrészre vonatkozó rendszerét tartalmazta az 506-ban életbe lépett Lex Romana Visigothorum, későbbi nevén Breviarium Alaricianum, mely kódexet a legyőzők és legyőzöttek egyaránt alkalmazták. Chindaswinth vizigót király (642-653) "Dum inlicita" törvényében a korábbi szabályozást módosítva hatályon kívül helyezte a halál esetére szóló rendelkezés szabadságát megengedő törvényi rendelkezést, és a gyermekek számára kötelesrészt biztosított, mértékét pedig négyötöd részben határozta meg. A kötelesrészi hányad több részre
- 8/9 -
tagolódott. Egyik részéről nem lehetett rendelkezni, a másik pedig a mejora, az örökrész növelésének része, mely a vagyon egytizedét tette ki. Az Erwig vizigót király által 681-ben véghezvitt reform az örökrész növelésének mértékét egytizedről egyharmadra emelte.
A reconquista alatt Hispániában a szabad rendelkezés joga nagyon korlátozott maradt az írott jogforrások és a területi, helyi szokásjogok döntő többségében. Ennek hátterében az ősi spanyol jog felélesztése is állhatott, különösen azon területeken, melyek alig romanizálódtak, illetve hozzájárult a primitív vizigót jog reneszánsza is.
A szabad rendelkezés joga viszont az egyház és a polgári gazdasági viszonyok fejlettsége hatására egyre inkább erősödésnek indult a magánjogban. Ez a szabadság kezdetben egyes vagyontárgyakat érintett, mint az úgynevezett mortuario (fegyverek, ruházat, lovak, gyakran egyéb termények)[6], amely az egyház részére került átadásra önkéntes felajánlásként a hívők lelki üdvének érdekében és amelyről később relatíve szabadon lehetett rendelkezni. Ezt követően a rendelkezési szabadság meghatározott vagyoni hányadokra, vagy az összes ingóságra is kiterjedt, ebben szintén az egyházi befolyás fontossága érhető tetten.
A Navarrai Királyságban, illetve Ayala területén a végrendelkezési szabadságra szintén lehetőséget biztosítottak, ez a szabadság először a szokásjogban, majd később az írott jogban is megjelent.
Kasztíliában a római-bizánci jog kevésbé gyökeresedett meg, itt a vizigót kötelesrész intézményét őrizték meg, mely a gyermekek számára négyötöd részt biztosított, azon belül egy-harmad részre kiterjedően az örökrész növelésének lehetőségével (mejora). A korábbi széttagolt kasztíliai szokásjogi szabályokat fogta egybe a X. Alfonz kasztíliai király uralkodása alatt megalkotott Fuero Real törvénygyűjtemény (1255), amelyet később az 1505-ben kihirdetett Leyes de Toro erősített meg.
A középkori jogfejlődést követően először 1811-ben, a cádiz-i országgyűlésen merült fel a polgári jog kodifikálásának gondolata, a napóleoni kodifikációs áramlat követésének szándékával, de csak a zűrös politikai helyzet normalizálódása után, 1851-ben Florencio García Goyena küldte el a kormány számára a megalkotott törvénytervezetet. Ezen dokumentum a Code Napoleon-on alapult, megtartotta azonban az esszenciális spanyol hagyományokat sok jogintézmény, így a kötelesrész tekintetében is, végül azonban a kezdeményezés zátonyra futott.
1880-ban éledt újra a kodifikációs szándék, és 1889-ben került elfogadásra a ma is hatályos Código Civil, mely a kasztíliai jogot vette alapul, és az egyes kiváltságokkal rendelkező területek saját írott és szokásjogának együttélését is elismerte. A kötelesrészre vonatkozó szabályozás tekintetében a Código Civil liberálisabb, mint a korábbi jogi szabályozás, de még mindig távol áll az egyes autonóm közösségekben hatályban lévő normák többségétől. Az elmélet úgy tartja, hogy a hatályos szabályozásban megfigyelhetők germán elemek (pl. Código Civil 8o8-8o9.§.), úgyszintén római jogi elemek is (pl. Código Civil 814-815.§), melyeket a kasztíliai jog olvasztott magába, és amelyek beemelésre kerültek a spanyol magánjogi törvénybe, ezek mellett a kodifikációs folyamat révén francia és olasz behatások is érvényesültek.
- 9/10 -
A spanyol jogelméletben gyakran merült fel annak igénye, hogy a kötelesrész természetének problémáját megoldják az egyedül üdvözítő válasz útján, melyet egymásnak ellentmondó tézisek közül kívántak kiválasztani. Ez a megközelítés azért helytelen, mert nem elegendő feltenni a kérdést, hogy vajon a kötelesrészre jogosult örökös-e vagy sem, részesül-e a hagyatéki vagyonból vagy annak értékéből, vagy szimplán az örökössel szemben van-e kötelmi jogi igénye. Ezeket a kérdéseket, sőt számos mást is fel lehet vetni, de nem elszigetelten, hanem egymással összefüggésben, és egyiket sem lehet megválaszolni egyetlen egyedül érvényes válasszal vagy abszolút értelemben. A történelmi hagyományok és a Código Civil rendelkezéseinek átmeneti változásai a különböző jogosultságok, kötelezettségek, jogorvoslati eszközök átfogó szövetét alkotják, melyek mindig annak a szolgálatában álltak, hogy a vérrokonok és a házastárs számára garanciát biztosítsanak a hagyatéki vagyontárgyakhoz való hozzáféréshez vagy annak értékéhez.
Pusztán elméleti síkon ténylegesen kétféle osztályozás lehetséges a kötelesrész rendszerére vonatkozóan.[7]
Az egyik felosztás a kötelesrészre jogosultak jogosultságainak tartalmát veszi alapul.
a) Az egyik elméleti rendszerben a kötelesrészre jogosultat a törvény erejénél fogva az örökös jogállása illeti meg, méghozzá oly módon, hogy az örökhagyó halálának pillanatában a hagyatéki vagyon egy részének közvetlen és szükségszerű örökösévé válik.
b) A másik hipotetikus rendszerben a kötelesrészre jogosult nem a törvény által nevezett örökös, hanem maga a törvény alapít kötelezettséget az örökhagyó számára, hogy a kötelesrészre jogosultat örökössé nevezze. Jelen alternatív megoldásban - a fentitől eltérően - az örökhagyó oldalán felmerülő kötelezettség formájában jelenik meg a kötelesrész, melyet azután vagy megtart, vagy sem. Ez a iustinianusi rendszer, melynek legfőbb sajátossága, hogy az örökössé nevezés kötelezettsége elmulasztásának szankciója majdnem erősebb jogokat keletkeztet, mintha a fenti szabályt betartotta volna az örökhagyó. Az anyagi mellőzhetetlenség ellenére mellőzött személy a törvényes öröklés rendjének érvényesülését követelheti, melynek során a kötelesrészét jóval meghaladó rész illetheti meg. (Pl. iustinianusi jogban a kisemmizett örökös querela inofficiosi testamenti útján nem csupán kötelesrészét, hanem teljes törvényes örökrészének kiadását követelhette.[8])
c) Egy harmadik rendszerben a törvény kötelezné az örökhagyót, hogy támogassa a kötelesrészre jogosultat anélkül, hogy örökössé kellene őt tennie. A kötelesrészre jogosultnak jogosultsága van ahhoz, hogy az örökhagyótól valamit szerezzen, bármilyen jogcímen. Ezen az alternatíván belül további alrendszerek különböztethetők meg, melyek egyikében a kötelesrészre jogosult részére, ha az örökhagyó nem teljesíti a támogatásra vonatkozó kötelezettségét, kötelmi jogi igényt biztosítanak az örökösökkel szemben.
- 10/11 -
A másik megoldási mód esetén, ha a kötelesrészre jogosult sérelmet szenvedne, garancia vagy részesítés illetné meg a hagyatéki vagyonra vonatkozóan.
d) Végezetül elképzelhető egy olyan rendszer is, amelyben nem létezik a tulajdonképpeni kötelesrész, mint meghatározott rokonok részére szóló szükséges támogatás, hanem az örökhagyó rendelkezési szabadsága érvényesül azzal a kikötéssel, hogy a kötelesrészre jogosultakról említést kell tennie (formális kötelesrész).
