Peschka Vilmos a 20. század második felének kiemelkedő hazai jogfilozófusa volt.[1] Tudományos munkásságának rendkívül kis szeletét, a magyar jogbölcselet történetében jelentős szerepet játszó magánjogászok elméleti kiindulópontjainak elemzése során kifejtett gondolatait kísérlem meg rekonstruálni e tanulmányban. A szocialista normativizmus kritikájától a kortárs nyugati irányzatokkal polemizáló fogalmi-analitikus pozitivizmusig, illetve a jogi hermeneutika eredményeire építő jogbölcseleti felfogás megalkotásáig eljutó jogfilozófus elmélettörténeti kutatásait, pláne annak hazai vonatkozásait, mindeddig kevés figyelem kísérte. A címben szereplő kérdéskörrel az MTA Állam- és Jogtudományi Intézet tudományos periodikájában 1959-ben közzétett terjedelmes tanulmányában foglalkozott,[2] illetve három és fél évtizeddel később Nizsalovszky Endre születésének centenáriumára megjelent tanulmánykötetben tett közzé egy jóval rövidebb, az ünnepelt munkásságát méltató írást.[3] E két műve képezi a rekonstrukció alapját.
Peschka Vilmos a pesti jogi kar elvégzése után 1954 és 1957 között az MTA-TMB aspiránsaként - Szabó Imre vezetése mellett - tevékenykedett, majd pedig az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársaként folytatta pályafutását. Számára is életre szóló "élményt" jelenthetett részt venni Szabó 1955-ben az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon című monográfiája[4] még publikálás előtti kézirata - a Horthy-rendszer állam- és jogbölcseletével foglalkozó - kilencedik fejezetének a "megvitatásán", melyet négy évtizeddel később a Nizsalovszky-emlékkönyvben maga is "hírhedett vitaülésnek" nevezett.[5] Minderre az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar 1955. január 29-én tartott tanácsülésén(!?) került sor.[6] A hátramaradt jegyzőkönyvből tudjuk, hogy az ankéton a szerzőn kívül a hazai jogtudomány korabeli, illetve a 20. század második felének később meghatározó személyiségei voltak jelen. Így például Antalffy György, Asztalos László, Beck Salamon, Beér János, Brósz Róbert, Csizmadia Andor, Eörsi Gyula, Földesi Tamás, Halász Pál, Kulcsár Kálmán, Marton Géza, Madarász László, Mártonffy Károly, Móra Mihály, Nagy Tibor, Nizsalovszky Endre, Peschka Vilmos, Péteri Zoltán, Samu Mihály, Sárándi Imre, Sztodolnik László, Vas Tibor, Világhy Miklós, Weltner Andor. A névsorból kitűnik, hogy nem egy szűk szakmai közönség, hanem a jogtudomány számos ágát művelő, különböző generációkhoz tartozó személy volt jelen és nyilvánított véleményt. A hozzászólások során kétféle megközelítési mód és véleménytípus körvonalazódott. A bátrabb, önálló álláspontot vállalók - így Nizsalovszky, Beck, Világhy -megállapításai szerint a szerző gyakorta esett a sommás megállapítás hibájába és nem elemezte kellő mélységgel az érintettek jogfilozófiai életműveit. A vita további résztvevői - főképpen Beér János, Vas Tibor és részben Halász Pál, Marton Géza, Eörsi Gyula - lényegében magáévá tette Szabó "értékelését", mely a következő évtizedekre mintegy meghatározta, hogy mit lehet, illetve kell a magyar polgári jogbölcseleti hagyományról gondolni.[7] A jegyzőkönyv szerint az elhangzottakhoz a fiatal Peschka nem szólt hozzá, miként a többi hasonló korú pályakezdő sem. Részvételük nyílvánvalóan részét képezte annak a szocializációs folyamatnak, ami az egyetemi évekkel kezdődött és az aspirantúra időszakában folytatódott, és végső soron a marxista állam- és jogtudományt művelő új nemzedéknek a kinevelését célozta. Peschka számára a jelenlét már csak azért is elvárt lehetett, hiszen a szerző egyben aspirantúrájának témavezetője volt. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy több mint másfél évtizeddel később, egy 1972-ben megjelent - a magyar jogelmélet második világháború utáni fejlődéséről szóló - rövid tanulmányában Szabó emblematikus monográfiáját "a múlt jogelméleti gondolatainak marxista-kritikai értékelésére tett első kísérletnek" nevezi, illetve a szerző egykori szóhasználatától eltérően, a "magyar polgári jogfilozófia története" megfogalmazással él, kerülve a "burzsoá" kifejezéshez tapadó negatív jelentésréteget, amit Szabó még 1980-ban -műve második kiadásakor - is adekvát fogalomnak tekintett.[8]
Az elhíresült "vita" után négy évvel az Állam-és Jogtudományi Intézet "Értesítőjében" közzétett A magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjai című Peschka tanulmányt negyvenöt évvel később Varga Csaba - a szocializmus marxizmusának jogelmélete tárgykörben írt művében - "hézagpótló monografikus áttekintésnek" nevezi.[9] Az értekezés a 18-19. század fordulójától a második világháború
- 201/202 -
végéig tekinti át "a magyar magánjogtudomány fejlődésében jelentkező legfontosabb jogfilozófiai gondolatokat", illetve a jogbölcseletnek "a magyar társadalom története és fejlődése vonatkozásában betöltött szerepét és funkcióját."[10] Vagyis a címben jelzett vizsgálódásokon túl a magyar jogbölcseleti gondolkodás említett korszakainak elemzésére és értékelésére is vállalkozik. Mindez Szabó "árnyékában" nem volt egyszerű és problémamentes feladat.
