"Ám még e rendkívül széles törvényi felhatalmazás sem korlátlan, nem annyit jelent, hogy az Alkotmánybíróság bármit megtehet, amit az alkotmány érdekében szükségesnek tart."
"A határozatot [57/1991. (XI. 8.) ABh] erőteljes kritika érte mind a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mind a jogtudomány képviselői részéről, mondván, hogy az Alkotmánybíróság megengedhetetlenül átcsúszott a jogalkalmazás területére."
"Az már azután nem a Sólyom-bíróság és utódja felfogásbeli eltéréseinek kérdéskörébe tartozik, hogy vajon mit értenek az új bírák a kétharmadosság mint alkotmányos garancia lényeges tartalmán."
Véget ért a magyarországi alkotmánybíráskodás első kilencéves időszaka. Biztos vagyok benne, hogy ez a kilenc esztendő a Sólyom-bíróság korszakaként kerül majd be nemcsak a magyar politikai és közjogi történelembe, de - ami egy igazi alkotmánybíró(ság) számára legalább ennyire fontos - a jogi tankönyvekbe is.[1] A 'korszak' utolsó heteiben született egy látszólag jelentéktelen végzés,[2] amely ennek megfelelően teljesen visszhang nélkül maradt mind a politikában, mind pedig (alkotmány)jogászi körökben. Az ügy annál is inkább bagatellnek tűnik, hisz a testület anélkül szüntette meg eljárását, hogy döntést hozott volna az indítványok érdemében, az ügyészség és az állampolgári jogok országgyűlési biztosai közötti hatásköri vitában.[3] Az eljárás megszüntetésével az akkori tizenegy alkotmánybíró közül három nem értett egyet. Különvéleményüket éppen az a Sólyom László fogalmazta meg, aki megalakulásától kezdve kilenc éven át nemcsak adminisztratív vezetője, de kiemelkedően meghatározó bírája is volt a testületnek, és aki eredetileg az ügy előadója volt. Külön kuriózuma a döntésnek, hogy a többségi álláspontot megfogalmazó bíró szükségét érezte, hogy párhuzamos indokolásban fejtse ki a különvéleménnyel ellentétes felfogását.
A párhuzamos és különvélemények jelentőségét érzékelteti, hogy Sólyom László, aki két hónappal a döntés után köszönt le elnöki és bírói tisztéből, egy vele készült interjúban az alkotmánybíráskodás jövője szempontjából fordulatként értékelte a végzést.[4] Arra az újságírói kérdésre ugyanis, mely aziránt érdeklődött, hogy az új összetételű testület felülvizsgálja-e az Alkotmánybíróság korábbi ítéleteit, a távozó elnök két veszélyre hívta fel a figyelmet. Az egyiket abban látta, hogy mérséklődni fog a bírák aktivitása, a másikat pedig abban, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörét illetően a testületben sokkal inkább a törvény betűjéhez ragaszkodó, szűkítő értelmezés fog többséget kapni.
Az interjúban egyébként Sólyom egy további aggályáról is beszámol: az utóbbi évek bizonyos jelei alapján úgy gondolja, hogy a szólásszabadságról hozott 1992-es ítélet, azaz a közösség elleni izgatás 'gyalázkodási' tényállásának megsemmisítése ma már nem kapna többséget a testületben. Erre a következtetésre pedig úgy jutott, hogy már több mint egy éve elkészítette azt az ítélettervezetet, amely az önkényuralmi jelképek használatát büntetőjogi eszközökkel tiltó rendelkezések alkotmányosságáról szól. Ezt azonban azért nem vitte a testület elé, mert úgy ítélte meg, a "szokatlanul liberális szemléletű" tervezet nem kapná meg a többség szavazatát.
Vagyis Sólyom László kimondva-kimondatlanul három dolgot állít az új összetételű bíróságról: az alkotmány értelmezése tekintetében kevésbé lesz aktivista, szemléletében konzervatívabb felfogást fog képviselni, a hatásköröket illetően pedig jobban fog ragaszkodni a törvény betűjéhez, mint az alapító atyák. Ennek a tanulmánynak a tárgya ez a három állítás, és ezen keresztül a magyar alkotmánybíráskodás első kilenc éve.
Kezdjük talán a legnehezebben megválaszolható kérdéssel: igazolható-e valóban, hogy a Sólyom-korszak alapjogi tárgyú határozatait inkább jellemezte a liberális szemlélet, mint ahogy az feltételezhető az új összetételű testületről. A válaszadás egyik lehetséges kiindulópontja, hogy megpróbáljuk a liberális/konzervatív szemlélet mentén csoportosítani a régi és az új bírákat. Csakhogy ez még azon bírák esetében sem egyszerű feladat, akik mögött már kilenc év alkotmánybíráskodása során készített vélemények vannak; hát még azoknál, akik újonnan kerültek a testületbe, és korábbi munkásságuk nem értékelhető ebből a szempontból. Akár azért, mert mondjuk jogtanácsosként vagy éppen gyakorló bíróként, de még akár egyetemi oktatóként és szaktudományos munkák szerzőiként sem kényszerültek színt vallani liberális vagy konzervatív felfogásukról.
Ráadásul azzal a problémával is szembe kell nézni, hogy egy testület többségi döntéseinek liberális vagy konzervatív szemlélete nincs okvetlenül közvetlen összefüggésben az azokat jegyző bírák felfogásával. A Sólyomék kilenc évét értékelő egyik hetilap szerzője például azt a megállapítást teszi, hogy jóllehet az első Alkotmánybíróság tagjai között talán
- 5/6 -
egyetlen, a szó politikai értelmében vett liberális sem volt, mégis ez a közjogi intézmény tette a legtöbbet a magyar liberális demokrácia megszilárdulásáért.[5] Mindezt pedig azzal magyarázza a szerző, hogy ezek a bírák - egy fontosabbnak gondolt cél és érték érdekében - képesek voltak felülemelkedni saját világnézetük elvi korlátain. Tekintsünk most el attól, hogy a szerző hol politikai, hol pedig világnézeti értelemben használja a liberalizmus kifejezést, pedig egy alkotmánybíró esetében az csak mint a jogi szemléletmódot meghatározó ideológia bírhat jelentőséggel. Még ez utóbbi tekintetben is azt gondolom, hogy Sólyom valóban liberális szemléletű bíró volt,[6] és mint említettem, felfogásának súlya messze jelentősebb volt, mint bárki másnak; sőt hatása meghaladta az elnöki státusból származó primus inter pares szerepből okvetlenül következő' mértéket. Az általa előkészített, vagy csak befolyásolt sarkalatos döntésekre azért nyomhatta rá a bélyegét liberális szemlélete, mert ő volt az, aki leginkább fogékony volt a döntések elméleti vonatkozásai iránt, a többiek gyakran követték a színvonalas, és ezért bel- és külföldi tudományos elismerést hozó véleményeket.[7] Sólyom meghatározó befolyásán túl a döntések liberális szemléletét persze meghatározta az egész rendszerváltás kezdeti időszakának a mainál lényegesen liberálisabb társadalmi-politikai környezete.[8]
Ha végigtekintünk az első kilenc esztendő nagy döntésein, kezdve a halálbüntetés eltörlésétől az információs szabadságokat megalapozókon át a tág értelemben vett véleményszabadságról szóló ítéletekig, ezeket valóban következetes liberális szemlélet hatja át. Ebből a sorból talán csak a vallásszabadsággal és az abortusszal foglalkozó vélemények lógnak ki. Úgy gondolom, ezek esetében Sólyom liberális szemlélete lelkiismereti felfogásával került konfliktusba.[9] Ugyanezzel magyarázom Sólyomnak azt a konzervatív szemléletet tükröző döntését, amelyben alkotmányosnak ismerte el, hogy az állam korlátozza a fiatalkorúak részvételét homoszexuálisok érdekeinek védelmére létrehozott egyesületekben.[10]
Az Alkotmánybíróságnak a véleménynyilvánítás szabadságát értelmező határozatai közül a Btk. gyalázkodási tényállását megsemmisítő döntés azzal indokolja a közösség elleni izgatás e formájának alkotmányellenességét, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi, mert csak ez felel meg az alkotmány ideológiai semlegességének.[11] Ennek a felfogásnak az ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy mit tartalmazhatott Sólyom tervezete az önkényuralmi jelképek használatát kriminalizáló büntető törvénykönyvi tényállás alkotmányosságával kapcsolatban. Legfeljebb azt nehéz elképzelni, mi lehetett abban "szokatlanul liberális szemléletű"? Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy közvetlenül mandátumának lejárta előtt Sólyom már nem tudta elfogadtatni a korábbiakhoz képest változatlan szemléletű véleményét a némileg megváltozott összetételű testülettel. De véleményem szerint az 1998 végére bekerült bírák sem voltak konzervatívabbak, mint a már eltávozottak, hiszen mint mondtam, az utóbbiak sem voltak liberálisnak mondhatók.
Nem vonom kétségbe Sólyom állítását elvetélt tervezetének liberalizmusával kapcsolatban, de a teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy mandátumának vége felé mintha némileg elbizonytalanodott volna véleményszabadsággal összefüggő felfogásában. Ennek első kézzelfogható jele az a különvélemény volt, amelyet Lábady Tamással együtt írt a sajtótörvény utolsó cenzurális szabályának alkotmányosságáról. Mint emlékezetes, az 1986-ból származó passzus értelmében az ügyész indítványára a bíróság - egyebek között a közerkölcsöt és mások személyiségi jogait érintő közlés esetén - megtilthatta sajtótermékek nyilvános közlését, az ügyész pedig a bíróság jogerős döntéséig fel is függeszthette a közlést. A többségi döntést jegyző öt alkotmánybíró csupán abban az esetben tartotta alkotmánysértőnek a cenzúrát, ha azt az ügyész a személyiségi jogokat sértő közlés esetén, a sértett beleegyezése hiányában kezdeményezte. Sólyom László a Lábady Tamással közösen jegyzett különvéleményében az alkotmányellenes esetek körét kiegészítette azzal, amikor az ügyész a közerkölcsre hivatkozva függeszthette fel a lapok terjesztését, de azt ők sem kifogásolták, hogy az erkölcsvédelem nevében a bíróság tilthatott be olyan sajtótermékeket, amelyek nem sértették mások jogait, és bűncselekményt sem valósítottak meg. Természetesen Sólyom és Lábady véleménye liberálisabb a többséget alkotó bírákénál, és különösen annak a két alkotmánybírónak a felfogásánál, akik különvéleményükben a rendelkezés egészét alkotmányosnak ítélték.[12] A kérdés csak az, hogy liberálisnak lehet-e tartani egy véleményt, amely cenzurális szabályokat legitimál a huszadik század végén.[13] Külön érdekessége ennek az 5:4 arányú döntésnek, hogy Sólyom mandátumának vége felé immáron nem először azokkal a bírákkal együtt került kisebbségbe - még ha kettejük esetében éppen ellentétes véleményük alapján is -, akikkel együtt oly sokszor alkották a többséget az előző években; közülük a most is vele azonos platformon lévő Lábady Tamás volt leghűségesebb társa. Mint látni fogjuk, Lábady és Tersztyánszky bírók az ombudsman kontra ügyész ügyben is követték az elnököt a kisebbségbe, Zlinszky bíró ekkorra már kivált a testületből.
- 6/7 -
De az elbizonytalanodás gyanúja felmerülhet azokkal a szólásszabadsággal kapcsolatos ügyekkel összefüggésben is, amelyeket végül nem sikerült befejezni Sólyom hivatali ideje alatt. A már említett önkényuralmi jelképek használatát tiltó Btk.-beli passzus mellett ebbe a sorba tartoznak azok az ugyancsak évek óta döntésre váró indítványok, amelyek a nemzeti jelképek megsértése mint új, illetve a közösség elleni izgatás mint módosított büntetőjogi tényállás alkotmányellenességét állítják. Az előbbi kapcsán meglehetősen beszédesek Sólyom szavai a Fundamentum-interjúban, melyek mintha a politikai liberalizmus érveivel szembeni ellenszenvet tükröznének: "A nemzeti jelképekkel kapcsolatban érkezett két indítvány, amely kitanít minket az amerikai zászlóégetésről, valamint arról, hogy a nemzeti jelképekkel műveletlen és sérült személyiségek kompenzálják hiányosságaikat, s ez a 'nemzeti kohéziós tudat' a nacionalizmus és a fasizmus társadalmi talaja." Majd néhány sorral később ez a türelmetlenség már a jogi érvelésben is megmutatkozik: "...itthon széles körben az a szimpla logika érvényesül, hogy a New York Times-döntés után vegyük át a zászlóégetésről szóló határozatot is."[14] Úgy vélem, külön igazolásra szorulna, hogy a véleményszabadságnak az érték- és igazságtartalomra való tekintet nélküli, kitüntetett védelme, amit először a már említett 30/1992. (V. 26.) AB határozat mint az állam ideológiai semlegességét garantáló követelményt hangsúlyozott, miért ne vonatkozna az olyan szimbolikus beszédre, mint a zászlóégetés és a nemzeti szimbólumok más megsértése.
A közösség elleni izgatásnak az Alkotmánybíróság által megcsonkított szövegébe a törvényhozó által ismételten visszahelyezett új tényállási elem, a célzat nélküli, "gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmények" tilalma szintén aligha felel meg az 1992-es határozat által felállított tesztnek. Ezt Sólyom is félreérthetetlenné teszi az interjúban, miközben ígéretet tesz a döntés meghozatalára megbízatásának lejárta előtt: "Arra sem figyelt a törvényhozó, hogy a gyalázkodás-ítéletben még két másik teszt is szerepelt: a támadott javak egyedisége, valamint a veszélyességi küszöb."[15] A határozat csak a kézirat lezárásakor született meg, és tartalmát illetően nem igazolja Sólyom aggodalmait. Az interjú szövege ebben az esetben is árulkodott a döntés elmaradásának lehetséges okairól, amikor arról szól, hogy az International Commission of Jurists - amelynek konzultatív státusza van az UNESCO-ban és az Európa Tanácsban -, megkérdőjelezte a gyalázkodás-ítéletet, és a magyar kormányt fel szólította az alkotmány és a diszkrimináció elleni egyezmény viszonyának tisztázására.[16] Csakhogy amíg a magyar parlament nem változtat az alaptörvény tartalmán, addig az Alkotmánybíróságot kizárólag ez köti ítéletei meghozatalában.[17]
Ronald Dworkin az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága által 1992-ben meghozott abortuszdöntés kapcsán megállapította, az alkotmány morális értelmezését egyaránt képviselhetik liberális és konzervatív bírák.[18] Az alapjogi kérdésekben képviselt aktivizmus a magyar alkotmánybírák esetében sem egyszerűen liberális vagy konzervatív szemlélet kérdése.
A magyar jogtudományi irodalomban elsőként Pokol Béla tett meglehetősen korai, és ezért eleve elvetélt kísérletet arra, hogy az Alkotmánybíróság, és ezen belül az egyes bírák első két évét értékelje, és a testület tagjait beskatulyázza az 'aktivista alapjogász', illetve a 'parlamenti törvénybarát' kategóriájába.[19] Pokol alapjogi aktivizmus-kritikájának lényege, hogy az Alkotmánybíróság törvénymegsemmisítő gyakorlata nem alapulhat olyan 'szuperabsztrakt' alaptörvényi formulákon, mint amilyen a jogállamiság, az emberi méltóság vagy a jogegyenlőség.
Az aktivizmus irányába tett nagy fordulatot Pokol szerint a 8/1990. (IV. 23.) AB határozat jelentette. Ez a döntés a Munka törvénykönyvének azt a rendszerváltás előtti rendelkezését minősítette alkotmánysértőnek, amely a szakszervezeteket felhatalmazta arra, hogy a dolgozókat - akkor is, ha történetesen nem szakszervezeti tagok -, akár kifejezett akaratuk ellenére, külön meghatalmazás nélkül is képviselhessék. A megsemmisítés alapja az alkotmánynak az emberi méltóságot garantáló szabálya volt, melyet az alkotmánybírák Sólyom javaslatára az ítélet indokolásában az általános személyiségi jog egyik megnyilvánulásának tekintettek. Ez az alaptörvényben nem szereplő, az emberi méltósághoz való jogból kiolvasztott jogosultság Sólyomék felfogása szerint "'anyajog'. Azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható."[20] Ezt az idézetet tekinti Pokol az aktivista krédónak, amellyel szerinte az alkotmányos kötöttség minimuma is eltűnt az erre alapozó alkotmánybírósági döntésekből, és csak a csupasz igazságérzet maradt azok alapja.