A másik elméleti distinkció a kötelesrészre jogosult jogosultságainak természetét veszi alapul.
a) A törvény a kötelesrészre jogosult számára a hagyatéki vagyon tekintetében örököstársi jogokat biztosíthat közvetlenül, vagy mint szankció arra az esetre, ha az örökhagyó nem nevezné őt örökösévé. Ez az együttes jogosultság a hagyatéki osztályt megelőző állapotra vonatkozik, vagyis az összes vagyontárgyat magában foglalja, mely a hagyatéki tartozások kiegyenlítése után megmarad.
b) A törvény jogosultságot vagy garanciális pozíciót biztosíthat a hagyatéki vagyonra nézve (akár hagyatéki vagyontárgyakkal kell kielégíteni a kötelesrészt, akár nem), vagyis a kötelesrészt kielégítő megfelelő összegre van igénye a kötelesrészre jogosultnak. Ebben az esetben a kötelesrészre jogosult a hagyatéki vagyontárgyakkal kapcsolatban olyan helyzetbe kerül, hogy az említett vagyontárgyakra vonatkozó ügyintézésre lehetősége legyen, és a hagyatéki vagyon felosztását megakadályozhassa.
c) Végül a kötelesrész felfogható kötelmi jogi igényként is az örökösökkel szemben olyan pénzösszegre vonatkozóan, amely őt az ingyenes adományok betudásával megállapított hagyatéki vagyon értékének reá eső részére terjed ki.
A kötelesrészre jogosultak jogi pozíciójának konkretizálásakor a különböző elméletek a kötelesrész természetéről eltérően vélekednek. Aki azt az álláspontot védelmezi, hogy a kötelesrész minden esetben pars hereditatis (pl. Dávila García), az a kötelesrészre jogosultat örökösként értelmezi, aki azt állítja, hogy pars bonorum (pl. González Palomino), annak a kötelesrészre jogosult örököstárs, ha pedig pars valoris bonorumnak tekinti (pl. Roca Sastre, Dominguez Luelmo), akkor a kötelesrészre jogosultnak jogosultsága van egy meghatározott vagyoni értékre, melyet a hagyatéki vagyontárgyakkal kell kielégíteni. A pars here-ditatis, bonorum, valoris bonorum elméletei a jogosultság tartalmának analíziséből indulnak ki annak érdekében, hogy a jogintézmény célját megismerjék. A kötelesrészre jogosult számára elismert jogosultság tartalma attól függ, hogyan milyen módon lehet azt kielégíteni. Egyes szerzők azonban abból indulnak ki, hogy a kötelesrész jogi természete annak függvényében határozható meg, hogy kielégítése milyen dologgal történik.
Az elméletek többsége azt az álláspontot képviseli, hogy a kötelesrész pars bonorum. Lacruz Berdejo szerint a kötelesrészre jogosult pozíciója a törvény által megengedett keretek között az örökhagyó akarata által meghatározott. Ezek a korlátok képezik a kötelesrészre jogosult jogosultságainak minimumát, melyről az örökhagyó nem rendelkezhet, annak érdekében, hogy ne szenvedjenek sérelmet a kötelesrészre jogosult jogosultságai.[9]
- 11/12 -
A következőkben a fentebb felsorolt jogforrások közül a Código Civil (Cc.) hatályos szabályainak részletesebb ismertetésére kerül sor.
A spanyol polgári törvénykönyv a kasztíliai jogi szabályozást vette át a kötelesrész (legítima) és a sajátos kasztíliai jogintézmény, az örökrész növelése (mejora) tekintetében. A kötelesrészt Kasztíliában több írott jogforrás (Fuero Juzgo, las Partidas, el Fuero Real), és a különböző városok írott joga rendezte, a legfontosabb közülük kétségtelenül az 1505-ben keletkezett Leyes de Toro.
A kötelesrészt a Código Civil 806. §-a definiálja, mely szerint a kötelesrész az a vagyoni rész, melyről a végrendelkező nem rendelkezhet, mivel azt a törvény meghatározott örökösöknek tartja fenn, akiket ezért szükségszerű örökösöknek neveznek. A törvényi definíció a szükségszerű örökösök (herederos forzosos) kifejezést használja, utalva ezzel a kötelesrészre jogosultakra vagy örökösökre, akik a kötelesrészre igényt tarthatnak. Ez a meghatározás azonban nem teljesen pontos, hiszen a kötelesrészre jogosultak a kötelesrészt nem csak örökösi minőségben szerezhetik meg, hanem hagyomány formájában vagy ajándékozás jogcímén is, ha azt az örökhagyó életében szerezték. Erre világít rá a Código Civil 815. §-a, mely ekként rendelkezik: "A szükségszerű örökös, aki részére az örökhagyó bármilyen jogcímen kevesebbet juttatott, mint ami kötelesrész címén megilletné, annak kiegészítését kérheti."
Diez-Picazo és Gullón szerint a törvény ezen szakasza döntőnek minősül azon jogcím meghatározásában, amely alapján a kötelesrészre jogosult a kötelesrészt megszerzi, mivel ez azt jelenti, hogy az örökhagyó a kötelesrészt a kötelesrészre jogosultnak úgy is juttathatja, hogy őt örökösévé nevezi, vagy részére hagyományt juttat, esetleg élők között ajándékoz, mely ajándékot be kell tudni és figyelembe kell venni a kötelesrész számításánál.[10] A spanyol Legfelsőbb Bíróság (Tribunal Supremo) 2005. szeptember 28-án kelt ítéletében[11] kimondta, hogy a Código Civil kötelesrészre vonatkozó rendelkezései az örökhagyó szabad rendelkezési jogának korlátjaként jelennek meg annak érdekében, hogy kielégítsék meghatározott hozzátartozók jogosultságait örökségük megszerzésében a hagyatékhoz tartozó vagyoni javak tekintetében. Az 1992. évi október 23-án kelt ítélet[12] pedig úgy rendelkezett, hogy a kötelesrész kógens jogi normák által lefektetett korlátozás, mely ha limitált mértékben is, de kihatással van az élők közötti rendelkezés lehetőségére is.
A Código Civilnek az 1981-es reformmal módosított 807. §-a kijelöli, hogy mely személyek minősülnek kötelesrészre jogosultnak a spanyol polgári jogban. Ahogy a felhívott szakasz rendelkezik, szükségszerű örökösök: a) a gyermekek és leszármazók a szüleik és felmenőik
- 12/13 -
vonatkozásában; b) az előbbiek hiányában a szülők és felmenők a gyermekeik és leszár-mazóik vonatkozásában; c) az özvegy olyan formában és mértékben, ahogy e törvény rendelkezik.
Az elhunyt leszármazottai a vérszerinti és örökbefogadott leszármazókat is jelenti, mivel az örökbefogadott és leszármazói az örökbefogadó családjában ugyanazokat a jogokat élvezik, mintha vérszerinti leszármazók lennének. A fent említett jogosultak kötelesrésze úgy határozható meg, mint a hagyaték egy részének tulajdonjogához való jogosultság, kivéve a túlélő házastársat, aki saját részét haszonélvezeti jog formájában szerzi meg.
A spanyol Polgári törvénykönyv kötelesrészi szabályai nem csak a kötelesrész jogi természete terén térnek el a magyar Ptk-tól, hanem abban is, hogy a kötelesrészt a Cc. további részekre bontja. A Cc. 808. § első két bekezdése szerint a gyermekek és leszármazók kötelesrészét annak a kétharmada képezi, melyet a szüleiktől örökölnek. Az örökhagyó szülők azonban úgy rendelkezhetnek, hogy ezen kétharmad fele (tehát az egyik harmad) az örökrész növeléseként szolgáljon valamely gyermekük vagy leszármazójuk javára. A 808. § (4) bekezdése kimondja továbbá, hogy a maradék egyharmad részről az örökhagyó szabadon rendelkezhet. A fentiekből látható, hogy a Código Civil a hagyatékot három részre bontja, a szorosan vett kötelesrész harmadára (legítima estricta), az örökrész növelésének harmadára (mejora) és a szabad rendelkezés harmadára (tercio de libre disposición). A leszármazottak kötelesrészét az első kétharmad képezi. Ha az örökhagyó halálának pillanatában a kötelesrészre jogosultak köre szűkült, mivel ha valamelyik jogosult az örökhagyót megelőzően elhunyt, vagy nem kívánta saját részét, ez nem növeli a szabad rendelkezés harmadát, hanem a hagyaték azon százalékos hányada változik, melyre a megmaradt kötelesrészre jogosultak igényt tarthatnak, valamennyiük vagyoni hányadát növelve. Ez a jog mely a kötelesrészre jogosultak kötelesrészének hányadát növeli a többiek hiányában, a növedékjog egyik eseteként jelenik meg.[13]
A kötelesrész számításánál a Código Civil 818. §-a nem pusztán azokat a vagyontárgyakat veszi figyelembe, melyek az örökhagyó halálakor megvannak, ugyanis egyrészről le kell vonni az örökhagyó adósságait és a hagyatéki terheket, másrészről figyelembe kell venni az örökhagyó életében az általa juttatott betudandó ajándékokat, ingyenes juttatásokat, mivel ellenkező esetben rendkívül könnyű lenne kijátszani a kötelesrészt az ajándékozáson keresztül.[14 ]A betudandó ajándékok tekintetében a Cc. 636. § kimondja, hogy a 634. § rendelkezésével szemben ajándékozás útján senki nem adhat vagy kaphat többet annál, mint ami végrendelet útján adható vagy szerezhető. Az ajándékozásnak azt a részét, mely ezt a hányadot meghaladja, figyelmen kívül kell hagyni.
