"Vádalku", vagy legalábbis az, amit a közvélekedés annak gondol, Magyarországon 2018 előtt nem létezett, és az akkor hatályba lépett - e téren radikális módosításokat hozó - új büntetőeljárási törvény (2017. évi XC. törvény) is a frissen megalkotott eljárási intézményre inkább az "egyezségkötés" kifejezést használja. A nyugati világ nagy jogrendszereiben sem olyan régóta élvezi azt az elismertséget, mint ami a mindennapok híreiből kitűnik. Még Amerikában, az intézmény modernkori hazájában is úgy vélekedtek - még a második világháborút követő években is - az emberek a vádalkuról, mint a bírósági korrupció melegágyáról, hiszen látszólag azoknak kedvezett, akik bűnösnek tűntek, azokkal szemben, akik viszont ártatlannak vallották magukat.[1]
Ha grammatikailag közelítjük meg a kérdést, a hatályos magyar büntetőeljárási törvény az "alku" szót magát nem is tartalmazza. Nem ok és cél nélkül vitázik ugyanis már erről hosszú ideje a jogtudomány, milyen elnevezéssel is lehetne kellően pontosan visszaadni az intézmény hazai formájának a lényegét, amelyben a "vád" és az "alku" kifejezések sokáig egymással összeegyeztethetetlennek tűntek. A vádalku kifejezéssel szemben e vitában korábban, még az előző eljárási törvény hatályban léte alatt Tremmel Flórián[2] a "nyomozási alku", Bócz Endre[3] a "védekezési alku", Farkas Ákos[4] - figyelemmel az angolszász gyökerekre - a "beismerési alku", míg Belánszki Gyula[5] - az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R. (87) 18. számú Ajánlása alapján - a "bűnösségi alku" kifejezés mellett tört lándzsát.
Bócz Endre véleménye szerint "céltalan szélmalomharc lenne az elnevezés ellen küzdeni, legyen az mégoly ostoba és félrevezető. Törődjünk bele, hogy van".[6] A fenti mondatok hűen tükrözik a jogásztársadalom vádalkuval kapcsolatos dilemmáit, legalábbis az elnevezését illetően. Ugyanakkor a fogalommeghatározás sem tűnik könnyűnek, lévén, hogy az egyes országok gyakorlata merőben eltér egymástól, és még abban sincsen egyetértés, hogy milyen elemek megvalósulása esetén beszélhetünk egyáltalán vádalkuról (vádelejtésnek, vádmódosításnak vagy egyetértett büntetéskiszabási indítványnak kell-e történnie).[7] Az egyszerűség kedvéért hivatkoznék a talán leggyakrabban idézett fogalommeghatározásra, amely szerint - és én is ezt vallom - vádalkuról akkor beszélhetünk, amikor "a terhelt beleegyezik abba, hogy bűnösnek vallja magát az ellene felhozott vád tekintetében, bízva abban, hogy mindezért cserébe valamit kap az államtól".[8]
De nem csak Magyarország van e téren nehéz helyzetben. A nálunk jóval fejlettebb német jogban például mindjárt hatféle kifejezést használnak egyszerre a - magyarhoz hasonlóan formálisan szinte nem is létező - jogintézmény megnevezésére: Verstaendigung, Absprache, Vereinbarung, Vergleich, Deal, Schuldbekenntnis. Mindezek közül a Verstaendigung került általános érvényű fogalomként meghatározásra, míg a szóismétlések elkerülése végett az Absprache és a Vereinbarung használata vált még német nyelvterületen elfogadottá.[9]
Az amerikai büntetőeljárás két, egymástól világosan különváló nagy szakaszra osztható. Az amerikai büntetőeljárás sajátossága, hogy a terhelttel szembeni vádemelés már közvetlenül az elfogását követően megtörténik, a vád megalapozottságának vizsgálatára pedig már csupán ezt követően kerülhet sor. A vádalkura a fenti két szakasz közül bármelyikben sor kerülhet, persze más és más feltételekkel. Közülük az elsőt - amely magyar hasonlattal nagyjából az ügyészi szakkal bővített nyomozásnak felel meg - "előzetes eljárásnak" ("arraigment") nevezzük, amely a terhelt elfogásától, őrizetbe vételétől a főtárgyalás megkezdéséig tart. Az ennek során létrejött egyezséget "charge bargainingnek", azaz "vádalkunak" nevezzük.