- 7/8 -
Azt persze helyesen prognosztizálta Pokol, hogy a kiolvasztási lavina tovább gördült az évek során. Az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatban a bírák megállapították, hogy az "'általános személyiségi jog' részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is."[21] Ez pedig azt is magában foglalja, hogy mindenkinek legszemélyesebb joga vérségi származását kideríteni. A következő évben pedig a 22/1992. (IV. 10.) AB határozat a hivatásos tisztek házasságkötéséhez előírt parancsnoki engedélyt azon az alapon nyilvánította alkotmányellenesnek, hogy az önrendelkezési jog részeként a házasságkötéshez való jog olyan alapjog, amely alkotmányos oltalom alatt áll. De az emberi méltósághoz való jog anyajogként való kezelésének esetei közé sorolható a homoszexuálisok élettársi kapcsolatáról szóló 14/1995. (III. 13.) AB határozat is, amelyben a testület - Sólyom előterjesztése alapján - egyhangúlag kimondta, hogy az érzelmi és vagyoni közösségben élő személyek között főszabályként alkotmányosan nem tehető különbség azok neme alapján, mert a személyeket az egyenlő méltóság elve alapján kell megítélni. Ebben az esetben ugyan a bíróság az alkotmány diszkrimináció-tilalmi rendelkezésére hivatkozott, és nem alkotott új jogot, de ahogy ezt később Sólyom nyilatkozta, akár meg is tehette volna.[22]
A pozitív diszkrimináció alkotmányosságát kimondó 9/1990. (IV. 25.) AB határozat Pokol szerint azzal vitte tovább az aktivista vonalat, hogy az Alkotmány 70/A. §-ának formális jogegyenlőséget kimondó (1) bekezdése és a tartalmi egyenlőséget célzó, az esélyegyenlőség növelését alkotmányos célként előíró (3) bekezdés ellentmondását Ronald Dworkin formulájának, az 'egyenlő méltóságú személyként kezelés' követelményének alkalmazásával oldja fel. A Fundamentum-interjúban Sólyom be is ismeri a dworkini hatást, sőt egyszersmind hitet is tesz az aktivizmus alapja, az alkotmány morális értelmezésének dworkini elve mellett: "A pozitív diszkriminációra vonatkozó legelső ítéletek szinte szövegszerűen követik [Dworkin] érvelését, amely szerint végső soron olyan eredményt kell kihozni, ami társadalmi hasznosságát tekintve megteremti az egyenlőséget, de eszközként közben egyenlőtlenséggel jár. Az affirmative action filozófiája ez. Emellett pontosan a morális rendszer kérdésében, vagyis, hogy mennyire autonóm a bíróság olyankor, amikor határesethez jut, Dworkin megerősítést adott. Szerinte az alkotmány semleges olvasatán belül sokféle értelmezés lehetséges, de amint az ember egy 'nehéz esetnél' eljut a határvonalhoz, ott a bíró erkölcsi felfogásának és olvasatának van szerepe."[23]
A halálbüntetés eltörléséről rendelkező 23/1990. (X. 31.) AB határozatot Pokol szerint egyfelől az aktivizmus csúcspontját jelentő párhuzamos vélemények, másfelől az azokat elutasító 'parlamenti törvénybarát' felfogás első megfogalmazását jelentő különvélemény kettőssége jellemzi. A párhuzamos vélemények közül Pokol értékelése szerint Sólyomé két vonatkozásban mutatja az aktivizmus félreismerhetetlen jegyeit: abban, ahogy az elnök az Alkotmánybíróságnak egyfelől a parlamenthez, másfelől a létező alkotmányhoz való viszonyát felfogja. Az előbbi tekintetében Pokol a következő mondatot tekinti a sólyomi álláspont kulcsának: "A parlament tetszése szerint fenntarthatja, eltörölheti vagy visszaállíthatja a halálbüntetést - amíg e büntetés alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki nem mondta a végső szót."[24] Ezt a szöveget Pokol akként értelmezi, hogy eszerint Sólyom kizárta a halálbüntetés későbbi visszaállításának lehetőségét még alkotmánymódosítás útján is, azaz feljogosította az Alkotmánybíróságot az alkotmányváltoztatás alkotmányellenessé nyilvánítására. Lényegében ugyanezt az aktivista hatalom-kiterjesztési szándékot tulajdonítja Pokol annak a párhuzamos véleménynek is, amit Lábady és Tersztyánszky alkotmánybírák közösen jegyeztek. Természetesen mind Sólyom, mind pedig Lábadyék szövegének lehetséges ilyen olvasata, ugyanakkor a későbbi döntések inkább azt az értelmezést támasztják alá, hogy a bírák arra gondoltak: az Alkotmánybíróság döntése után a parlament mint törvényhozó, és nem mint alkotmányozó cselekvési lehetősége szűnt meg a halálbüntetés visszaállítására. Ezt látszik igazolni az az 1994-es határozat, amelyben a testület hatáskörének hiányát állapította meg, amikor visszautasította azt az indítványt, amely az alkotmány egyik rendelkezésének felülvizsgálatát kezdeményezte.[25] Ugyanezt bizonyítják Sólyom szavai a Fundamentum-interjúban, még ha a megfogalmazás némi kételyeket ébreszt is saját véleményét illetően: "Az Alkotmánybíróság többsége nem tart igényt az alkotmánymódosítások alkotmányosságának vizsgálatára, pedig azt elvileg meg lehetne indokolni."[26]
A Sólyom-féle aktivizmus másik, azóta elhíresült megnyilvánulása a halálbüntetésről szóló határozathoz fűzött párhuzamos véleményben a »láthatatlan alkotmány* koncepciója: "Az Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezésében megfogalmazza az alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely ... az alkotmány fölött mint 'láthatatlan alkotmány', az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál, és ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal, vagy
- 8/9 -
a jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe."[27] Igaz ugyan, hogy Sólyom későbbi véleményeiben nem ismételte meg a politikusokat szemmel láthatóan irritáló kifejezést, de annak tartalmát sohasem adta fel, amit bizonyítanak 1997-es interjújának szavai is: "A mi alkotmánybíráskodásunk a koherencia érdekében - éppen a 'nehéz esetekben' - .az alkotmányírás határán mozog, ezt soha nem tagadtam."[28] Ezt azután megerősítette egy 1998-ban, röviddel le-köszönése előtt adott újabb interjúban, melyben arról beszélt, hogy a »láthatatlan alkotmány« gondolatát sokan félreértették; majd midőn a riporter azzal a kérdéssel szembesítette, vajon visszavonja-e a metaforát, így válaszolt: "Nem. Amit írtam, megírtam. Akkoriban havonta módosították az alkotmányt, ahogy éppen a napi politika megkívánta. Épp ezért arra akartam rámutatni, hogy az alkotmány magasabb rendű: nemcsak technikai szabályoknak, hanem elveknek a szigorú rendje. Ítéleteinkkel ezt az elvrendszert kellett kifejtenünk: tisztázni, láthatóvá tenni és alkalmazni, mert az egysoros paragrafusokból, tőmondatokból ugyan senki ki nem olvassa. Lehet persze úgy is alkotmánybíráskodni, hogy visszavonulunk a törvény betűje mögé - van rá példa Európában és Ázsiában is."[29]
A halálbüntetés-döntés során legalábbis hallgatólagos többséget szerzett az alapjogi aktivista felfogás. Pokol szerint az ezzel való első nyílt szembefordulás, és egyszersmind a 'parlamenti törvénybarát' alapjogi felfogás tiszta megfogalmazása szól Schmidt Péter különvéleményéből. Schmidt szerint ugyanis: "Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozó hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át."[30]
Azon bírák közül, akik párhuzamos indokolást írtak a halálbüntetés eltörlése mellett meglehetősen lakonikusan érvelő közös határozathoz, Pokol csak Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön említett közös véleményét értékeli Sólyoméhoz hasonlóan aktivistának, Zlinszky Jánoséról nem nyilatkozik, míg Szabó Andrást úgy minősíti, mint aki közömbösen viszonyul a parlamenti törvénybarátsághoz éppúgy, mint ahogy kifejezett aktivista fejtegetések sem találhatók nála.
Az 1991-es esztendő néhány döntésében viszont Pokol további szembefordulásokat vél felfedezni egyes bírák részéről a sólyomi aktivizmussal. Ilyenként értékeli például Kilényi Gézának a már említett 57/1991. (XI.8.) AB határozathoz fűzött különvéleményét, melyben a következőképpen érvelt: "Ez idő szerint a világban működő alkotmánybíróságok . közül a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának van a legszélesebb körű felhatalmazása és ahhoz kapcsolódó eszköztára az alkotmány érvényre juttatása terén. Ám még e rendkívül széles törvényi felhatalmazás sem korlátlan, nem annyit jelent, hogy az Alkotmánybíróság bármit megtehet, amit az alkotmány érdekében szükségesnek tart . Bármilyen tiszteletreméltó indítékból fakad is, elfogadhatatlan az arra való törekvése, hogy bármi áron - az adott esetben hatáskörének korlátait is figyelmen kívül hagyva - orvoslást kíván nyújtani a jogsérelemre."[31] Ezzel Kilényi - akinek különvéleményéhez a 'parlamenti törvénybarát' Schmidt Péter is csatlakozott - a többségi döntésben foglalt élő jogteória elfogadhatatlansága mellett tör lándzsát. Érvelésének lényege, hogy az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre a jogalkalmazási gyakorlat alkotmányossági felülvizsgálatára, továbbá nem büntetheti a jogalkotót a jogalkalmazó szervek alkotmányellenes jogértelmezése miatt azzal, hogy megsemmisíti a helyes értelmezés mellett egyébként nem alkotmánysértő rendelkezést. Kilényi szerint az Alkotmánybíróságnak csak arra van jogköre, hogy határozatának indokolásában kifejtse, melyik az adott jogszabálynak az az értelme, amelynek alapulvételével nem tekinti a rendelkezést alkotmányellenesnek. A későbbiekben az Alkotmánybíróság előszeretettel alkalmazta ezt a megoldást, melyet a német alkotmánybíróság gyakorlatából vett át; azaz hogy az alkotmányellenesen is értelmezhető jogszabályi rendelkezés hatályon kívül helyezését kiváltja a hatályos jogrendszert kímélő alkotmánykonform értelmezéssel. Csakhogy Pokol abban téved, hogy Kilényinek ez az ellenvetése nem az alkotmány morális értelmezésében megnyilvánuló aktivizmusra vonatkozik, hanem - ahogy arra a szövegben explicit módon utal is - az alkotmánybírósági hatáskörök szerinte túlságosan széles értelmezését kifogásolja. Más kérdés, hogy abban viszont már Kilényi téved, hogy az általa preferált alkotmánykonform értelmezés ne jelentené a hatásköri korlátok figyelmen kívül hagyását. Ebben a tévedésben egyébként osztozik Sólyommal, aki - a többen benne van a kevesebb elve alapján - nem tekinti hatáskörtúllépésnek a jogszabályok alkotmánykonform értelmezését: "Ha egyszer jogunk van megállapítani, hogy a megtámadott jogszabály alkotmányellenes, akkor jogunk van kizárni az alkotmányellenes alkalmazását."[32] Valójában ebben az esetben ugyanis az Alkotmánybíróság - ahelyett, hogy megsemmi-
- 9/10 -
sítené az általa alkotmányellenesnek ítélt jogszabályi rendelkezést, és a jogalkotóra bízná az új norma megalkotását -, a jogszabályt, és nem az alkotmányt értelmezi mindenkire kötelező érvénnyel, amire semmilyen hatásköri szabály nem jogosítja fel, hisz ez egyértelműen pozitív jogalkotás.
A másik elhatárolódást Pokol Zlinszky Jánosnak az első abortuszdöntéshez fűzött párhuzamos véleményében véli tetten érni: "Ha az indítványozóknak azon álláspontja, hogy a mai társadalmunkban a magzat teljes értékű személyiségének jog általi elismerése indokolt, a törvényhozás egyetértésével találkozik, ezt pozitív döntéssel alkotmányi szinten megteheti. Értelmezéssel az alkotmány szövege alapján nem lehet ezt az álláspontot belopni."[33] Való igaz, hogy a magzat jogalanyiságának Zlinszky által említett 'belopása' az alkotmányszövegbe már messze túl lett volna az alkotmányírás Sólyom által jelzett határán, csakhogy idáig sohasem merészkedett az Alkotmánybíróság. Ezt az álláspontot egyedül Lábady Tamás képviselte előbb párhuzamos indokolásként az 1991-es első, majd különvéleményként a második abortuszdöntés kapcsán. Szerinte az alkotmányból levezethető, hogy a magzatot fogantatásától kezdve embernek, vagyis jogalanynak kell tekinteni, ezért kizárólag az anya életének veszélye esetén ismerhető el alkotmányosnak a terhesség megszakítása.
Zlinszky János Pokol által hivatkozott véleménye tehát nem az aktivizmustól, hanem csak annak egy majdnem minden más bíró által is elutasított szélsőséges megnyilvánulásától való elhatárolódást jelent. Mind Zlinszky, mind pedig a többiek véleményében bőségesen maradt aktivizmus, mégpedig éppenséggel a jogilag nem-ember magzat érdekeinek védelmére. Ennek legfontosabb megnyilvánulása az állam életvédelmi kötelezettsége, amely intézmény az alkotmányban ugyan nem szerepel, Sólyom mégis levezette az élethez való jogból. Csakhogy ennek a konzervatív aktivizmusnak az a sajátossága, hogy a nők önrendelkezéshez való jogával egyenrangúnak kezel, sőt bizonyos esetekben előbbre valónak tart egy, az alkotmányból hiányzó olyan állami kötelezettséget, amelynek jogi értelemben nincs alanya.[34]
Érdekesen alakult a Sólyom-korszakban a bírák szociális jogokkal kapcsolatos aktivizmusa. Maga Sólyom László már 1990-ben világossá tette a maga passzivista álláspontját: "A szociális gondoskodásnak semmilyen mértékét és semmilyen ismérvét az alkotmány nem állapítja meg, mindezek megállapítása és megvalósítása a törvényhozás és a kormány felelőssége és kötelessége."[35] A bírói álláspontok polarizálódása először a 24/1991. (V. 18.) AB végzésben volt tapintható, amelyben a többség (Ádám, Herczegh, Lábady, Schmidt, Sólyom és Tersztyánszky) elutasította az akkori társadalombiztosítási és nyugdíjrendszerrel kapcsolatos számos indítvány érdemi elbírálását. Ezzel szemben négy alkotmánybíró (Kilényi, Szabó, Vörös és Zlinszky) különvéleménye szerint az indítványok elbírálhatóak lettek volna. A kétféle álláspont mögött azonban koncepcionális különbségek húzódtak meg, ami a kérdés érdemét is tárgyaló különvéleményből derült ki. Eszerint a nyugdíjasoknak az Alkotmány 70/E. §-ába foglalt szociális biztonságra szerzett joguk van, és azt a jogállam nem vonhatja el.
A következő összeütközésre a nyugdíjak értékállóságával kapcsolatos 26/1993. (IV. 29.) AB határozatban került sor. A két évvel korábban kisebbségben maradt négy alkotmánybíró ezúttal is különvéleményt írt. Most azonban már érdemben kifejtette felfogását a többség is, mégpedig Lábady Tamás előadásában: eszerint nem sérti a szociális biztonsághoz való jogot, ha a nyugellátásoknak és egyéb ellátásoknak a meghatározott emelése nem éri el az infláció mértékét. A többségi döntés rámutatott arra is, hogy az Alkotmány 70/E. §-ában szabályozott szociális biztonsághoz, illetve az ellátáshoz való jog és a 13. §-ban biztosított tulajdonhoz való jog között nincs összefüggés. A hat alkotmánybíró akkori álláspontja szerint az úgynevezett szociális jogok alapján a nyugdíjasokat és más jogosultakat alkotmányosan megillető társadalombiztosítási szolgáltatások alapja nem a tulajdonhoz való jog, hanem az alkotmány által nevesített ellátási jogosultság.
A szociális jogok alkotmánybírósági értelmezésében fordulatot hozott 1995-ben a kormány gazdasági stabilizációs csomagjának egyes elemeit elbíráló határozatsorozat. E döntésekben, de mindenekelőtt a 43/1995. (VI. 30.) AB határozatban a bíróság a szociális ellátások szerzett jogokként történő értelmezése alapján semmisített meg számos törvényi rendelkezést. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a jogbiztonság mint a jogállamiság leglényegesebb fogalmi eleme és a szerzett jogok védelmének elvi alapja a szociális rendszerek stabilitása szempontjából különös jelentőségű. Így például az anyasági és gyermektámogatási rendszerbe tartozó, hosszú időtartamra szóló támogatási forma esetében a jogalkotó ugyan jogosult a támogatás egész jogi szabályozását megváltoztatni, azonban az új rendszerre való áttérésnek a jogbiztonsággal összefüggő alkotmányos követelménye az érintettek számára olyan felkészülési idő biztosítása, amely szükséges a megváltozott rendelkezésekhez való alkalmazkodáshoz, és a család gazdálkodásának az új feltételekhez igazodó megszervezéséhez. E döntés indokolásához szükséges volt, hogy az
- 10/11 -
Alkotmánybíróság változtasson az 1993-as nyugdíjítéletben vallott felfogásán, és immáron úgy foglaljon állást, hogy mindazon társadalombiztosítási szolgáltatások esetében, ahol a biztosítási elem szerepet játszik, a szolgáltatások csökkentésének vagy megszüntetésének alkotmányossága a tulajdonvédelem ismérvei szerint bírálandó el.