- 13/14 -
A Código Civil 819. §-a meghatározza az ajándékok beszámításának rendjét, mely szerint a gyermekek részére juttatott ajándékot, ha az nem esik az örökrész növelésének (mejora) fogalmába, be kell számítani a kötelesrészükbe. A harmadik személyek részére adott ajándékot a szabad rendelkezés azon harmadába (tercio de la parte libre) kell beszámítani, amelyről az örökhagyó végakaratában rendelkezhetett.
A kötelesrészre jogosultak részére juttatott ajándékokat bele kell számítani kötelesrészükbe. Ezen szabály alól kivételt képez, ha más volt az örökhagyó akarata, vagy azt nem kötelesrész jogcímén kapták, hanem az örökrész növelése (mejora) címén. Abban az esetben pedig, ha a kötelesrészre jogosult számára juttatott hányad meghaladja a hagyaték kétharmadát felölelő, a spanyol jogirodalomban tág értelemben vett kötelesrésznek (legítima larga) nevezett részt, mely magában foglalja a szigorúan vett kötelesrész (legítima) és az örökrész növelésének (mejora) harmadait, akkor a juttatást be kell számítani az örökhagyó szabad rendelkezésére nyitva álló harmadba, már amennyiben arra a részre nem történt rendelkezés. Minden végrendeletben tett harmadik személyek részére szóló juttatást a szabad rendelkezésre nyitva álló részbe kell beszámítani. Ha a kötelesrész számítása során kiderül, hogy az örökhagyó a fent említetteket nem vette tekintetbe, akkor a korlátozást meghaladó rendelkezések vagy érvénytelenek lesznek vagy helyreigazításra kerül sor.[15] Ha az ingyenes juttatásokat a törvény értelmében figyelmen kívül kell hagyni, vagy túllépik azt a részt, amelyről rendelkezni lehet, csökkenteni kell azokat a törvény szakaszainak megfelelően.
Manuel Albaladejo García felfogását követve kimondható, hogy az örökhagyó halálakor meglévő értékhez (relictum) hozzá kell számítani az örökhagyó életében juttatott ajándékokat (donatum). Egy értékbeli számításról van szó annak érdekében, hogy meg lehessen győződni arról, hogy a kapott és juttatott résszel a kötelesrészre jogosultak hozzájutnak-e az őket megillető hányadhoz. Ez nem jelenti azt, hogy a már elajándékozott vagyontárgyakat a hagyatéki vagyonhoz hozzá kellene adni, hogy újra elosszák azokat, hanem az ajándékozást úgy kell tekinteni, mint az örökhagyó által életében a kötelesrészre jogosultak részére teljesített részesítést. Azonban ha a megajándékozott részesedése meghaladja azt, ami részére adható, és a többi kötelesrészre jogosult kötelesrészét ez sérti, a többletet vissza kell származtatni a hagyatéki vagyonhoz. A többletet vagy az adott vagyontárgyat természetben kell visszaszolgáltatni, nem pedig az értékét kell megtéríteni, kivéve, ha az adományozott vagyontárgy már nincs meg.
A Código Civil nem tartalmaz speciális rendelkezéseket a hagyomány betudására vonatkozóan, ám a 828. §-ból kitűnik, hogy a gyermek vagy leszármazó részére szóló hagyományt az örökrész növelésének kell tekinteni, ha az nem fér bele a szabad rendelkezés részébe.[16]
- 14/15 -
A Código Civil 818. §-a szerint a kötelesrész számításánál az alábbi hányadokat kell figyelembe venni:
1) A gyermekek és leszármazók kötelesrésze a hagyaték tiszta értékének kétharmadát teszi ki, melyből az egyik harmad az örökhagyó rendelkezésére áll abból a célból, hogy valamelyikük örökrészét növelje. A tág értelemben vett kötelesrész (legítima larga) tehát kétharmadnak felel meg, a szigorúan vett kötelesrész (legítima estricta) pedig egyharmad, ha a másik harmad az örökrész növelésére szolgál (mejora, 808. §).
2) Gyermekek és leszármazók hiányában a kötelesrészre jogosultak az örökhagyó szülei. A szülők kötelesrésze fejenként egyenlő arányban oszlik meg közöttük, ha azonban valamelyikük elhalálozott volna, az ő része a túlélő szülőre száll át. A szülők kötelesrészét úgy kell számításba venni, hogy az a gyermekektől, leszármazóktól megörökölt hagyaték fele, kivéve, ha túlélő házastárs is maradt, mely esetben a szülők és felmenők kötelesrésze a hagyatéknak az egyharmada.
Ha az örökhagyó után nem maradtak szülők, viszont távolabbi felmenők igen, akkor az anyai és apai ág között egyenlő részben kell a kötelesrészt megosztani. Ha pedig a felmenők eltérő rokoni fokban állnak, akkor az örökhagyóhoz közelebbi rokoni fokban álló ágat illeti az egész rész (Cc. 810. §).
3) A túlélő házastárs kötelesrészén a hagyaték meghatározott hányadára vonatkozó haszonélvezeti jogot kell érteni. Díez-Picazo és Gullón szavaival élve a túlélő házastársnak törvényes jogcíme van a tulajdonjog korlátolt dologi jogára. A túlélő házastárs kötelesrésze annak függvényében változik, hogy gyermekekkel, leszármazókkal, felmenőkkel vagy más örökösökkel együtt örököl-e.[17] A Código Civil 834. §-a e tekintetben úgy rendelkezik, hogy azt a házastársat, aki házastársa halálának pillanatában ténylegesen vagy bírói határozat alapján nem él külön az örökhagyótól, amennyiben gyermekekkel vagy leszármazókkal együtt örököl, haszonélvezeti jog illeti meg azon a harmadon, mely az örökrész növelésére szolgál. Leszármazók hiányában, amennyiben felmenők maradtak, a túlélő házastársat a hagyaték fele részén illeti meg a haszonélvezeti jog (Cc. 837.§). A Código Civil 838. §-a értelmében leszármazók és felmenők hiányában a túlélő házastársat a hagyaték kétharmad részén illeti meg a haszonélvezeti jog.
Végrendeleti juttatás esetén a kötelesrész kielégítésére a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak szolgálnak a Cc. 806. § alapján, kivételes eseteket leszámítva. A spanyol polgári törvénykönyv 1981. május 13-ai módosítását követően a kötelesrész pénzbeli kielégítésének
- 15/16 -
a lehetősége is megjelent a Cc. 841-847. §§-okban. Bár a jogelmélet döntő mértékben a kötelesrészt pars bonorumnak tekinti, és ennek értelmében a nevezett örökösnek a kötelesrészre jogosultat a hagyaték tárgyát képező vagyontárgyakkal és követelésekkel kell kielégíteni, mégis lehetőség van a kötelesrész pénzben való megfizetésére. Bizonyos esetekben lehetőség van arra is, hogy a hagyaték tárgyait képező vagyontárgyakról lemondjanak meghatározott szükségszerű örökösök javára annak fejében, hogy a többiek a kötelesrészt a hagyaték körén kívüli készpénzzel elégítsék ki.[18]
A törvény azt is lehetővé teszi, hogy a túlélő házastárs haszonélvezeti jogát megváltsák. Ennek fényében mondja ki a Código Civil 839. §-a, hogy az örökösök a túlélő házastárs haszonélvezeti jogát ki tudják elégíteni, ha számára életjáradékot biztosítanak, illetve meghatározott javak hozamával vagy meghatározott pénzösszeggel, feltéve, hogy kölcsönös egyetértés van a felek között, vagy ennek hiányában jogerős bírói döntés határoz a kérdésben. Mindaddig, amíg a fentiek nem realizálódnak, a hagyatékhoz tartozó valamennyi vagyontárgy a túlélő házastárs kötelesrésze megváltásának kielégítésére szolgál.