Peschka tanulmánya első, egyben legrövidebb részében mutatja be a Wolf-Martini-féle - Szabó szóhasználatával élve - "denaturált" természetjogi irányzat, majd a Zeiler és Egger műveiben közvetített kanti észjogi tanítások hatását, mely elsősorban Kelemen Imre, Lakics (Lakits) György Zsigmond (1739-1814), illetve Kövy Sándor (1763-1829), Fogarasy János (1801-1878) és Kallós Lajos (1819-1881) munkásságában érhető tetten. E helyen elsősorban Szabó értékeléseit citálja, s kevéssé törekszik önálló megállapítások megtételére. Utóbbira példa az első rész végén megfogalmazott véleménye. E szerint: "A jogbölcseletben »megtűrt haladásként« még kifejtést nyerhettek Martini mellett Kantnak a magánjogra vonatkozó burzsoá jellegű nézetei, a magánjogtudományba odabiggyesztett, a művek tartalmát nem érintő függelékként behatolhattak Kantnak a jogra vonatkozó általános tanai, de Kant burzsoá magánjogi elvei a magyar magánjog tételes rendelkezéseinek tárgyalását már nem érinthették és befolyásolhatták. A magánjogtudományi munkák tehát a magánjogi intézményeket illetően megőrizték a polgári jellegű kanti hatástól feudális érintetlenségüket."[11] A következő korszakok bemutatásánál ugyanakkor feltűnő módon szakít Szabó ez idő tájban megkerülhetetlen művének hivatkozásával, s kizárólag az eredeti forrásokra koncentrálva igyekezett önálló álláspont és vélemény megfogalmazásra.
A tanulmány második részében az 1820-as évek elejétől német közvetítéssel hazánkban jelentőssé váló történeti jogi szemléletmód magánjogászainkra gyakorolt hatását vizsgálja.[12] Elsőként Frank Ignác (1788-1850) munkásságával foglalkozik, akit főképpen Pauler Tivadar egykorú értékelése alapján mutat be. A jog természetes fejlődésével ellenkező kodifikáció elutasítása terén Savigny feltétlen követőjének számító Frank életművét tekinti az átmenetnek, mely a hazai magánjogtudományban az észjogi felfogástól a történeti jogi iskola jogfelfogását jelentő jogbölcseleti megalapozáshoz vezetett. Frank "e korszakában megjelenő magánjogi műveinek szelleme sugározza a történeti jogi iskola hatását. A magyar magánjogi intézmények természetes fejlődésének hangsúlyozása, a kutatás gerincét tevő történeti múltbanézés, amely az új jogfejlődés eredményeinek negligálásával vagy legalábbis háttérbe szorításával karöltve jelentkezik, régi jogunk és ősi intézményeink harcos védelmezése, ezek azok a momentumok művében, amelyek a történeti jogi iskola hatásának kétségtelen nyomai."[13] Peschka helyes állapítja meg, hogy a történeti iskola befolyása a hazai jogbölcseleti gondolkodásban nem volt számottevő, ugyanakkor a magánjogászok számára uralkodó jogfilozófiai szemléletté vált, melynek hatása egészen a második világháborúig tartott.
A történeti jogi iskola befolyását alapvetően három vonatkozásban érzékeli. Így a jogtudományi művek elméleti bevezetésében megfogalmazott gondolatokban, a "történeti" módszer alkalmazásában és a jogalkotási kérdések eldöntésében ható "nemzeti" ideológiában. Mindezt a hatást a korszak kiemelkedő jogtudósainál igyekszik kimutatni. Wenzel Gusztáv (1812-1891) esetében a társadalom tagjainak jogérzetében kifejeződő "jogeszme" fogalmát emeli ki, aki szerint a (magán)jogot átható eszme az emberi természetben gyökerezik és a népi jogi meggyőződésben nyer kifejezést. Ennek kapcsán megállapítja, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc utáni neoabszolutizmus időszakában a magyar magánjogtudomány egyik támasza volt a nemzeti ellenállásnak. Ugyanakkor Zlinszky Imre (1834-1880) munkásságának vonatkozásában kifejti, hogy az öröklési szabályokra vonatkozó korabeli vita rámutat a történeti jogi iskola alkalmanként retrográd álláspontjára, illetve a magyar jog nemzeti "géniuszából" gyökerező " ősi" jogintézményeknek a polgári haladást és modernizálódást gátló hatására.