A szociális jogok értelmezésével kapcsolatos gyakorlat alakulása tehát azt az általánostól eltérő jellegzetességet mutatja, hogy a kezdetben passzivista álláspontot képviselő Sólyomék, akik a többi alapjog kapcsán éppenséggel aktivisták voltak, csatlakoztak Kilényiék kivételes aktivizmusához, és így jött létre a Bokros-csomagos döntésekben az a meglepő egyhangúság, ami a hírek szerint a kormányt még külön bosszantotta.[36]
Az aktivizmus-passzivizmus dilemmája nem kizárólag alapjogi ügyekben osztotta meg a testületet, hanem olykor államszervezeti kérdések kapcsán is. Ilyenek voltak azok az 1991/92-ben született határozatok, amelyek a köztársasági elnök alkotmányos jogkörét értelmezték. Az alkotmányértelmezésre irányuló indítványokat - a miniszterelnök és az államfő között kialakult politikai viták Alkotmánybíróság által történő eldöntése érdekében - részben maga a kormányfő, részben miniszterei, illetve parlamenti bizottságok kormánypárti többsége nyújtotta be. A politikai hatású döntésekre kényszerített alkotmánybírák - a civilista létére az előadó bíró szerepét e közjogi kérdésben magára vállaló Sólyom vezérletével - olyan esetekben sem riadtak vissza az államfői hatáskörök körülhatárolásától, amikor ehhez az alkotmány szövege semmiféle fogódzót nem kínált. A bírák közötti konfrontáció fő témája az éppen zajló médiaháború politikailag legérzékenyebb kérdése, az elnök kinevezési jogkörének értelmezése volt. Sólyomék azt állapították meg, hogy a kinevezést, illetve az ahhoz szükséges jóváhagyást az államfő csak a jogszabályi feltételek hiánya esetén tagadhatja meg, valamint ha a személyre tett kinevezési javaslat vizsgálata során alapos okkal arra következtet, hogy annak teljesítése az ország demokratikus működését súlyosan zavarná.[37] Kilényi Géza, Schmidt Péter és Vörös Imre különvéleményükben viszont úgy vélték, hogy a kinevezési jogkör szabályainak értelmezésével a testület túllépte hatáskörét, a határozat ugyanis meghaladja az alkotmány vonatkozó rendelkezéseinek interpretációját, az már az alkotmányozás területére tartozik.
Ugyanez a felfogásbeli megosztottság ismétlődött meg a miniszterelnök azon kérdésére adott válasz kapcsán is, mely afelől érdeklődött, vajon az elnöki kinevezési jogkör gyakorlásához kötődik-e határidő. Sólyomék az "ésszerű határidő'" alkotmányos követelményének bevezetésével válaszoltak a nyilvánvalóan konkrét ügy által motivált kérdésre, Kilényiék pedig fenntartották korábbi különvéleményüket.[38] A köztársasági elnök húzódozása a konkrét kinevezések teljesítésétől újabb kormányfői indítványt eredményezett, amire a többség ismét elvont, de az adott ügyre nagyon is alkalmazható alkotmányértelmezése, illetve a hármak obligát különvéleménye volt a felelet.[39]
Aktivizmus és passzivizmus érdekes változásait mutatják az Alkotmánybíróság 1997-ben, különvélemény nélkül született népszavazási tárgyú döntései. Ezúttal tehát a testület tagjai együtt képviselték hol az aktivista, hol a passzivista felfogást. Az eredeti megosztottság háttérbe szorulását nyilván az is elősegítette, hogy a parlamenti pártok alapvetően politikai természetű vitáik döntőbírájául használták az Alkotmánybíróságot, amely olykor kényszeredetten, máskor politikai szerepének ízére ráérezve foglalt állást egyik vagy másik politikai szereplő mellett.[40]
Az 1997-es év népszavazással összefüggő alkotmánybírósági döntéseinek sorát a meglehetősen aktivista 52/1997. (X. 14. ) AB határozat indította el, mely eldöntötte, hogy milyen viszonyban áll az ellenzéki pártok által kezdeményezett aláírásgyűjtés és a kormány ezt megelőzni akaró népszavazási kezdeményezése. A testület azt a kétségkívül helyes tételt fogalmazta meg, miszerint a kötelezően elrendelendő népszavazást elsőbbség illeti meg a mérlegelés alapján elrendelhetővel szemben. Ugyanakkor felvet aggályokat az a tény, hogy az Alkotmánybíróság az elvont alkotmányértelmezést a "folyamatban lévő ügyekre is irányadónak" minősítette, és ezzel közvetve alkotmányellenesnek mondta ki a kormány által kezdeményezett népszavazásnak a parlament általi kiírását. Az alkotmánybírák szándékát a konkrét ügy befolyásolására világosan mutatja a határozatnak az a félre nem érthető fenyegetése is, miszerint "a jogalkotás során elkövetett eljárási alkotmánysértés - így az is, ha törvény alkotmányellenesen elrendelt népszavazáson alapul - a törvény tartalmi alkotmányellenességének hiányában is a törvény megsemmisítését vonhatja maga után."[41]
Nyilván az ettől való félelem motiválta a kormányfőt, majd az Országgyűlés alkotmány- és igazságügyi bizottságát abban, hogy maga is az alkotmányőrökhöz forduljon alkotmányértelmezési kérdésével. Az Al-
- 11/12 -
kotmánybíróság előbb rövid úton a miniszterelnöknek arra a kérdésére adandó választ utasította vissza, vajon a földkérdésben a kormány által kezdeményezett népszavazás alkotmányossági akadályai vonatkoznak-e a NATO-csatlakozásról tervezett referendumra is. A bírák néhány mondatos indokolása szerint erre a kérdésre alkotmányértelmezéssel nem, csak a népszavazási törvény és az Országgyűlés házszabálya alapján nyerhető válasz, márpedig e jogszabályoknak a konkrét tényállásra vonatkoztatása és értelmezése - ez esetben és helyesen - nem tartozik az Alkotmánybíróság értelmezési hatáskörébe.[42]
Némileg komolyabb, de ugyancsak elutasító tartalmú választ kapott a parlament alkotmányügyi bizottsága is három alkotmányértelmezési kérdésére. Az első, valóban elég suta módon megfogalmazott kérdésre, mely afelől érdeklődött, vajon nem sérül-e az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének alapelve - azaz a nemzetközi jog alapelveinek tiszteletben tartása -, ha egy népszavazási döntés alapján nemzetközi szerződések tömegét kellene felmondani. Az alkotmánybírák már-már megalázóan tautologikus választ adtak, miszerint ez a helyzet nem állhat elő, hiszen ilyen kötelezettségek nem bocsáthatók népszavazásra. Nem kevésbé kioktató stílusú és tartalmú a második kérdésre adott válasz sem. Ennek értelmében az Alkotmány új 28/C. § (5) bekezdés b) pontjának szövege egyértelműen és világosan tiltja népszavazás tartását nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségekről, ha tehát a kérdező maga is állítja, hogy a népszavazási kérdés ilyen tartalmú lenne, akkor nem áll fenn valós alkotmányjogi probléma, ami az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés feltétele. Az a kérdés pedig - vélekedtek az alkotmánybírák -, vajon a népszavazási kérdés nem ütközik-e törvényi tilalomba, ha a referendum eredményeként nemzetközi szerződéseket kell felmondani, csak előzetes alkotmányossági vizsgálat, illetve alkotmányossági panasz alapján dönthető el. Ugyanezt a választ adta a testület a harmadik kérdésre is, ami a kormány tervezett földtörvény-módosítási elképzeléseinek alkotmányossága felől érdeklődött.[43]
Az alkotmánybírák alkotmányértelmezési aktivizmusa az ombudsman és az ellenzéki pártok által kezdeményezett, elsőként tárgyalt eljárásban nemcsak a kormány és a kormánypárti többségű bizottság kérdéseire adott válasz visszafogottságához viszonyítva szembetűnő, hanem különösen akkor, ha azzal a felfogással vetjük össze, melyet a testület tevékenységének első évében, a 31/1990. (XII. 18.) AB határozatban követett.
Az elvont alkotmányértelmezések kapcsán tanúsított önkorlátozás megnyilvánulásaként emlegetett határozat azonban már átvezet a hatásköri aktivizmus témakörébe. Ugyancsak ebbe a körbe tartozik a 16/1991. (IV. 20.) AB határozat, melyet Pokol Béla is a politikai aktivizmus visszafogásaként értékelt. Ebben a határozatban ugyanis a testület - ugyancsak a fő aktivista Sólyom előterjesztésére - önként lemondott a legalább ötven országgyűlési képviselő által kezdeményezhető előzetes normakontroll gyakorlásának lehetőségéről azokban az esetekben, amikor a törvényjavaslat végszavazás előtti végleges szövege még nem alakult ki.
Természetesen az eddig tárgyalt döntésekben kibontakozott politikai aktivista, illetve passzivista felfogások mögött - legalábbis a kezdeti időkben - kétségkívül politikai megosztottság is kitapintható volt a bírák között. Ennek legplasztikusabb megnyilvánulásai a köztársasági elnök jogkörével kapcsolatos, korábban ismertetett 1991/92-es alkotmányértelmezések voltak. Érdekes módon ez a megosztottság már nem jelent meg azokban a döntésekben, amelyeket pedig a politika szereplői szintén azzal a szándékkal kezdeményeztek, hogy politikailag közvetlenül felhasználható döntést erőszakoljanak ki az Alkotmánybíróságtól. Ilyen volt 1995-ben a Bokros-csomaggal, illetve 1997-ben a népszavazással kapcsolatos indítvány. Az egyik lehetséges magyarázat, amiért ezek a döntések egyhangúlag születhettek, az az évek során a bírák között - a nyilván továbbra is jelenlévő politikai felfogásbeli különbségei ellenére - kialakult szolidaritás. A közös érdekeken túl ezt bizonyára tovább erősítette az a bizonytalansági helyzet, amit a politika a megüresedő bírói helyek be nem töltésével és egyéb mulasztásokkal előidézett. Ugyanakkor a politikai megosztottság eltűnése nem jelentette sem az alkotmány értelmezésében, sem a hatáskörök szélességével kapcsolatos álláspontok egyneművé válását. Az egyik különbség a kétféle aktivizmus között, hogy míg az előbbit büszkén vállalják az alapjogi aktivisták, az utóbbit mindenki igyekszik tagadni. Ezt illusztrálja Sólyom 1998-as, BUKSZ-beli interjújában megfogalmazott ars poeticája is: "Meggyőződéses aktivista vagyok, ha aktivizmuson nem azt értjük, hogy valaki túllépi a hatáskörét. Az aktivizmus azt jelenti, hogy a bíróság a határesetekben is vállalja a döntést."[44]
Mielőtt állást foglalnánk abban a kérdésben, vajon a Sólyom-bíróságra jellemző volt-e a hatáskörtúllépés, érdemes elemezni a kilenc év gyakorlatát az alkotmánybírósági törvényben foglalt fontosabb hatáskörök értelmezése és az bíróság általi hatáskör-alakítá-
- 12/13 -
sok szempontjából. Előrebocsátom azonban, hogy a hatásköri aktivistákat és passzivistákat nem az különbözteti meg egymástól, hogy az előbbiek minden hatáskört kiterjesztően, az utóbbiak pedig valamennyit megszorítóan értelmeznének. A bizonyos hatásköröket illetően gyakorolt önkorlátozás ugyanazon bíró esetében sem zárja ki az aktivizmust más jogosítványok vonatkozásában. Így volt ez az előzetes normakontrollal, amitől az egyébként aktivistának számító bírák is igyekeztek megszabadulni.
Ahogy korábban említettem, az ezzel kapcsolatos első önkorlátozást tartalmazó 16/1991. (IV. 20.) AB határozatot maga Sólyom László terjesztette a testület elé, amit az egyhangúlag támogatott.[45] A döntésben, mely 52 ellenzéki képviselőnek az első kárpótlási törvény még meg nem szavazott változata ellen benyújtott indítványa alapján született, az alkotmánybírák azzal az indokolással tagadták meg a hatáskör gyakorlását, hogy azzal a testület beavatkozna a törvényhozás még le nem zárult folyamatába. Az indokolás értelmében ez a beavatkozás mindaddig fenyeget, amíg a törvényjavaslat végleges változata ki nem alakul, ez pedig a módosító indítványokról való szavazás befejezése és a zárószavazás elrendelése előtti időpillanat. Akkoriban valójában pillanatról volt szó, hisz a házszabály szerint az egyik aktust közvetlenül követte a másik. Az Alkotmánybíróság okfejtése tehát gyakorlatilag azt jelentette, hogy fizikailag is lehetetlenné vált a bíróság követelményeit kielégítő előzetes normakontroll-indítványt benyújtani. Az érvelés teljesen elfogadható, más kérdés, hogy ezzel az Alkotmánybíróság egy, a hatályos törvényben foglalt hatáskörének gyakorlását tagadta meg, ami nem egyszerűen a jogkörök megszorító, hanem éppenséggel contra legem értelmezése.
Azt követően azonban, hogy az 1994-es új házszabály időben is elválasztotta egymástól a módosító indítványokról való döntés befejezését és a zárószavazás megkezdését, ismét feléledt az intézmény. 1997-ben az összeférhetetlenségi törvényjavaslat zárószavazását közvetlenül megelőzően 52 képviselő élt is az életre kelt joggal, mielőtt azonban az Alkotmánybíróság elvégezte volna az előzetes vizsgálatot, a házelnök azt követően, hogy a zárószavazás elhalasztására irányuló indítvány nem kapta meg az előírt 4/5-ös többséget, elrendelte a zárószavazást, és ezzel okafogyottá tette az indítványt.
Az Alkotmánybíróság a 29/1997. (IV. 29.) AB határozatban megállapította: a házszabály, illetőleg annak értelmezése nem teheti függővé semmilyen jóváhagyástól vagy feltételtől, hogy az előzetes normakontrollra a törvényről való zárószavazás előtt sor kerülhessen. Ezzel a tartalmilag helyes megállapítással kapcsolatban az egyetlen formai probléma, hogy nem világos, azt milyen hatáskör alapján mondta ki a testület. Az indítványozók ugyanis előzetes normakontrollra irányuló indítványt nyújtottak be, amit éppen a zárószavazás megtörténte miatt nem lehetett elbírálni, az indítványozók alternatív kérelme ugyanakkor a törvényi rendelkezések utólagos alkotmányossági vizsgálatára vonatkozott, ami viszont csak a kihirdetést követően lehetséges. Vagyis a házszabály alkotmányossági ellenőrzését - amit az Alkotmánybíróság a határozat fejléce szerint elvégzett - senki sem indítványozta, márpedig ez a hivatalból nem indítható eljárások közé tartozik.
Hivatalból megállapíthatta viszont a testület az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértését, amiért a házszabályból hiányoztak az előzetes normakontroll gyakorolhatásának garanciái a zárószavazás ezt ellehetetlenítő elrendelésével szemben. Az indokolás szerint a jogállamiság alkotmányos követelményei közé tartozik, hogy csak a formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály. Ezzel az érveléssel kapcsolatban csak az a kérdés merül fel, vajon ez a követelmény nem csak abban az esetben igaz-e, ha az előzetes normakontroll minden esetben kötelező eljárási feltétele a törvényhozási eljárásnak. Csak ebben az esetben beszélhetnénk ugyanis az alkotmánybírósági előzetes felülvizsgálatról mint a formalizált törvényhozási eljárás részéről. Vagyis valójában nem a törvényhozási eljárás szabályai sérültek, hisz az Alkotmánybíróság az ismertetett 1991-es döntés értelmében éppenséggel nem kívánt részese lenni a törvényalkotási folyamatnak. A garanciák hiánya viszont kétségtelenül sérti az előzetes normakontroll-eljárás indítványozóinak jogát. Ezt a jogot viszont nem az alkotmány, csak az Alkotmánybíróságról szóló törvény biztosítja, tehát kérdés, alkotmány- vagy csupán törvényellenes mulasztásról van-e szó.
