A köz- és magántulajdont, valamint a tulajdonjogot az 1991. évi román Alkotmány előírásai - a szovjet-típusú diktatúra éveinek sajátos tulajdonfelfogását követően - alkotmányos védelemben részesítik. Ugyanakkor, e védelem számos releváns kérdést vet fel, hiszen egyrészt a tulajdonjog nem abszolút, így bizonyos esetekben törvény által korlátozható, másrészt a tulajdon alkotmányjogi fogalmának tartalma merőben eltér a tulajdon magánjogból ismert jelentéstartalmától. Mindemellett, az állam, illetve a területi-közigazgatási egységek köz- és magántulajdona tekintetében is felmerülnek - legfőképpen e javak kezelése kapcsán - aktuális kérdések. Jelen tanulmány e kérdéses pontokat Románia Alkotmánybíróságának közelmúltbeli esetgyakorlatán keresztül kívánja bemutatni. Tény, hogy az alkotmánybírósági esetgyakorlat fejlődése nem tekinthető befejezett folyamatnak, ám jelenleg, a vizsgált tárgykörben, az Alkotmánybíróság kijegecesedett megállapításokkal, elvi tételekkel rendelkezik. Mindezért e releváns esetgyakorlat összegyűjtése és rövid elemzése időszerű, aktuális. A tanulmány fentieken túl egyes részkérdéseket illetően utal a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatára is.
Kulcsszavak: tulajdonjog, tulajdon védelme, tulajdonjog korlátozása, köz- és magántulajdon, tulajdonjog alkotmányjogi fogalma, lefoglalás
A tulajdonjog egyike a legelsőként védelemben részesített alapvető emberi jogoknak, és mint ilyen jelentős mértékben meghatározza a személyek és a társadalom viszonyát.[1] Már Arisztotelész is úgy vélekedett, hogy az embert életében két fő cél vezérli: a tulajdon és a vágyakozás, és mindkét cél döntő jelentőséggel befolyásolja cselekedeteit.[2] Később John Locke az emberi szabadság és boldogság megnyilvánulását a dolgok birtoklásában vélte felfedezni. Így tehát Locke a tulajdonjogot a természetjog lényeges elemének tartotta, amely meglátásai szerint abszolút, valamint "megőrzése és védelme elengedhetetlen az ember létéhez, annak mind természeti, mind társadalmi formájában".[3] Ugyanakkor, Locke nézeteivel szemben csakhamar kialakult egy másik nézőpont is, amelynek úttörője Sir William Blackstone volt. Blackstone úgy vélte, hogy "a tulajdon eredete valószínűleg a természetben található [...], de az a mód, ahogy a jelenlegi tulajdonos számára megőrződik, és ahogy emberről emberre száll, teljességgel a társadalomból ered. Ezért semmiféle természeti kötelezettség sem fűződik hozzá, csak azok, amelyek a tételes jogból származnak."[4]
Romániában a tulajdonjog és a tulajdon védelmének alkotmányos szabályozása - elsősorban a politikai ideológiák alakulása miatt - jelentős változásokon esett át a huszadik században. Az 1866. évi román Alkotmány 19. cikke értelmében a tulajdon - függetlenül annak természetétől - valamint az állammal szembeni követelések szentek és sérthetetlenek voltak (sunt sacre şi neviolabile). Továbbá, az előírások alapján a kisajátítás kizárólag közérdekű céllal történhetett. Ilyen közérdekű célnak számított a 19. cikk értelmében a kommunikáció és a köztisztaság, valamint az állam védelme. Az első világháborút követő években azonban jelentős földreformok mentek végbe Romániában, amelyek egyik előfeltétele az Alkotmány módosításában rejlett. Ily módon az 1917. évi alkotmánymódosítás beépítette az Alkotmány szövegébe a nemzeti érdekből történő kisajátítás fogalmát, amely később több, mint 2 000 000 hektár magántulajdonban lévő termőföld kisajátítását tette lehetővé.[5] Ezt követően, mintegy második lépésként e földterületeket kiosztották a fölművesek között, ily módon jelentős társadalmi változást idézve elő.