A 19. század utolsó harmadának kezdetétől tapasztalható erőteljes társadalmi fejlődés, a polgárikapitalista gazdasági viszonyok és intézményrendszer formálódása új helyzetet teremtett. Peschka e korszak meghatározó magánjogászaként mutatja be Grosschmid (Zsögöd) Bénit (1852-1938), akinek a munkásságában sajátos "kompromisszum" megnyílvánulását látja.[14] Jogfilozófiai felfogásában a "birtokjogi, öröklési jogi, családi és alkotmányjogi kérdésekben" elfoglalt álláspontja mögött a történeti jogi iskola haladásellenes nézőpontját véli fölfedezni, ugyanakkor "a kapitalista áruforgalmat szabályozó kötelmi jog területén" az "érdek elemet" ("érdekeszmét") helyezte elmélete középpontjába, mellyel - megfogalmazása szerint - a "haladó" polgári törekvéseket, a "fejlődő kapitalista termelési viszonyok" kialakulását szolgálta.[15] Grosschmid elmúlt századfordulón képviselt tör-
- 202/203 -
téneti jogi szemléletmódjának konzervativizmusát és egyben anakronizmusát Wenzelhez hasonlítja, mivel a jog lényegi elemének a nép jogi meggyőződését tekintette. Ebből következően a jog legfőbb biztosítékát nem az állami kényszerben, hanem a jogérzetben látta. Hasonlóan a német történeti jogi iskola felfogásához: "A jog keletkezését és alakulását - írja Peschka - ... lassú, szerves, észrevétlen folyamatnak, a népi jogérzet organikus, csendes természetű, a mechanikus külső beavatkozást kiküszöbölő történelmi fejlődésnek magyarázza. A jogfejlődést, mint Savigny és követői, Grosschmid is a nyelv fejlődéséhez hasonlítja."[16] Mindazonáltal - teret engedve a korszak modernizációs törekvéseinek - bizonyos körben elismeri a törvényhozói beavatkozás szükségességét.
Peschka fontos megállapítást tesz az életmű progresszívnek tekintett részére vonatkozóan: "Grosschmid a korabeli német jogtudományban megjelenő érdekkutató irányzattól függetlenül, Jhering »Zweck im Recht« c. munkájában megfogalmazást nyert érdekkutató módszerének és érdekelméletének hatásától érintetlenül, pusztán az adott magyar kapitalista áruforgalmi viszonyok s azok szabályozásának tanulmányozásától vezettetve, kötelmi jogi fejtegetéseiben a jogalkotásban és a jogalkalmazásban egyaránt az érdek elem jelentőségét igyekezett kimutatni. Az, hogy a korabeli német elméletek reá hatással nem voltak, s ezektől függetlenül fedezte fel az érdek jogi jelentőségét, és tette az érdeket kötelmi jogi fejtegetéseinek egyik elméleti alappillérévé, a társadalmigazdasági viszonyok mélyebb szerkezetének élesszemű meglátásáról és a kapitalista gazdasági viszonyok. megértéséről tanúskodnak."[17] Azt a megállapítást, hogy nincs kapcsolat a Grosschmid-féle érdekeszme és az Interessenjurisprudenz között, az egykori tanítvány - az általa is nagyra becsült Szladits Károly - kijelentésére alapozza. Peschka szerint az érdeken nyugvó magánjogi felfogás első kifejtőjeként és hirdetőjeként Grosschmid nagy lendületet adott a hazai magánjogi szemléletmód fejlődésének. Ugyanakkor a Jhering-féle érdekelmélet valójában a másik magyar magánjogász-óriás, Szászy-Schwarz Gusztáv munkásságával nyert teret hazánkban.
De mielőtt Szászy-Schwarzról esne szó, az értekezés harmadik részében Dell'Adami Rezső (18501888) tudományos munkásságát és jogbölcseleti irányultságát mutatja be, mint aki a hazai magánjogtudományban a kodifikáció legodaadóbb híveként szembeszállt a historizáló jogi szemléletmód ezt elutasító álláspontjával. A német történeti jogi iskola azért tudott jelentős hatást gyakorolni hazánkban, mert míg Németországban a napóleoni elnyomás elleni küzdelem, addig nálunk az osztrák "gyarmatosítással" szembeni ellenállás volt az, amely e jogszemléletet a magánjogászok számára leginkább vonzóvá tette. Peschka szerint Dell'Adami "tudományos igényességgel" mutatta ki e jogfelfogás konzervativizmusát és "álhistorizmusát". Meggyőzően bizonyította, hogy "az organikus fejlődésről, jogunk ősi nemzeti jellegéről, a misztikus népszellemről szóló elméleteknek semmi közük az objektív valósághoz, szemben állnak a történelemmel és minden tudományosságot nélkülöznek."[18] Mindezzel valójában ellene hatottak a magyar magánjog polgári irányú fejlődésének. Dell'Adami "haladó szelleműnek" nevezett álláspontja kiegészül Peschka szerint a "polgári követelményeket hangoztató észjogi érveléssel", amit nem szabad összetéveszteni annak eredeti kanti változatával. Úgy véli itt valójában egy természettudományosan megalapozott "pozitivista jogbölcseleti" megközelítéssel van dolgunk, amely elsősorban spenceriánus fejlődési törvényekre alapozva a "reformokon keresztül történő szerves, megszakítás, ugrás nélküli fejlődést hirdeti". A jog és a társadalmi viszonyok szoros összefüggéseit vizsgálva kiemeli "a gazdasági viszonyoknak a jog lényegét meghatározó szerepét", mellyel a "történelmi materializmus" felfogásához - úgymond -"közelálló" megállapítást tesz.