Az 1997 októberében született 50/1997. (X. 11.) AB határozat azután alkotmányellenesnek mondta, és 1997. november 30-i hatállyal megsemmisítette a házszabálynak a zárószavazásra vonatkozó rendelkezéseit. Egy, ezzel egyidejűleg hozott másik döntésben[46] pedig az Alkotmánybíróság felfüggesztette annak a törvényjavaslatnak az előzetes vizsgálatát, amellyel a kormány meg kívánta szüntetni a zárószavazás előtti előzetes normakontroll intézményét. Az 59 ellenzéki képviselő indítványa mellett kormánypárti képviselők ellenindítványukban az alkotmánybíróságról szóló törvénynek az 50 képviselő által kezdeményezhető előzetes normakontrollra vonatkozó passzusa utólagos felülvizsgálatát támadták, mond-
- 13/14 -
ván, ez az intézmény obstrukciós eszköz, s mint ilyen sérti a jogállamisághoz tartozó jogbiztonság elvét.
Végül az Alkotmánybíróság a 66/1997. (XII. 29.) AB határozattal úgy tett pontot a vita végére, hogy mindkét indítványt elutasította. Vagyis megállapította, hogy nem alkotmányellenes az Országgyűlés, az állandó bizottságok, illetve 50 képviselő által kezdeményezhető előzetes normakontroll eltörlése, de nem sértené az alkotmányt az intézmény fenntartása sem. Az indokolás szerint az alaptörvénynek a népszuverenitáson alapuló törvényhozásra vonatkozó passzusából nem következik kényszerítően az előzetes normakontroll iránti indítványozási jog, ugyanakkor a törvényhozó alkotmányosan bővítheti az Alkotmánybíróság hatásköreit. Ha azonban a parlament intézményesítette az előzetes normakontrollt, akkor nem teheti meg, hogy azt ellehetetleníti, ahogy az történt a zárószavazás korábbi szabályozásával. Az alkotmánybírósági döntést követően az Országgyűlés módosította az Alkotmánybíróságról szóló törvényt, és megszüntette a törvényjavaslatok előzetes alkotmányossági felülvizsgálatának lehetőségét.[47]
Mint említettem, az absztrakt alkotmányértelmezéssel kapcsolatos kezdeti alkotmánybírósági felfogást a 31/1990. (XII. 18.) AB határozat önkorlátozó jellege határozta meg. Ekkor az alkotmánybírák egyhangúlag elutasították az akkori pénzügyminiszter alkotmányértelmezésre irányuló indítványát, melyben a korábban folyósított, kedvezményes kamatozású lakáscélú kölcsönök kamatának felemelésére vonatkozó különböző kormányzati elképzelések alkotmányosságával kapcsolatban kért tanácsadó véleményt. Az alkotmánybírósági elutasítás indokolása szerint, ha kiterjesztően értelmeznék elvont alkotmányértelmezési hatáskörüket, az könnyen olyan helyzetet idézne elő, hogy az illetékes jogalkotó szervek nem csupán törvények, hanem kormányrendeletek, sőt miniszteri rendeletek megalkotása előtt is alkotmányértelmezést kérnének. Ez pedig - érveltek akkor a bírák - oda vezetne, hogy az Alkotmánybíróság magára vállalná a törvényhozó, sőt a végrehajtó hatalom felelősségét is, és - az alkotmányban rögzített államszervezeti elvekkel szöges ellentétben - egyfajta "alkotmánybírósági kormányzás" alakulna ki.
Ugyanakkor 1997-ben a népszavazással kapcsolatos, korábban ismertetett alkotmányértelmezés alkalmával az Alkotmánybíróság - különvélemény nélkül - mégis felvállalta az alkotmánybírósági kormányzás ódiumát, azzal, hogy tartalmilag egyébként helyes döntésükkel jogállamban már-már ismeretlen szélességűvé alakították saját hatáskörüket. Az ombudsman kérdéseire adott válaszokkal ugyanis az elvont alkotmányértelmezés keretében valójában egyrészt az Országgyűlésnek a népszavazás kiírására vonatkozó konkrét döntését vizsgálták felül, amire egyébként az eddigi szabályozás szerint nem volt felhatalmazásuk; másfelől a jövőre nézve létrehoztak saját maguk számára törvényben addig nem szereplő hatásköröket, ráadásul úgy, hogy a hatályos népszavazási törvény egyik rendelkezésének egy részét kihúzták a szövegből, átalakítva ezzel a jogszabály tartalmát. A népszavazásról szóló törvény ugyanis csak abban az esetben tette lehetővé a népszavazás elrendelésének elutasításáról szóló parlamenti döntés alkotmánybírósági felülvizsgálatát, ha az elutasítás "az eredménytelen hitelesítésen alapult."[48] Teljesen nyilvánvaló volt a törvényhozó szándéka: nem kívánt hatáskört adni az alkotmánybíráknak azokban az esetekben, amikor az Országgyűlés nemleges döntését a kezdeményezés törvény- vagy alkotmányellenes voltával indokolja. Hogyan oldotta meg a helyzetet az Alkotmánybíróság? Kitörölte a törvényszövegből "az eredménytelen hitelesítésen alapuló" szavakat, és ezzel korlátlanná tette saját felülbírálati hatáskörét az elutasítás minden esetében.
Mi ez, ha nem a törvényhozó munkájának átvállalása, amitől 1990-ben még óvakodtak a bírák? Ha ugyanis az alkotmánybírák ahelyett, hogy az általuk felülvizsgált és alkotmányellenesnek ítélt törvényt hatályon kívül helyeznék, és a törvényhozóra bíznák az immár alkotmányos szöveg megalkotását, maguk írják át a szöveget - akár csak úgy, hogy abból mondatrészeket kiradíroznak -, akkor bizony már nem negatív, hanem nagyon is pozitív jogalkotást végeznek, ami a világ egyetlen alkotmánybíróságának sem áll és nem is állhat hatalmában.
Az absztrakt normakontroll-hatáskörök tekintetében a világ legszélesebb jogosítványaival rendelkező magyar Alkotmánybíróság - ellentétben német, svájci, spanyol és osztrák társával - kezdettől fogva nem volt feljogosítva a konkrét bírósági és közigazgatási döntések alkotmányossági felülvizsgálatára, legalábbis nem anélkül, hogy a konkrét döntés alapjául szolgáló norma alkotmányosságát is vizsgálnia kellett volna. A közvetlen panasznak ez a hiánya a magyar szabályozásban azt jelentette, hogy az 1989-ben kodifikált alkotmánybírósági panaszeljárás nem töltött be valódi jogorvoslati funkciót. Ez az öszvér panasz-megoldás valójában nem volt más, mint egy konkrét ügyben benyújtott absztrakt normakontroll-indítvány, amelynek semmilyen hatása nem volt az adott eset megol-
- 14/15 -
dására, a panaszok aránya nem haladta meg az összes alkotmánybírósági beadvány egy százalékát. Az Alkotmánybíróságnak a hatáskörök kiterjesztő értelmezését valló tagjai már az 57/1991. (XI. 8.) AB határozattal megkíséreltek életet lehelni az alkotmányjogi panasz tetszhalott intézményébe.
A testület Lábady Tamás által megfogalmazott többségi határozata egy jogerősen befejeződött, az apaság vélelmét megdöntő bírósági eljárásról megállapította, hogy az a gyermeket végérvényesen megfosztotta attól a jogától, hogy vérségi származásának tisztázása érdekében személyesen léphessen fel, s ez a gyermek általános személyiségi jogának megsértését eredményezte. Ezért az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem alkalmazható az alkotmányellenes rendelkezés a panaszolt ügyben, és egyszersmind - az alkotmányellenes jogszabályt alkalmazó részükben -megsemmisítette a támadott bírósági ítéleteket, valamint elrendelte a jogsérelmet okozó ítéletekkel megváltoztatott anyakönyvi bejegyzés eredeti állapotban történő visszaállítását. Az indokolás szerint a konkrét ügyben csak így érvényesülhetett az alkotmányjogi panasz jogorvoslati funkciója, s ezzel a kiskorú gyermek alkotmányosan biztosított önrendelkezéshez és önazonossághoz való joga is helyreállt, azaz lehetősége nyílt arra, hogy nagykorúságának elérése után családi jogállásának, vérségi származásának tisztázását saját elhatározása alapján, személyesen maga kezdeményezhesse. Az indokolás igyekszik azt is megmagyarázni, milyen alapon vette magának a bátorságot az Alkotmánybíróság ahhoz, hogy erre vonatkozó bármilyen hatásköri szabály hiányában megsemmisítsen egy bírói ítéletet. A bírósági érvelés a törvényi felhatalmazás hiányát akként értékeli, hogy amíg az Alkotmánybíróságról szóló törvény nem szabályozza annak eljárásjogi módozatait, az egyes ügyekben a jogsérelem orvoslásának módját magának az Alkotmánybíróságnak kell meghatároznia. A határozatot erőteljes kritika érte mind a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mind a jogtudomány képviselői részéről, mondván, hogy az Alkotmánybíróság megengedhetetlenül átcsúszott a jogalkalmazás területére, megsértve ezzel a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési, jogorvoslati iurisdictióját.[49]
Alkotmánybírói ellenvélemények nem a bírósági ítélet, hanem az annak alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések megsemmisítésével kapcsolatban jelentkeztek. A többségi vélemény ugyanis a támadott rendelkezéseket azon az alapon minősítette alkotmánysértőnek, hogy a bírói gyakorlat - a Legfelsőbb Bíróság jogértelmezését követve - azokat következetesen alkotmányellenes tartalommal alkalmazta. Az indokolás szerint az Alkotmánybíróságnak csak az alkotmány rendelkezései tekintetében van értelmezési hatásköre, önálló törvényértelmezési joggal viszont nem rendelkezik. Érdemes megjegyezni ezt az érvelést, mert néhány évvel később ugyanezek a bírák az alkotmánykonform törvényértelmezés meghonosításával éppen ezt a nem létező hatáskört teremtik meg saját maguk számára. Ezért azután az Alkotmánybíróságnak a normaszöveget azzal az értelemmel és tartalommal kell az alkotmányosság szempontjából vizsgálnia, amilyen értelemmel a joggyakorlat alkalmazza, vagyis az 'élő jogot' kell az alkotmány rendelkezéseinek tartalmával összevetnie. Ezt az élő jogteóriát tartotta elfogadhatatlannak különvéleményében Kilényi Géza és a hozzá csatlakozó Schmidt Péter. Álláspontjuk szerint az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre a jogalkalmazási gyakorlat alkotmányossági felülvizsgálatára, továbbá nem büntetheti a jogalkotót a jogalkalmazó szervek alkotmányellenes jogértelmezése miatt azáltal, hogy megsemmisíti a helyes értelmezés mellett egyébként nem alkotmánysértő rendelkezést. A hatáskörtúllépésen túl még jogbizonytalanságot is okoz, ha a jogszabály tartalmának nem a Magyar Közlönyben kihirdetett szöveget tekintik, hanem azt, amit annak "az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlat tulajdonít."[50] A két alkotmánybíró felfogása szerint az Alkotmánybíróságnak ehelyett ahhoz lenne joga, hogy határozatának indokolásában kifejtse, melyik az adott jogszabályi rendelkezésnek az az értelme, melynek alapulvételével nem tekinti a rendelkezést alkotmányellenesnek. Mint láthatjuk, itt jelenik meg először az alkotmánykonform értelmezés későbbi gyakorlatának megalapozása.
Az alkotmányjogi panasz-hatáskör terjedelmének értelmezése kapcsán az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság között a 57/1991. (XI. 8.) AB határozattal kialakult konfliktus megoldását kínálta annak a kompromisszumnak a lehetősége, amely az új alkotmány előkészítése során merült fel. A két testület által kidolgozott, és az alkotmány-előkészítőkhöz eljuttatott javaslat értelmében alapjogi ügyekben továbbra is a rendes bíróságok hoznák a végső döntést, ugyanakkor az alkotmányban biztosított jogok sérelme esetén elvi állásfoglalást lehetne kérni az Alkotmánybíróságtól, ami döntése meghozatalakor azután kötelezné az ügyben eljáró bíróságot. Ezzel a megoldással az Alkotmánybíróság nem lett volna ugyan feljogosítva valódi alkotmányjogi panaszok végleges elbírálására, mégis az eset alkotmányossági megítélésé-
- 15/16 -
vel kötelező befolyást gyakorolhatna a konkrét ügy sorsára.[51] Az alkotmány-előkészítési folyamat megszakadásával azonban e javaslat megvalósítása is meghiúsult. A két testület a kodifikáció hiányában is kipróbálta a megoldást a meglévő törvényi feltételek között. A Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért elnevezésű homoszexuális érdekvédelmi egyesület jogerősen megtagadott bejegyzése ügyében a felülvizsgálati kérelem folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság elnöke alkotmányértelmezési indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. A Legfelsőbb Bíróság végül az alkotmánybírósági határozatban foglalt tartalommal döntötte el az ügyet.[52]
A törvényhozási megoldás hiányában az Alkotmánybíróságnak 1998-ban egy bepanaszolt konkrét bírósági ügy kapcsán újra szembe kellett néznie az eredményes alkotmányjogi panasz jogkövetkezményeinek alkalmazásával kapcsolatos alkotmányos problémával. Az ismét Lábady Tamás által jegyzett 23/1998. (VI. 9.) AB határozat - több ízben utalva az 1991-es döntésre - ismételten hangsúlyozza, hogy az alkotmányjogi panasz az Alkotmány 57. § (5) bekezdése szerinti valódi jogorvoslatnak minősül, ezért eredményességének jogkövetkezményekkel kell járnia. E jogkövetkezményeknek ki kell terjedniük a jogerősen lezárt ügy érdemi vizsgálatára is, hisz csak így érvényesülhet a jogorvoslat lényegi eleme, a jogsérelem orvosolhatósága. Az egyhangú döntés indokolása ugyan megállapítja, hogy az alkotmányjogi panasz rendkívüli jogorvoslatként való szabályozása nem következik kényszerítően az Alkotmány 57. § (5) bekezdéséből, de ha a törvényalkotó megnyitotta ezt a lehetőséget, alkotmányos kötelessége olyan eljárási szabályok megalkotása, amelyek alkalmazásával a jogsérelem valóságosan orvosolhatóvá válik. Ha ezt elmulasztja, sérti a jogorvoslathoz való jogot. Másfelől a mulasztás a jogbiztonság elvének sérelmével is jár, mert miközben az Alkotmánybíróság a panasz ügyében hozott határozata kötelező az adott ügyben eljáró bíróságra, hiányoznak azok az eljárási szabályok, amelyek alkalmazásával a bíróság érvényt szerezhetne az alkotmánybírósági döntésnek. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Országgyűlés alkotmányellenes mulasztást követett el azzal, hogy a büntetőeljáráson kívüli eljárásokban nem szabályozta az Alkotmánybíróság által alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály konkrét esetben történő alkalmazhatósága kizárásának eljárásjogi következményeit.
Az 1998-as határozat újdonsága az 1991-eshez képest az volt, hogy az alkotmánybírák ezúttal - legalábbis feltételesen - tartózkodtak a panasz tárgyát képező bírósági ítélet megsemmisítésétől. Megelégedtek azzal, hogy határidőt tűztek a törvényhozónak az eljárási szabályok megalkotására, a bírósági határozat megsemmisítésére irányuló eljárást pedig ennél is későbbi időpontig függesztették fel, lehetőséget hagyva a bíróságnak arra, hogy a megfelelő eljárási szabályok alapján maga hozzon az alkotmánybírósági döntésnek megfelelő határozatot.[53] Látni kell azonban, hogy valójában az alkotmánybírák csak annyit vettek vissza az 1991-es határozatban kifejeződő aktivizmusukból, hogy nem azonnal semmisítették meg a bírósági ítéletet, hanem adtak egy esélyt a törvényhozónak, majd ezáltal a bíróságnak a döntésre. De a határozatban a törvényhozó késlekedése esetére Damoklész kardjaként továbbra is ott lebeg a bírósági döntés Alkotmánybíróság általi megsemmisítése, anélkül, hogy a testület ezúttal is szükségét érezte volna megmagyarázni, milyen törvényi felhatalmazás alapján tenne ilyet.
