A bűncselekmény és a jóvátétel közötti kapcsolat a büntetőjog fejlődése során változó jelentőségű volt, de valójában soha nem merült feledésbe. "A több évszázados történeti előzményekre figyelemmel a büntetőjog körforgás-szerű változásainak, részben visszatérő jellegű fejlődésének lehetünk szemtanúi"1 - írja a szerző. Az utóbbi időben a mediáció mind Európában, mind hazánkban az érdeklődés középpontjába került. Megvalósításának és a mindennapi gyakorlatba való bevezetésének óriási előnyei lehetnének, így például a bíróságok túlterheltségének csökkentése, az elkövető és az áldozat közötti viszony emberi oldalának rendezése, illetve a közösség számára is fontos az elkövetők társadalomba való beilleszkedésének megkönnyítése. A könyv ezt a folyamatot tekinti át a magyarországi történelmi háttér feltárásával, valamint a formálódó nemzetközi normarendszer bemutatásával. A szerző a Bevezetésben leírja, hogy bízik abban, hogy: "A közelmúlt és a közeljövő mérföldkövei kijelölik számunkra a követendő utat."2 Szakembereknek ehhez nyújt minden igényt kielégítő ismereteket a mű egésze, egyes fejezetei viszont segíthetik a média munkatársait és az érdeklődő olvasókat, esetleg az érintetteket is.
A könyv szerkezete négy nagy fejezetből áll. Abűn-cselekményre történő büntetőjogi reagálások történetében a kárhelyreállító igazságszolgáltatás több évszázados múltra visszatekintő régi és új paradigma. Ezt a folyamatot mutatja be az első fejezet, majd a kárhelyreállító igazságszolgáltatás alapvetéseit, fogalmi megközelítéseit, formáit, célkitűzéseit és alapelveit taglaló második fejezetet követően a szerző elemzi a kárjóvátétel szerepét a tradicionális büntetőjogban. A könyv legterjedelmesebb része a negyedik fejezet. Ez ismerteti a büntetőügyekben történő mediációt hazánkban és külföldön, az 1900-as évek közepétől napjainkig, az elmélettől a gyakorlatig.
A könyv első nagy szerkezeti egységének bevezető része a kárjóvátétel kezdeti formáit mutatja be. Felidézi, hogy a vérbosszú idején a büntetőhatalmat általában a sértett fél családja gyakorolta, ezt a gyakorlatot váltotta fel a kompozíció intézménye, mely leginkább a magánszemély élete és testi épsége elleni bűncselekmények esetében került alkalmazásra.
A tanulmány részletesen foglalkozik a kompozíciós rendszerrel, hiszen az sokáig fennmaradt, s így jut el az állam monopolizált büntetőhatalmának kiépüléséig.
A szerző szerint három fő oka volt annak, hogy első magyar büntető törvénykönyvünk, a Csemegi-kódex már tartalmazott kártérítésre vonatkozó rendelkezéseket. Ekkor ismerték fel, hogy a bűncselekmény előidézhet a polgári eljárás során nem érvényesíthető kárigényeket, illetve hiányzott az ún. rendszeres magánjogi törvény, valamint az adhéziós eljárást elfogadó bűnvádi perrendtartás is akkoriban került megalkotásra.
A kompenzáció kérdésével a kor legjelentősebb büntetőjogászai, így Angyal Pál, Irk Albert, Vámbéry Rusz-tem és Fayer László is foglalkoztak, és valamennyien úgy gondolták, hogy elengedhetetlen a jóvátétel törvényi szabályozása. A továbbiakban képet kapunk a Csemegi-kódex idején hatályos, kárjóvátétellel kapcsolatos rendelkezésekről, megismerhetjük a büntetlenséget biztosító szabályozást, valamint a rekompenzációt, mint az ellencselekmény által történt kiegyenlítés figyelembevételét. A büntetőjogot alkalmazók körében már ekkor olyan kérdések is megfogalmazódtak, amelyek napjainkig sem vesztették el aktualitásukat. Elsősorban az, hogy a békítés alkalmazható lehet-e a büntető igazságszolgáltatásban.
