A jogalkalmazásban gyakorta tapasztalható, hogy a megszülető jogszabályok jogalkotói kompetenciába tartozó tárgykörben is a bírói gyakorlatra hárítják a jogértelmezést, nem adnak választ a gyakorlatban felmerülő kérdésekre, ezért jogértelmezési anomáliákat okozhatnak. A jogalkalmazót ezzel olyan problémák elé állítják, amelyek a jogszabály-előkészítés során a gyakorlati tapasztalatok intenzívebb figyelembevétele, a jogalkalmazókkal való szorosabb együttműködés mellett kiküszöbölhetők lennének.
A Legfelsőbb Bíróság jogfejlesztő, joggyakorlatot alakító munkája nyújthat megoldást ezekben az esetekben. Különösen figyelemre méltó ez a tevékenység akkor, amikor a helyes értelmezéshez nem elegendő a jogszabályi környezet és a jogalkotó akaratának vizsgálata, hanem ezen túlmutató, integrált szemléletű megközelítésre van szükség az érintett jogterület hazai és esetlegesen nemzetközi fejlődési tendenciáinak és alapelveinek figyelembevételével.
Ilyen módon alakította a Legfelsőbb Bíróság a környezetveszélyeztetés fogalmával kapcsolatos jogértelmezést az ügyész, illetve a társadalmi szervezet által környezetveszélyeztető magatartástól való eltiltás iránt indított perekben.
A továbbiakban ezzel a témakörrel foglalkozunk részletesebben.
Elsőként fontos megjegyezni, hogy a környezetveszélyeztetés Legfelsőbb Bíróság által megadott értelmezése a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) által adott definíciókon alapszik. Ezekben a fogalommeghatározásokban - a környezeti felelősségről szóló az Európai Parlament és a Tanács 2004/35/EK irányelvének való megfelelést szolgálva - lényeges változást eredményezett a 2007. április 30. napján hatályba lépett, egyes környezetvédelmi tárgyú törvények környezeti felelősséggel összefüggő módosításáról szóló 2007. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: jogharmonizációs tv.).
Munkám során a Legfelsőbb Bíróság adatbázisát felhasználva megvizsgáltam a nevezett két pertípusra vonatkozó, 1990 és 2009 között a Legfelsőbb Bíróságon vagy az ítélőtáblán lezárult ügyekben hozott összes döntést. Az elemzett jogesetek mindegyike a fenti jogszabály módosítást megelőző rendelkezéseken alapul.
A jelen tanulmány ennek megfelelően két gondolati egységre tagolható.
Az elsőben arra tettem kísérletet, hogy a bírói gyakorlatot a döntéshozatalban irányadó tárgyi joggal ösz-szevetve feltárjam a szabályozás esetleges hiányosságait, ellentmondásait, továbbá nyomon kövessem a bíróságok jogértelmező mechanizmusát, a joggyakorlat fejlődésének irányát, és megvizsgáljam a bíróságok eltérő gyakorlatának okát.
Másodikként különösen arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a jogharmonizációs törvénnyel érintett rendelkezések kiküszöbölték-e, és ha igen, hogyan az előzőekben leírt jogszabályi hiányosságokat, és ez várhatóan segíti-e a bíróságok jogértelmező munkáját.
Az elemzés megértéséhez nélkülözhetetlen az alapvető jogszabályi rendelkezések bemutatása.
Az ügyészi fellépés szabályait a Kvt. 109. § (2) bekezdése tartalmazza:
109. § (2) Környezeti veszélyeztetés esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a környezetveszélyeztető tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt.
A hivatkozott szakasz értelmében a környezetveszélyeztetés fennállása a perindításnak feltétele, az eltiltásra irányuló kereset érdemi elbírálása (a kereset jogalapjának megállapítása) szempontjából pedig ügydöntő jelentőségű.