Elképzelhető, hogy a törvényes részt meghaladó ajándékozások helyreigazításának következményeként a kötelesrészre jogosult kötelesrészét pénzben, és nem természetben kapja meg. További lehetőség a Cc. 829. §-ban érhető tetten, mely kimondja, hogy az örökrész növelését meghatározott dologgal lehet megtenni. Ha pedig ennek az értéke meghaladja az örökrész növelésére szolgáló harmadot -, és az így juttatásban részesített saját, szűk értelemben vett kötelesrészét, akkor a különbözetet köteles a többi érdekelt részére pénzben megtéríteni. A Código Civil 1056. §-a pedig megteremti a lehetőségét a kötelesrész pénzben történő kielégítésére abban az esetben, ha egy tőkeegyesítő társaságban a kizárólagos irányítás fenntartása ezt indokolttá teszi.
Diez-Picazo és Gullón felfogásában a kötelesrészre jogosultak jogainak átfogó védelme azt jelenti, hogy a kötelesrész kielégítését szolgáló vagyoni juttatásoknak minden tehertől mentesnek kell lenniük.[19] Így rendelkezik a Código Civil 813. §-a, amikor kimondja, hogy az örökhagyó nem foszthatja meg az örökösöket kötelesrészüktől, kivéve azokat az eseteket, melyeket a törvény kifejezetten meghatároz. Nem lehet megterhelni a kötelesrészt, sem valamilyen feltételhez kötni, helyettest kijelölni, kivéve a 808. §-nak a túlélő házastárs özvegyi haszonélvezeti jogával kapcsolatos rendelkezéseit a jogerős bírói ítélettel cselekvőképtelennek minősített gyermekekre vagy leszármazókra vonatkozóan.
A Cc. 816. §-a kimondja, hogy semmis mindenféle lemondás és átruházás a jövőben esedékessé váló kötelesrész vonatkozásában a szükségszerű örökösök és aközött, aki a kötelesrész kielégítéséért felelős, és az előbbiek követelhetik az utóbbi elhalálozása esetén, viszont azt be kell tudniuk a kötelesrészükbe, amit a lemondás vagy átruházás útján szereztek.
- 16/17 -
Ha a kötelesrész terheléssel kerül átadásra, a terhet olyannak kell tekinteni, mintha az nem létezne.
Az örökhagyó csak a törvény által kifejezetten megengedett esetekben érintheti a kötelesrészt, ezek pedig a jogszerű kitagadás esetei. Ahogy a Cc. 813. § azt a 848. §-ra tekintettel kimondja, kitagadásra csak a törvény által kifejezetten meghatározott esetekben kerülhet sor.[20 ]A Código Civil különbséget tesz jogszerű és jogellenes kitagadás között. Az utóbbi esetkörből kiemelésre érdemesek azok a tényállások, mikor a kitagadásra annak okának megjelölése nélkül kerül sor, vagy amely olyan okból történik, melyet a spanyol polgári törvénykönyv nem ismer.[21]
A jogszerű kitagadáshoz az alábbiak szükségesek:
1) Arról végrendeletben rendelkezzenek.
2) Meg kell jelölni az okát, amely miatt sor kerül rá.
3) Az ok a törvény által meghatározott legyen.
4) Amennyiben a kitagadott tagadja az ok bizonyosságát, azt az örökösöknek kell bizonyítaniuk.
5) Ne kerüljön sor megbocsátásra a sértő és sértett fél között.[22 ]Jogszerű kitagadásra a következő okokból kerülhet sor:
Elsősorban az érdemtelenség 756. §-ban szabályozott eseteiben, melyek beemelésre kerültek a kitagadást meghatározó 852. §-ba.[23 ]Ennek megfelelően érdemtelenség okán jogszerűen kitagadhatók:
♦ A szülők, akik magukra hagyják, prostituálják vagy megrontják gyermekeiket.
♦ Akit jogerős bírósági ítélettel elítéltek azért, mert az örökhagyó vagy annak házastársa, leszármazója, felmenője életére tört. Ha az elkövető szükségszerű örökös, elveszíti a kötelesrészre való jogosultságát.
♦ Aki az örökhagyót olyan bűncselekmény elkövetésével vádolja meg, melyre a törvény szabadságvesztés büntetés kiszabását rendeli, amennyiben a vád alaptalannak bizonyul.
♦ Aki fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy erőszakkal az örökhagyót végrendelet tételére vagy megváltoztatására kényszeríti.
♦ Aki mást a fenti módokon megakadályoz végrendelet tételében.
Másodsorban a 853. §-al összhangban a gyermekek és leszármazók kitagadásának jogszerű okai a 756. §-ban foglaltak, továbbá a következő esetek:
♦ Aki törvényes indok nélkül megtagadja szülője vagy felmenője tartását.
♦ Aki tettlegesen vagy verbálisan az örökhagyót súlyosan sérti.
- 17/18 -
Harmadsorban a 854. §-al összhangban a szülők és felmenők kitagadásának jogszerű okai a 756. §-ban foglaltak és a következők:
♦ A szülői felügyelet 170. §-ban foglaltak miatti megszüntetése esetén.
♦ Aki törvényes indok nélkül megtagadja gyermeke vagy leszármazója tartását.
♦ A szülők valamelyike a másik életére tört, feltéve, hogy a cselekmény nem került megbocsátásra a másik részéről.
Negyedsorban a 855. §-al összhangban a házastárs kitagadásának jogszerű okai a 756. §-ban foglalt esetek, valamint a következők:
♦ Aki súlyosan vagy visszatérő módon házastársi kötelezettségét nem teljesíti.
♦ A szülői felügyelet 170. §-ban foglaltak miatti megszüntetése esetén.
♦ Aki törvényes indok nélkül megtagadja gyermeke vagy házastársa tartását.
♦ Aki a végrendelkező házastárs életére tört, feltéve, hogy a cselekmény nem került megbocsátásra a másik részéről.
A kitagadásra tehát csak a végrendeleti öröklés esetén kerülhet sor és követelmény, hogy az magában a végrendeletben nyerjen kifejezést az indok megjelölésével. A kitagadás azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy a szükségszerű örökös elveszíti kötelesrészre jogosulti pozícióját, ám az ő gyermekei és leszármazói a helyébe lépnek és megőrzik a kötelesrészre való jogosultságukat, ahogy arról a Código Civil 857. §-a rendelkezik.[24] A sérelem okozójának és elszenvedőjének kibékülése a kitagadás következményeit hatálytalanná teszi.