[19] Némileg szokatlan kijelentéssel szembesülünk, amikor Peschka Dell'Adami 1880-as évek első felében a magyar magánjogi kodifikáció tárgyában közzétett értekezéseire utal. E szerint a szerző "helyt ad a szabadjogi felfogásnak", amely Európában valójában egy szűk negyedszázaddal később Eugen Ehrlich és Hermann Kantorowicz nyomán tört utat magának, vagyis helyesebben az említett irányzat "előképéről" lehet csupán szó. Ezen túlmenően kiemeli, hogy Dell'Adami a "szociális jogi reformok" és az állami beavatkozás szükségességének a hirdetésével, valamint a jogrendszer köz- és magánjogra való felosztásának elvetésével egy új korszak előhírnökévé vált: "Dell'Adami tipikus példája a feudális múlttal radikálisan leszámoló, a polgári követelményekért küzdő ama megkésett polgárnak, aki, amikor a forradalmi polgári elvek megvalósulásáért küzd, már tapasztalja ezen elvek megvalósulásából fakadó ellentmondásokat és társadalmi fonákságokat."[20]
Az értekezés negyedik részében a 19. század utolsó két, illetve az elmúlt századforduló és azt követő első évtized magánjogtudományának jogelméleti irányultságát veszi górcső alá. Elsőként a korszak emblematikus magánjogásza, Szászy-
- 203/204 -
Schwarz Gusztáv (1858-1920) életműve kerül bemutatásra. Peschka szerint a jogbölcseletileg "igen tájékozott" jogtudós tette uralkodó szemléletté a piaci áruforgalom biztonságát célzó jheringi érdekelméletet a hazai magánjogi felfogásban.[21] Szladits Károly joggal nevezte Százsy-Schwarzot -pályakezdésétől az elmúlt századfordulóig megjelent írásai alapján - a "magyar Iheringnek".[22] Peschka elsősorban azt emeli ki, hogy Százsy-Schwarz a századforduló után figyelt föl a jogbölcsészet "valóságos újjászületésére" és érdeklődése még fokozottabban irányult e diszciplína felé. Ennek eredményeképpen csatlakozott a "formalisztikus" és "teleológiai" felfogások szintézisét megteremteni kívánó "új dogmatikához", mely nem csupán a jogi fogalmak kutatására és definiálására, hanem, mint "céljogtudomány", a jog céljának megismerésére is hangsúlyt fektetett. Százsy-Schwarz - bár erről az értekezés explicit módon nem tesz említést - az "általános jogtan" (allgemeine Rechtslehre) felfogásában látja mindezt megvalósulni. Az általa követésre érdemes új jogelmélet csak neve szerint "dogmatika", valójában úgy tekint a jogra, mint az ember alkotta célszerű parancsok rendszerére. Ebből adódik a törvényhozás feladatainak előtérbe helyezése, ami nem lehet más, mint - a neokantiánus jogfilozófia atyjának tekintett Stammlertől átvett fogalmat alkalmazva -a "helyes jog" megalkotása. Peschka jó érzékkel ismeri fel, hogy ez a helyes jog a "célszerinti jog". A kitűzött cél eléréséhez megfelelő jog nemcsak a jogalkotás, hanem a jogalkalmazás terén is fontos szerepet játszik. A törvény és bíró viszonyában az új tan "szabadabb állást" biztosít az ítélkező bírónak, de Peschka szerint a joghézag problémájának áthidalásában nem megy el a szabadjogi iskola által feltételezett szabad jogtalálásig, hanem helyette a bírói belátásra bízza a jog helyes céljának a felismerését. Peschka felfigyel a Szászy-Schwarz jogszemléletében új elemként megjelenő pszichológizáló hajlamra, amikor a jog "valóságát" kutatva emberi érzések, képzetek, egyéb lélektani folyamatok jogot meghatározó hatását hangsúlyozza. A "pszichologizáló jogbölcselethez" kötődésén túl szó esik még a "jogi helyzetekről" szóló fejtegetéseiről, illetve a "szociális joggal" kapcsolatos nem igazán koherens nézeteiről.
Peschka tanulmányában kevéssé érinti Szászy-Schwarz jogbölcseleti szempontból igen fontos, 1912-ben megjelent Parerga című tanulmánykötetében kifejtett "jogszabálytanát".[23] A jog "formalisztikus" elemeit kismonográfia terjedelemben tárgyaló fejtegetései egy "új jogtudomány" megalkotását célozzák. Szászy-Schwarz e művében, hasonlóan Somló Bódoghoz - időben őt némileg megelőzve, de módszertanilag kevésbé tudatos módon és rövidebb terjedelemben -, analitikus elemzés útján jut el a (tárgyi) jog "predikátumaihoz", vagyis a jog részfogalmainak meghatározásához. Így például a "jogi helyzet", a "jogviszony", az "alanyi jog", a "jogalany", a "jogtárgy", az "igény" - vagy miként fogalmaz, "egy absztrakció absztrakciói" - definiálásával kívánja megalkotni a jog teljes fogalmát.[24] Úgy gondolom Peschka e kérdésben kifejtett bővebb elemzése tudományszakunk hasznára lett volna.
