2000. április 1-jén egy német hetilap arról tudósított, hogy az EU egy "innovatív nyelvreform" keretében a latin hivatali és munkanyelvként való bevezetését mérlegeli.[1] A hír április tréfának[2] bizonyult ugyan, de megtörtént eset az alapja: Finnország elnöksége idején - 1999 második félévében - Németország és Ausztria többször nem vettek részt az Európai Tanács ülésein és a miniszterek találkozóin, mivel nem volt német nyelvű tolmácsolás. A finn kormány szokatlan módon reagált: hat hónapos elnöksége alatt az ebből az alkalomból létesített honlapon latin nyelven is közzétette a heti összefoglalókat (Conspectus rerum Latinus).[3] Bár Finnország ezzel a saját államhatárain belül tovább erősítette a latin nyelv pozícióját,[4] ez még nyilván nem jelentett zöld utat a latin mint az EU hivatali és munkanyelve számára. Habsburg Ottónak, az Európai Parlament egykori rangidős képviselőjének az Európai Parlament tolmácsait ugyancsak zavarba hozó improvizált latin nyelvű felszólalása is végülis
- 321/322 -
csak kuriózumként fogható fel.[5] Továbbra is fennáll tehát az Európai Unión belül az ismert nyelvi probléma, amelyre az utóbbi időben ismételten utalások történtek,[6] azzal az indoklással, hogy amíg az oktatás és a szakirodalom nemzeti nyelvűek, addig hiányzik a közös fogalmi rendszer, ami speciálisan az európai jogtudomány feltétele lenne.[7] A latinnyelvi ismeretek valószínűleg megkönnyítenék egy EU-irányelv idegennyelvű változatának a megértését, ill. már az irányelv keletkezésekor elősegíthetnék a különböző nyelvű változatok összehangolását. Mégis lehetséges tehát, hogy a latin szaknyelv lenne a kulcs a megértési nehézségek leküzdéséhez az Európai Unión belül?
Az természetesen valószínűtlen és nem is kívánatos, hogy az európai uniós testületek a rendeleteiket és irányelveiket a jövőben latin nyelven fogalmazzák meg.[8] A latin nyelv hosszú egyeduralma - ellentétben az Európai Unió nyelveivel - a szellemi, és nem a gazdasági életben játszott szerepén alapult.[9] Valójában képtelenség is volna a latin munkanyelvként való bevezetése. Már az ókori római jogtudósok is csak csekély mértékben voltak érdekeltek abban, hogy nyelvüket az igazságszolgáltatás nyelveként monopolhelyzetbe hozzák.[10] Évszázadokkal később is, amikor a Német-római Birodalom megszűntével a nemzeti nyelvek váltak hivatalos nyelvvé, tudatosan vállalták az európai jog egységének elveszítését.[11] Joggal nevezte tehát Repgen utópiának azt az ötletet,
- 322/323 -
hogy latin nyelven jelenjen meg egy jogi tankönyv,[12] és még inkább elmondható ez a latin nyelvnek az Európai Unió munkanyelveként történő bevezetéséről.
Mindezek ellenére a latin jogi szaknyelv joggal nevezhető "jogi eszperantó"-nak, ill. "semleges kulcsszavak" ("neutrale Codewörter") tárházának.[13] Jól illusztrálja ezt az ususfructus Wacke kölni professzor által idézett példája: aki ismeri ezt a 'haszonélvezet' jelentésű latin szót, azonnal megérti a neolatin nyelvek párhuzamos kifejezéseit: usufruit (fr.), usufrutto (ol.) és usufructo (sp.) szavakat. A lista számtalan példával bővíthető: accusare (accuser, accusare, acusar), succedere (succéder, succedere, suceder), fraus, fraudis (la fraude, la frode, el fraude), validus (valid, valido, válido) stb. Nem szabad azonban azt sem elhallgatni, hogy a római jogból származó szakkifejezések a nemzeti jogrendszerekben időnként eltérő jelentést kaptak. Pl. a német "Zession" (a követelés átengedése) nem fordítható minden további nélkül a cessie szóval hollandra, mivel a "cessie" a holland jogban mindig csak a szerződés alapján történő követelés-átengedést jelentette. A német "Legalzession"-nak (a követelés átengedése törvény alapján) a holland "subrogatie" felel meg (Burgerlijk Wetboek 6: 12, 150skk.), miközben a német jogászok "Surrogation" alatt valami egészen mást értenek.[14] Az esetek többségében azonban segít a nyelvi rokonság. Az angol-amerikai jogrendszer is át van szőve latin szakkifejezésekkel és fordulatokkal.[15] A kiválasztott példáknál maradva itt is felsorolhatók példaképpen a to accuse, to succeed, fraud és valid terminusok. Találhatók azonban az angolban olyan latin jogi kifejezések is, melyek a neolatin jogcsaládban kevésbé használatosak: affidavit, assumpsit, quantum meruit, respondeat superior, trespass de bonis asportatis.