Ha a kötelesrészre jogosult kevesebbet kap annál, mint ami neki törvény szerint járna, akkor a Código Civil 815. §-ának rendelkezése alapján annak kiegészítését kérheti. Vallet de Goytisolo kiáll amellett, hogy a kötelesrész kiegészítése iránt indított kereset in rem hatályú, vagyis az ellen a személy ellen lehet indítani, aki a vagyontárgyat birtokolja.[25] A keresetnek nem az a célja, hogy az örökösnevezést vagy magát a végrendeletet érvénytelennek nyilvánítsa, hanem az, hogy más juttatások tartalmát csökkentse annak érdekében, hogy a köteles-rész kiegészítésre kerüljön.[26] Ezt a kiegészítést azoktól a nevezett örökösöktől lehet kérni, akiknek az örökhagyó nagyobb hányadot juttatott a hagyatékából, mint amit a szabad rendelkezésre nyitva álló egyharmad rész megenged. Ha ezen a módon nem lehet elérni a kiegészítést, akkor azt a hagyományok, ajándékozások csökkentése útján kell megvalósítani.[27 ]A Código Civil meghatározza ezen helyreigazításnak a sorrendjét is. Elsősorban azokat a végrendeleti rendelkezéseket kell csökkenteni, melyek nem kötelesrészre jogosultak javára szóltak. Amennyiben ez nem elégséges a kötelesrész kiegészítéséhez, akkor az ajándékokat kell csökkenteni a szükséges részben a korábban ajándékozott dolgok felől a régebben
- 18/19 -
ajándékozott dolgok felé haladva.[28] A kötelesrészre jogosult által indított kereset alapja azoknak a végrendeleti rendelkezéseknek a korlátozása, melyek sértik a kötelesrészt. Ennek megfelelően a Cc. 815. §-nak alapvető küldetése van: egyrészről kizárja, hogy a kötelesrész mértékét el nem érő juttatást mellőzésnek (preterición) lehessen tekinteni, másrészről jogalapját képezi a kötelesrész jogosultja által indított keresetnek a Cc. 817. §-ban foglalt eljárást követve, végső soron pedig az ajándékok csökkentésének alapjául szolgál.[29]
Ezekkel a megfontolásokkal összefüggésben és a kötelesrész érinthetetlenségének kifejeződéseként a törvény 814. §-a kifejezetten kitér a mellőzés intézményének (preterición) szabályozására. A rendelkezés nem ad definíciót a mellőzéssel kapcsolatban, csupán joghatásainak meghatározására szorítkozik. Diez-Picazo és Gullón a mellőzésre és a kötelesrészre vonatkozó normaanyagból azt a következtetést vonják le, hogy a szándékosan történő mellőzés a szükségszerű örökös kihagyása a részesítésből annak ellenére, hogy az örökhagyónak tudomása van létezéséről. Mivel azonban a kötelesrész bármilyen címen kielégíthető, az is szükséges, hogy a szükségszerű örökös ne kapjon semmit az örökhagyó életében. A szükségszerű örökös mellőzése szándékosnak tekintendő, ha az örökhagyónak tudomása van annak létezéséről -, és téves vagy nem szándékos akkor, ha az örökhagyó a végrendelet alkotásakor bár tud létezéséről, de kötelesrészre jogosultként tévesen nem veszi figyelembe, vagy nem is tud a létezéséről.
Azon vélelem alapján, hogy a mellőzöttek gyermekek vagy leszármazók a 814. § (2) bekezdése a következő joghatásokat rögzíti:
1) Ha mindegyikük mellőzöttnek minősül, a végrendelet vagyoni rendelkezéseit érvénytelennek kell tekinteni.
2) Egyéb esetekben érvénytelen lesz az örökösnevezés, de érvényesek lesznek a meghagyások és az örökrész növelése, amelyeket bármilyen jogcímen rendeltek, feltéve, hogy azok nem hatálytalanok. Amennyiben a túlélő házastársat nevezik örökössé, csak akkor lesz érvénytelen ez a rendelkezés, ha az a kötelesrészt sérti.
A Código Civil a 814. § (4) bekezdésében szabályozza azt a tényállást, ha valamennyi mellőzött szükségszerű örökös az örökhagyó előtt elhalálozik, ebben az esetben a végrendelet hatályosnak minősül. Ugyanezen szakasz harmadik bekezdése a leszármazó olyan leszármazójára utal, aki nem lett mellőzve -, és úgy rendelkezik, hogy ha a felmenő hagyatékából ez a személy részesül, ő maga nem minősül mellőzöttnek.[30] Albaladejo ragaszkodik ahhoz a nézethez, hogy mellőzésről van szó, ha a kötelesrészre jogosult nem kapott semmit, azonban ha valamilyen juttatásban részesült, még ha nem is éri el az a kötelesrészének mértékét, azt nem lehet mellőzésnek tekinteni és a kötelesrészének kiegészítését kérheti.[31]
- 19/20 -
Diez-Picazo és Gullón hangsúlyozzák, hogy a leszármazók kötelesrészi igénye az örökhagyóval való rokoni fok távolsága által meghatározott, ám ennek ellenére a leszármazó örökhagyó előtti elhalálozása esetén az ő örökhagyóhoz legközelebbi fokú leszármazói köteles-részre jogosultakká válnak. A törzs, mely az örökhagyót megelőzően elhalálozott leszármazókat foglalja magában, megszerzi mindazt, mely az elhalálozottat kötelesrész címén megillette volna, és ezek a leszármazók egymás között fejenként egyenlő részekben részesülnek abból. A hagyatékból érdemtelenség vagy kitagadás miatt való kiesés azzal a következménnyel jár, hogy az érdemtelen vagy kitagadott személy leszármazói a kötelesrészre jogosult jogállását veszik fel (Cc. 857. §). Abban az esetben viszont, ha a kötelesrészre jogosult leszármazó visszautasítja kötelesrészét, az ő leszármazói nem szerzik meg a kötelesrészre jogosult jogállását. A Código Civil 985. § (2) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy ha a visszautasított rész a kötelesrész volt, akkor azt az örököstársak öröklik meg saját jogukon, és nem növedékjog jogcímén.[32]
A korábbiakban vázoltak szerint a Código Civil a hagyatékot három részre bontja, a szorosan vett kötelesrészi harmadra (legítima estricta), az örökrész növelésének harmadára (mejora) és a szabad rendelkezés harmadára (tercio de libre disposición). A leszármazottak kötelesrészét az első két harmad képezi. Ebből az örökrész növelésének intézménye - mely nem összekeverendő a magyar jogban ismert növedékjoggal - egyedi jellegű, és a kasztíliai jogban gyökerezik, amelyet a Leyes de Toro szabályozott részletesen.[33]
A Código Civil 823. §-a szerint az apa vagy az anya rendelkezhetnek az örökrész növelésének intézményén keresztül egy vagy több gyermekük vagy leszármazójuk javára, legyenek azok akár vérszerintiek, akár örökbefogadottak, mégpedig a kötelesrész kielégítésére szolgáló kétharmadból az egyik harmad erejéig, mely összhangban van az imént taglalt 808. § szabályozásával.
Az evidens, hogy az örökrész növelését szolgáló rész juttatója az örökhagyó, míg az abban részesítettek - ahogy az a 823. §-ból levezethető - az örökhagyó gyermekei vagy leszármazói. A fő probléma ezzel kapcsolatban az a kérdés, hogy vajon van-e lehetőség az örökrész növelését szolgáló részt olyan leszármazó javára juttatni, aki távolabbi rokoni fokban
- 20/21 -
áll az örökhagyóval, miközben annak szülei vagy felmenői életben vannak. A Código Civil ugyanis közvetlenül nem rendezi a kérdést. A spanyol polgári jog története ismeri ezt a lehetőséget, és ebbe az irányba hajlik a spanyol jogelmélet döntő többsége és a joggyakorlat is a spanyol Legfelsőbb Bíróság 1903. december 19-ei emblematikus döntése óta. Ezen álláspont alátámasztására szintén felhívhatók a Legfelsőbb Bíróság 1989. december 26-ai és 1991. november 22-ei határozatai[34], mely döntések szintén elismerték annak a lehetőségét, hogy a nagyszülő az unoka örökrészének növeléséről rendelkezzen annak ellenére, hogy gyermeke életben van.
Albaladejo kifejti, hogy a szűk értelemben vett kötelesrész harmadát annyi egyenlő részre kell osztani, ahány vérszerinti vagy örökbefogadott gyermek létezik és fejenként egyenlő részben oszlik el azok között, akik valamelyik kiesése folytán arra jogosultak. Az örökrész növelésének harmada ezeket a gyermekeket, illetve leszármazókat illetheti meg, ám anélkül, hogy egyénileg annak meghatározott részére lenne igényük. Ezzel szemben a szülőnek lehetősége van arra, hogy közöttük azt tetszése szerint elossza, akár egyenlő, akár egyenlőtlen részekben, vagy olyan formán, hogy csak valamely gyermek vagy leszármazó részesül a juttatásban. Amennyiben pedig a szülő a mejorát kitevő egyharmadot részben vagy egészben valamelyik gyermeke részére rendeli, a többlet egyenlő részekben a többiek között fog megoszlani oly módon, hogy mindegyik a szűk értelemben vett kötelesrész harmadából a rá jutó részt fogja kapni. Ha a szülő az örökrész növelésének harmadát nem meríti ki, ez a rész - melyről nem rendelkezett - nem az örökrész növelésének jogcímén, hanem kötelesrész jogcímén kerül az azt megszerző tulajdonába. A szülő szintén tudja növelni annak a leszármazónak az örökrészét, aki nem lenne kötelesrészre jogosult (pl. annak az unokának a részét, akinek a szülője életben van), illetve arra is lehetősége van, hogy a leszármazó örökrészét a szabad rendelkezés harmadával növelje, mivel az örökrész növelésére nemcsak az arra szolgáló harmad áll rendelkezésre, hanem a szabad rendelkezés harmada is.[35]
Az általánosan bevett jogfelfogás azt tartja, hogy a mejora, az örökrész növelésének harmada az úgynevezett tág értelemben vett kötelesrész részét képezi. Ebből következően annak jogi sorsát osztja azzal az egyetlen különbséggel, hogy az örökhagyó rendelkezhet róla. Az előzőekből következően nem alapítható rá tehát teher, nem lehet feltételhez kötni vagy helyettesítést kikötni. Díez-Picazo és Gullón úgy vélik, hogy az örökrész növelésének intézménye egy a gyermekek és leszármazók kötelesrészét képező kétharmadba beszámítható rendelkezést testesít meg. Ha valamelyik szülő nem él ennek a harmadnak a felhasználásával, akkor nem lehet az örökrész növelésének harmadáról beszélni, csak a kötelesrész kétharmadáról, mint tág értelemben vett kötelesrészről, melyek a kötelesrészt szabályozó normáknak alávetettek. Ellenben, ha élnek az örökrész növelésére szolgáló harmad felhasználásával, akkor a szűk értelemben vett kötelesrész a hagyaték egyharmadát jelenti, és az örökhagyó az örökrész növelésére szolgáló harmadra nem alapíthat terhet a 824. § rendelkezésének megfelelően.