- 45/46 -
Az 1923. évi Alkotmány is a közérdek fontosságának szellemiséget vitte tovább, hiszen előírásaiból kitűnik, hogy "a tulajdon alárendelhető a közérdeknek, mivel a tulajdon társadalmi célt szolgál, ami igazolja az állam beavatkozását."[6] Mindennek fényében az Alkotmány 17. cikke értelmében a kisajátítást megalapozottá tevő közérdekű célnak minősült a kommunikáció, a köztisztaság, az állam védelme, valamint a katonai és kulturális célú munkálatok, illetve minden más olyan munkálat, amelyet az állam vagy a közigazgatás közvetlen, általános céljai megköveteltek. Továbbá, a 17. cikk előírásai alapján, kétharmados többséggel elfogadott törvénnyel bármely más okot is kisajátítást megalapozó közérdekű céllá minősíthettek. Megállapítható, hogy az 1923. évi Alkotmány kiszélesítette a kisajátítást megalapozó közérdekű célok körét, amely jelentős mértékben befolyásolta a tulajdon védelmét. Az 1938. évi Alkotmány - ugyan a tulajdon tekintetében általánosságban átvette az 1923. évi Alkotmány előírásait - ismételten rendelkezett a tulajdon sérthetetlenségéről, illetve tovább pontosította köztulajdon fogalmát.[7]
A szovjet-típusú diktatúra éveiben az előzőekhez viszonyítva merőben eltért a tulajdon általános megközelítése, ily módon ezen időszak alkotmányai is más ideológiai megközelítést tükröznek. Az 1948. évi Alkotmány bevezette a "népi vagyon" (bun al poporului) fogalmát.[8] Ezzel kapcsolatban az Alkotmány 11. cikke kiemelte, hogy amennyiben a közérdek megkívánja, a természetes vagy jogi személyek magántulajdonát képező termelőeszközök, bankok és biztosítótársaságok törvényben meghatározott feltételek mellett az állam tulajdonába kerülhetnek, tehát a nép vagyonává válhatnak. Az 1952. évi Alkotmány tulajdonfogalma szintén a nép vagyona köré összpontosult. Ennek fényében, az Alkotmány 6. cikke kiemelte, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági berendezkedés alapja a termelőeszközök szocialista tulajdona, amely vagy állami tulajdon, vagy szövetkezeti-kollektivista tulajdon formájában valósul meg. A szovjet-típusú diktatúra éveinek utolsó alkotmánya, az 1965. évi Alkotmány "részben átszabta a tulajdonjogot, megtartva a szocialista tulajdon fogalmát, kiegészítve azt a személyes tulajdon fogalmával, amely természeténél fogva kizárólag a személyes érdekű alapvető javakra és a lakóházra, illetve a hozzá tartozó háztartásra terjedt ki."[9] Mindemellett ugyanakkor szabályozta a szövetkezeti rendszerbe nem integrálható földművesek és a saját műhelyükben dolgozó mesterek magántulajdonát is.[10]
E rövid történeti kitekintés után a továbbiakban az 1991. évi, jelenleg is hatályos román Alkotmány szabályozási keretét kívánom bemutatni, kitérve a konkrét előírásokra, valamint a román Alkotmánybíróság releváns esetgyakorlatára. A tanulmány fentieken túl egyes részkérdéseket illetően utal a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatára is, így a két rendszer közötti hasonlóságokra és egyes különbségekre is rámutat.
A román Alkotmány szabályozásában a tulajdonjog és a tulajdon védelme két cikkben jelenik meg. Egyrészt, az Alkotmány 44. cikke rendelkezik a magántulajdonról, kiemelve, hogy a tulajdonhoz való jog és az állammal szembeni követelések kielégítése garantált, illetve, hogy e jog tartalmát és korlátait törvény állapítja meg. Továbbá, a 44. cikk (3)-(9) bekezdései rendelkeznek a kisajátításról, a diszkriminatív jellegű államosítás tilalmáról, a törvényes úton szerzett vagyon elkobzásának tilalmáról, a tulajdonnal járó bizonyos kötelezettségekről, valamint a bűncselekményhez vagy szabálysértéshez köthető javak elkobzásáról. Másrészt, a tulajdon alkotmányos szabályozása tekintetében a román Alkotmány 136. cikke - amely a gazdaság és közpénzügyek cím keretében rendelkezik a tulajdonról - szintén relevanciával bír. E cikk kiemeli, hogy a tulajdon lehet köz- vagy magántulajdon, megnevezve a köztulajdon tárgyát képező javak egy részét, a köztulajdon jellemzőit, valamint a magántulajdon főszabály szerinti sérthetetlenségét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