Mint láttuk, Kilényi Géza az élő jogteória alternatívájaként vetette fel 1991-ben azt a lehetőséget, hogy az Alkotmánybíróság a többféleképpen is értelmezhető jogszabály utólagos felülvizsgálatakor a megsemmisítés helyett kötelező erővel határozza meg a norma alkotmányos tartalmát. 1993-tól kezdve már többségbe került ez a megoldás, amiről Sólyom László - aki mint láttuk, 1991-ben még Kilényivel ellentétes felfogást képviselt - egyetértőleg, mint az élő jogmegoldás fordítottjáról beszélt: "az Alkotmánybíróság a jogszabály alkotmányossági vizsgálatának eredményeként határozattal megállapítja azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeknek a norma értelmezéseinek meg kell felelniök."[54] Alkotmányos követelmény megfogalmazására egyébként először a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatban került sor, de akkor még csak a határozat indokolásában, ennek mindenkire kötelező ereje pedig legalábbis vitatott. Ebben a határozatban az Alkotmánybíróság a jogszabályi úton történő utólagos szerződésmódosítás alkotmányos követelményeit állapította meg, midőn annak alkotmányosságáról döntött, hogy a korábban megkötött szerződésekre kihatóan módosíthatóak-e a lakáscélú kölcsönök kamatai.[55]
Az Alkotmánybíróság első döntése, amelyben az alkotmányos követelmények megfogalmazása már a rendelkező részben történt, a bírói függetlenségről szóló határozat[56] volt. Az indítványok hátterében alapvetően az akkori igazságügy-miniszternek a megyei bíróságok elnökeinek kinevezésekor folytatott vitás gyakorlata állt. A miniszter ugyanis a kinevezések során akként értelmezte a bírósági szervezeti törvényt, hogy a jelölt támogatottsága akár az összbírói értekez-
- 16/17 -
leten elnyert egyetlen szavazat esetén is megvalósul. Valójában a miniszter törvényértelmezésének helytelensége éppolyan nyilvánvaló volt, mint az 57/1991. (XI. 8.) AB határozat esetében a Legfelsőbb Bíróságé. Csakhogy ezúttal a többség nem semmisítette meg - az élő jogra hivatkozással - a kifogásolt rendelkezéseket, hanem megállapította azok alkotmánykonform értelmét. Elsőként a testület abban a kérdésben foglalt állást, vajon alkotmányos-e egyáltalán a kinevezési jog más hatalmi ágakhoz rendelése. E kérdés igenlő megválaszolása után pedig meghatározták a külső szerv általi kinevezésnek a hatalmi ágak elválasztásából adódó korlátait. Eszerint a bírák és bírósági vezetők kinevezésénél alkotmányos követelmény, hogy a más hatalmi ághoz tartozó kinevező politikai meggyőződésének hatását semlegesítse a bírói hatalmi ág érdemi közrehatása, vagy más, a bírói hatalmi ágon kívüli ellensúly. A bírói hatalmi ág közrehatásának úgy kell megnyilvánulnia, hogy abban a bírói függetlenséget és a bírói hatalmi ág semlegességét megtestesítő bírák állásfoglalása jusson kifejezésre, és állásfoglalásuk érdemi befolyást gyakoroljon a kinevezésre. Ami értelemszerűen azt jelenti, hogy - ellentétben a miniszter értelmezésével - a bírói testület többségi támogatására van szükség.
A határozathoz fűzött párhuzamos véleményében Schmidt Péter egyetértett a döntés érdemi részével, miszerint a bírósági szervezeti törvény nem alkotmánysértő. Szerinte azonban az alkotmánynak való megfelelés abból következik, hogy az alkotmány a bírói függetlenség deklarálásán túl nem határozza meg a végrehajtói és a bírói hatalom viszonyának alkotmányos alapjait. Így az alaptörvényből nem következik, hogy a külső kinevezési hatáskör bírósági szervezeten belüli ellensúlyozása érdekében bírói testületeket kell működtetni, de persze az sem, hogy ne lehetne. Az alkotmánybírósági hatásköröket következetesen megszorítóan értelmező korábbi állásfoglalásaihoz híven Schmidt Péter azt is hangsúlyozta, hogy az Alkotmánybíróságnak nem feladata az alkotmány elveit konkrét jogi előírásokká transzformálja, mint ahogy az sem, hogy bírálja az alaptörvényt olyan esetekben, amikor az abban foglalt előírások garanciái hiányoznak.
Ádám Antal különvéleménye szerint az igazságügy-miniszternek a törvényben foglalt kinevezési joga magában hordozza a bírói függetlenség sérelmének lehetőségét. Vörös Imre különvéleményében szintén a hatalmi ágak elválasztásának követelményéből kiindulva minősíti alkotmányellenesnek a végrehajtó hatalomnak a bírói ítélkezés szervezetébe történő beavatkozását, amit a bíróságok önkormányzati testületeinek hiányos szabályozása nem ellensúlyoz. Vörös ugyanakkor - ugyancsak következetesen ragaszkodva hatásköri passzivista felfogásához - aggályosnak ítéli azt az alkotmánybírósági eljárást is, amely arra tesz kísérletet, hogy megállapítsa, hogy a törvény lehetséges többféle értelmezése közül melyik értelmezés alkotmányos - még akkor, ha ezzel mintegy kíméli a hatályos jogot, mivel elkerüli az alkotmányellenesség címén történő megsemmisítést. Alapjogok esetén a többféle értelmezési lehetőséget eleve a jogbiztonságot sértőnek tartja. Vörös máskor is vallott felfogása szerint az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre törvény és más jogszabály értelmezésére, az alkotmány interpretációjára biztosított jogkör szerinte nem terjeszthető ki a jogrendszer egészére.
A törvények alkotmányos tartalmát határozta meg a testület a gazdasági stabilizációs törvények alkotmányossági vizsgálata során is. Ezeket a törvényértelmezéseket az alkotmánybírák ismét a határozatok rendelkező részeiben helyezték el, így azok minden kétséget kizáróan erga omnes kötelező erővel bírtak.[57] Például az 52/1995. (IX. 15.) AB határozat rendelkező részében alkotmányos követelményt fogalmaz meg a törvények azon rendelkezésével kapcsolatban, amely kizárja a családi pótlékra jogosultak köréből azokat a családokat, amelyek tízmillió forintot meghaladó értékű lakással, illetve kétmillió forintnál értékesebb személygépkocsival rendelkeznek. Az alkotmánybírák által felállított értelmezési követelmény szerint ezek a kizáró feltételek nem alkalmazhatóak, ha az illető vagyontárgyak értékesíthetetlenek. Bár lehetséges, hogy erre a szempontra a jogalkotónak is gondolnia kellett volna - az már erősen kérdéses, mennyiben van alkotmányossági problémáról szó. Az Alkotmánybíróság nem egészítheti ki a törvény szövegét általa fontosnak tartott szempontokkal, mert akkor jogot alkot, mégpedig nem negatív, hanem a lehető legpozitívabb értelemben.[58]
A jogszabályok utólagos alkotmányossági vizsgálata kapcsán az aktivizmus leglátványosabb megnyilvánulása a szintén Sólyom László által előadott 4/1997. (I. 22.) AB határozat volt, amelyben a testület - Vörös Imre különvéleménye mellett - hatáskörét kiterjesztette a nemzetközi szerződéseket kihirdető jogszabályoknak a törvényben nem szereplő utólagos kontrolljára. Külön érdekessége a döntésnek, hogy az az Alkotmánybíróságról szóló törvény hatásköri rendelkezéseinek utólagos felülvizsgálatára irányuló indítvány nyomán született. Az indítványozó azt kifogásolta, hogy a törvény 1. §-a értelmében nemzetközi szerződések csak előzetes normakontroll tárgyai lehetnek, ratifikálásukat követően már nem támadhatók meg. A törvény helyes értelmezése alapján ezt az indítványt minden érdemi vizsgálat nélkül vissza kellett volna utasítani, hiszen feltéve, de meg nem engedve, hogy a hatásköri felsorolásból valóban alkotmánysértő módon maradt volna ki a nemzetközi szerződések utóla-
- 17/18 -
gos felülvizsgálatára vonatkozó jogkör, ez semmiképpen nem teszi alkotmányellenessé az előzetes normakontroll létező hatáskörét, ahogy azt az indítványozó állította. Legfeljebb egy mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértésre vonatkozó indítvány alapján lehetett volna lefolytatni az eljárást, mivel pedig az indítványozó ilyen kérelmet nem terjesztett elő, az Alkotmánybíróságnak törvényi felhatalmazása alapján módjában állt volna hivatalból kezdeményezni azt. Az indítványozó legfontosabb érve egyébként az volt, hogy a nemzetközi szerződések utólagos ellenőrzésének hiányában az alapjogoknak e szerződések általi korlátozása kikerül az Alkotmánybíróság ellenőrzése alól, ez pedig lehetőséget ad arra, hogy az alkotmányt a szerződések által burkoltan módosítani lehessen.
Az Alkotmánybíróság tehát teljes mértékben függetlenítette magát az indítványtól, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a határozat rendelkező része el is utasítja az Alkotmánybíróságról szóló törvény előzetes normakontrollra vonatkozó passzusait (1. § a) pont, 35-36. §-ok) támadó indítványt. A rendelkező részben az alkotmánybírák hatáskörük nyilvánvaló hiánya miatt visszautasítják az indítványozónak azt a javaslatát is, hogy egészítsék ki hatáskörüket a nemzetközi szerződések utólagos felülvizsgálásával. Azt is nehezményezte az indítványozó, hogy a nemzetközi szerződések hiányzó utólagos kontrolljára vonatkozó eljárás miért nem kezdeményezhető hivatalból, ennek orvoslására azt javasolta az indítvány, hogy az eljárások kezdeményezésére vonatkozó rendelkezést[59] mondja ki alkotmányellenesnek a testület. Az Alkotmánybíróság természetesen ezt az indítványt is elutasította.[60]
A határozat indokolása bevezetőjében leszögezi, hogy az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozatlannak találta, ugyanakkor ehhez hozzátette, hogy a testület hatáskörét az alkotmány és az Alkotmánybíróságról szóló törvény alapján értelmezte. Csupán az nem derül ki az indokolásból, hogy ha az indítványt, mint megalapozatlant a bírák elutasítják, maguk nem indítanak hivatalból eljárást, akkor egyáltalán milyen hatáskör gyakorlása keretében született a határozat. A rendelkező résznek - az indítvány el- illetve visszautasítását tartalmazó, már említett részei kivételével - ugyanis egyetlen megállapítása sem lehet egyetlen hatáskör gyakorlásának eredménye sem, az alkotmánybírósági törvény értelmezését egyébként sem kezdeményezheti senki, lévén ilyen hatásköre az Alkotmánybíróságnak nincsen.
További érdekessége az érdemi döntésnek, hogy az tartalmában ellentétes egy 1993-ban hozott végzéssel, amelyben a testület háromtagú tanácsa[61] érdemi vizsgálat nélkül visszautasította egy nemzetközi szerződés utólagos alkotmányossági vizsgálatára irányuló indítványt, mondván, hogy "az Alkotmánybíróságról szóló törvény 1. §-ának rendelkezései értelmében nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe a már megerősített és a belső jogban kihirdetett nemzetközi szerződés alkotmányellenességének vizsgálata."[62] Ezt az ellentmondást 1997-ben azzal magyarázta az Alkotmánybíróság, hogy ez az 1993-as döntés tért el a testület korábbi döntésétől, mivel ellentétes a 30/1990. (XII. 15.) AB határozatban foglaltakkal. Ennek a legkorábbi határozatnak az érvelése teljesen ellentmondásos: egyfelől az indokolás szerint az Alkotmánybíróság azért utasította el a megtámadott nemzetközi szerződést kihirdető törvényerejű rendelet alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt, mert "bár a tvr. alkotmányossági felülvizsgálatára kiterjed az Alkotmánybíróság hatásköre, a testület megítélése szerint .az alkotmányellenes jogalkalmazási gyakorlat nem közvetlenül a tvr.-en alapul."[63] Másfelől a határozat indokolásában az Alkotmánybíróság osztotta a minisztériumi véleményeket arról, hogy magának a nemzetközi szerződésnek az utólagos vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre.
Valójában tehát a 4/1997. (I. 22.) AB határozat az Alkotmánybíróságról szóló törvény alkotmánykonform értelmezése alapján jutott arra a következtetésre, hogy a testület hatásköre kiterjed a nemzetközi szerződések utólagos vizsgálatára. A határozathoz fűzött különvéleményében Vörös Imre az újonnan megállapított hatáskör létét vitatta, nem pedig az azt lehetővé tevő hatáskörtúllépést. A hatásköri aktivizmust elutasító érvelése szerint törvényi felhatalmazás hiányában az Alkotmánybíróság nem gyakorolhat a jogalkotó által nem biztosított hatáskört, mert az sérti a jogbiztonság alkotmányos követelményét.
* * *
Ebben a fejezetben arról írtam, hogy a testület különböző tagjai az Alkotmánybíróság törvényi hatásköreit mikor értelmezték kiterjesztően, illetve megszorítóan. Mint láthattuk, a kiterjesztő értelmezés gyakran szétfeszítette az adott hatáskör kereteit is, és tulajdonképpen új jogkör intézményesülését eredményezte. Ezt nevezte Sólyom László némi eufemizmussal a testület részéről megvalósított "hatáskör-alakításnak."[64] Maga Sólyom ide sorolja az élő jog olasz jövevény-intézményének korábban már általunk is tárgyalt alkalmazását. Mint láttuk, ennek fordítottjaként tekint az alkotmánykonform értelmezés Németországból importált gyakorlatának meghonosítására. Szintén egyfajta hatáskörbővítő aktivizmus nyilvánul meg abban, hogy az Alkotmánybíróság a Bokros-csomag hatálybaléptető rendelkezéseinek megsemmisítésével próbálta pótolni az úgynevezett ideiglenes intézkedés Németországban ugyancsak létező intézményét, amely lehetővé teszi, hogy a testület a vizsgált norma alkalmazását a határozathozatalig felfüggessze.[65]
- 18/19 -
De ugyancsak új hatáskör keletkezett, amikor az Alkotmánybíróság kiterjesztette saját jogkörét a nemzetközi szerződések utólagos alkotmányossági felülvizsgálatára,[66] illetve amikor a hatásköri szabály egy részének kitörlésével megteremtette a testület felülvizsgálati jogkörét a népszavazás elrendelését elutasító parlamenti döntés valamennyi esetében.[67]
Ugyancsak tágította törvény szabta hatáskörét az Alkotmánybíróság, amikor az indítványhoz kötöttséget szabadabban kezelte, vagyis az indítványozó által támadott rendelkezések mellett a bírák olykor alkotmányossági vizsgálatnak vetnek alá a kifogásolt rendelkezéssel szoros tartalmi összefüggésben lévő más rendelkezéseket is, amelyek nem szerepelnek az indítványban. A hatáskör-alakításnak ezt az esetét azért tárgyalom külön, mert mint látni fogjuk, az ezzel kapcsolatos felfogásbeli különbségek nem egyszerűen a hatásköri aktivizmus-passzivizmus tekintetében igazítanak el, de az alkotmánybíráskodás Magyarországon meghonosodott sajátos rendszerének filozófiáját illetően is vízválasztóul szolgálnak.
A Sólyom-bíróság utolsó időszakából származik az alkotmánymódosítások alkotmányossági felülvizsgálhatóságáról szóló döntés, aminek témája szintén egyfajta lakmusz-papírja az alkotmánybíráskodási felfogásoknak.
Sólyom leköszönését követően, de még az 1990-ben választott utolsó három alkotmánybíró részvételével született az úgynevezett maffiaellenes törvénycsomagnak a köztársasági elnök által kezdeményezett előzetes normakontrollja nyomán az a döntés, amelyben a kétharmados törvénynek ügyében konfrontálódtak a régi és az új alkotmánybírák. E három döntést azért érdemes külön tárgyalni, hiszen mindegyikben összecsaptak a testület régi és új tagjai, amiből levonhatók bizonyos következtetések a joggyakorlat várható módosulásaira nézve.
A tanulmány bevezetőjében említett, röviddel Sólyom leköszönése előtt eldöntött ombudsmanok kontra ügyészség ügyben az addigi elnök korábban többséget élvező hatásköri aktivista felfogása alulmaradt. Véleményem szerint megint csak nem azért, mintha a régi bírák kevésbé ragaszkodtak volna a törvényben foglalt hatáskörök megszorító értelmezéséhez, mint utódaik. A különbség itt is az, mint a liberalizmus-konzervativizmus kérdésében: Sólyom meghatározó felfogása mandátumának lejárta előtt már nem kapott többséget.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, annak általános helyettese, továbbá a kisebbségi, valamint az adatvédelmi biztos közös indítvánnyal fordultak az Alkotmánybírósághoz. Ebben három dolgot kértek. Egyrészt az Alkotmánynak az ombudsmanok feladatairól szóló 32/B. § (1) és (2) bekezdései, valamint az ügyészségre vonatkozó XI. fejezetének értelmezésével kérték annak eldöntését, vajon alkotmányos-e, hogy az ügyészség nem tartozik az ombudsmanok vizsgálati és ellenőrzési hatásköre alá. Az alkotmányértelmezés eredményére tekintettel ugyancsak kezdeményezték az országgyűlési biztosokról szóló törvény utólagos vizsgálatát, mert álláspontjuk szerint a jogbiztonságot sért a törvény meghatározása arról, mely szerveket kell hatóságnak tekinteni. Végül indítványuk tartalmazott hatásköri összeütközés megszüntetésére irányuló kérelmet is. A hatásköri vita szerintük abban állt, hogy ha egy alkotmányos jogokkal kapcsolatos panasz az ügyészséget érinti, vagy a panasz kivizsgálásához szükséges adatok az ügyészség birtokában vannak, akkor vitás, hogy a vizsgálatra ki rendelkezik hatáskörrel: csak az ügyészség maga, vagy az ombudsmanok is.
