A rövid és velős cím magában foglalja John Braithwaite elméletének "koncentrikus köreit", ezekhez a kulcsfogalmakhoz tér vissza újra meg újra újabb könyveiben, cikkeiben az ausztrál kriminológus 1989, a szégyen-elmélet megszületése óta. 1989 tehát nemcsak Európában hozott forradalmi változásokat, hanem a legfejlettebb országok kriminológiai gondolkodásában is. Ez a mintegy 200 oldalas olvasmány egyszerre sokkol és szórakoztat, megfélemlít és reményt ad, hiszen a szerző egy olyan technikáról, a társadalomnak olyan lehetséges működési módjáról ír, amely egyértelműen - végre - felnőttként kezeli tagjait.
Nem ír, szinte egy szót sem a több mint 200 éve megszületett (és a mai napig) uralkodó büntetőjogi/büntetési elvekről és gyakorlatról, amelyek ellenében ez a mű megszületett. Ugyanakkor Braithwaite a könyv megírása óta folyamatosan csiszolja, alakítja, neveli "saját gyermekét", immár a "resztoratív" igazságszolgáltatás gondolatiságának tükrében.
A könyv elsőre képes becsapni olvasóját. Nem tudni, hogy ez egy oksági vagy egy bűnkezelési elmélet. A cím szóhasználatából adódóan mindkettő egyszerre, hiszen a szerző célja nem az volt, mint azt az előszavában is írja, hogy a nyolcvanas évekig megszületett oksági elméletek ellenében egy új általános elméletet alkosson, hanem az, hogy egy, az általa meghatározott követelményeknek megfelelő olyan elméletet indítson útjára a korábbiak integrálásával, amely nem tagadja meg azokat, hanem újat épít belőlük. Új elem azért mégiscsak van: ez egyrészt maga az integráció, az a merészség, hogy nem fél elvenni számára hasznos gondolatokat, összefüggéseket a mára szinte klasszikussá vált címkézés-, szubkultúra-, vagy társadalmi kontroll-, vagy a differenciális asszociáció elméletét. Az újítás, az egy új kifejezés feltalálása, ez a reintegratív szégyen.
A mű a kételkedőket is becsapja. Hogyan lehet egy olyan archaikus fogalom, mint a szégyen, hatással a társadalomra, hiszen elidegenedtünk egymástól, a szomszédainkat sem ismerjük? Nos, Braithwaite elkezd mesélni. Mesél a gyermekkorról, a gyermeknevelésről, a szubkultúrákról, Japánról és a fehér galléros bűnözésről. Az ember észrevétlenül a hatása alá kerül, lassan elkezd gondolkodni; hogy is van ez, kitől, kiktől függ egy-egy ember, kinek a véleménye, megbecsülése fontos számára? Ha idáig eljutunk, már a szégyen-alapú társadalmat építjük.
1. Új elméletre pedig szükség van. Persze az a kérdés is sokakban, többek között a szerzőben is, felmerül, hogy mennyire számít újdonságnak egy olyan elmélet, amelynek csíráit valamilyen formában minden kultúra, legyen az akár ókori vagy egészen modern, alkalmazta, alkalmazza.
A fentebb említett koncentrikus körök legbelsőbbike, a bűncselekmény minden kriminológiai teória kiindulási pontja. A mű legelejétől fogva a tettről szól, nemcsak annak elkövetőjéről. Ez a gondolat egyrészt azt jelenti, hogy az elkövetővel szembeni rosszallást a tette miatt kell kialakítani, és a tettét meg is lehet, sőt kell bocsátani, őt magát pedig vissza kell fogadni a környezetébe és a társdalomba. Másrészt azzal, hogy nem kizárólag a tettes személyiségére, körülményeire koncentrál az elmélet, hanem mintegy nagykorúsítja őt, felelős emberként kezeli, aki szembe tud nézni tette következményeivel, aki a büntetőeljárásban elveszíti, majd visszaszerzi méltóságát, önbecsülését, és a szégyenérzet kialakulása, a megbánás után várja közvetlen környezete "bocsánatát".