- 21/22 -
Código Civil 825. §-a szerint nem lehet az örökrész növelésének tekinteni semmilyen élők között létrejött ajándékozást azon gyermekek vagy leszármazók részére, akik szükségszerű örökösnek minősülnek, ha az örökhagyó nem nyilvánította ki az erre vonatkozó határozott akaratát. A fenti rendelkezés értelmezése jogelméleti és joggyakorlati ellentmondásokat szült hosszú időn keresztül. Albaladejo azt magyarázza, hogy bár a spanyol polgári törvénykönyv gyakran azt a benyomást kelti, hogy az örökrész növelésének intézményét akkor lehet annak tekinteni, ha az örökhagyó kifejezetten ezt a kifejezést használja, de ez téves elképzelés, mert minden rendelkezést az örökrész növelésének kell tekinteni, ha ez volt a rendelkező kívánsága és az nem fér bele a kedvezményezett szűk értelemben vett kötelesrészének harmadába. Véleménye szerint lehetséges az örökrészt növelni az örökrész növelésének harmada és a szabad rendelkezés harmada terhére is, viszont a törvénynek megfelelően ahhoz, hogy valamely rendelkezést az örökrész növelésének lehessen tekinteni, arról kifejezetten szólni kell. Ilyen esetben azonban nem arról van szó, hogy ez nem az örökrész növelésének minősül, hanem arról, hogy az nem az örökrész növelésének harmada, hanem a szabad rendelkezés harmada terhére megvalósított örökrész növelést jelent.[36]
Vallet de Goytisolo úgy véli, hogy amikor a 825. § megköveteli, hogy kifejezetten az örökrész növeléséről szóljanak, az nem azt jelenti, hogy kifejezetten ezt a szót alkalmazzák, hanem hogy félreérthetetlenül tartalmazza az örökrész növelésének szándékát, még ha az más formában kerül is kifejezésre.
A régebbi joggyakorlat azt a felfogást követte, hogy az előírás a vagyontárgyról való rendelkezés során megköveteli az örökrész növelésének megemlítését. Ezt az értelmezést azonban felülírta a jelenlegi joggyakorlat, ami a 825. §-t úgy tekinti, hogy amit a norma megkövetel, az az örökhagyó akaratának világos volta, nem pedig a mejora kifejezés szükségszerű alkalmazása, ahogy az a spanyol Legfelsőbb Bíróság 1982. június 18-án kelt határozatából[37] is kitűnik.
A mejora tárgyáról a Código Civil 829. és 832. §-a rendelkezik, melyből az előbbi utal arra, hogy az örökrész növelését meghatározott dolog formájában lehet megjelölni. Ha ennek értéke meghaladja az örökrész növelésének harmadára kijelölt és a kötelesrésznek az örökrész növelésében részesített személyre eső hányadára vonatkozó részt, ez a személy köteles megtéríteni a különbözetet a többi érdekelt részére készpénz formájában. A jogelmélet ismeri az örökrész növelésének mennyiségi formáját azokra az esetekre utalva, amikor az örökhagyó valamely kötelesrészre jogosult számára meghatározott mennyiségű pénzösszeg átadását rendeli. Az elméletek többsége ezt a juttatást kötelmi hagyománynak tartja.
López Jacoiste felfogásában a törvény 829. §-a magában foglalja mind a részesedés formájában történő örökrész növelését meghatározott dolog kijelölésével, mind az örökrész növelését
- 22/23 -
meghatározott dolog formájában a részesedés megjelölésével.[38] De la Cámara azon a véleményen van, hogy mivel meghatározott dologról van szó, habár mindig egy dologi hagyománynyal állunk szemben a 768. § alapján, ám nem létezik akadálya annak, hogy a 829. § kerüljön alkalmazásra az ajándékozás vagy öröklés jogcímén megvalósított örökrész növelésére. Az örökhagyó akaratán múlik annak meghatározása, hogy a meghatározott dolog útján realizált örökrész növelését speciális és meghatározott dologra vonatkozó hagyománynak kell-e tekinteni.
A törvény 832. §-a a részesedés formájában történő örökrész növeléséről szól, amikor kimondja, hogy amennyiben az örökrész növelése nem meghatározott dolog kijelölése formájában valósul meg, akkor azt a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyakkal kell kielégíteni, figyelembe véve az 1061. § és 1062. § rendelkezéseit, miszerint törekedni kell a vagyontárgyak örökösök közötti egyenlő elosztására, vagyis a hagyatéki osztály rendes szabályait kell követni. Domínguez Luelmo véleménye szerint, ha az a dolog, mely az örökrész növelésére szolgál, kimeríti a hagyatéki vagyon egészét, az így részesítettet örökösnek kell tekinteni, és felel a hagyatéki tartozásokért.
A Código Civil 830. §-ában szentesíti a mejorára vonatkozó jogosultság személyhez kötöttségét, mint általános szabályt, mikor úgy rendelkezik, hogy az örökrész növelésére vonatkozó jogosultságot nem lehet átruházni. Ezt követően a törvény 831. §-a (melyet módosított a cselekvőképtelen személyek vagyona védelméről szóló 41/2003-as törvény) az általános szabály alóli jelentős kivételt határoz meg, amikor kimondja: az előző szakasz rendelkezése ellenére a házastárs részére végrendeletben a jogosultságok átruházhatók annak érdekében, hogy az örökhagyó elhalálozása esetén a közös gyermekek és leszármazók örökrészét növelheti a szabad rendelkezés harmada terhére, részükre konkrét vagyontárgyakat juttathat vagy ítélhet oda bármilyen jogcímen. Ezeket az örökrész növeléseket, juttatásokat a házastárs egy vagy több, egyidejű vagy egymást követő cselekményével valósíthatja meg. Ha az ezek elvégzésére való jogosultság a házastárs részére nem került megjelölésre a végrendeletben, vagy az örökhagyó nem jelölt ki határidőt azokkal kapcsolatban, akkor a hagyaték megnyíltától vagy a közös gyermekek közül az utolsónak a nagykorúvá válásától számított két éven belül van erre lehetőség.[39] A joggyakorlat fenntartja az elvet, hogy a fent részletezett 831. §-t a 830. §-ban foglaltak alóli kivételnek kell tekinteni, a főszabály tiltja, hogy az örökrész növelésére való jogosultság másra átruházható legyen, a kivételt jelentő szakasz az 1981-es törvénymódosítás után került integrálásra a törvényszövegbe, és szűken értelmezendő.