Az Alkotmánybíróság az érdemi vizsgálatot megkezdte, sőt a Sólyom László által előkészített első határozattervezet is elkészült, amikor az indítványozók visszavonták indítványaikat.[68] Ezért az Alkotmánybíróság - nyolc tagjának szavazatával három ellenében - úgy döntött, hogy az eljárást megszünteti. Az ilyen végzések esetén szokásos rendkívül szűkszavú indokolás az Alkotmánybíróságról szóló törvény 20. §-ára hivatkozik, mely szerint az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa alapján jár el, valamint arra, hogy a megszüntetés az erre vonatkozó gyakorlat szerint történt. Erre a szikár többségi indokolásra reagál Sólyom hosszú külön-, illetve párhuzamos véleménye, melyekhez Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön csatlakozott, majd mintegy viszonválaszként az előadó bíró, Holló András is párhuzamos véleményben fejti ki kissé részletesebben érveit.[69]
Sólyom különvéleménye az Alkotmánybíróság ügyrendjére és eddigi gyakorlatára hivatkozva állítja, hogy az indítvány visszavonása esetén nem kötelező az eljárás megszüntetése, hanem csak lehetőség. Az ombudsmanok három indítványa tekintetében ezért külön-külön kellett volna mérlegelni: az utólagos normakontroll és az elvont alkotmányértelmezés ügyében érdemi határozatot kellett volna hozni, egyedül a hatásköri összeütközés esetében volt indokolt az eljárás megszüntetése, de itt is a többségi határozatban szereplőtől eltérő indok alapján.
Az absztrakt normakontroll esetében Sólyom érvelése szerint az indítványozó nem saját jogsérelme orvoslása érdekében lép fel, hanem a köz képviselőjeként, amit kifejez a mindenkit, minden személyes érintettség nélkül megillető indítványozási jog, az ac-
- 19/20 -
tio popularis. Sólyom hivatkozik Az Alkotmánybíróság első éve című elnöki jelentésben foglaltakra, melyet a teljes ülés 1991 februárjában megvitatott, majd nyilvános teljes ülésen ismertetett. Ennek 5. pontja értelmében "Az indítványhoz kötöttség elvét a teljes ülés megállapodása kiterjesztően értelmezte: az 'összefüggés' okán bevonta a vizsgálatba az adott alkotmányossági probléma által érintett összes törvényi rendelkezést. Ezzel függetlenítette magát a kérelmező szándékától, lehetővé tette a lavina-effektust [32/1990. (XII. 22.) AB határozat], az eredeti indítvány elutasítását, de más, nem támadott §-ok tekintetében alkotmányellenesség kimondását [14/1990. (VI. 27.) AB határozat] ... Indítványon túl helyez hatályon kívül az Alkotmánybíróság akkor is, ha ez a kérdés újraszabályozásához célszerű. Ilyenkor alkotmányos rendelkezéseket is hatályon kívül kell helyezni [24/1990. (XI. 8.) AB határozat] . Az indítványt az Alkotmánybíróság azzal az elvi elhatározásával is elválasztotta az indítványozótól, hogy a bárki által beadható indítvány visszavonása a bíróságot nem köti."[70]
Sólyom példái valóban híven tanúsítják azt a felfogást, amit az alkotmánybírák az első évben egyhangúan vallottak. Csakhogy egy jogforrásnak semmilyen tekintetben nem számító jelentés miért legitimálná az indítványhoz kötöttség úgyszólván parttalan értelmezését? Sólyom egész érvelése felér egy beismerő vallomással. Büszkén mondja, hogy a leggyakoribb eset az volt, hogy szoros összefüggés okán az indítványban nem támadott jogszabályok alkotmányosságát is elbírálta az Alkotmánybíróság, például a nem vagyoni kár esetén az indítvány által támadott Ptk.-n kívül is.[71] Ám éppen arra a kérdésre nem ad választ: milyen törvényi felhatalmazás alapján tette ezt.
Egy másik árulkodó vallomás szerint "az Alkotmánybíróság olyan, immár intézményessé vált megoldásai mint a határozat rendelkező részébe kiemelt, kötelező erejű elvi tételek, amelyek nem egyszer pozitív rendelkezéseket tartalmaznak, mindig túlmennek a normakontrollra és megsemmisítésre irányuló indítványon."[72] A kérdés itt is ugyanaz: hol a felhatalmazás a pozitív rendelkezések megállapítására, ami nyilvánvalóan törvényhozási feladat.
Sólyom álláspontjának alátámasztására felhozza az Alkotmánybíróság ügyrendjéről szóló, 1991-ben elkészített törvényjavaslat szövegét, melyet a testület 1994-ben nyújtott be az Országgyűlésnek, illetve azt az Alkotmánybíróság által 1996-ban ismét előterjesztett törvényjavaslatot, melyek az indítvány visszavonása esetén az eljárás folytatását az Alkotmánybíróság mérlegelésétől tennék függővé. De hát mint tudjuk, ezekből a javaslatokból mind a mai napig nem lett törvény, így aligha használhatók érvként egy olyan vitában, amely a hatályos jogi szabályozás értelmezéséről szól. Ugyanilyen irreleváns a hazai vita szempontjából a német Szövetségi Alkotmánybíróság eljárása, vagy pedig az Emberi jogok európai egyezménye alkalmazása során kialakított gyakorlat.
Sólyomnak az az érve pedig, ami a törvényi feltételeknek meg nem felelő alkotmányjogi panasznak az Alkotmánybíróság által utólagos normakontrollá történő átalakítására vonatkozik - mondván, hogy a testület nem járhat el a panasz-eljárásban úgy, hogy az eredmény az indítványozó ügyére kihasson -, ellentmondani látszik Sólyomék minden olyan törekvésének, mely a panaszt valódi jogorvoslatként kezelte.
Az elvont alkotmányértelmezés visszavonás utáni folytathatóságával kapcsolatban Sólyom különvéleménye megismétli az utólagos normakontroll kapcsán használt érveket, külön hangsúlyozva, hogy ezeket nem csorbítja a populáris akció hiánya, illetve a csak meghatározott szervek általi kezdeményezés lehetősége. A témánk szempontjából kevésbé érdekes párhuzamos véleményében Sólyom egyetért a többségi döntéssel abban, hogy az adott esetben indokolt volt a hatásköri összeütközéssel kapcsolatos eljárás megszüntetése. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban sem fogadja el, hogy a megszüntetés kényszerű következménye lenne az indítvány visszavonásának, a konkrét esetben a valódi alkotmányossági kérdés hiányával indokolja a döntést.
Holló Andrásnak az általa előterjesztett többségi véleményhez fűzött párhuzamos indokolása, mint említettem, rendhagyó módon inkább válasz Sólyom különvéleményének érvelésére. Így például részletesen elemzi az Alkotmánybíróságnak az indítványok visszavonása kapcsán eddig követett gyakorlatát. Megállapítja, hogy a bíróság eddigi gyakorlatában soha nem fordult elő, hogy az indítvány visszavonása nem az eljárásnak a törvény 20. §-ára hivatkozással történő megszüntetését eredményezte volna. Arra is csak egyetlen példa volt,[73] hogy az eljáró hármas tanács úgy értelmezte a törvényt: az úgynevezett szubjektív, az indítványozói mérlegelésen alapuló indítvány-visszavonás nem köti a bíróságot, de a három bíró ebben az esetben is 'hozzájárult' az indítvány visszavonásához, és megszüntette az eljárást. Ettől a kivételes esettől eltekintve a bírák soha nem tettek különbséget a visszavonások szubjektív, vagyis az indítványozó mérlegelésén alapuló, illetve objektív, például a támadott jogszabály hatályon kívül helyezése miatti oka között.
Holló érvelését a gyakorlat mellett az alkotmány és az alkotmánybírósági törvény értelmezésére alapozza. Eszerint az alkotmánybírósági eljárás - két törvényi kivételtől eltekintve, amikor megengedett a hivatalbóli eljárás is - indítvány-kötött, ami azt jelenti,
- 20/21 -
hogy a törvényi feltételeknek megfelelő indítvány nemcsak elindítója az eljárásnak, hanem lefolytatásának törvényi kereteit is kijelöli. Ugyanakkor Holló is úgy véli, hogy az indítványhoz kötöttség törvényi korlátját nem töri át az indítvány szabad kezelésének eddig folytatott gyakorlata, hiszen ezekben az esetekben mindig volt - legalább értelmezett - indítvány, amely alapján az Alkotmánybíróság lefolytatta az eljárást. Az indítvány teljes hiánya ellenére történő eljárás azonban - ami a visszavonás esetén is megvalósul - már az indítvány-kötöttség törvényi korlátjába ütközik. Valójában tehát Holló sem elvi, hanem aktuális törvényi akadályát látja csak a visszavonás ellenére történő eljárás-folytatásnak. Ezt igazolják párhuzamos indokolásának zárógondolatai, melyek szerint az alkotmánnyal összhangban lenne az a törvényi szabályozás, amely a kizárólag indítvány alapján induló eljárások hivatalbóli folytatásának jogi feltételeit rendezné. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény hatályos szövegéből azonban ez az alkotmányos igény jogértelmezés útján nem vezethető le.
Érdekes módon tehát a többségi és a kisebbségi vélemény képviselői közös platformot képviselnek az Alkotmánybíróság első kilenc évének gyakorlatát illetően, azaz mindkét oldal az indítványhoz kötöttséget a lehető legtágabban értelmezi. Úgy gondolom, emberileg mindkettőjük esetében teljesen érthető az eddigi gyakorlat legitimálásának attitűdje, hisz másmás funkcióban, de mindketten részesei voltak az első kilenc évnek.[74] Más kérdés, ha minden eljárás esetén érvényesülne a hivatalbóliság - amit ezek szerint Holló András is alkotmányosnak fogadna el -, akkor mi szükség lenne még indítványozókra, és mi maradna az Alkotmánybíróság - kezdettől fogva amúgy is - csökevényes bíróság jellegéből.
A hatásköri aktivizmus versus passzivizmus kérdésében meghatározó az Alkotmánybíróság és a bírák felfogása az alkotmánymódosítások alkotmánybírósági felülvizsgálhatóságáról. Az ügyész-ombudsman ügyhöz hasonlóan alig volt visszhangja egy 1998 elején született végzésnek, amelyben a testület hatáskör-hiányra hivatkozva visszautasított egy 1997-es alkotmánymódosítással kapcsolatban benyújtott indítványt. A döntés külön érdekessége, hogy az előadó bíró Németh János volt, aki az év novemberében felváltotta azt a Sólyom Lászlót az elnöki székben, aki nem vett részt a döntésben. Ugyancsak nem jegyezte a döntést Tersztyánszky Ödön, akit Pokol Sólyommal és Lábadyval együtt meggyanúsított az alkotmánymódosítások felülvizsgálatának ambíciójával. Lábady alkotmánybíró egyébként, aki különvéleményével ily módon egyedül maradt, bizonyos fokig igazolta Pokol gyanúját. További érdekessége a döntésnek, hogy ahhoz a testület négy közjogásza - akik közül hárman már szintén elhagyták a testületet -, Ádám Antal, Holló András, Kilényi Géza és Szabó András párhuzamos indokolást csatolt.[75]
De miről is szólt az 1998 februárjában kihirdetett határozat? Az Országgyűlés 1997 októberében fogadta el azt az alkotmánymódosító törvényt,[76] amelynek következtében úgy változtak az országgyűlési és a helyi önkormányzati választások megtartására vonatkozó alkotmányi szabályok, hogy az alaptörvény előírta, az előbbit az előző választást követő negyedik év áprilisában vagy májusában, az utóbbit októberében kell tartani. A módosításnak az Alkotmánybíróság előtt megtámadott 6. § (1) bekezdése a módosítások hatálybaléptetéséről szól, a (2) bekezdés pedig úgy rendelkezett, hogy az új szabályokat már az 1998-as választások során alkalmazni kell. A vélemények éppen abban oszlottak meg, hogy vajon az ilyen, tartalmuknál fogva értelemszerűen az alaptörvény részévé nem vált rendelkezésekre is kiterjed-e az alkotmánymódosítások alkotmánybírósági felülvizsgálatára vonatkozó tilalom.
A Németh János fogalmazta többségi határozat a hatályba léptető rendelkezés vonatkozásában az Alkotmánybíróság hatáskörének hiányát állapította meg, mondván, hogy bár a passzus valóban nem lett része az alkotmányszövegnek, de az elengedhetetlenül szükséges volt az alaptörvény módosításához. Ha tehát annak érdemi felülvizsgálatát az Alkotmánybíróság elvégezné, akkor megakadályozná az alkotmány már módosított rendelkezéseinek hatályosulását. Ehhez azonban az indokolás hozzáfűzi, hogy elvileg bizonyos esetekben nem kizárt az Alkotmánybíróság hatásköre valamely, az alkotmányt módosító törvény hatályba léptető rendelkezésével összefüggésben sem, azzal a feltétellel, hogy a hatályba léptető rendelkezés esetleges megsemmisítése nem eredményezi az alkotmány bármiféle megváltoztatását.
Ugyanakkor a többségi felfogás az 1998-as választások megtartására vonatkozó szabályokat azért ítélte felülvizsgálhatónak, mert azok tulajdonképpen csak az egész módosítás végrehajtását szolgálták, ráadásul még feleslegesen is, hiszen az általános szabályok az 1998-as választásokra enélkül is alkalmazhatóak lettek volna.
Lábady Tamás kétségkívül aktivista különvéleményében úgy foglalt állást, hogy az Alkotmánybíróságnak mindkét kérdésben meg kellett volna állapítania hatáskörét, a többségi döntés ezért megengedhetetlenül szűkítően értelmezte az alkotmánybírósági hatáskört. Érvelése szerint a módosítást hatályba léptető rendelkezés - miután az nem vált az alkotmányszöveg részévé - nem változtatta meg az alaptörvényt, így azt azon az alapon sem lehet alkotmányi rendelkezésnek tekinteni, hogy azt az Országgyűlés
- 21/22 -
alkotmányozó hatalmi jogkörében alkotta. Szokatlan módon, azt követően, hogy Lábady pozitívan válaszolta meg a hatásköri kérdést, részletesen kifejtette álláspontját arról, miért tartja alkotmánysértőnek a többség szerint nem vizsgálhatóvá nyilvánított alkotmánymódosító passzust. Alig fél évvel később, az ügyész kontra ombudsman ügyben, ahol Lábady Tamás is csatlakozott Sólyom Lászlónak az Alkotmánybíróság hatáskörét megalapozó különvéleményéhez, Sólyom nem foglalt állást az érdemi kérdésben.
A különvéleményből egyébként az is kiderül, hogy Lábady nem tekinti korlátlannak a parlament alkotmányozói hatalmát sem, annak korlátja "az alkotmányosság fogalmi rendszerén belül maradás." Ugyanakkor ehhez hozzáteszi, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmánymódosítást e határok túllépése esetén se semmisíthetné meg. Túlságosan messzire vezetne annak elemzése, vajon mire alapozza Lábady bíró az alkotmányozó tartalmi korlátozását egy olyan alkotmány esetében, amely - ellentétben például a francia és a német alaptörvényekkel - nem foglal magában megváltoztathatatlansági klauzulát, elégedjünk meg itt most annyival, hogy Lábady nem kíván elmenni odáig, hogy az Alkotmánybíróságot felhatalmazza az 'alkotmányosság-ellenes' alkotmánymódosítás felülbírálatára.