E helyütt szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a (2) bekezdés első fordulata szerint a kereset tevékenységtől való eltiltásra irányulhat. Általánosan képviselt, bírói gyakorlattal megerősített nézet szerint azonban a jogszabály helytelen megfogalmazása nem áll összhangban a jogalkotói akarattal. A rendelkezésnek a szavak általánosan elfogadott értelme szerinti felfogása a mulasztással megvalósuló környezetveszélyeztetés esetében az ügyészi fellépést kizárná. Ezért a bíróság akkor jár el helyesen, ha a jogellenes magatartástól tiltja el a környezetveszélyeztetőt.
A tanulmány szóhasználata a továbbiakban ezt követi.
Az ügyészi fellépéshez hasonló jogosultság illeti meg a Kvt. 98. § (1) bekezdése, valamint 99. § (1) és (2) bekezdése értelmében a környezetvédelmi érdekek képviseletére létrehozott egyesületeket és más, politikai pártnak, érdekképviseletnek nem minősülő - a hatásterületen működő - társadalmi szervezeteket.
99. § (1) Környezetveszélyeztetés, környezetszeny-nyezés vagy környezetkárosítás esetén a szervezet a környezet védelme érdekében jogosult fellépni, és
b) környezethasználó ellen pert indítani.
(2) Az (1) bekezdés b) pontja szerinti perben az ügyfél kérheti a bíróságtól, hogy a veszélyeztetőt
a) tiltsa el a jogsértő magatartástól (működéstől);
Ebben a pertípusban a környezetveszélyeztetés megítélése ugyanazon szempontok alapján történik, mint az ügyész által indított perben.
A megvizsgált jogesetek alapján megállapítható volt, hogy az ügyész által kezdeményezett perek mellett csekély számban fordulnak elő társadalmi szervezet által benyújtott keresetek. A környezetveszélyeztetés megállapítása kapcsán az ügyész által indított eljárásokban több esetben jogértelmezési eltérés merült fel a perben eljárt alsóbb fokú bíróság és a Legfelsőbb Bíróság között.1 Ezt a jogértelmezési anomáliát tanulságos részletesebben megfigyelni, hiszen az alsóbb fokú bíróságok - tegyük hozzá különböző tanácsai - több perben jutnak azonos - és így téves - jogértelmezésre.
Mindenek előtt tekintsük át az irányadó jogszabályi rendelkezéseket.
A perbeli időben hatályos Kvt. 4. § s)-u) pontja definiálja a különböző határértékeket:
4. § E törvény alkalmazásában
s) igénybevételi határérték: a környezet vagy valamely eleme jogszabályban vagy hatósági határozatban meghatározott olyan mértékű igénybevétele, amely kizárja a környezetkárosítást;
t) kibocsátási határérték: a környezetnek vagy valamely elemének jogszabályban vagy hatósági határozatban meghatározott olyan mértékű terhelése, amely kizárja a környezetkárosítást;
u) szennyezettség) határérték: a környezet valamely elemének olyan - jogszabályban meghatározott - mértékű szennyezettsége, amelynek meghaladása - a mindenkori tudományos ismeretek alapján - környezetkárosodást vagy egészségkárosodást idézhet elő;
Ugyanezen jogszabályhely g), j), k) és l) pontjai alapján értelmezhető a környezetszennyezés, környezetkárosítás és környezetveszélyeztetés hármas fogalomrendszere.
4. § E törvény alkalmazásában
g) környezetszennyezés: a környezet valamely elemének a kibocsátási határértéket meghaladó terhelése;
j) környezetkárosítás: az a tevékenység, amelynek hatására környezetkárosodás következik be;
k) környezetkárosodás: a környezetnek vagy valamely elemének olyan mértékű változása, szennyezettsége, illetve valamely eleme igénybevételének olyan mértéke, amelynek eredményeképpen annak természetes vagy korábbi állapota (minősége) csak beavatkozással, vagy egyáltalán nem állítható helyre, illetőleg, amely az élővilágot kedvezőtlenül érinti;
l) környezetveszélyeztetés: az a tevékenység vagy mulasztás, amely környezetkárosítást idézhet elő.
A tanulmány tárgyává tett perekben a tényállás leegyszerűsített sémája a következő: Az alperesi környezethasználó határértéket meghaladó szennyezést bocsát a környezetébe, emiatt a környezetvédelmi hatóság több ízben bírság megfizetésére kötelezi.