A következő egység a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (AIDP) fellépése a bűncselekménnyel okozott kár megtérülése érdekében címet viseli. Megtudhatjuk, hogy a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület 1890. és 1891. évi kongresszusai már a bűncselekménnyel okozott kár jóvátételének előképei voltak, továbbá a téma szempontjából jelentőséggel bírtak még az időközben megalakult Nemzetközi Büntetőjogi Társaság 1974. és 1984. évi kongresszusai is. Hasonló témakör volt napirenden az AIDP XI. és XIII. Kongresszusán, ahol a bűncselekmények áldozatainak közpénzből való kártalanítását, a sértettek adhéziós eljárásban történő kártérítését, illetve az elkövető kártérítésre való kötelezését tárgyalták. Az 1870-es évektől a nemzetközi börtönügyi konferenciákon is napirenden voltak a kárjóvátétel kérdései.
A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság fellépése három témakör mentén határozható meg. Ezek: a bűncselekménnyel okozott kár elkövető általi jóvátétele és az áldozat állam általi kompenzációja, az áldozat fogalma, illetve az áldozat helyzete a nemzetközi büntetőjogban. A Társaság Budapesten tartott XI. Kongresszusának kárjóvátétellel kapcsolatos témája három pontban foglalható össze, melyek jelenleg is aktuálisak, és párhuzamba vonhatók az európai uniós büntetőjog mai elvárásaival. Ezek: az áldozat kártalanítása a közalapokból, a sértett kompenzációja a büntetőeljárásban, valamint a sértett kompenzációjának előmozdítása egyéb intézkedésekkel. A kongresszus többek között meghatározta a kompenzálható bűncselekmények és személyek körét, a kompenzáció formáit és a kompenzáló hatóságokat, továbbá kifejezetten deklarálta a szubszidiaritást, azaz az állami kompenzáció másodlagos jellegét.
A kárhelyreállító igazságszolgáltatás nemzetközi történetében a mű jelentős eseményként említi a négy nemzetközi bűnügyi szervezet létrejöttét. Ezek a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság, a Nemzetközi Büntetőjogi és Börtönügyi Alapítvány, a Nemzetközi Kriminológiai Társaság, valamint a Társadalomvédelem és Humánus Büntetőpolitika Nemzetközi Társasága. Együttes fellépésük során a 9. Közös Kollokviumon ajánlásokat alakítottak ki a resztoratív igazságszolgáltatás témakörében. A X. ENSZ Bűnmegelőzési Kongresszusra elkészült a büntetőügyekben történő resztoratív igazságszolgáltatás alapelveiről szóló deklaráció tervezete is, melyet az ENSZ Közgyűlése 1985-ben fogadott el, és az Áldozatok Magna Chartája néven vonult be a szakmai köztudatba. Végrehajtása érdekében 1999-ben elfogadták az "Útmutató a jogalkotók számára" elnevezésű dokumentumot, illetve ugyanebben az évben került elfogadásra a deklaráció alkalmazása érdekében az Áldozatvédelmi Kézikönyv. A resztoratív igazságszolgáltatás szempontjából fontos megemlíteni az Európai Tanács tevékenységét, mely számos ajánlással bővítette az e területre vonatkozó joganyagot.
Az Európai Unió Tanácsa 2001/220/IB sz. kerethatározatának 9. cikke szól a büntetőeljárás alatti kompenzációhoz és mediációhoz való jogról. Ennek megalkotásával az Európai Unió továbbment, mint az ENSZ vagy az Európai Tanács, mivel a kerethatározat az ajánlásokkal szemben teljesítendő kötelezettségként jelent meg a tagállamok számára. Európai Uniós standardokat tartalmaz még a Tanács 2005/214/IB kerethatározata, mely a kölcsönös elismerés elvének a pénzbüntetésekre való alkalmazásáról szól. A szerző kiemeli, hogy a kerethatározatban a teljesítendő feladatok ugyan meghatározásra kerültek, de a tagállamok kevés útmutatást kaptak a megvalósítás módjára vonatkozóan.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