- 323/324 -
Kiemelendő továbbá a latin regulae iuris, adagio vagy aforizmák nemzetközi jelentősége.[16] A latin nyelvű bölcsmondások könnyen megjegyezhető formában közvetítik nemzedékről nemzedékre a jogi gondolkodás közös örökségét, tehát didaktikai értékkel is bírnak.[17] Még az a jogi közmondás is bír didaktikai értékkel, amely ma már csak egy-egy külföldi jogrendszer szempontjából érvényes, a saját nemzeti jogrendszer szempontjából azonban már nem. A diák megtanulja, hogy hatályos nemzeti jogrendszerét csak a lehetséges megoldások egyikeként fogja fel, ami egyebek mellett fejleszti a toleranciát a többi jogrendszerrel szemben.
Ezek előrebocsátása után a következőkben egy rövid bevezetést kívánok adni a latin szaknyelv történetébe, valamint állást kívánok foglalni a latin szaknyelvjelentőségéről a jogtörténeti kutatás és az oktatás területén. Ezt követően a múltból a jelenbe térünk vissza, és aktuális példák segítségével illusztráljuk a latin szaknyelv eddig csak jelzett jelenlétét az igazságszolgáltatásban, a kutatásban és az oktatásban. A tanulmányt egy rövid helyzetjelentés zárja a latin szaknyelv oktatásáról, amelyet az ebből adódó következtetések, kívánalmak listája egészít ki.
A latin jogi szaknyelv története a hanyatlás története. Általánosan ismert, hogy a kereszténységen belül a XVI. században és a XVII. század elején dúló viták kedveztek a nemzeti nyelvek fejlődésének. Lutherről köztudott, hogy az Isten szót inkább németül, mint latinul kívánta hallani, [18] Rotterdami Erasmus pedig követelte a Biblia lefordítását a nemzeti nyelvekre.[19] Bár a tridenti zsinat (1545-1563) betiltotta az összes nemzeti nyelvű bibliát, melyek már a közép-
- 324/325 -
kor óta elterjedtek a katolikus világban, mind a reformáció, mind az ellenreformáció folyamán születtek bibliafordítások. Közép- és Kelet-Európa nagy részén végül háttérbe is szorult - legalábbis mint az egyház nyelve - a latin nyelv, a tudomány nyelveként azonban egyelőre ott is megtartotta összekötő erejét. A latin nyelv jelentőségére a politika és a közigazgatás területén Magyarország példáján rövidesen még visszatérünk.
Bár mint mondottuk, a latin nyelv a reformáció és az ellenreformáció során háttérbe szorult, mégis a mai napig a római katolikus egyház nyelve maradt.[20] Így természetes, hogy latin nyelven készült el az 1983-ban hatályba lépett Codex Iuris Canonici is, amelyről hivatalos fordítások jelentek meg, ezek azonban inkább a megértést segítő segédeszköznek számítanak.[21] A római katolikus egyházban is megfigyelhetők azonban az első jelei annak, hogy gyengül a latin nyelv dominanciája: az 1983-as Codex Iuris Canonici nem rendelkezik a bíráskodás nyelvéről. A bírósági aktákat ma már - eltérően az 1917-es Codex Iuris Canonici (1642. kánon, 2. §) hatálya idejétől - nem latin nyelven vezetik. Az eljárások sokkal inkább az illető ország nyelvén folynak, kivéve a pápai bíróságokat, ahol a latin nyelv mellett az olasz és a francia is megengedett.[22] II. János Pál pápának a Római Kúriáról szóló, 1988. június 28-án kelt Pastor bonus kezdetű apostoli rendelkezése a 16. cikkely (1) bekezdésében szabályozza a kérdést.[23]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