Az alsóbb fokú bíróságok által több ügyben elfoglalt álláspont az alábbiak szerint foglalható össze:2
A kibocsátási határérték túllépése környezetszennyezésnek minősül, önmagában azonban nem jelenti a környezet veszélyeztetését, csak a környezetkárosítás bekövetkezésének valószínűsítése esetén. A Kvt. ugyanis különbséget tesz kibocsátási és szennyezettségi határérték között. A kibocsátási határérték alatt kizárt a környezetkárosítás, míg a szennyezettségi határérték fölött ennek ténye fennáll. A két határérték között azonban van egy ún. "köztes" állapot, amelyben a környezetkárosodás igazolásához bizonyításra van szükség. Ennek a bizonyítási kötelezettségnek a felperes nem tett eleget.
A már idézett törvényi fogalommeghatározások alapján nyomon követhető, hogy az alsóbb szintű bíróság hogyan juthatott az ismertetett, és a Legfelsőbb Bíróság által tévesnek ítélt jogértelmezésre.
Megfigyelésem szerint a bíróság a kibocsátási és szennyezettségi határértéket gyakorlatilag egymás mértékegységeként használva egy lineáris skálán helyezte el. Feltételezte azt, hogy a kibocsátási határértékhez egy alacsonyabb szennyezettségi mérték tartozik, míg a szennyezettségi határértékhez magasabb.
Álláspontom szerint erre az értelmezésre a jogszabályi definíciók pontatlansága miatt kerülhetett sor. A 4. § s)-u) pontja ugyanis nem magyarázza meg az egyes határértékek természetét, azt, hogy mit jelentenek a környezetvédelemben a határértékek, és mi a minőségi különbség az egyes fajták között. És ez a törvény egyéb rendelkezéseinek összefüggéseiből sem ismerhető meg a jogalkalmazó számára egyértelmű módon.
Ehhez a felfogáshoz viszonyította a környezetszeny-nyezés, környezetkárosítás és környezetveszélyeztetés hármas tagolását is az alsóbb fokú bíróság. E szerint tehát:
- a kibocsátási határérték alatt, vagy elérése esetén nincs környezetszennyezés, logikai következtetés alapján környezetkárosítás sem, hiszen a j) és k) pont alapján a környezetkárosítás bizonyos mértékű környezetszennyezést feltételez;
- a kibocsátási határértéket meghaladó terhelés környezetszennyezés [g) pont];
- a szennyezettségi határértéket meghaladó terhelés nem csupán környezetszennyezéssel jár, mint ahogyan azt a kibocsátási határértéknél láttuk, hanem az u) pont értelmében már környezetkárosodást idézhet elő.
Fontos kiemelni, hogy a fenti rendelkezések ilyetén való helytelen értelmezése mellett sem juthatott volna az alsóbb fokú bíróság arra a következtetésre, hogy a szennyezettségi határérték átlépése egyértelműen környezetkárosítást jelent. Hiszen az u) pont szerint környezetkárosodást idézhet elő, és nem szükségszerűen idézi elő. A környezetkárosodás - károsítás lehetősége pedig az l) pont értelmében környezetveszélyeztetés.
Az alsóbb fokú bíróság a fenti gondolatmenet alapján a kibocsátási és szennyezettségi határérték "közötti állapotra" vonatkozóan logikai következtetéssel megállapította, hogy ebben a tartományban a környezetkárosodás fennállását bizonyítani szükséges.
A Legfelsőbb Bíróság ezt a jogértelmezést elutasította.
Több ügyben kifejtett indokolása szerint nem vitás, hogy a kibocsátási határérték túllépése a Kvt. 4. §-ának g) pontja szerinti környezetszennyezést valósít meg. A jogértelmezési kérdés az, hogy a környezetszennyezés egyúttal környezetveszélyeztetésnek minősül-e, vagy pedig a környezetveszélyeztetésnek egyértelműen csak szennyezettségi határérték elérése lehet az alapja, ez az a körülmény, amely egyértelműen környezetveszélyeztetést eredményez. A kibocsátási határérték felett és a szennyezettségi határérték alatt a veszélyeztetés bizonyítása szükséges.
