Az örökbefogadás intézménye kétségtelenül egyike a gyermekjogi-alapjogi szempontból legizgalmasabb, legsokoldalúbb és legnehezebb területeknek. Egy olyan kiemelt kérdéskör, amelyben egyszerre kérnek szót eltérő alapállású jogterületek, így a polgári jogi (családjogi), a nemzetközi jogi, uniós jogi, a közigazgatási jogi (gyermekvédelmi igazgatási) vagy épp az alkotmányjogi, alapjogi dimenzió. A gyermekjogi kérdésekre általában igaz, hogy jogágakon fekszenek keresztül, az örökbefogadás intézménye esetében ez azonban igazán tetten érhető. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az örökbefogadás - más, szintén gyermekeket érintő eljárásokhoz, döntésekhez hasonlóan - nem pusztán jogi kérdés: fontos szerepet játszanak benne más, jogon túli tényezők, például az örökbefogadni szándékozó és az örökbefogadásra váró gyermek személyisége, a köztük kialakítható, jövőbeli emberi kapcsolat.
Örökbefogadás során a vér szerinti családjából kikerülő gyermek családjogi státusa tartósan, a törekvések szerint véglegesen is megváltozik, a döntés alapvető hatást gyakorol a teljes későbbi életére, nem véletlenül nevezi a gyermekvédelmi szakzsargon végleges sorsrendezésnek. Ez a folyamat vagy következmény azonban a másik fontos szereplő, az örökbefogadni kívánó személy, illetve személyek esetében is tetten érhető: gyermek örökbefogadására csak komoly feltételek teljesítését, alkalmasság megítélését követően, felkészülés után kerülhet sor és még általános alkalmasság esetében sincs arra garancia, hogy egy konkrét gyermeket a kérelmezők örökbe is tudnak fogadni. A jogok, érdekek és szempontok jó összehangolása, a gyermek legjobb érdekének[1] megfelelő eljárás következetes végigvitele általában, de minden egyes egyedi esetben is komoly feladat és kihívás.
Tanulmányunkban az örökbefogadás folyamatával, szereplőivel gyermekjogi-alapjogi nézőpontból foglalkozunk, de nem törekszünk a teljes kép bemutatására.[2] Első lépésként azt kívánjuk röviden áttekinteni, hogy melyek azok a legfontosabb követelmények, amelyeknek a segítségével lehet jellemezni a gyermekközpontú örökbefogadást, ezt követően pedig - a gyermekjogok védelméért külön is felelős - alapvető jogok biztosának vizsgálatain keresztül egy olyan szabályozásbeli, gyakorlati problématérképet láttatni, amely érdeklődésre, vitára tarthat számot, és reményeink szerint továbbgondolásra, válaszkeresésre ösztönöz.[3]
Az örökbefogadás jogintézményének rendeltetése a vérségi származáson alapuló, rokoni kapcsolattal azonos jogi kötelék létrehozása az örökbefogadó szülő és az örökbefogadott gyermek között, annak a törvényben meghatározott családjogi, öröklési jogi jogkövetkezményeivel, másrészt a családi közösségben megvalósuló nevelés biztosítása a gyermek részére.[4] Az örökbefogadás lényege, hogy biztosítja az alternatív, ezen belül pedig a családban való gondozást azon gyermekek számára, akik valamilyen alapos okból a továbbiakban nem maradhattak vér szerinti családjuknál. Az örökbefogadásról elmondható, hogy már a jogintézmény létezésének is gyermekközpontú igazolása van, ugyanakkor a tényleges gyermekközpontú működéshez további szempontokat is szükséges beemelni. A mérceállításhoz értelemszerűen az ENSZ Gyermek Jogairól szóló Egyezménye (a továbbiakban: Egyezmény) és az ENSZ Gyermek Jogainak Bizottsága (a továbbiakban: Bizottság) által kiadott értelmező kommentárjai jelenthetnek támpontot.