A következőkben a hazai "szociális jogi", vagy másképpen "jogszociológiai" magánjogi elmélet képviselőinek jogfilozófiai felfogását mutatja be. A jogbölcseleti szempontból is érdekes teóriák mindaddig kevés szakmai figyelmet kaptak. E téren Peschka mindenképpen úttörőnek tekinthető rövid elemzését olvashatjuk a tanulmányban. A 20. század első évtizedének második felében szárnyát bontogató "szociális jogtudományi kutatás" vagy más összefüggésben "szociális jogalkotási mozgalom" emblematikus alakjai - Ágoston Péter (18741925), Kovács Lipót (1866-1918) és Meszlény Artur (1875-1937) - gondolatainak rekonstruálásával mutatja be a magánjogi irodalmunkban ekkoriban tetten érhető változásokat. Peschka kiemeli, hogy az irányzat fokozott figyelmet fordított a társadalmi viszonyok, folyamatok lényegi megismerésére, s komolyan vette a jogtudomány eredendően társadalomtudományi jellegét, mely szerint nem szakadhat el a társadalmi jelenségek vizsgálatától. E felfogás hívei szerint a jognak az emberek boldogulását, a társadalmi szükségletek kielégítését kell szolgálnia. Éppen ezért a magánjog a továbbiakban nem lehet kizárólagosan "individualisztikus" jellegű. Peschka azon az állásponton van, hogy az irányzat helyesen mutatott rá a kizárólagosan "liberál-kapitalista elvekre" épülő magánjog "anakronisztikussá" válására, ugyanakkor "szocialisztikus törekvéseik megmaradtak a polgári társadalmi-, gazdasági- és jogrend keretei között", annak "reformálására" vonatkozó javaslatok formájában: "... a magánjog evolúcióját a gazdasági viszonyokhoz való alkalmazkodásban, az individuumok jogosultságainak a társadalom többi tagjai érdekében való megszorításában, a dologi jog terén a magántulajdon a jövedelemelosztásra való hatásának megvonásában, a kötelmi jog terén a felek szabad akarati elhatározási képességeinek korlátozásában és... [a] gazdasági kötelékek konstruálásában látja."[25] E téren - Peschka szerint - az Ágoston fémjelezte "szociáldemokrata jogelmélet" - a fennálló jog "elnyomó" és "kizsákmányoló" jelle-
- 204/205 -
gét kimutatva - jutott el legtovább a jogrendszer kritikájában. Az ennek kapcsán kidolgozott "ostályjellegű", illetve "osztályközi" magánjog teóriájában is csupán a monopolkapitalista viszonyok közötti szociáldemokrata indíttatású magánjogi reformok megnyilvánulását látja.
Az ötödik, utolsó részben kerül terítékre a két világháború közötti időszak magánjogtudományi gondolkodás jogbölcseleti alapjainak bemutatása. Peschka a korszak "legkiválóbb" magánjogászának tartott Szladits Károly (1871-1956) és iskolájának elméleti irányultságát vizsgálja. A "liberál-kapitalista" magánjogi elveket követő Szladits jellemzéseként a következőket írja: "A magánjog alapelveinek a klasszikus kapitalizmus absztrakt, észjogi eszméit és jelszavait: az ésszerűséget, igazságosságot és a jogbiztonságot; a polgári jogrend alapintézményeinek pedig: a polgári jogegyenlőséget, a tulajdon szabadságát, a szerződési és végrendelkezési szabadságot, valamint a szerzett jogok tiszteletét tartja."[26] Kétségkívül "pozitív és haladó" jelenségnek nevezi, ahogyan Szladits szembefordult a jogbiztonságot veszélyeztető "fasiszta jogelmélettel" és gyakorlattal, melyről megállapítja, hogy csupán szerény terjedelmű, kisebb jelentőségű tanulmányokban kapott teret a hazai jogirodalomban. A korszakban tapasztalható állami beavatkozást és a közjog magánjogba való "beáramlását" Peschka véleménye szerint hibásan ítélte meg, azt időleges és átmeneti hatásúnak tekintette, amelynek elmúltával "szociálisabb színezettel, de individualisztikus jelleggel ismét helyre áll a magánjog liberál-kapitalista épülete."[27] Összességében Szladits és iskolájának általános értékeléseként megállapítja, hogy ez a "józan liberális magánjogi felfogás" az adott történeti-társadalmi kontextusban -minden hibája és belső ellentmondása dacára -"pozitíve értékelendő". Szladits jogelméleti irányultságának alapjait, tájékozódási pontjait a korszak legmeghatározóbb külföldi és hazai jogfilozófusai képezték, akik közül Somló Bódog, Moór Gyula és Hans Kelsen nevét emeli ki. Megjegyzi, hogy "Szladits nemcsak a jogfogalommal kapcsolatban, hanem még egész sor jogelméleti probléma vonatkozásában (pl. jogalkalmazás, jogértelmezés, joghézag stb.) átveszi Somló vagy Moór adott kérdésben kifejtett jogbölcseleti magyarázatát."[28] Érdemes e helyen megemlíteni azt a tényt - amire Peschka nem utalt -, hogy Szladits 1941-ben megjelent Magyar magánjog című nagy opusának bevezetőjében az önálló hazai magánjogi dogmatika kialakulása és az analitikus jogtudomány felvirágzása kapcsán Grosschmid Béni és Szászy-Schwarz Gusztáv nevén kívül Somlót és Moórt említi, mint akiknek sokat köszönhet a magánjogtudomány.[29] Sőt Szladits még a második világháborút követő években is hasonló véleményének adott hangot.[30]
