A bíróságok közötti együttműködés azóta tárgya a polgári perjognak, mióta bíróság és polgári perjog egyáltalán léteznek. A bíróságok a modern alkotmányos rendszerekben a politikai és a törvényhozó hatalomtól függetlenek ugyan, azonban egy szervezeti rendszer részeként látják el társadalmi feladatukat: az igazságszolgáltatást. A bírósági szervezeten belüli alá-, és fölérendeltség a történelemben korán kialakult, a per-, és jogorvoslati fórumok igénye, a peres ügyek jellege szerinti különböző szintű és rendű bíróságok megszervezése tagolttá, egyúttal hierarchikussá formálták a rendszert. Az eljárásjogi normák, az alkotmányos intézmények patikamérlegen mért jogosítványokkal biztosítják a bíróságok közötti együttműködést, gondoljunk a felsőbb és alsóbb bíróságok hatáskörének szabályaira - ezzel összefüggésben a hatáskör elvonás tilalmára, vagy az áttétel kötelezettségére. A bíróságok hatásköri és illetékességi összeütközésének esetében az eljárásjogok gondoskodnak a törvényes bírói fórumról.
A bíróságok közötti együttműködést a jog nemcsak a szervezeti rendszeren belül, a szervezeti egységek, vagy szintek kapcsolatában szabályozza. A szabályozási igényt és a szabályozás normáit betelepíti a peres eljárások szívébe, az egyedi perek folyamatába. Így - a római jog korától kezdve -, ha valahol megindult egy eljárás azt máshol megindítani nem volt szabad, ám ha mégis megindult, azt azonnal fel kell számolni. Az európai jogcsaládok közös elve szerint, amennyiben egy bíróság autoritásának teljességében eldöntött egy peres ügyet, azt senki - még a jogutódok sem - tárgyalhatják újra. A perfüggőség és a jogerő intézményeinek működése biztosítja a jogpolitikailag kívánatos célokat, mivel az újraperesítés tilalmához az állami főhatalomnak ugyanolyan érdeke fűződik, mint a jogbiztonságot támogató társadalomnak.
A párhuzamos eljárások kikapcsolása, a kompetencia zavarok elhárítása, a legitim bírói fórum rögzítése nemzetállami keretek között sem egyszerű feladat. Pedig a nemzetállami keretben a bíróságok közötti hierarchikus rend, esetleg egy felső - vagy legfelsőbb - bírói szervezeti egység kijelölése megfelelő módon hárítják el a párhuzamos eljárások, és az egymásnak ellentmondó ítéletek veszélyét. Miképpen koordinálható azonban az Európai Unió, vagy tágabban az Európai Közösségek bírói rendszere, ez az a kérdés, amely hosszú idő óta foglalkoztatja a közösségi törvényhozókat éppúgy, mint a közösségi jog szakértőit. Számos megoldás született, számos intézmény és még több jogi norma szabályozza a perkoordinációt.1 Valójában az Európai Unió polgári eljárásjoga szintén a tagállami bíróságok közötti koordináció igényéből nőtt ki, amit a jogpolitikai dokumentumok mellett elárul az a jogi-rendszertani sajátosság, hogy a jogterület legfontosabb jogszabályai az igazságügyi együttműködés címszó alatt találhatóak a közösségi jog rendszerében.
A nemzeti-tagállami jogrenddel ellentétben a közösségnek nincs olyan legfelső, vagy felsőbb bírói fóruma, amely elhárítaná a kompetencia összeütközéseket, s nem lehet áttenni a keresetleveleket az egyik tagállamból a másikba sem. A nemzeti-tagállami jogintézmények történetileg respektálható és megfelelően működő intézményeit a koordinációs szabályozás kikapcsolta. E sajátosságnak köszönhetően a koordináció súlypontja áttevődött az eljárások mélyére, a perintézmények legbelső körére. A peralapítás, a perindítás, a bíróság perbeli legitimációjának, a peres fél tagállami, ezen keresztül a bírósági autoritáshoz való kötődésének szabályai végzik el a kooperáció feladatát.