A Legfelsőbb Bíróság szerint ebben az alsóbb fokú bíróságok téves álláspontra helyezkedtek.
Az elemzett döntések egyikében kifejtette, hogy "a Kvt. fogalomrendszerében a környezetszennyezés, a környezetkárosodás és a környezetveszélyeztetés összefüggő rendszert alkot. A környezetszennyezés a kibocsátási határértéket meghaladó terhelés. A környezetkárosodás a környezet olyan mértékű szennyezettsége, amelynek eredményeként a környezet természetes vagy korábbi állapota csak beavatkozással vagy egyáltalán nem álítható helyre, illetőleg, amely az élővilágot kedvezőtlenül érinti. A környezetveszélyeztetés tehát nem más, mint a környezetkárosítás lehetősége. E rendelkezések összevetéséből a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy önmagában a kibocsátási határértéket meghaladó környezetbe bocsátás környezetkárosítást eredményezhet."
A jogerős ítélet "azonos fogalomként használja a környezetveszélyeztetést a környezetkárosodással, holott ezek ... nem azonos fogalmak. A környezetveszélyeztetés a kibocsátási határérték túllépésével megvalósult, ."3
A Legfelsőbb Bíróság más perben hangsúlyozta, hogy "a környezetszennyezés, környezetkárosodás, illetőleg a környezetveszélyeztetés nem egymásra épülő, hanem együttesen értelmezendő fogalmak. A környezetveszélyeztetés nem más, mint a környezet károsításának a lehetősége. A környezetszennyezés pedig nem a környezetveszélyeztetést megelőző állapot, hanem mint fogalom önmagában jelenti mindazokat a körülményeket, amelyeken keresztül a veszélyeztetés megvalósulhat. A határérték meghatározása nyilvánvalóan a környezet olyan mértékű terheléséhez igazodik, amelyen túl a környezetkárosítás már bekövetkezhet." Mindezek egybevetéséből következik, hogy a határérték túllépése környezetveszélyeztetés. Annak további bizonyítására nincs szükség.4
Megfigyelésem szerint a határértékek természetét és környezetvédelemben betöltött szerepét, valamint a környezetveszélyeztetés intézményének jelentőségét megértve mondta ki a Legfelsőbb Bíróság5, hogy a környezetszennyezés a kibocsátási határértéket meghaladó terhelés; miután pedig a környezetkárosodás a szeny-nyezettség meghatározott következményekkel járó mértékéhez kötődik, önmagában a kibocsátási határérték túllépése környezetkárosítást eredményezhet.
Ezt a gondolatot tovább vezetve, mivel a környezetveszélyeztetés a környezetkárosítás lehetősége, egyúttal azt is ki kell fejeznünk, hogy a kibocsátási határérték túllépése környezetveszélyeztetés. A veszélyeztetés pedig a kár bekövetkezését nem kívánja meg, csupán a lehetőségnek kell fennállnia.
Ezért a kereset megalapozott, további bizonyításra nincs szükség.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontjában a jogszabályi rendelkezések olyan értelmezése tűnik ki, amely a környezetvédelmi jog társadalmi rendeltetésével, a jogalkotó szándékával összhangban áll, és közvetve érvényesíti a környezetvédelem olyan fontos alapelveit, mint a megelőzés6, elővigyázatosság7 és a szennyező fizet elve.8 Amikor ugyanis mind a perindítási jogosultság, mind pedig a jogalap fennállásának megállapítását, azaz a környezetveszélyeztetést további bizonyításhoz: a környezetkárosítás bekövetkezésének valószínűsítéséhez kötjük, jogértelmezésünk ezekkel az alapelvekkel is ellentmondásban van. A többletbizonyítás véleményem szerint a vizsgált pertípusban a legtöbb esetben igazságügyi környezetvédelmi szakértő bevonását kívánná meg. Ez pedig nyilvánvalóan nem lehet a jogszabály jogalkotó szándéka szerinti értelme.