Ugyanakkor a különvélemény végén a szerző megoldást kínál a hatályba léptető rendelkezés alkotmányossági vizsgálatának eredményét illetően. Elfogadja a többségi döntésnek azt az érvét, hogy az azonnali hatálybalépésre tekintettel a megváltozott alkotmány már köti az Alkotmánybíróságot, ezért a hatályba léptető rendelkezés megsemmisítésével már magát az alkotmányt sértené. Mint láttuk, éppen ezért foglalt állást a többség úgy, hogy az alkotmányszöveg részévé nem vált hatálybaléptetés felülvizsgálatára nem alapozható meg az Alkotmánybíróság hatásköre. Lábady ezért az alkotmányellenesség megállapításán túlmenően a megsemmisítést a 17/1993. (III. 19.) AB határozatban alkalmazott technikával tudta volna elképzelni. Eszerint az alkotmánymódosítást azonnali hatállyal bevezető törvényi rendelkezés azon a napon vesztené hatályát, amelyen hatályba lépne a Lábady álláspontja szerint az alkotmánnyal összhangban álló új hatályba léptető rendelkezés. A Magyar Televízió kormányfelügyeletét szabályozó, a 37/1992. (VI. 10.) AB határozattal alkotmányellenesnek minősített 1047/1974. (IX. 18.) MT határozat megsemmisítésének 1993-ban alkalmazott technikája abban állt, hogy miután az Országgyűlés az első alkalommal az alkotmánybírák által megjelölt határidőre nem alkotta meg a kormányhatározat alkotmánysértő passzusát felváltó médiatörvényt, másodszor az Alkotmánybíróság már nem tűzött időpontot, hanem úgy rendelkezett, hogy az alkotmányellenes határozat azon a napon veszti hatályát, amelyen a médiatörvény hatályba lép. Ezzel a technikával kapcsolatban az 1993-as döntéshez fűzött különvéleményében helyesen állapította meg Vörös Imre, hogy az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre arra, hogy az alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályi rendelkezés megsemmisítését egy bizonyosan bekövetkező időpont helyett nem bizonyosan bekövetkező feltételhez kösse. Ezt az aktivizmust, amit 1993-ban Vörös kivételével valamennyi alkotmánybíró elfogadott, 1998-ban Lábady kiterjesztette volna az alkotmánymódosító törvények megsemmisítésére is.
A határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában - melyhez három másik közjogász alkotmánybíró is csatlakozott - Holló András egyet nem értését fejezte ki a többségi[77] indokolás azon megállapításával kapcsolatban, amely elvileg nem tartott kizártnak olyan helyzetet, amikor az alkotmánymódosítás hatályba léptető rendelkezése felülvizsgálható az Alkotmánybíróság által. Németh Jánosék szerint ez akkor lehetséges, ha a módosítás nem azonnal, hanem később, pro futoro lép hatályba. Hollóék szerint viszont az alkotmánybírósági hatáskör értelmezése szerint irreleváns a hatályba léptető rendelkezés időbelisége, mint az alkotmányozó hatalom akaratkijelentése semmiképpen nem lehet felülvizsgálat tárgya. A Hollóféle álláspont tehát - mint a legkövetkezetesebben antiaktivista -, semmilyen kompromisszumot nem fogad el abban a tekintetben, hogy az alkotmánymódosítás ellenőrzése nem tartozhat az Alkotmánybíróság kompetenciájába.
Sólyom távozása után került a testület elé a köztársasági elnök előzetes normakontrollra irányuló indítványa, melyben arra kért választ, vajon alkotmányosan járt-e el a parlamenti többség, midőn a maffiaellenes törvénycsomag elfogadásakor egyszerű többséggel módosított kétharmados törvényi rendelkezéseket is. A testület hat új tagja (Németh János elnök, Erdei Árpád előadó alkotmánybíró, Czúcz Ottó, Holló András, Kiss László és Starusz János) egy régi bíróval (Vörös Imre) kiegészülve, két 1990-ben választott tag (Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön) és egy 1996-ban a testületbe került bíró (Bagi István) ellenében úgy döntött, hogy az alkotmány rendelkezése alapján minősített többséggel elfogadott törvényt egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel nem lehet módosítani, vagy hatályon kívül helyezni.[78] A különvéleményt megfogalmazó Lábady Tamás ezzel szemben úgy foglalt állást, hogy az alkotmány által megkívánt minősített többség követelménye tartalmi és nem egyedül formai, eljárási kritérium, amely tartalmi ismérvek kizárólag az alkotmány alapján határozhatók meg - mégpedig az Alkotmánybíróság által. Ebből Lábady és a hozzá csatlako-
- 22/23 -
zó két alkotmánybíró azt a következtetést vonta le, hogy a testületnek egyenként, külön-külön tartalmi alkotmányossági vizsgálat alá kellett volna vonnia a törvénycsomag kétharmados törvényeket módosító passzusait, hogy eldönthessék, vajon minden esetben indokolt-e a minősített többség a változtatáshoz.
A szaksajtóban többen is úgy értékelték a többségi döntést, mint ami szakítást jelent a Sólyom-bíróságnak a 4/1993. (II. 12.) AB határozatban kifejtett jogfelfogásával. E vélemények szerint a mostani többség passzivizmusával szemben Lábady különvéleménye az 1993-as aktivizmust képviseli.[79] Kétségtelen, hogy Lábady véleménye hatásköri aktivista, hiszen szerinte egyedül az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése döntheti el, hogy az alkotmány által kétharmadosnak mondott törvények rendelkezései közül tartalmilag melyek esetében indokolt a minősített többséggel való elfogadás. Ezt a tartalmi vizsgálatot Lábady szerint az alkotmánybírák jogosultak elvégezni a már elfogadott kétharmados törvények rendelkezései esetében is, ha a törvényhozó azokat utóbb módosítani kívánja. Ez a felfogása azonban már túlmegy a Sólyom által 1993-ban megfogalmazottaknál. A Sólyom-féle teszt szerint ugyanis - amit annak idején Lábady is támogatott - az Alkotmánybíróság értelmezési lehetősége nem terjed ki az Országgyűlés által már elfogadott kétharmados törvényekre, mert itt a törvényhozó már eldöntötte, hogy az adott alapjogra vonatkozó rendelkezések közül melyeket kell minősített többséggel elfogadni. Ezért került be az akkori határozat indokolásába az a mondat, amire a mostani döntést alapozta a többség: "Az alkotmány előírása szerint minősített többséggel megalkotott törvényt egyszerű többséggel hozott törvénnyel módosítani nem lehet."[80] Azt gondolom tehát, hogy Sólyom 1993-as véleményéből nem következik Lábady mostani különvéleménye, vagyis a mostani többségi döntés nem jelent szakítást az 1993-as-sal. Ezért azután helyesen állapítja meg Erdei Árpád az 1999-es határozat indokolásában, hogy az Alkotmánybíróság elé eddig még nem került olyan indítvány, amelynek vizsgálata során kifejezetten abban a kérdésben kellett volna állást foglalni, hogy az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően minősített többséggel megalkotott törvényt egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel lehet-e módosítani, vagy hatályon kívül helyezni.
Ettől azonban független kérdés az, hogy Sólyom 1993-ban többséget kapott álláspontja - ha nem is ment el addig, ameddig hat évvel később Lábady - kétségkívül hatásköri aktivizmust képvisel. A törvényhozó által már elfogadott kétharmados törvények kivételével ugyanis Sólyom is az Alkotmánybíróság tartalmi ismérvek alapján történő vizsgálatától tette függővé a minősített többség kérdésében való döntést. Ezzel szemben Schmidt Péternek a határozathoz fűzött különvéleménye hatáskörtúllépésnek értékelte, hogy az Alkotmánybíróság meghatározza azokat a jogi tárgyakat, amelyeket kétharmados törvénnyel kell szabályozni. Schmidt szerint ilyen szabályok az alkotmány értelmezésével nem, legfeljebb logikai úton vezethetők le, erre azonban az alkotmányvédő testület nem kapott felhatalmazást. Sőt a passzivizmusáról ismert alkotmánybíró azt is hozzátette, hogy a Sólyomféle felfogás a testületet az alkotmányozás irányába tolja, és kiteszi az átpolitizálódás veszélyének. Az 1999. februári határozat rendelkező részének első mondata annyiban feltétlenül osztja Schmidt Péter aggályait, hogy igyekszik távol tartani az Alkotmánybíróságot ezektől a kísértésektől azzal, hogy a törvényhozó komptenciáját hangsúlyozza a kétharmados törvények tartalmának kialakításában: "valamely, az alkotmány által meghatározott törvény elfogadásához megkívánt minősített többség nem egyszerűen a törvényalkotási eljárás formai előírása, hanem olyan alkotmányos garancia, amelynek lényeges tartalma az országgyűlési képviselők közötti széles körű egyetértés." Az már azután nem a Sólyom-bíróság és utódja felfogásbeli eltéréseinek kérdéskörébe tartozik, hogy vajon mit értenek az új bírák a kétharmadosság mint alkotmányos garancia lényeges tartalmán, hisz ezt a kategóriát az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése az alapvető jogokkal összefüggésben használja.
Pedig ugyanezt az érvelést használta az Alkotmánybíróság egy hónappal később, midőn arról kellett dönteniök, vajon az Országgyűlés házszabálya tartalmaz-e elegendő alkotmányos garanciát arra, hogy a parlament rendszeres ülésezéssel gyakorolhassa funkcióit. A többséget alkotó bírák szerint ugyanis az alkotmány által megkövetelt minősített többség a törvényalkotási eljárás mellett a házszabály megalkotása tekintetében is "olyan alkotmányos garancia, amelynek lényeges tartalma az országgyűlési képviselők közötti széles körű egyetértés."[81] Ebből jutott a testület arra a következtetésre, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet valósított meg azzal, hogy a jelenlévő képviselők kétharmadának szavazatát igénylő házszabályban nem szabályozta a rendes ülésszakokon belüli ülésezési rendet, megfosztva ezzel az ellenzéket az erről szóló döntésben való részvételtől is.
Az Alkotmánybíróság ebben a döntésben is tartózkodott attól, hogy az alkotmány értelmezésével tartal-
- 23/24 -
mi előírásokat fogalmazzon meg az Országgyűlés számára a konszenzussal meghozandó döntés tartalmára vonatkozóan: "Annak eldöntése, hogy az egyes ülések milyen rendszerességgel kövessék egymást, az Országgyűlés és nem az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik; az alkotmány erről kifejezett rendelkezést nem tartalmaz." Alkotmányos követelményként csak annyit mondtak a bírák, hogy a parlament működésének folyamatossága akkor biztosított, ha a Ház úgy állapítja meg ülésezésének rendjét, hogy a rendes ülésszakok alatt az ülések az ésszerű időtartamot meg nem haladóan követik egymást, biztosítva ezáltal az Országgyűlés alkotmányban biztosított feladatainak maradéktalan ellátását.
A többségi döntéshez képest aktivista irányba mozdult el Kiss László alkotmánybíró párhuzamos indokolásában, midőn kísérletet tett az "ésszerű időtartam" közelebbi meghatározására. Az "ésszerűség néhány szóba jöhető komponensének" felsorolásával -egyébként racionális - érveket kívánt szolgáltatni a kormánypártok által a házszabály megkerülésével elhatározott háromhetes ülésezési renddel szemben. Azt gondolom, hogy érvelését nem egy tudatosan aktivista felfogás, sokkal inkább a kormánypárti állásponttal szembeni szakmai-politikai meggyőződése motiválta. Méginkább politikai vélemény - csak éppenséggel a kormányt támogató tartalmú - sejlik Tersztyánszky Ödön különvéleménye mögött, melyhez Bagi István és Lábady Tamás is csatlakozott. A három alkotmánybíró, akik mint láttuk, egy hónappal korábban még markánsan aktivista álláspontot képviseltek a kétharmados törvények ügyében, most a következő szigorúan passzivista-textualista véleményt formáltak: "Arról, hogy az ülésezésre vonatkozó hatályos szabályok alkalmazása során meghatározott döntések összhangban vannak-e az alkotmány, illetve a házszabály rendelkezéseivel, ténylegesen kielégítik-e az Országgyűlés működéséhez tartozó, az alkotmányból, más törvényekből és a házszabályból folyó időszerű követelményeket, az Alkotmánybíróság -hatásköre hiánya miatt - nem foglalhat állást."
* * *
Úgy tűnik, az utóbbi négy határozatból lehet bizonyos következtetésekre jutni arra nézve, hogyan értelmezi az új összetételű testület, és annak új elnöke az Alkotmánybíróság hatásköreit. A Sólyométól eltérő felfogást mind a hatásköri, mind pedig az alkotmányértelmezési aktivizmus tekintetében a kevés számú döntésen túl tükrözik Németh János nyilatkozatai is. A jogalkotás alkotmányos kereteinek meghatározásáról - ami Sólyom bíráskodásának állandó ambíciója volt - mondott szavai utalnak arra a paradigmaváltásra, ami már Sólyom elnökségének utolsó időszakában megindult: "Amióta tagja vagyok a testületnek, az több alkalommal is arra az álláspontra helyezkedett, hogy ne próbáljunk a jogalkotónak címzett javaslatokat elhelyezni a határozatban. A törvényalkotás, a kodifikáció nem az Alkotmánybíróság dolga, hanem az Országgyűlésé."[82] A láthatatlan alkotmánnyal kapcsolatos újságírói kérdésre pedig egy másik interjúban a következői válaszolta: "Akik szakmai körökben ismernek, azok tudják rólam, hogy mindig is ragaszkodtam az írott joghoz. Az Alkotmánybíróság működésének kezdetén, a rendszerváltozással átalakuló politikai viszonyok azonban valószínűleg több aktivitást követeltek meg az akkori alkotmánybíróktól, mint a későbbi nemzedéktől."[83]
Egy amerikai szerző, az Egyesült Államoknak a magyar Alkotmánybíróság számára is sok tekintetben példaként szolgáló Legfelső Bíróságáról írott könyvében megkísérelte csoportosítani a Supreme Court korszakait az elnökök szerepe alapján.[84] A 200 év 16 elnökségét három típusba sorolta. Az egyiket a 'szuperelnök' jellemzi, mint amilyen Earl Warren volt, aki irányította a bíróságot. A másikat gyenge kezű elnökhöz köti, mint például, Warren Burger, akit a bíróság irányított. Végül a harmadik, William Rehnquist elnöksége alatt ma is érvényesülő típusban több meghatározó egyéniség - például William Brennan - irányította a testületet. Nem is lehet kétséges, hogy a magyar Alkotmánybíróság Sólyom-korszaka a Warren-Court típusához hasonlítható, amelyben a testület elnöke alapvetően liberális, és mind az alkotmány, mind pedig a hatáskörök értelmezését illetően aktivista irányba igyekezett vezetni a magyarországi alkotmányvédelmet. Ahogy az az eddigiekből reményeim szerint kiderült, magam egyértelműen egyetértek a döntések liberális szellemiségével és az alkotmány morális értelmezésével, és - legalábbis az Alkotmánybíróság működésének kezdetén - elengedhetetlennek tartottam a hatáskörök kiterjesztő értelmezését; ez azonban az első kilencéves ciklus lezárultával már több hátránnyal jár, mint előnnyel. Ami pedig a testület többi tagját illeti, ők - a legutolsó hónapoktól eltekintve - általában követték elnöküket. Ha a Sólyom-bíróság első kilenc évében mind a három vizsgált kérdés tekintetében megfigyelhetőek voltak is irányváltoztatások, az elsősorban Sólyom következetlenségeire vezethető vissza. Ezek pedig részben az elnök ideológiai felfogásából, részben pedig abból eredtek, hogy ő sem volt képes mindig ellenállni a politizálás kísértésének. ■
JEGYZETEK
[1] E sorok szerzője - ahogyan ezt már egy másik, kritikus írásában is megvallotta - hálás a sorsnak, hogy a Sólyom-
- 24/25 -
korszak a szó nemes értelmében forradalminak mondható első hat és fél esztendejében Sólyom László közvetlen munkatársa lehetett. Legbüszkébb ma is arra a dedikációjára vagyok, melyben "alkotmánybírósági fő cenzorának" nevezett. Azt vallom, hogy a kritika tiszteli meg leginkább a gondolatokat. Ez a törekvés vezérelt eddigi értékeléseim-bírálataim során is, ezúttal sincs ez másként.
[2] 42/1998. (X. 2.) AB végzés ABH 1998, 532.
[3] A vita lényege: alkotmányos-e, hogy az ügyészségre nem terjed ki az ombudsman ellenőrzési hatásköre.
[4] Búcsú a Donáti utcától. Négyszemközt Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság leköszönt elnökével. In: Magyar Hírlap, 1998. november 28.
[5] Weyer Balázs: Mértékmentés. Az első magyar Alkotmánybíróság, 1989-1998. In: MaNcs, 1998. november 26.
[6] Annak ellenére gondolom így, hogy maga Sólyom egy vele készült interjúban kifejezetten elutasította, hogy a bírákat, és így őt magát is a liberális-konzervatív kategóriapárossal írják le. Lásd: A "nehéz eseteknél" a bíró erkölcsi felfogása jut szerephez. Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság elnökével Tóth Gábor Attila beszélget. In: Fundamentum, 1997/1. 33. o. (A továbbiakban: Fundamentum-interjú)
[7] Érdekes, hogy elméleti értelemben Sólyom egyetlen igazi vetélytársa kezdetben Vörös Imre volt, akit ráadásul hasonlóan liberális szemlélet vezérelt. A politikai természetű nézetkülönbségeken (lásd a köztársasági elnök és a miniszterelnök közötti médiavita alkotmánybírósági vonatkozásait) túl talán ez a 'két dudás egy csárdában'-effektus is szerepet játszott abban, hogy kettejük konfliktusai indokolatlanul felerősödtek, ami azután azt eredményezte, hogy a másodhegedűsi szerepbe belefáradt Vörös a ciklus második felében számottevő véleménnyel alig hallatott magáról. Így maradhattak liberális kritika nélkül azok a később említendő ügyek, amelyekben Sólyom liberalizmusa világnézeti okok miatt nem érvényesült, 1996-ban a kiskorúak a homoszexuális érdekvédelmi szervezetekben való részvételi tilalmáról, 1997-ben az egyházak közoktatási szerepvállalásáról, 1998-ban pedig a második abortuszdöntés.
