A több, mint ötven éves múltra visszatekintő európai integrációs folyamatban az Európai Közösségek (és az Európai Unió) intézményei közül az Európai Parlament vonatkozásában következett be a legerőteljesebb hatáskörbővülés: mára az eredetileg konzultatív vitafórumként életre hívott szerv valódi társjogalkotói státussal rendelkezik. Annak ellenére, hogy kompetenciáinak bővülése során az Európai Parlament egyre inkább hasonlóvá vált a "hagyományos", valódi parlamentekhez, sajátosságai folytán továbbra sem tekinthető azonosnak semmilyen állami parlamenti modellel - sajátos szupranacionális szervként, az európai integráció sajátos intézményi struktúrájának részeként vizsgálandó. A költségvetési hatáskör, azaz a költségvetés elfogadásának befolyásolása, illetve a költségvetés végrehajtásának ellenőrzése a jogállami parlamentek klasszikus funkciói közé tartozik. E tanulmány célja, hogy - az Európai Unió sajátos kontextusában - bemutassa és elemezze az Európai Parlament költségvetési hatáskörének fejlődési folyamatát.
Az Európai Unió sajátos intézményi struktúrája és jogi jellegzetességei egyaránt lecsapódnak a költségvetés jellegében, természetében, elfogadásának módjában.[1] Az Európai Gazdasági Közösség alapító szerződésének eredeti, 1957-es változata úgy rendelkezett, hogy a Közösséget átmenetileg tagállami pénzügyi hozzájárulásokból kell finanszírozni. A 201. cikk értelmében a Bizottságnak meg kellett vizsgálnia a tagállami hozzájárulások saját, közösségi forrásokkal való felváltásának lehetőségét, és ennek érdekében javaslatokat kellett a Tanács elé terjesztenie. A szerződés feljogosította a Tanácsot, hogy miután e javaslatokról konzultált a Közgyűlés néven működő Európai Parlamenttel, egyhangúlag megállapítsa az átállás megvalósítására alkalmas rendelkezéseket, amelyeket aztán a tagállamoknak - alkotmányos követelményeiknek megfelelő - elfogadásra ajánl.[2] A saját forrásokra való áttérés feltételei a tagállamok közötti hosszas viták és tárgyalások folytán csak a hetvenes években teremtődtek meg.[3] Az első úgynevezett költségvetési szerződés, amely 1970-ben született meg, bizonyos átmeneti időszakok beiktatásával a Közösség saját pénzügyi forrásokból történő finanszírozásáról rendelkezett.[4] A közösségi költségvetés azóta több reformon is átesett, és az eredetileg meghatározott saját források köre is bővült, illetve - főként az Európai Parlament hatáskörbővülése okán - a költségvetési eljárás módosult.[5]
Az EK-Szerződés (EKSz) 269. cikke azáltal, hogy kimondja, hogy a Közösség finanszírozása teljes egészében a saját bevételi forrásaiból valósul meg, a Közösségek pénzügyi autonómiájának elvét deklarálja.[6] Ez a financiális önállóság alapvetően az Európai Unió úgynevezett "második és harmadik pillérének", a Közös Kül- és Biztonságpolitikának illetve a Büntetőügyekben való Rendőrségi és Igazságügyi Együttműködésnek a működtetésére is igaz, erre utal többek között az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSz) 28. cikkének 3. bekezdése és a 41. cikk 3. bekezdése.[7]
Az Európai Közösség költségvetését tehát saját forrásokból és egyéb bevételekből kell finanszírozni. Az saját pénzügyi források a következők:
a) Azon vámok és egyéb olyan díjak, amelyek kiszabására és beszedésére harmadik államokkal folytatott kereskedelem kapcsán kerül sor, teljes egészében a Közösséget illetik. A közös közösségi külső vámhatáron érvényes vámtarifatételek megállapításának jogát a tagállamok a Közösségre ruházták, ezeket a Tanács a Bizottság javaslata alapján minősített többséggel állapítja meg. A közös vámtarifa tételei módosíthatóak az Európai Unió Tanácsa által autonóm módon, illetve harmadik államokkal megkötött társulási vagy kereskedelmi megállapodások révén.[8] A vámbevételek az úgynevezett hagyományos saját források közé tartoznak.