Ha az alsóbb fokú bíróság és a Legfelsőbb Bíróság között immár több ügyben felmerült jogértelmezési különbséget szeretnénk jobban megérteni, érdemes átgondolni azt az esetet, amikor környezetszennyezés még nem következett be, környezetveszélyeztetés azonban egyértelműen megállapítható, de nem határértékhez kötődik. Ilyen tényállás lehet a veszélyes hulladék környezetveszélyeztető módon történő tárolása.9
A feladat tehát a Legfelsőbb Bíróság számára az volt, hogy a környezetveszélyeztetés fogalmát olyan módon ragadja meg, hogy az mind a határértékhez kötődő, mind pedig az attól független tényállások esetén alkalmazható legyen.
A BH 2001. 235-ös számú - az eddigiekben még nem hivatkozott - jogeset megerősíti azt a megfigyelésemet, hogy a Kvt. rendelkezései és a vonatkozó alacsonyabb rendű jogszabályok sokszor nem egyértelműek, nem nyújtanak a jogalkalmazó bíróságok számára egyértelmű útmutatást a különféle határértékek jogi természetének, egymással való összefüggésének, összetevőinek megértéséhez, és ezáltal bizonytalanságot eredményeznek a jogalkalmazásban. Ebben az ügyben az alkalmazandó jogszabályok különböző határértékeket határoztak meg, azonban nem tisztázták a határértékek közötti összefüggéseket. Fontos kiemelni, hogy a Legfelsőbb Bíróság az adott perben ezeket a kérdéseket elkerülhetetlen módon igazságügyi szakértő bevonásával rendelte tisztázni. Valójában a szakértő bevonására a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény alapján abban az esetben kerül sor, amikor különleges szakértelmet igénylő tényt vagy egyéb körülményt kell megállapítani, és a bíróság ezzel a szakértelemmel nem rendelkezik. Amikor tehát a bíróságnak a jogszabályok értelmezéséhez szakértőt kell igénybe vennie, jogalkotási hibáról van szó.
A következőkben annak példáját láthatjuk, hogy még a Legfelsőbb Bíróság joggyakorlata is kérdéseket hagy maga után, így nem vált teljesen ellentmondásoktól mentessé.
A fentebb elemzett jogesetek kapcsán a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel mondta ki, hogy a kibocsátási határérték átlépése környezetveszélyeztetés. A BH 2002. 11-es számú döntésben ezzel az indokkal hagyta helyben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság eltiltást tartalmazó ítéletét. Felülvizsgálati kérelmében a környezethasználó alperes arra hivatkozott, hogy a határérték túllépése önmagában nem jelent környezetveszélyeztetést. A rendelkezésre álló bizonyítékokat pedig a bíróságok nem vették figyelembe.
A felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az eljárt bíróság megalapozott tényállás alapján, a jogszabály helyes alkalmazásával hozta meg ítéletét. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az alperes elvileg helytállóan hivatkozott arra, hogy a környezetszennyezés nem azonosítható a környezetveszélyeztetés fogalmával. A törvény 4. §-ában definiált határértékek bármelyikének a túllépése azonban a környezet veszélyeztetését idézheti elő. A határértékek a környezet potenciális veszélyeztetésének a jelzőrendszerei. Túllépésük a környezet károsodásának veszélyére figyelmeztet. Az adott körülmények vizsgálata alapján vonható le következtetés arra vonatkozóan, hogy a környezetet veszélyeztető állapot ténylegesen fennáll-e.
Továbbra is nyitva marad tehát a kérdés, hogy a kibocsátási határérték átlépése önmagában környezetveszélyeztetést jelent, avagy csak bizonyos kritériumok alapján, amelyekről csak az adott körülmények vizsgálata alapján lehet határozni?
A döntés nyomán tennünk kell még egy rövid észrevételt.
A perben a keresetet az ügyészség nyújtotta be környezetveszélyeztető tevékenységtől való eltiltás iránt.
Az ügyészi fellépés szabályait a Kvt. 109. § (2) bekezdése tartalmazza. Mind a perindítási jogosultság, mind pedig a kereset jogalapja tekintetében ez a bekezdés irányadó.10
A Kvt. 99. §-a a környezetvédelmi egyesületek és társadalmi szervezetek perlési jogáról rendelkezik, mely alapvetően megkülönböztetendő az ügyészi jogosultságtól.