A bűncselekmény, mint természetes kiindulópont az elmélet számára is súlyos követelményeket támaszt. Egy általánosításra törekvő teóriának az egyes bűncselekményekből kialakuló összbűnözés magyarázatául kell szolgálnia. Braithwaite szerint azt az elméletet, amely az összbűnözés sokféleségére magyarázatot képes adni, még nem sikerült megalkotni. A hagyományos, fentebb említett elméletek a bűnözésnek csak egy-egy szeletére tudnak választ adni, de egyik sem képes megmagyarázni a fehér galléros bűnözés okait, vagy azt, hogy a II. világháború után miért Japán az egyetlen állam, ahol a könyv megírásáig a bűnözés nem nőtt, hanem csökkent.
Hogyan is lehet mégis egységes választ adni az összbűnözés egészére? A kontroll elméletből kiindulva általánosítható, hogy ahol kicsi a konformitást elősegítő társadalmi kontroll, ott nem gyakori a szabálynak megfelelő magatartás. A kontrollt megtestesítő kulcsfogalom ebben az elméletben a szégyen.
- 359/360 -
A szégyen mindannyiunk számára más élményhez kötődik. Ezen élmények mögött azonban igen hasonló folyamatok állnak. Az érzetet a környezetünk, rokonaink, barátaink és ismerőseink indukálják, amikor elítélik egy-egy általuk helytelennek tartott tettünket, és ezáltal bűntudatot ébresztenek bennünk. A bűntudat pedig arra késztet, hogy megbánjuk tettünket, vagy legalább elgondolkozzunk azon, hogy miért kellene azt megbánnunk, és ideális esetben tartózkodjunk a jövőben a nekik nem tetsző cselekedetektől. Ez a "kulcsfolyamat" ideáltípusa, ahhoz, hogy ez a bűncselekmények elkövetésekor is működhessen, sok mindenre szükség van.
A szégyen, mint az általam önkényesen az elmélet második koncentrikus köreként aposztrofált fogalom, amely időben a bűncselekmény és a reintegráció között foglal helyet, maga sem egy egydimenziós fogalom. Braithwaite megkülönböztetése szerint hatását tekintve kétféle szégyen létezik. Az egyik a stigmatizációt indukáló szégyen. Ez a tettest és a tettet egyaránt elítéli, megbélyegez, kirekeszt, így gátolja a visszatérést a közösségbe, minek következtében kontraproduktív. A másikat Braithwaite reintegratív szégyennek nevezi. Ez a tettet ítéli el. A reintegratív "szégyenítés",[2] során a közösség kifejezi a tett által kiváltott rosszallását, de ezután megtörténhet a megbocsátás, a visszafogadás rítusa. Hatását tekintve ott és akkor hatékony, ahol és amikor azt az elkövető számára fontos emberek fejezik ki, és ők azok is, akik visszafogadják.
A szégyenítés, minthogy bármely cselekményre vonatkozhat a családi, baráti kapcsolatokban, a munkahelyen, és a büntető-igazságszolgáltatás keretein belül is. Braithwaite ennek a folyamatnak számtalan módját említi: lehet ez egy gúnyos mosoly, fejrázás, kisközösségen belüli pletyka, de megvalósulhat egy békéltető, helyreállító, facilitátor vezette "konferencián" is.
Milyen keretben valósulhat meg ez az igazságszolgáltatás területén? Braithwaite szerint semmiképpen sem az elmúlt 200 évben megszilárdult büntető-igazságszolgáltatási elvek és gyakorlat keretei között, amelyek épp az általa resztoratív gyakorlatnak nevezett technikák kiirtásán fáradoztak.[3] Ezen a gondolaton azonban valamennyire finomítani kell ahhoz, hogy a kontinentális jogrendszerben is elfogadhatóvá és működőképessé váljon. Nem lehet egyszerűen nemet mondani azokra a jogelvekre, amelyeket a felvilágosodás forradalmai alakítottak ki, és amelyek ma a jogbiztonságot jelentik számunkra. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy Braithwaite saját - angolszász eredetű - igazságszolgáltatási rendszeréből gondolkodva indul el. Számára a kritika az "észak-atlanti" büntető-igazságszolgáltatás - mára globalizálódott - elveinek kritikáját jelenti. Kritizálja például azt a rögzült tételt, hogy a bűncselekmény elkövetése nem más, mint az államot ért sérelem, vagy hogy professzionális szervezet szolgáltat igazságot közösségi és családi ügyekben is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