A perfüggőség közösségi szabályainak paradoxona a közösségi előírások és a tagállami-nemzeti jogintézmények közötti viszonyban rejtőzik. A perfüggőség közösségi szabályai autonóm jogértelmezéssel és rendeletei normatartalommal jöttek létre, ám a perfüggőség intézményi bázisa a tagállami, nemzeti jogok rendszerében kiépült perkoordináció. A perfüggőség a germán, angol-szász és a latin jogcsaládokban ismert, komoly hagyományokkal rendelkező jogi normarendszer volt és maradt. A közösségi jog e szabályok mellé telepítette a maga perfüggőségi szabályait úgy, hogy a nemzeti - nyelvi elnevezésében - fordításában - semmilyen megkülönböztető jellegzetességet nem követelt meg. Az intézmények tartalmát vizsgálva természetesen már nem moshatóak egybe az egységes, közösségi normatartalmak és a nemzeti-tagállami jogrendszer előírásai.
A kialakult helyzetet elemezve szembetűnő, hogy a közösségi jogban értelmezendő intézmény hatóköre nem fogja át a nemzeti - tagállami jogok perfüggőségi intézményének minden elemét. A német jogban a perfüggőség olyan ex lege eljárásjogi és anyagi jogi hatásokat indukál, melyeket a közösségi jog egyáltalán nem ismer (Pl. a perfüggőség beállta után a felperes keresettel való rendelkezési joga korlátozott.). Ugyanez mondható el a koordináció másik intézményéről, az eljárás felfüggesztéséről. Az eljárás felfüggesztésekor ráadásul a nemzeti-tagállami jog szerint állnak be az felfüggesztés joghatási, melyek tagállamonként jelentősen eltérnek egymástól.
Tanulmányunkban e röviden vázolt paradoxonok felfejtésére vállalkozunk. Azzal a meggyőződéssel tesszük, hogy minden probléma, kétely, érvelés és ellenvélemény ellenére a Tanács 44/2001 EK rendelet perfüggőségi szabályai ellátják koordinációs feladatukat. Írásunk egy hosszabb elemző munka része, egy nagyobb összehasonlító tanulmány első lélegzete. Terjedelmi okokból e helyütt a német polgári eljárásjog és jogtudomány szempontjait mutatjuk be a magyar (francia, esetleg angol) tapasztalatok feldolgozása későbbre vár.2
A Rendelet 27. cikkének hivatalos magyar fordítása a következő:
(1) Amennyiben azonos jogalapból4 származó azonos felek között folyamatban lévő eljárásokat különböző tagállamok bíróságai előtt indították, a később felhívott bíróság az elsőként felhívott bíróság joghatósága megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást.
(2) Amennyiben az elsőként felhívott bíróság joghatóságát állapítják meg, a később felhívott bíróság ennek javára megállapítja saját joghatóságának hiányát.
A szöveg szerint a perindításnak két tagállamban kell megtörténnie. A magyar és a német Kommentárok felhívják arra a figyelmet, hogy a Rendelet 4. cikke értelmében a 27. cikket akkor is alkalmazni kell, ha az eljárások olyan felek között folynak, akik nem a Közösség területén rendelkeznek lakóhellyel, illetve székhellyel. Az Európai Bíróság 1991-ben hozott ítélete szerint a perfüggőségi szabályoknak a lehető legtágabb értelmezést kell tulajdonítani, csak ezzel fedhető le lis pendens minden esete.
A Rendelet 27. cikkét a hivatalos elnevezés alapján egybehangzóan perfüggőségi szabályként kezeli a jogirodalom. A perfüggőség beállásának első feltétele, hogy a jogvitában érdekeltek közül legalább az egyik peres félnek a Rendelet alá tartozó ügyekben valamilyen módon kapcsolódnia kell az Európai Közösséghez. A Rendelet 4. cikkének értelmezése ugyanis nem terjeszthető ki olyan ügyekre, amelyeket - érintettség hiányában - nem az európai unió polgári eljárásjoga, hanem a nemzetközi polgári eljárásjog szabályai szerint kell elintézni.5
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