Mindezek alapján kérdés marad, hogy mi az indoka annak, hogy az eltiltással kapcsolatos ítéleti rendelkezés jogszabályi alapjául mind a másodfokú bíróság, mind pedig a Legfelsőbb Bíróság a 99. §-t jelölte meg.
A most vázolt ellentmondások mellett a Legfelsőbb Bíróság a BH 2001. 32. számú esetben elfoglalt álláspontjával összhangban kiemelte, hogy a Kvt. környezetszennyezés, környezetveszélyeztetés és környezet-károsítás hármas fogalomrendszerén alapuló összehangolt eszközrendszer fokozott jelentőséghez juttatja a környezetkárosodás bekövetkezésének a megelőzését.
Láthatjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság okfejtéseiben következetesen kifejezésre juttatja a környezetvédelem alaptézisének tekinthető megelőzési szemlélet jelentőségét.
A környezeti felelősségről szóló irányelv átvételét megvalósító 2007. évi XXIX. törvény a Kvt. több olyan rendelkezését módosította, amelyek a környezetveszélyeztető magatartástól való eltiltás iránti keresetek elbírálásának alapjául szolgálnak, és a fentebb ismertetett jogesetekből megismert jogértelmezési problémát okozták. A következőkben ezen módosításokat tekintjük át, továbbá megvizsgáljuk azt, hogy várhatóan milyen irányban befolyásolják majd a már kialakult joggyakorlatot, illetve egyértelműbbé teszik-e a jogszabályok értelmezését.
A környezetszennyezés törvényi meghatározásában módosítás nem volt.
2007. április 30-ától megváltozott a környezetkárosodás definíciója:
Kvt. 4. § 13. pont: környezetkárosodás: a környezetben, illetve valamely környezeti elemben közvetlenül vagy közvetve bekövetkező, mérhető, jelentős kedvezőtlen változás, illetve valamely környezeti elem által nyújtott szolgáltatás közvetlen vagy közvetett, mérhető, jelentős romlása.
Az új definíció megértéséhez meg kell ismerkednünk a környezeti elem által nyújtott szolgáltatás fogalmával, mely korábban a Kvt.-ben nem létezett:
4. § 14. pont: környezeti elem által nyújtott szolgáltatás: környezeti elemnek más környezeti elem vagy a társadalom (köz) érdekében ellátott funkciója.
Ha a fogalom-meghatározásokat összehasonlítjuk, látható az alapvető változás, mely szerint a környezetkárosodás már akkor megvalósul, ha mérhető, jelentős kedvezőtlen változás következik be. Azt pedig, hogy a változás folytán a korábbi állapot csak beavatkozással, vagy egyáltalán ne legyen helyreállítható, nem kívánja meg a rendelkezés.
Egyrészről tehát szigorodott a szabályozás, mert elégséges a jelentős kedvezőtlen változást bizonyítani, másrészről változatlanul szakértői bizonyítást igényel annak megállapítása, hogy milyen környezeti állapot tekinthető ilyen "jelentős kedvezőtlen változásnak", illetve "jelentős romlásnak".
Ha a változás mérhető, és erre vonatkozóan rendelkezésre állnak a szükséges adatok (a környezet, környezeti elem korábbi és a változást követő állapotára, illetve a környezeti elem által nyújtott szolgáltatásra vonatkozó, egymással összevethető, azaz a mérés módszerében, illetve mértékegységében azonos adatok), és azokban a felek között nincs vita, a szakértői bizonyításnak csak arra kell kiterjednie, hogy a kedvezőtlen változás, illetőleg a romlás jelentősnek tekinthető-e.
A környezetkárosítást megvalósító magatartás a módosítás szerint mind tevékenység, mind pedig mulasztás lehet.
4. § 12. pont: környezetkárosítás: az a tevékenység vagy mulasztás, amelynek hatására környezetkárosodás következik be.