Tanulmánya végén a Szladits-iskola egyik korán elhunyt nagy reménysége, Fürst (Villányi) László (1903-1944) - az "érdekmérlegelő, értékelő és fogalomelemző módszer összeegyeztetésén" alapuló - magánjogi elméletét értékeli. Peschka szerint a korabeli magánjogban tapasztalható ellentmondások megoldása során - mesteréhez hasonlóan - a jogbiztonság szempontjait helyezte előtérbe. Az általa használt módszerek jogbiztonsággal való összebékítésével kívánta a magánjog előtt álló kihívásokat megoldani. Peschka összegző véleménye szerint, Fürst mindenfajta logikai, filozófiai és jogbölcseleti megalapozó erőfeszítés ellenére torzóban maradt magánjogi kísérlete "irracionális, intuitív, logicista" útra tévedt. E rész utolsó megjegyzéseként sommásan megállapítja, hogy a két világháború közötti hazai magánjogelméletre elsősorban az újkanti és pszichológiai elméletek gyakorolták a legjelentősebb befolyást, majd értekezése zárógondolataként az 1945 utáni "magán-, illetve polgári jogtudomány" jogelméleti alapjai "alakulásának" kutatását fogalmazza meg jövőbeni célként.
Sok szempontból az 1959-ben megjelent írásához illeszthető - de már egy teljesen más tudománytörténeti kontextusban - az a gondolatmenet, melyet harmadfél évtizeddel később Nizsalovszky Endre (1894-1976), a nagy magyar civilista jogfilozófiai irányultságáról írt a neki szentelt emlék-könyvben.[31] Peschka e tanulmánya annyiban kapcsolódik a korábbi értekezéséhez, hogy Nizsalovszky 1933-ban - tehát a Szladits Károly és iskolája által fémjelzett időszakban - megjelent Az érdekkutató jogtudomány a magánjogban című műve elemző ismertetését végzi el.[32] Mindezt azzal a szándékkal, hogy az 1959-ben publikált tanulmányából még az említés szintjén is kimaradt, de már az 1920-as évek végétől jelentős tudományos munkásságot felmutató magánjogász jogbölcseleti gondolatait bemutassa. Az egykori elhallgatásban nyilván közrehatott, hogy 1956 után a korabeli hatalom Nizsalovszkyt minden tudományos és egyetemi rangjától, címétől megfosztva félreállította. Vagyis egy kései "rehabilitáció" keretében Peschka a hat évtizeddel korábban papírra vetett Nizsalovszky írás "ma is érvényes" aktualitásait veszi számba. Ennek során elsősorban azt emeli ki, hogy Nizsalovszky már az 1930-as évek elején rámutatott arra, hogy a joggyakorlatban tapasztalható tendenciák következtében a tudománynak túl kell lépni a jogi fogalmak konstruálásának hagyo-
- 205/206 -
mányos rendszerén. A jogtudománynak el kell jutnia "a jog mögött meghúzódó szükségletek és érdekek kutatásáig, s innen csupán egy lépés azokhoz a társadalmi-gazdasági viszonyokhoz, amelyek a jogban kifejeződnek, s amelyeket a jog kiszolgál" - foglalja össze az egykori nagyra becsült pályatárs gondolatait. Nizsalovszky törekvésének lényegét a 20. század első harmadának kortárs, egymással rivalizáló elméleteinek kritikai "szintézisében" látja, mely szerint "nem tud teljesen megbékülni és egyetértésre jutni sem a fogalomkutató jogtudománnyal és az ezt felfokozó tiszta jogtannal, sem az érdekkutató jogtudomány, illetve ezt a végsőkig feszítő szabadjogi iskola tanításaival."[33] Ezt a szintézisre törekvést jól példázza Peschka szerint Nizsalovszky fogalmi distinkciója, melyet a jog, illetve a jogtudomány meghatározásakor - minden szélsőségtől elhatárolódva - alkalmaz. Végül megjegyzi, hogy Nizsalovszky kritikai észrevételeit mindig a joggyakorlat szemszögéből fogalmazta meg: "Számára a jogtudomány a joggyakorlatnak mintegy szerves része, szerinte a jogtudomány és jogfilozófia értékét az határozza meg, mennyire tudja az a joggyakorlatot, a jogalkotást és a jogalkalmazást kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolni." Majd így folytatja: "Talán nem tiszteletlenség. ha mindenkori kritikai igényességéhez híven megjegyezzük, hogy az említett jogfilozófiai irányzatokat illető bíráló észrevételek mintha figyelmen kívül hagynák az áttételes és közvetett összefüggést, amely jogtudomány és joggyakorlat között fennáll, miért is elvont jogfilozófiai gondolatokon azt számon kérni, hogy azok a joggyakorlat egyik vagy másik szegmentumát közvetlenül nem segítik, illetve gátolják, nem teljesen megalapozottak."[34]