Az örökbefogadás az Egyezmény 20. cikke értelmében
- 16/17 -
a helyettesítő védelem egyik elsődleges formája: részben családjogi, részben pedig gyermekvédelmi jellegű jogintézmény, a magyar jogi felfogás ugyanakkor hagyományosan azt a családjog részének tekinti.[5] Az európai alkotmányos térben - az Egyezmény erőteljes hatására - az az általános követelmény alakult ki, hogy nincs ugyan örökbefogadáshoz való jog, de az örökbefogadási eljárásnak eleget kell tennie meghatározott alapjogi-garanciális kritériumoknak, így különösen biztosítandó, hogy a gyermek legjobb érdekét szolgálja.[6] Mindez egybevág az Egyezmény 21. cikkével, ami rögzíti, hogy azoknak a részes államoknak, amelyek elfogadják, engedélyezik az örökbefogadást, biztosítaniuk kell, hogy a gyermek legjobb érdekei érvényesüljenek.
A legmeghatározóbb nemzetközi, majd az egyes tagállamok - így Magyarország - alkotmányjogi szintjeire is átkerülő gyermekvédelmi generálklauzulát, a gyermek legjobb érdekének védelmét alapvetésként az Egyezmény 3. cikke rögzíti. Lényege, hogy minden, a gyermekekkel kapcsolatba kerülő intézményt és hatóságot - jelen esetben az örökbefogadás kérdésében közreműködő, illetve döntést hozó szerveket - a gyermek legjobb érdekének megfelelő eljárásra és döntésre kötelezi. A gyermek legjobb érdekének mibenléte és gyakorlati alkalmazhatósága kapcsán a Bizottság által 2013-ban kiadott 14. számú általános kommentárja az irányadó. Ennek értelmében a gyermek legjobb érdeke eljárási garanciaként is működik a gyakorlatban: amikor gyermekeket érintő döntést kell hozni, a döntéshozatali folyamat során értékelni kell a döntésnek az érintett gyermekre vagy gyermekekre gyakorolt lehetséges (pozitív vagy negatív) hatásait. A gyermek legjobb érdekével nem feltétlenül azonosítható egyetlen szempont kiemelése és alkalmazása. Erre példa, hogy a gyors eljárásnak lehet komoly jelentősége a gyermek jogainak szempontjából, de az önmagában nem állítható természetesen, hogy minden gyorsítás a gyermek legjobb érdekét szolgálja, ha például túlzott egyszerűsítéshez, és így az alapos vizsgálat figyelmen kívül hagyásához vezet.
Az Egyezmény rögzíti a másik kulcstényezőt és állami kötelezettség-keletkeztető előírást: a gyermek családban való nevelkedéshez való jogát is. Az Egyezmény 20. cikke a családi környezetétől ideiglenesen vagy véglegesen megfosztott gyermek védelmére és segítségére vonatkozó állami kötelezettséget tartalmazza. Eszerint a családjuktól megfosztott gyermekek jogainak védelme vonatkozásában rögzíti, hogy minden olyan gyermek, aki ideiglenesen vagy véglegesen meg van fosztva családi környezetétől, vagy aki saját érdekében nem hagyható meg e környezetben, jogosult az állam különleges védelmére és segítségére. A részes államoknak a hazai jogszabályaiknak megfelelően kell intézkedniük helyettesítő védelemről az ilyen gyermek számára: családnál elhelyezni őket, örökbefogadhatóságukat lehetővé tenni, illetve szükség esetén megfelelő gyermekintézményekben való elhelyezésről gondoskodni. A Bizottság előírja, hogy az államok gondoskodjanak arról, hogy a gyermek intézményben való elhelyezése - különösen kisgyermekkorban - valóban az utolsó lehetőség legyen.[7] Az átmeneti helyettesítő védelem kulcsszereplői ugyan a nevelőszülők, a családban való nevelkedés joga tartósan azonban - ha a vér szerinti családba való visszagondozás, visszatérés ellehetetlenült - elsősorban a gyermek örökbeadásával valósulhat meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