A jogalkotó a törvény módosítása alkalmával nem tért ki arra, hogy mi történik abban az esetben, hogy ha a végrendelet tétele után kerül sor válásra vagy a házasság érvénytelenné nyilvánítására. A törvény korábbi szövege alapján egyes szerzők (pl. Lacruz Verdejo) nem ismerik el ezt a lehetőséget. Az aktuális szövegezés alapján Perena Vicente felvázolja, mi lenne
- 23/24 -
a válasz erre a kérdésre, és úgy véli, hogy azt az örökrész növelésére való jogosultság átruházása alapjában kell keresni, és amely vagy maga a házasság vagy valamelyik szülő bizalma a másik felé, hogy az a hagyatékot a közös gyermekek között elossza, ideértve az örökrész növelésének juttatását valamely gyermek részére. A korábbi szabályozás azt az elméletet tette magáévá, hogy ez az alap a házasság, a jelenlegi rendelkezés viszont változást hozott, mivel egyrészről a házassági vagyonjogi szerződések okiratba foglalásakor nem követeli meg a bizalmat, másrészről elismeri, hogy ez a bizalom akkor is létezik, ha van közös leszármazó, ám nincs házasság. Ebből következően ez a bizalom lehet az, amely alapján az egyik szülő a közös gyermekek tekintetében döntést hozhat. Utóbbi értelmezés alapján Perena Vicente fenntartja, hogy a szóban forgó jogosultság átruházható még a válást vagy a házasság érvénytelenné nyilvánítását követően is, és ebből az érvelésből levezetve az örökhagyó úgy is rendelkezhet, hogy fenntartja ezt a bizalmat az életközösség megszakadása vagy a válás ellenére is.[40]
Torres García és Domínguez Luelmo szerint a házasság felbontásáról vagy érvénytelenné nyilvánításáról szóló jogerős határozat után az örökhagyótól függ, hogy a házastárs ezen jogosultságát fenn kívánja-e tartani. Álláspontjuk szerint abban az esetben, ha az örökhagyó e kérdésben nem nyilvánította ki egyértelmű szándékát -, a bizalmi elv nem érvényesülhet -, és úgy kell tekinteni, hogy az örökrész növelésére való jogosultság átruházásának lehetősége megszűnt.[41]
A Código Civil 814. §-a a mejorára vonatkozóan a "bármilyen jogcímen rendelt örökrész növelés" megfogalmazást használja, vagyis az örökrész növelésének rendelésére különböző típusú jogügyleteket ismer el, így a mejorát érintően heterogén előírásokat tartalmaz.
Díez-Picazo és Gullón felsorolását követve az örökrész növelése megvalósítható végrendeletben, ajándékozás útján, házassági vagyonjogi szerződésben, az örökrész növelésére vonatkozó ígéret útján vagy harmadik személlyel kötött visszterhes szerződéssel.[42]
A) A végrendeletben megvalósított örökrész növelése a törvény 828. §-ában jelenik meg, mely szerint az örökhagyó által valamelyik gyermeke vagy leszármazója részére tett meghagyást vagy hagyományt nem lehet az örökrész növelésének tekinteni, kivéve, ha ez volt az örökhagyó kifejezett akarata, vagy ha az nem fér bele a szabad rendelkezés harmadába. A Código Civil elismeri a hallgatólagosan tett örökrész növelést, ám az a hagyomány, mely nem fér bele a szabad rendelkezés harmadába, nem kerül hatálytalanság miatt csökkentésre, hanem az örökrész növelésére szolgáló harmadba kerül beszámításra. Ennek ellenére a fenti szerzők fenntartják, hogy ha az örökrész növelésére
- 24/25 -
szolgáló harmad már az örökhagyó rendelkezéseinek tárgya volt, akkor nem marad más megoldás, mint a csökkentés.
B) Az élők között létrejött ajándékozás útján megvalósított örökrész növelés a Código Civil 825 §-ában került szabályozásra. Amennyiben a juttatás meghaladja az örökrész növelésére szolgáló harmadot, és a megajándékozott kötelesrészre jogosult, akkor azt be kell számítani a kötelesrészébe, ha pedig nem kötelesrészre jogosult, akkor a szabad rendelkezés harmadába.
C) A házassági vagyonjogi szerződésben megvalósított örökrész növelés lehetőségére a törvény 827. §-a utal, amikor úgy rendelkezik, hogy az örökrész növelése visszavonható, még akkor is, ha a vagyontárgyak átadására is sor került, kivéve, ha azt házassági vagyonjogi szerződéssel vagy harmadik személlyel kötött visszterhes szerződéssel valósították meg.
D) Az örökrész növelésére tett ígérettel foglalkozik a 826. §, mely kimondja, hogy az örökrész növelésének vagy annak elmaradásának ígérete közokiratba foglalt házassági vagyonjogi szerződésben érvényes. Az örökhagyónak pedig az ígéret ellenére tett bármely rendelkezése hatálytalan. Az említett szerzők úgy vélik, hogy öröklésre vonatkozó megállapodásról van szó oly módon, hogy az örökrész növelése már ennek ígérete során megvalósul. A Código Civil a szerződéses öröklést nem ismeri el, azonban a törvény 826. §-a kivételt képez az öröklésre vonatkozó megállapodások tilalmának szabálya alól. Amikor a szerződések céljának általános jellegzetességeit szabályozza, az 1271. §-ban kimondja, hogy jövőbeli hagyatékra vonatkozóan nem lehet szerződést kötni, kivéve azokat, melyeknek tárgya valamely vagyon élők közötti megosztása vagy más osztályra vonatkozó rendelkezés a törvény 1056. §-ával összhangban. Kivételes jellegénél fogva ez a típus az örökrész növelésére szolgáló harmadra korlátozott. Az ígéret hatályosulásához az is szükséges, hogy az örökrész növelésében részesített túlélje az ígéretet tevőt.[43] Az örökrész növelésének elmaradására tett ígéret valamennyi gyermek öröklésének egyenlőségét hivatott szolgálni.
E) A harmadik személyekkel kötött visszterhes szerződések útján megvalósított örökrész növelés szintén a Código Civil 827. §-ban kapott helyet, mely olyan szerződésekre hivatkozik, amelyekből kötelezettség keletkezik valamely vagyontárgy átruházására az örökrész növelésében részesített javára, aki az azt juttató személy által kötött visszterhes szerződés tekintetében harmadik személynek minősül.[44]
A Cc. 833. §-a rögzíti, hogy az örökrész növelésében részesített gyermek vagy leszármazó visszautasíthatja az örökséget, viszont elfogadhatja az örökrész növelését. Díez-Picazo és Gullónt követve ez a rendelkezés a 890. §-ban foglalt szabályozás leképezésének tekinthető,
- 25/26 -
mely arról az örökösről szól, akinek a részére hagyományt rendeltek, és aki vissza tudja utasítani az örökséget a hagyomány egyidejű elfogadása mellett, és fordítva. A Código Civil 833. §-a csak azokra az esetekre alkalmazható, amikor az örökrész növelését hagyomány útján, meghatározott vagyontárggyal vagy a hagyatéki vagyontárgyak bizonyos részével valósítják meg.[45]
Vallet de Goytisolo értelmezésében a 833. § csak a 890. § (2) bekezdésével összhangban értelmezhető, mely alapján az örökös, aki egyben hagyományos is lenne, vissza tudja utasítani az örökséget és elfogadhatja a hagyományt, vagy utóbbit utasítja vissza és az előbbit fogadja el. Álvarez Álvarez ugyancsak azon az állásponton van, hogy az örökös, ha egyben hagyományosnak is minősülne, szabadon dönthet a kérdésben a 988. §-al összhangban.[46]
Ha az örökrész növelésében részesített nevezett örökös volt, nem fogadhatja el vagy utasíthatja vissza a hagyatékot részben, mivel ezt a törvény 990. §-a tiltja, amikor kimondja, hogy a hagyaték elfogadása vagy visszautasítása nem történhet részlegesen, és nem lehet azt feltételhez vagy időponthoz kötni. Ami pedig a mejora visszautasításának következményeit illeti, ha csak egy örökrész növelésében részesített személy létezik, akkor az a többi kötelesrészre jogosult kötelesrészét növeli, ha pedig több örökrész növelésben részesített leszármazó létezik, akkor a többségi álláspont szerint a visszautasított rész szintén a többi kötelesrészre jogosult részét fogja növelni a törvény 985. §-ának alkalmazásával.
Ahogy az a korábban felhívott 827. § kapcsán kifejtésre került, az örökrész növelése bizonyos feltételek mellett visszavonható. Kivételt képez ez alól a házassági vagyonjogi szerződéssel vagy harmadik személlyel kötött visszterhes szerződéssel megvalósított örökrész növelés. Ahhoz, hogy az ajándékozás címén tett örökrész növelés visszavonható legyen, bizonyos törvényben foglalt követelményeknek kell megfelelni, melyeket a Código Civil 644., 647. és 648. §-ai bontanak ki.