Mindezek után rövid konklúzióként elmondható, hogy Peschka Vilmos 1959-ben megjelent értekezése természetesen magán viseli a korszak jogtudományi fogalom-használatának markáns jegyeit. Így találkozhatunk benne az ötvenes évekből jól ismert - sajátos jelentéstartalmat hordozó - marxista terminusokkal, jelzősszerkezetekkel, mint például "Horthy-fasizmus", "hanyatló kapitalizmus", "burzsoázia érdekei", "álhistorizmus", "retrográd nacionalizmus", "konzervatív-reakciós szellem", "imperialista/reakciós jogelmélet", "a jog osztályjellege" megfogalmazásokkal. Ugyanakkor a mű szellemiségétől távol állt mindenfajta lekezelő, megbélyegző hangnem. Peschka ez idő tájt őszintén gondolta a vizsgálat tárgyát megérteni törekvő, azzal polemikus módon vitatkozó marxista jogelmélet művelését. Éppen ezért lehet ma is hasznos és részben "hézagpótló" olvasmány Peschka Vilmos közel hatvan éve közölt tanulmánya, és még inkább, a harmincöt évvel későbbi Nizsalovszky-emlékkönyvben megjelent írása. ■
JEGYZETEK
[1] Pescka Vilmos életéről és munkásságáról a teljesség igénye nélkül lásd: Pokol Béla: A magyar jogelmélet állapotáról. Magyar Tudomány 1992. 11. sz. 1329-1331. o.; Varga Csaba: Elméleti jogi gondolkodásunk az ezredvégen. Állam- és Jogtudomány 1999. 1-2. sz. 4-5. o.; Szilágyi Péter: Jogbölcselet. In: Magyarország a XX. században. (Szerk.: Kollega Tarsoly István). Babits Kiadó, Szekszárd 2000. 55-56. o.; Varga Csaba: A szocializmus marxizmusának jogelmélete. Világosság 2004. 4. sz. 91., 93-95., 97-101. o.; Szigeti Péter: A marxista jogelmélet funkcionalitása Magyarországon, 1963 és 1988 között. Leviatán, Tom. 2. 2005. 22-25. o.; Lamm Vanda: Megemlékezés. Pescka Vilmos (1926-2006). Magyar Tudomány 2006. 11. sz. 1410-1412. o.; Szmodis Jenő: Az esztétikum vonzásában - Peschka Vilmos jogfilozófiája Lukácstól a hermeneutikáig. Tolle Lege. Jog- és társadalomelméleti folyóirat 2011. 1. sz. (http://www.tollelege.elte.hu/publicist/szmodis-jeno); Szabó Miklós: Jogelmélet és jogszociológia. In: Jakab András - Menyhárd Attila (szerk.): A jog tudománya. Tudománytörténeti és tudományelméleti írások, gyakorlati tanácsokkal. Hvg-orac Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2015. 503-506. o.; Sereg András: Peschka Vilmos. Jogi Fórum 2016. január 15. (www.jogiforum.hu/arckepcsarnok/20)
[2] Peschka Vilmos: A magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjai. Az Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője, II. köt. .1959. 1-2. sz. 37-74. o. (Újraközlés: Peschka Vilmos: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1980. 373-425. o.)
[3] Peschka Vilmos: Aktualitások egy nagy magyar magánjogász jogfilozófiájában. In: Emlékkönyv Nizsalovszky Endre születésének 100. évfordulójára. (Szerk. Mádl Ferenc - Vékás Lajos) ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszéke és Nemzetközi Magánjogi Tanszéke, Budapest 1994. 179-190. o.
[4] Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1955. (Második, javított kiadás: Akadémiai Kiadó, Budapest 1980)
[5] Vö. Peschka Vilmos: Aktualitások egy nagy magyar magánjogász jogfilozófiájában... 180. o.
[6] E sajátos hangulatú és a korszakra jellemző vita jegyzőkönyvét Varga Csaba rendezte sajtó alá és tette közzé. Vö. "A Horthy-fasizmus állam- és jogbölcselete". Az ELTE ÁJK tanácsülésén 1955. január 29-én rendezett vita Szabó Imre készülő könyvének IX. fejezetéről. (Sajtó alá rendezte: Varga Csaba) Jogelméleti Szemle, V. évf. (2004) 3. sz. (http://jesz.ajk.elte.hu/varga19.html) Magáról a vitáról és annak főbb tartalmi elemeiről az elkészült jegyzőkönyv szövegéhez szigorúan ragaszkodó korabeli szemlecikk tudósított. Vö. Samu Mihály: Vita a Horthy-fasizmus állam- és jogbölcseletéről. Felsőoktatási Szemle 1955. 5. sz. 228-232. o.