Nézzük meg ezek után a környezetveszélyeztetés definíciójában bekövetkezett változást.
4. § 10. pont: környezetveszélyeztetés: a környezetkárosodás bekövetkezésének közvetlen veszélye.
Nem elegendő tehát a környezetveszélyeztetés megállapításához a környezetkárosodás lehetőségének fennállnia, mint ahogyan azt a korábbi szabályozás tartalmazta. A törvény ennél szigorúbb feltételt szab: a környezetkárosodás közvetlen veszélyét. A "közvetlen veszély" fogalmát várhatóan a bírói gyakorlat fogja tartalommal kitölteni. Ennek jelentősége akkor válik nyilvánvalóvá, ha áttekintjük az egyes határértékek törvényi meghatározásainak módosítását.
4. § 24. pont: igénybevételi határérték: a környezet vagy valamely eleme jogszabályban vagy hatósági határozatban meghatározott olyan mértékű igénybevétele, melynek meghaladása - a mindenkori tudományos ismeretek alapján - környezetkárosodást idézhet elő.
4. § 25. pont: kibocsátási határérték: a környezetnek vagy valamely elemének jogszabályban vagy hatósági határozatban meghatározott olyan mértékű terhelése, melynek meghaladása - a mindenkori tudományos ismeretek alapján - környezetkárosodást idézhet elő.
A szennyezettségi határérték fogalma nem változott.
Az új definíciók nem a határérték alatt maradó vagy azt elérő szennyezésből indulnak ki, hanem abból a helyzetből, amikor a szennyezés mértéke az adott - igénybevételi, kibocsátási - határértéket meghaladja. A szennyezettségi határérték meghatározására egyébként a korábbi szabályozásban is ez volt jellemző. Ezzel tehát a határértékek meghatározása egységesebbé vált, és nem hagy kétséget afelől, hogy az egyes határértékek átlépése a környezetszennyezés, környezetveszélyeztetés, környezetkárosítás hármas fogalmi rendszerét tekintve milyen környezeti következménnyel jár.
Az idézett szövegrész törvényi formába önti azt a határértékekkel kapcsolatosan kifejtett, a bírói gyakorlatban már kialakult legfelsőbb bírósági álláspontot, mely nyilvánvalóan 2007. április 30-át megelőzően is jellemezte a környezeti határértékeket, de a jogszabályok tartalmából nem volt egyértelműen kiolvasható. Eszerint "A határérték meghatározása nyilvánvalóan a környezet olyan mértékű terheléséhez igazodik, amelyen túl a környezetkárosítás már bekövetkezhet."
A Legfelsőbb Bíróság tehát ezen a ponton az európai integrációs követelményeknek megfelelő joggyakorlatot alakított ki, megelőzve a jogharmonizáció tényleges megvalósulását.
Mindezek alapján juthatnánk arra a megállapításra is, hogy a joggyakorlatból megismert értelmezési probléma az új definíciók révén megoldódik. Ez csupán annyiban igaz, hogy a korábbi értelmezési probléma ténylegesen megszűnt, hiszen egyértelművé vált, hogy a határértékek bármelyikének átlépése a környezetkárosodás lehetőségét hordozza magában.
A környezetveszélyeztetés definíciójának megváltozásával azonban álláspontom szerint újabb, ugyanakkor egyértelműbb megközelítésű jogértelmezési kérdés kerül a bíróságok elé.
A határértékek bármelyikét meghaladó szennyezés esetében - ahogyan azt láttuk - a környezetkárosodás lehetősége fennáll.
Ez azonban nem azonosítható a környezetveszélyeztetéssel, mert annak új meghatározása alapján a "lehetőségek" sokasága közül csakis az az állapot tekinthető veszélyeztetésnek, amelyben a mérhető, jelentős kedvezőtlen változás bekövetkezésének a közvetlen veszélye fenyeget.
A polgári jog gyakorlata különbséget tesz a veszélyhelyzet és a közvetlenül fenyegető veszély között.