A Código Civil kötelesrészt szabályozó normáinak ismertetését követően az egyes Autonóm Közösségekben (Comunidad Autónoma) hatályban lévő polgári joganyag kötelesrészre vonatkozó rendelkezéseinek bemutatása is alapvető fontosságú ahhoz, hogy a kötelesrészre vonatkozó spanyol szabályozásról átfogó képet kaphassunk. Terjedelmi okokból erre most jelen kiadványban nem kerülhetett sor, és mivel ezeken a saját polgári jogi normák (derechos forales) megalkotására és alkalmazására kiváltsággal rendelkező területeken a fejlődés iránya a Código Civil szabályozásánál nyíltabb szisztémák felé vezetett, a Código Civil normáinak megreformálására és a jogintézmény kritikájára vonatkozó gondolatok is egy később megjelenő cikk tárgyát képezik majd.■
- 26/27 -
Felhasznált irodalom és forrásjegyzék
María Mercedes Bermejo Pumar: Legítimas, Instituciones de derecho privado Tomo V Sucesiones Volumen 3 Las atribuciones legales, Civitas, 2005.
Eva maría polo arevalo: Concepto y Naturaleza Jurídica de la Legítima en Derecho Sucesorio Español: Precedentes y Actualidad, Madrid, 2013.
Manuel albaladejo garcía: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008.
Diez-picazo, l./gullón, a.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012.
Delgado J uega, L.: Reflexiones en torno a la desheredación, preterición y registro en el derecho común, en la obra colectiva Libro homenaje al Profesor Manuel Albaladejo García Vol I, Ed. Universidad de Murcia, 2004.
Beato de Palacio, E.: La indignidad para suceder: causas de desheredación, en la obra colectica Raíces de lo ilícito y razones de licitud.: Fundamentos de conocimiento jurídico, Ed. Dykinson, Madrid, 2010.
vallet de goytisolo, j.: Limitaciones de derecho sucesorio a la facultad de disponer: Las Legítimas, Vol II, Ed. Instituto Nacional de Estudios Jurídicos, 1974.
Torres García, T.F./ Domínguez Luelmo, A.: La legítima en el Código Civil (I.) En la obra colectiva Tratado de legítimas. Ed. Atelier, Barcelona, 2012.
Puig Ferriol, L.: Protección del discapacitado: aspectos sucesorios en la obra colectiva Protección jurídica y patrimonial de los discapacitados, coord. por Bello Janeiro, D., E.G.A.P., Santiago de Compostela, 2005.
Roca Sastre, R.M.: Heredero vitalicio sin disposición de la herencia para después de su muerte, Estudios sobre sucesiones. Tomo II., Madrid, 1981.
López Jacoiste, J.J.: La mejora en cosa determinada, Ed. Edersa, Madrid, 1991.
Torres García, T.F./ Domínguez Luelmo, A.: La legítima en el Código Civil (I.) En la obra colectiva Tratado de legítimas. Ed. Atelier, Barcelona, 2012.
Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.
Código civil (spanyol Polgári törvénykönyv) vonatkozó rendelkezései /Real Decreto de 24 de julio de 1889, disponiendo la publicación en la Gaceta de Madrid de la edición reformada del Código Civil/
Spanyol Legfelsőbb Bíróság 2005. szeptember 28-ai döntése /Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 28 de septiembre de 2005/
Spanyol Legfelsőbb Bíróság 1992. október 20-ai döntése /Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil), de 20 octubre 1992, RJ 1992/8090/
Spanyol Legfelsőbb Bíróság 1989. december 26-ai döntése /Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 26 de diciembre de 1989/
Spanyol Legfelsőbb Bíróság 1991. november 22-ei döntése /Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 22 de noviembre de 1991/
Spanyol Legfelsőbb Bíróság 1982. június 18-ai döntése /Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 18 de junio de 1982/
JEGYZETEK
[1] Alfredo Sánchez-Rubio García: La Legítima, En: Manual de derecho civil aragonés, Zaragoza, 2008., 567.p.
[2] Eva María Polo Arévalo: Concepto y Naturaleza Jurídica de la Legítima en Derecho Sucesorio Español: Precedentes y Actualidad, Madrid, 2013., 332.p.
[3] Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.,
643-645. p.
[4] Eva María Polo Arévalo: Concepto y Naturaleza Jurídica de la Legítima en Derecho Sucesorio Español: Precedentes y Actualidad, Madrid, 2013., 335.p.
[5] Lacruz-Berdejo J.L.-Sancho Rebullida, F.: Derecho de Sucesiones II. Ed., Bosch, Barcelona, 1973. 12.p.
[6 Lacruz-Berdejo J.L.-Sancho Rebullida, F.: Derecho de Sucesiones II. Ed., Bosch, Barcelona, 1973. 14.p.
[9] María Mercedes Bermejo Pumar: Legítimas, Instituciones de derecho privado Tomo V Sucesiones Volumen 3
Las atribuciones legales, Civitas, 2005. 149.p.
[10] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 158.p.
[11] Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 28 de septiembre de 2005
[12] RJ 1992\8090, Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil), de 20 octubre 1992
[13] Manuel Albaladejo García: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008.
378-379.p.
[14] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012.155.p.
[15] Manuel Albaladejo García: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008. 398-400.p.
[16] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, adrid, 2012. 170.p.
[17] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 158.p.
[18] Nunez Nunez, M.: La sucesión intestada de los parientes colaterales., Ed. Dykinson, Madrid, 2007. 52.p.
[19] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 180.p.
[20] Manuel Albaladejo García: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008.
[389-390.p.
[21] Delgado Juega, L.: Reflexiones en torno a la desheredación, preterición y registro en el derecho común, en la obra colectiva Libro hoenaje al Profesor Manuel Albaladejo García Vol I, Ed. Universidad de Murcia,
2004. 1194.p.
[22] Manuel Albaladejo García: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008. 394.p.
[23] Beato de Palacio, E.: La indignidad para suceder: causas de desheredación, en la obra colectica Raíces de lo ilícito y razones de licitud.: Fundamentos de conocimiento jurídico, Ed. Dykinson, Madrid, 2010. 102.p.
[24] Martín Jimenez, C.M./Martín Jimenez, J.J.: Teoría y práctica del ejercicio de las acciones civiles, 1a Edición, Ed. Lex Nova. Valladolid, 2010. 1237.p.
[25] Vallet de Goytisolo, J.: Limitaciones de derecho sucesorio a la facultad de disponer: Las Legítimas, Vol II, Ed. Instituto Nacional de Estudios Jurídicos, 1974. 1031.p.
[26] Torres García, T.F./Domínguez Luelmo, A.: La legítima en el Código Civil (I.) En la obra colectiva Tratado de legítimas. Ed. Atelier, Barcelona, 2012. 51.p.
[27] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 179.p.
[28] Manuel Albaladejo García: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008. 390.p.
[29] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 179-180.p.
[30] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 182.p.
[31] Manuel Albaladejo García: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008. 392.p.
[32] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 154.p.
[33] González y Serrano, J.: Comentario histórico, crítico y jurídico a las Leyes de Toro. Obra póstuma. Tomo II., Madrid, 1876.p.
[34] Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 26 de diciembre de 1989 és Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 22 de noviembre de 1991.
[35] ManuelAlbaladejo Garda: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008. 380.p.
[36] Manuel Albaladejo García: Curso de Derecho Civil V. Derecho de Sucesiones, 9a Edición, Madrid, 2008. 381.p.
[37] Sentencia del Tribunal Supremo (Sala de lo Civil) de 18 de junio de 1982
[38] López Jacoiste, J.J.: La mejora en cosa determinada, Ed. Edersa, Madrid, 1991. 116.p.
[39] Roca Guillamón, J.: Reflexiones en torno a la desheredación, preterición y registro en el derecho común, en
la obra colectiva Libro homenaje al Profesor Manuel Albaladejo García Vol I, Ed. Universidad de Murcia,
2004. 4293.p.
[40] Pereña Vicente, M.: Asistencia y protección de las personas incapaces o con discapacidad: las soluciones del Derecho civil., Ed. Dykinson, Madrid, 2006. 140-141.p.
[41] Torres García, T.F./Domínguez Luelmo, A.: La legítima en el Código Civil (I.) En la obra colectiva Tratado de legítimas. Ed. Atelier, Barcelona, 2012. 51.p.
[42] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 164.p.
[43] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 207.p.
[44] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 164.p.
[45] Diez-Picazo, L./Gullón, A.: Sistema de Derecho Civil Vol. IV. Tomo 2, Derecho de Sucesiones, 11a Edición, Madrid, 2012. 167.p.
[46] Álvarez Álvarez, H.: en la obra colectiva Comentarios al Código civil, Lex Nova, 2010. 994.p.
Visszaugrás