[7] A vita bemutatásáról és értékeléséről lásd: Szabadfalvi József: Gondolatok egy elhíresült vita jegyzőkönyve alapján. (Ítéletek és vélemények a két világháború közötti magyar jogbölcseleti gondolkodásról). In: Amabilissimus. A legszeretetreméltóbbak egyike. Loss Sándor Emlékkönyv. (Szerk. Szabadfalvi József) Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Debrecen 2005. 269-283. o.
[8] Vö. Peschka Vilmos: A jogelmélet fejlődése Magyarországon a második világháború után. Gazdaság- és Jogtudomány VI. köt. 1972. 3-4. sz. 269. o.
[9] Varga Csaba: A szocializmus marxizmusának jogelmélete. 91. o. (2. lábjegyzet) A magyar jogbölcseleti gondolkodás vonatkozó korszakainak történetét feldolgozó irodalomból lásd:
- 206/207 -
Szabadfalvi József: A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei. Werbőczy Istvántól Somló Bódogig. Gondolat Kiadó, Budapest 2011; Kísérlet az "új magyar jogfilozófia" megteremtésére a 20. század első felében. Gondolat Kiadó, Budapest 2014
[10] Peschka Vilmos: A magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjai.. 38. o.
[11] Uo. 41. o.
[12] Peschka Vilmos 1974-ben terjedelmes tanulmányban foglalkozott Savigny és a német történeti jogi iskola jogszemléletével. Vö. Peschka Vilmos: Thibaut és Savigny vitája. Állam- és Jogtudomány 1974. 3. sz. 353-381. o. (Újraközlés: Peschka Vilmos: Jog és jogfilozófia... 26-68. o.)
[13] Peschka Vilmos: A magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjai. 43. o.
[14] Grosschmid Béni mindeddig egyetlen jogelméleti szempontú értékeléséről lásd: Horváth Barna: Grosschmid műhelyében. Magyar Szemle. Tudományos, Irodalmi és Művészeti Folyóirat (São Paulo) I. évf. (1955. január - február) 3. sz. 329333. o.
[15] Peschka Vilmos: A magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjai. 48. o.
[16] Uo. 49.o.
[17] Uo. 51. o.
[18] Uo. 55. o.
[19] Uo. 56. o.
[20] Uo. 58. o.
[21] Szászy-Schwarz Gusztáv és Rudolf von Jhering kapcsolatáról lásd bővebben: Szladits Károly: Szászy-Schwarz Gusztáv emlékezete. (Klny. a "Magyar Jogászegyleti értekezések" 6. számából.) Első Kecskeméti Hírlapkiadó- és Nyomda-Rt., Kecskemét 1934; Hamza Gábor: Szászy-Schwarz Gusztáv. In: Hamza Gábor (szerk.): Magyar jogtudósok. II. köt. Professzorok cseleti megközelítés. In: Frivaldszky János - Pokol Béla (szerk.): Rudolf von Jhering és jogelméletének hatása. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar, Budapest 2011. 225-247. o.
[22] Szladits Károly: Szászy-Schwarz Gusztáv emlékezete. 13. o.
[23] Szászy-Schwarz Gusztáv: Parerga. Vegyes jogi dolgozatok. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest 1912. 1-97. o.
[24] Szászy-Schwarz Gusztáv jogbölcseleti nézeteiről lásd bővebben Szabadfalvi József: Szászy-Schwarz Gusztáv jogbölcseleti nézetei. Jogtudományi Közlöny 2010. 3. sz. 115-123. o.
[25] Peschka Vilmos: A magyar magánjogtudomány jogbölcseleti alapjai. 66. o.
[26] Uo. 68. o.
[27] Uo. 70. o.
[28] Uo. 71. o.
[29] Szladits Károly: Magyar magánjog. I. köt. (Általános rész, Személyi jog) Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1941. 3. o.
[30] Vö. Szladits Károly: A magyar magánjog általános része, különös tekintettel a külföldi magánjogi rendszerekre. Egyetemi Nyomda, Budapest 1947. 60-61. o.
[31] Lásd 3. lábjegyzet.
[32] Nizsalovszky Endre: Az érdekkutató jogtudomány a magánjogban. Debreceni Tisza István Tudományos Társaság I. Osztályának Kiadványai. V. köt. 7. sz. Debrecen 1933 (Ugyanaz két részben: A fogalomkutató és az érdekkutató jogtudomány. Debreceni Szemle 1933. 9. sz. 341-355. o.; Az érdekkutató jogtudomány. Debreceni Szemle 1933. 11. sz. 418-432. o.)
[33] Peschka Vilmos: Aktualitások egy nagy magyar magánjogász jogfilozófiájában. 184. o.
[34] Uo. 189. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, DE ÁJK Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék.
Visszaugrás
