A választottbíráskodás története az államok kialakulása előtti korba nyúlik vissza. Kialakulásának gyújtópontja az önbíráskodást eredményező folytonos viszályok hátrányainak felismerése volt. A nyers erőszak használata helyett az emberek a közösség tagjai közül választottak igazságtevőt. Azon, aki önként nem fogadta el a döntés eredményét, ebben az esetben is erőszakkal hajtották végre, azonban a nyertes fél igazának az érvényesítését a köz támogatta. Az önbíráskodás és az állami jogvédelem közötti átmenetet a választottbíráskodás megelőzte, egyes vélemények szerint az állami igazságszolgáltatás gyökere is ez volt.
Az intézmény magjai az ősi hinduk, ógörögök és ősrómaiak által ismert fogadásban kimutathatóak. Érdekes adalék lehet, hogy az európai fejlődés mellett az időszámításunk előtti ősi Kínában is használtak egy egyeztető eljárású vitarendezési módot, amely a választottbíráskodás egyik előképnek is tekinthető.12 Arról pedig, hogy a görögök ismerték és szabályozták az intézményt kétségtelen adatok állnak rendelkezésre. A római jog a választottbíráskodást olyan részletességgel szabályozta, hogy ez vált az intézmény egész fejlődésének alapjául (Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdája, Budapest, 1926. 1.).
A római császárság ideje alatt vált az intézmény meghatározóvá az igazságszolgáltatásban. A klasszikus korban a magánjogi viták során a hatóság helyett - a felek megegyezése alapján kinevezett - esküdtbíró járt el, ezért csak szakértelmet igénylő vagy különösen bizalmas ügyekben vették igénybe a választottbírói eljárást a felek. Később azonban az esküdtbírói szolgálatban a társadalom magasabb rangú személyei helyett hivatalnokok jelentek meg, aztán a III. századtól kezdve állandósult a császári hivatalnokok bíráskodása. Ennek következtében a választottbíráskodás népszerűsége megnövekedett. Az elterjedés bizonyítéka, hogy a jusztiniánuszi törvényhozás termékei, a Codex és a Digesta részletesen szabályozta a választottbíráskodást (Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdája, Budapest, 1926. 2.).
Az eljárás két megállapodást tételezett fel a felek között. Elsőként, hogy vitás ügyüket egy vagy több választott bíró döntése alá viszik (compromissum), és egy másodikat a felek és a választottbíró (arbiter) közt, amelyben utóbbi a döntéshozást elvállalja (receptum). A klasszikus római jog a compromissumnak csak közvetett magánjogi hatályt tulajdonított. Ez azt jelenti, hogy annak a megállapodásnak, hogy a felek alávetik magukat a választottbíróság ítéletének, önmagában - hacsak a bíró ítéletének a felek szabad akaratukból nem engedelmeskednek - nincsen hatálya, és a választottbírósági ítéletnek nincs kötelező ereje. Ebben az időben a felek csak kerülő úton, bírság kikötésével biztosíthatták azt, hogy az ellenfél az ügy eldöntését meg ne akadályozza, s a meghozott ítéletet teljesítse. (Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdája, Budapest, 1926. 2-5.)
Justinianus intézkedéseivel fontos reformokat vezettet be a szabályozásba, azonban ezek egyes nézetek ellenére csak látszólagosan adtak közvetlen jogi hatást a compromissumnak. Ezek sem törték át azt az elvet, hogy a római jogban a választottbírósági szerződésnek és ítéletnek közvetlen joghatása nem volt. Justinianus az intézményt az igazságszolgáltatás részének tekintette. A rendes állami bíráskodás és választottbíráskodás egyre közelebb került a császárság hanyatlásának korában és a rendes állandó igazságszolgáltatási szervvé válás útján haladt. Ez a folyamat a kánonjog megszületésével megszakadt. Az egyházi szabályok előírták, hogy a vitákat a keresztény szellemmel összhangban kibékülés, kiegyezés útján intézzék, ne pedig döntésekkel. A választottbírák ennek megfelelően egyeztető szerepbe kerültek és compromissum olyan egyességgé vált, amelynek végleges tartalmát a választottbíró határozta meg. Kánonjogi szabályozás - eltérő jellege ellenére - római jogi alapelvekre épült és így közvetlen joghatást a compromissumnak nem tulajdonított. Az egyházi jogba való bekerülés nagyot lendített az intézmény terjedésén, mivel a kereszténység fokozatos erősödésével egyre több választottbíróra volt szükség, akik főként a papi réteg vezetőinek köréből kerültek ki. (Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdája, Budapest, 1926. 12-15.)
A következő fejlődési pont a választottbíráskodás intézményében a középkori városi jogokban, különösen a Német Birodalomban való megjelenés jelentette. A németekhez Itáliából történt recepció útján, a római-kánonjogi formában került be, azaz a compromissumot magánjogi egyességnek, a választottbírákat pedig az egyezség tartalmának meghatározására hivatott megbízottaknak tekintette (Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdája, Budapest, 1926. 18.). A legjelentősebb haladás az, hogy a német közönséges jog nem csupán közvetett, hanem közvetlen magánjogi hatást tulajdonít a compromissumnak. Azonban a szabályozás magánjogi és eljárási kérdésekben is viták tárgyát képezte, ezért népszerűségét elvesztve visszafejlődött Németországban a XV. századtól kezdődően.
- 13/14 -
A XIX. század fordulójára, a kontinentális Európában a választottbíráskodás szinte teljesen kiveszett a gyakorlatból, amelyet az is példáz, hogy mind a francia perrendtartás (1806), mind a porosz Allgemeine Gerichtsordnung (1793) csak néhány szakaszt szentel neki. Azonban ez a két jogszabály nagy befolyással volt a későbbi jogalkotásra, mivel mindkettő a korábban magánjoginak tartott intézmény processzuális vonatkozásait emelte ki. Fontos újításuk, hogy egyes ügykörökben (pl. biztosítási ügylet) a döntés a jogerős bírói ítélettel azonos hatályúnak tekintették, azaz közvetlen magánjogi hatás mellett elkezdték közvetlen perjogi hatással is felruházták.
A gyakorlatban a választottbíráskodás csak lassan tudott ismét teret hódítani, ez főleg a kereskedelem fellendülésével következett be, amelynek létfeltétele volt a belőle származó jogviták szakszerű és gyors eldöntése. Éppen ezért a XIX. század végétől kezdve az új német perrendtartás szerkesztői "megszüntetni igyekeztek azokat a korlátokat, amelyeket az addigi jog az intézmény üdvös fejlődésnek utjába állitott" (Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdája, Budapest, 1926. 21.). Ez a német perrendtartásnak nem sikerült teljesen, de így is jelentősen növelte az intézmény életképességét. Megállapítható, hogy egyfelől záróköve egy több évszázados fejlődésnek, míg másfelől mintájául és alapjául szolgált a későbbi törvényeknek.
A kereskedelmi választottbíráskodás kialakulása szempontjából kiemelendő, hogy kora középkori elterjedése után a korai újkorig a választottbíráskodás csak a céhek és a kereskedelemmel foglalkozók körében volt elterjedt a kontinentális Európában. Angolszász jogterületen is az iparosok és kereskedők tevékenységéhez köthető a választottbíráskodás, amely a XIV. század körül jelent meg a common law-ban.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