b) A másik hagyományos saját forrás-típus a mezőgazdasági vámokat, lefölözéseket és a cukorilletékeket foglalja magába. Ennél a kategóriánál a Közösségen kívüli államokból érkező termékek behozatala után fizetendő lefölözésről, pótlékról, kiegyenlítő összegről, illetve a cukoripari rendtartás keretében fizetendő hozzájárulásokról van tehát szó. A lefölözés gyakorlatilag egyfajta mozgó vámot jelent, amely a közös piaci rendtartás hatálya alá tartozó termékek behozatala esetén az alacsonyabb világpiaci ár és a közösségi árak közötti eltérés kiegyenlítésére szolgál; a cukorgyártók pedig kötelesek befizetni a piacvédelemhez szükséges költségeket az előre meghatározott termelési kvóta túllépésével arányosan.[9] A hagyományosnak vagy tradicionálisnak nevezett források közvetlenül közösségi jogi szabályokból erednek, de azokat értelemszerűen a tagállamok szedik be (illetékes hatóságaik révén), és teszik a Közösség számára elérhetővé.[10]
c) Az úgynevezett áfa alapú források megállapítása egy minden tagállamra azonosan vonatkozó egységkulcs alkalmazásával történik, amelyet a közösségi szabályozásnak megfelelően kiszámított, harmonizált tagországi áfa-alapra vetítenek. A tagállamoknak a közösségi költségvetésben tervezett éves áfa alapú összeg 1/12-ét minden hónap első munkanapján a Bizottság számára rendelkezésre kell bocsátaniuk.[11] Az áfa-alap nem haladhatja meg a tagállam bruttó nemzeti jövedelmének (Gross National Income, GNI) ötven százalékát.
d) A költségvetés 1988-as reformja vezette be a GNI-forrást, azaz a bruttó nemzeti jövedelem alapú saját bevételt. Ezt a forrást az összes tagállam nemzeti jövedelmének összegére vonatkoztatott egységes kulcs alkalmazásával számolják ki, amelyet a költségvetési eljárás keretében határoznak meg. Ezen negyedik bevételi típus célja, hogy mindenképp fedezhetőek legyenek Európai Unió költségvetésének kiadásai, még abban az esetben is, ha a többi forrás nem lenne elegendő azok finanszírozására.
A fenti saját forrásokon túl léteznek még úgynevezett egyéb bevételek is. Ide tartoznak egyfelől a Közösség igazgatási bevételei. Ilyen például a közösség által kötött adásvételi vagy bérleti szerződésekből származó bevétel, a közösségi pénzbírságok és kényszerítő bírságok összege, a Közösség tisztségviselőinek és alkalmazottainak fizetésére kivetett adó, illetve bizonyos speciális mezőgazdasági befizetések, mint az úgynevezett társfelelősségi illeték vagy a pénzügyi kompenzációs összeg.[12]
A Közösségi költségvetés alapvető természetének és forrásainak áttekintése után vizsgáljuk meg az Európai Parlament vonatkozó hatáskörének alakulását.
Az Európai Parlament jogkörei - fél évszázados fennállása során - számottevően növekedtek, ez a költségvetési hatásköréről is elmondható. Az intézmény költségvetési kompetenciái a hetvenes évektől erősödtek meg, a primer közösségi jog vonatkozó szabályai módosulása mellett intézményközi megállapodások is jelentős szerepet játszottak e téren. Egy eltérés megfigyelhető a Parlament jogalkotási és költségvetési hatásköreinek fejlődése között: míg a jogalkotási kompetenciák tekintetében a ’80-as évektől kezdődően tapasztalható (többé-kevésbé lineárisan növekvő) erősödés a különböző átfogó szerződésmódosítások folytán, addig a testület költségvetési kompetenciáit szabályozó formális primer közösségi jogforrások 1975 óta változatlanok.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