Az egyezség előzetes eljárás során történő megkötése tipikusan az ügyész és a védő között zajló, alkudozásokkal terhes hosszú procedúra, amelyben a bíró nem vesz részt. Ebből következően ezen egyezkedésnek - a bíró részvételének és így hozzájárulásának hiá-
- 38/39 -
nya miatt - egyetlen bizonytalan pontja marad, amely talán a leglényegesebb: éspedig a büntetés mértéke és nagysága. E bizonytalansági tényező kiküszöbölését szolgálja az, amit "sentence bargainingnek", azaz "ítéleti alkunak" hívunk.[10]
Az egész fenti eljárást, amelynek eredményeként végül a vádalku létrejöhet, "guilty pleanek", azaz ún. "bűnösségelismeréses eljárásnak" nevezzük.[11] Maga az elnevezés is kifejezésre juttatja, hogy az egész eljárásnak az elkövető beismerése képezi az alapját.
Amennyiben pedig a terhelt az eljárás során nem tagadja a bűnösségét, két olyanfajta nyilatkozatot is tehet, amely egyaránt lehetőséget biztosít számára az ügye vádalku keretében történő elbírálására. Közül az egyik természetszerűleg az, amikor elismeri a cselekmény elkövetését, és bűnösségére is kiterjedő ténybeli beismerő vallomást tesz.
Ezenfelül azonban lehetősége nyílik a terheltnek arra is, hogy "nolo contendere", vagy "non vult", azaz ún. "vádiratot vitatni nem kívánó nyilatkozatot" tegyen.[12] Az amerikai büntető eljárásjog ugyanis nem zárja ki, hogy a bűnösségét beismerő (s így enyhébb büntetésre számító), de egyben ártatlanságát is hangoztató terhelt vallomását elfogadja az eljáró bíró.[13] Ez a nyilatkozat, hatását tekintve, a bűnösség beismerésével azonos.[14] A tárgyaláson kívül tett beismerő vallomás (amely azonban enyhébb ítéletet jelent majd) így ugyanolyan hatályú, mint a tárgyalás végén meghozott, bűnösséget megállapító ítélet.[15]
Ilyen tartalmú nyilatkozat tétele esetén, amennyiben az alkufolyamat végül bármely okból - akár a bíró visszautasítása, akár más ok miatt - kudarcba fulladna, és így a vádegyezség nem jönne létre, a bírónak a terhelt számára lehetőséget kell biztosítania arra, hogy az visszavonhassa korábban tett "alaki" beismerő vallomását, és szabályos esküdtszéki tárgyalást kérjen.[16] Tekintettel ugyanakkor arra, hogy a terhelt a "nolo contendere" nyilatkozat megtételekor, az eljárás sikerében bízva számos, alkotmányban rögzített jogáról lemondott, visszavont beismerését, valamint az alku során tett kijelentéseit garanciális okokból vele szemben semmilyen későbbi - akár polgári, akár büntető - eljárás során nem lehet felhasználni.
A bíró bevonására az alkufolyamatba kétféle módon kerülhet sor: vagy maga is tevékenyen részt vesz benne, annak minden előnyével és hátrányával együtt; vagy pedig mérlegelési és felülbírálati jogáról lemondva, változtatás nélkül elfogadja a felek által közösen kialkudott, majd pedig elé terjesztett büntetéskiszabási indítványt. Mindennek az alapja a bíróság vádhoz való kötöttsége ("ne ultra petita").
Amennyiben a bíró jóváhagyja a felek által megkötött megállapodást, a későbbi főtárgyalásnak csupán formális szerepe marad: annak egyetlen feladatává az alku legális keretek közé való helyezése, azaz ítéleti formában való manifesztálása válik. A vádalku eredményét a bíróságnak jóvá kell hagynia, mely szerint formális bizonyítás nélkül, az iratok és a felek előadása alapján megvizsgálja a megegyezés tartalmát, és megállapítja a terhelt bűnösségét a beismerés szerint megvalósult bűncselekményben. Amennyiben a bíróság elfogadja az egyezség eredményét, a büntetés neme és mértéke tekintetében nem hozhat attól minőségileg alapjaiban eltérő határozatot, olyat, amelyre a terhelt az alku elfogadásakor nem számíthatott.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