[8] Ennek talán egyetlen apró jele a politikai élet szereplőinek megváltozott felfogása a halálbüntetésről. Kilenc évvel a halálbüntetésnek az Alkotmánybíróság általi eltörlése után, a magát akkoriban liberálisnak valló FIDESZ vezetője, a mai miniszterelnök mai véleménye a halálbüntetésről "a hagyományos értékek alapján áll", és "a kérdést komoly vitára alkalmas és komoly vitát igénylőnek" tartja. Interjú Orbán Viktorral a Kossuth Rádióban. 1998. december 23.
[9] Az abortusz-döntés indokolásában erre utal Sólyomnak az a hitvallása, miszerint csak a rabszolga-felszabadításhoz fogható jelentőségű tett lenne a magyar törvényhozó részéről, ha elismerné a magzat emberi státuszát. A vele készített interjúban Tóth Gábor Attila ezzel kapcsolatos megjegyzésére, mely szerint a döntés olvasója úgy érzi, hogy az Alkotmánybíróság legszívesebben betiltotta volna az abortuszt, Sólyom őszintén válaszol: "Az alkotmánybíró nem aszerint ítél, amit legszívesebben csinálna." Fundamentum-interjú, 38. oldal.
[10] 21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74. Bírálatát ld. Halmai Gábor: Egy alkotmánybírósági (elő)ítélet nyomában. In: Világosság, 1996/7.
[11] 30/1992. (V. 26.) AB határozat. ABH 1992, 167. Részletes elemzését lásd Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994. 234-252. o.
[12] Lásd Tersztyánszky Ödön és Zlinszky János különvéleményét a 20/1997. (III. 19.) AB határozathoz. ABH 1997, 85, 98.
[13] A határozat részletes kritikáját lásd Halmai Gábor: "Az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre..." In: Fundamentum, 1997/1. A döntés liberális kritikájaként értékelhető az is, hogy a törvényhozó, amelynek az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesnek tartott részek miatt az egész passzus 1997. október 31. napjával történt megsemmisítésével bő fél évet adott a szabályok korrigálására, elmulasztva a határidőt, veszni hagyta az egész cenzurális paragrafust.
[14] Fundamentum-interjú, 42. o.
[15] Ugyanott.
[16] Ugyanott 43. o.
[17] A szólásszabadsággal kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlat változásairól és annak lehetséges okairól lásd részletesebben: Halmai Gábor: A sajtószabadság határainak módosulásai. In: Vásárhelyi Mária - Halmai Gábor (szerk.): A nyilvánosság rendszerváltása. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. 95-112. o.
[18] Dworkin először a New York Review of Books 1992. augusztus 13-i számában közölt, The Center Holds! című írásában írta le ezt a felfogását, mely magyarul A megőrzött közép címmel a Hiány 1992. októberi számában jelent meg. Később az alkotmány morális értelmezésére vonatkozó elméletét részletesen kifejtette az 1996-ban megjelent Freedom's Law című könyvében. Ennek bevezető fejezetének magyar változatát közölte Az alkotmány morális értelmezése és a többségi elv címmel a Fundamentum 1997/1. száma.
[19] Lásd Az alkotmánybíráskodás. In: Pokol Béla: A magyar parlamentarizmus. Cserépfalvi, Budapest, 1994. V. fejezet.
[20] 8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44.
[21] 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 236, 242.
[22] A Fundamentum-interjúban elmondta, hogy a határozatban külön jogként is nevesíthették volna, hogy egy párnak joga van nemétől függetlenül elismertetnie magát. 37. o.
[23] Ugyanott, 32. o.
[24] 23/1990. AB határozat, ABH 1990, 88, 97.
- 25/26 -
[25] 23/1994. (IV. 29.) AB végzés. ABH 1994, 375. Az ügy előzménye az volt, hogy az Alkotmánybíróság a 3/1990. (III. 4.) AB határozattal alkotmányellenesnek mondta a választójogi törvénynek azt a rendelkezését, mely szerint akadályozott a szavazásban az az állampolgár, aki a szavazás napján külföldön tartózkodik. Az első demokratikus választásokat megelőzően a parlament nem kívánta módosítani a törvényt, ezért inkább az alkotmányba illesztette be az alkotmánybírák által alkotmánysértőnek mondott korlátozást. Az 1994-es választásokat megelőzően néhány külföldön szolgálatot teljesítő magyar diplomata ezt az alkotmánybeli passzust támadta meg az Alkotmánybíróságnál, a testület azonban hatáskörének hiányát állapította meg annak ellenére, hogy a rendelkezést - amíg csak a törvényben, és nem az alkotmányban szerepelt -, tartalmilag alkotmánysértőnek nyilvánította.
[26] Fundamentum-interjú, 34. o. A kétértelmű fogalmazás ellenére az előző lábjegyzetben hivatkozott végzéshez nem csatoltak sem párhuzamos, sem különvéleményt.
[27] Sólyom László 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött párhuzamos véleménye. ABH 1990, 88, 98.
[28] Fundamentum-interjú, 37. o.
[29] Mihalicz Csilla: Interjú Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság volt elnökével. In: BUKSZ, 1998. tél. 438. o.
[30] Schmidt Péter 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött különvéleménye. ABH 1990, 88, 94.
[31] 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 236, 246.
[32] BUKSZ-interjú, 442. o.
[33] 64/1991. AB határozat, ABH 1991, 258, 287.
[34] Az állam életvédelmi kötelezettsége ilyen felfogásának kritikáját az 1991-es döntés kapcsán lásd: Kis János: Az abortuszról. Cserépfalvi, Budapest, 1992. 209-226. o., a második határozattal összefüggésben pedig Halmai Gábor: Mérsékelt, de egyértelmű szigorítás. Az Alkotmánybíróság ellentmondásos abortuszdöntéséről. In: Népszabadság, 1998. november 28. Schiffer András: Védett élet, védtelen méltóság. In: Élet és Irodalom, 1998. december 4. Takács Albert: A morális és a jogi értékelés eltérései. In: Fundamentum, 1999/1.
[35] Sólyom László párhuzamos véleménye a 31/1990. (XII.18.) AB határozathoz. ABH 1990, 136, 140.
[36] Kóczián Péter - Weyer Balázs: Felelősök. Figyelő, sine loco, sine anno. 158. o.
[37] 48/1991. (IX. 26.) AB határozat, ABH 1991, 189.
[38] 8/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 51.
[39] 36/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 207. Sajnálatos módon az Alkotmánybíróság elnöke azt követően, hogy a köztársasági elnök a konkrét ügyben még mindig vonakodott a testület absztrakt instrukciói szerint eljárni, egy-két sajtónyilatkozatban kiesett szerepéből, és nem hagyott kétséget afelől, hogy véleménye szerint melyik fél eljárása nem felel meg az alkotmánynak. Lásd például: Láthatatlan talárban. Exkluzív interjú Sólyom Lászlóval. In: Pesti Hírlap, 1992. július 16.
[40] Az 1997-es népszavazási határozatok részletes kritikáját lásd Halmai Gábor: Népszavazás és alkotmánybíráskodás. In: Beszélő, 1998. március.
[41] 52/1997. (X. 14) AB határozat, ABH 1997, 331, 332.
[42] 1007/G/1997. AB határozat, ABH 1997, 761.
[43] 62/1997. (XII. 5.) AB végzés, ABH 1997, 542.
[44] BUKSZ-interjú, 437. o.
[45] Az egyedüli párhuzamos véleményt megfogalmazó Zlinszky János sem a hatásköri kérdésben, hanem a kárpótlás tekintetében volt részlegesen más állásponton.
[46] 51/1997. (X. 11.) AB végzés, ABH 1997, 539.
[47] 1998. évi I. törvény. Ezzel az előzetes normakontroll intézménye a már elfogadott, de még ki nem hirdetett törvények, az Országgyűlés ügyrendje és a nemzetközi szerződések egyes rendelkezéseinek a köztársasági elnök és a kormány által kezdeményezett vizsgálatára korlátozódott.
[48] 1989:XVII. törvény 32. § (1) bekezdés.
[49] A Legfelsőbb Bíróság elnöke egy tiltakozó nyilatkozatában hivatkozott az Alkotmány 70/K. §-ára, amely szerint az alapvető jogok megsértésével kapcsolatos perek a rendes bíróságok elé tartoznak. Lásd HVG, 1993. május 1. A jogi irodalom kritikáját lásd Szigeti Péter: Hatalommegosztás - Alkotmánybíróság. In: Világosság, 1993/1. Az előadó alkotmánybíró ugyanezen folyóiratszámban megjelent tanulmányában megismétli a határozat indokolásában kifejtett érvet, miszerint a konkrét ügyben a tényleges jogorvoslathoz megoldásként egyedül a bírói ítélet eltörlése kínálkozott. Lábady Tamás: A helyét kereső alkotmánybíráskodás. In: Világosság, 1993/1. E sorok szerzője több írásában szintén bírálta a döntést, mint ami az Alkotmánybíróság hatáskörének contra legem kiterjesztő értelmezésével született. Lásd Halmai Gábor: Az alkotmányjogi panasz - jelen és jövendő? In: Bírák Lapja, 1994/3-4. Ugyanakkor nem osztom a kritikák mögött megbújó azon elképzelést, miszerint a hatalommegosztás elve és az Alkotmánybíróság önálló hatalmi tényezőként való felfogása alapján elkerülendő, hogy az alkotmányvédő testület a bírói hatalom része legyen. Éppen ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság helyét a hatalommegosztás rendszerében hatásköreinek alkotmányi és törvényi korrekciójával a törvényhozáshoz való jelenlegi közelsége helyett inkább a bíróságok irányába kellene eltolni. Ennek egyik megoldása a valódi alkotmányjogi panasz intézményesítése lenne. Lásd Halmai Gábor: Merre tovább Alkotmánybíróság? In: Beszélő, 1996/4.
[50] 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 236, 240.
[51] A megállapodás ismertetését lásd Halmai Gábor - Paczolay Péter: Az Alkotmánybíróság. In: Alkotmányos elvek és esetek. COLPI, Budapest, 1996. 40. o.
[52] A bírósági bejegyzés megtagadásának alapvető indoka az volt, hogy az egyesület alapszabálya nem zárta ki a 18 éven aluli tagok tagságát. Az indítvány az Alkotmány 67. §
- 26/27 -
(1) bekezdésében az államnak a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődésével kapcsolatos feladatai értelmezésével kért választ arra a kérdésre, vajon korlátozható-e törvényi úton a 18 éven aluliaknak az Alkotmány 63. §-ának (1) bekezdésében biztosított egyesülési joga. Az Alkotmánybíróság igenlő válaszát tartalmazó határozat kritikáját lásd a 10. lábjegyzetben hivatkozott munkában.
[53] Az Országgyűlés az Alkotmánybíróság által megállapított határidőig, 1998. december 31-ig nem, de az 1999. május 4-én elfogadott 1999. évi XLV. törvénnyel eleget tett jogalkotási kötelezettségének.
[54] Vö. Előszó. In: Alkotmányos elvek és esetek. COLPI, 1996. 12. oldal
[55] Az Alkotmánybíróság alkotmányosnak fogadta el a Ptk. 226. § (2) bekezdésének első fordulatába foglalt kivételességi klauzulát, mert az állam beavatkozásának - adott feltételek fennállása esetén meglévő - lehetősége vonatkozik a már megkötött szerződésekre. A lakáscélú kölcsönök kamatainak felemelésével kapcsolatban a korlátozás "kivételességét" azért fogadta el alkotmányosnak, mert a rendszerváltás indokolttá tette a rebus sic stantibus clausulájának alkalmazását, mégpedig azáltal, hogy a hitelszerződések mögöttes jogviszonyában a felektől független, külső körülmények olyan lényeges változása következett be, hogy annak folytán alapvetően megváltoztak a jogviszony tartalmát kitevő jogok és kötelezettségek arányai, az állam számára a kedvezményes lakáskamatok és a piaci hitelkamatok különbözetének szubvencionálása elviselhetetlenné vált.
[56] 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256.
[57] A törvényhozásba történő beavatkozás miatt bírálja ezt a gyakorlatot Sajó András. Vö. Az önkorlátozó hatalom. KJK-MTA ÁJI, Budapest, 1995. 317. o.
[58] Ugyancsak alkotmányos követelményeket tartalmaz az úgynevezett Bokros-csomag alkotmányossági vizsgálata keretében született 53/1995. (IX. 15.) AB határozat és az 57/1995. (IX. 15.) AB határozat rendelkező része is.
[59] Abtv. 21. § (1) bekezdés.
[60] Külön pikantériája az ügynek, hogy az indítványozó a határozat előkészítésének idején már az előadó alkotmánybíró közvetlen munkatársaként nyilván részt vett a tervezet kidolgozásában, amit persze semmilyen jogszabály nem tilt. Persze e sorok szerzője is tartozik egy vallomással az olvasónak: maga is részt vett olyan határozat előkészítésében, ahol az indítványt egyik családtagja nyújtotta be, ami ráadásul - ahogy azt Pokol Béla egy írásában észrevételezte is - még dokumentálható is, hiszen ez a határozat még abban az időben született, amikor a szöveg tartalmazta az indítványozó nevét és lakcímét, ami ebben az esetben megegyezett a tanácsadóéval.
[61] Herczegh Géza előadó alkotmánybíró, valamint Kilényi Géza és Szabó András a tanács tagjai.
[62] 61/B/1992. AB végzés, ABH 1993, 831.
[63] 30/1990. (XII. 15.) AB határozat, ABH 1990, 128, 133.
[64] Vö. Sólyom László: Az Alkotmánybíróság hatáskörének sajátossága. In: Emlékkönyv Benedek Ferenc 70. születésnapja alkalmából. Pécs, 1995.
[65] 43/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 188. és 44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203.
[66] 4/1997. (I. 22.) AB határozat, ABH 1997, 41.
[67] 52/1997. (X. 14.) AB határozat, ABH 1997, 331.
[68] A sajtóban megjelent nyilatkozataik szerint az ombudsmanok azért döntöttek a visszavonás mellett, mert időközben normalizálódott az ügyészséggel való viszonyuk. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény nem tartalmaz részletes szabályokat az indítvány visszavonására vonatkozóan, így indokolási kötelezettséget sem ír elő.
[69] Természetesen csak találgatni lehet, hogy Holló érvelése miért nem vált a többségi indokolás részévé, azért-e, mert a visszautasító végzések műfajával ellentétesnek vélte azt, vagy esetleg azért, mert azzal már nem azonosult a másik hét bíró.
[70] László Sólyom: The First Year of the Constitutional Court. In: Acta Jurudica Academiae Scientiarum. 1991/1-2. 5-22. o.
[71] 34/1992. (VI. 1.) AB határozat, ABH 1992, 192.
[72] László Sólyom: The First Year of the Constitutional Court. In: Acta Jurudica Academiae Scientiarum. 1991/1-2. 5-22. o.
[73] 280/B/1990/10. AB végzés, ABH 1990, 363.
[74] 1996-os bírává választását megelőzően Holló András az indulástól kezdve főtitkára volt a testületnek.
[75] 1260/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 816.
[76] 1997. évi XCVIII. törvény.
[77] Miután az akkor 11 fős testületből két bíró nem vett részt a döntésben, a párhuzamos indokolásban felvetett kérdésben Lábady Tamás, ebben a tekintetben Némethék álláspontját támogató véleménye tette többségivé ezt a felfogást.
[78] 1/1999. (II. 24.) AB határozat
[79] Lásd például Babus Endre: Pirruszi vereség. In: HVG, 1999. március 6.
[80] 4/1993. (II. 12.) AB határozat. ABH 1993, 48, 64.
[81] 4/1999. (III. 31.) AB határozat
[82] "Az alkotmány ura a parlament, őre az Alkotmánybíróság" Válaszol Németh János, az Alkotmánybíróság elnöke. In: HVG, 1999. január 16.
[83] Nincsenek kőbe vésett határozatok - mondja Németh János, az Alkotmánybíróság elnöke. In: Népszabadság, 1999. január 13.
[84] Bernard Schwartz: Decision. How the Supreme Court Decides Cases. Oxford University Press, New York, 1996.
Visszaugrás