Ennek alátámasztására a Ptk. szükséghelyzetről rendelkező 107. §-ához fűzött magyarázat szolgálhat: a bírói gyakorlat szerint a veszély akkor közvetlen, ha az adott helyen és az adott időben célszerűen és ésszerűen más módon el nem hárítható.11
Ez a megkülönböztetés a két kifejezés nyelvtani értelméből is egyértelműen következik. Ha ugyanis a veszély és a közvetlen veszély fogalmát azonosítanánk, puszta szószaporításnak kellene tekintenünk a Polgári Törvénykönyvben és a bírói gyakorlatban más jogintézmények kapcsán használatos "közvetlen" jelzőt.
Álláspontom szerint tehát a "környezetkárosodást idézhet elő" kifejezés a környezetkárosodás veszélyével azonos jelentéstartalmú. Ettől megkülönböztetendő a környezetkárosodás közvetlen veszélye.
Ennek esetenkénti eldöntése az adott eset összes körülményének figyelembevételével történhet. Bár a bírói gyakorlatban jellemzően kialakulnak olyan általánosan figyelembe vehető szempontok, amelyek a konkrét jogvita eldöntésében támpontot jelentenek, mégis álláspontom szerint az új fogalom hátránya, hogy sok esetben környezetvédelmi igazságügyi szakértői bizonyítás során tisztázható majd, hogy a közvetlen veszély fennáll-e. Ebből következően tehát a környezetveszélyeztetés fennállásának megítélése válna szakértői bizonyítás tárgyává, ezzel pedig már a perlési jogosultság megállapításához is számos esetben szakértői bizonyítás válna szükségessé. Mindez a bizonyítás bonyolultabbá válásához és az ilyen típusú perek elhúzódásához vezetne, és visszaterelné a bírói gyakorlatot abba a nem kívánatos mederbe, amelyből a kiutat a Legfelsőbb Bíróság mutatta meg, a helyes joggyakorlat kialakításával.
A korábbi fogalomrendszer alapján ugyanis - ahogyan azt láttuk - az alsóbb szintű bíróságok a környezetveszélyeztetés megállapítása kapcsán gyakran a határértékek átlépésén, azaz a környezetszennyezés tényén túlmenően további - többek között - szakértői bizonyítást tartottak szükségesnek. (Jogi álláspontjuk alapján más módon, mint szakértői módszerekkel a környezetveszélyeztetés, mint a környezetkárosodás lehetősége nem lett volna megállapítható.)
A Legfelsőbb Bíróság éppen ezt a téves jogértelmezési irányt szakította meg azzal, hogy kimondta, további bizonyításra szükség nincs, amennyiben a szennyezés bármelyik határértéket túlhaladja.
Várhatóan ismét a Legfelsőbb Bíróságra hárul majd a feladat, hogy útmutatásaival kiküszöbölje az újabb jogértelmezési problémákat, és a környezetvédelem alapelveit és alapvető érdekeit figyelembe vevő bírói gyakorlatot alakítson ki. ■
JEGYZETEK
1 BH 2001. 32., BH 2003. 419.
2 Uo.
3 BH 2001. 32.
4 BH 2003. 419.
5 Ez fejeződik ki a BH 2002. 11-es számú eseti döntésben is.
6 A környezetvédelem legfontosabb elve, azonos a szennyezés forrásánál való fellépéssel. Az ismert és várható negatív környezeti hatások elleni előzetes fellépést igényli. Az ártalmak keletkezésének megelőzése mellett a károsító folyamatok további hatásai elleni fellépést is magában foglalja. lásd: Bándi Gyula: Környezetjog, Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 29-30. o.
7 Az ismert, de - jelenlegi tudományos ismereteink alapján - nem teljes bizonyossággal bekövetkező negatív környezeti következmények elkerülésére hivatott. Az elővigyázatosság elve alapján az emberi magatartásokról eleve feltételezzük az esetleges későbbi környezeti ártalmak bekövetkezésének lehetőségét. Lásd: uo.
8 A felelősség elvének szinonímája, a környezet szennyezőjének legteljesebb mértékű helytállására törekszik. lásd: uo. 56. o.
9 Lásd BDT 2002. 584., BDT 2002. 585., KGD 2004. 146.
10 Lásd BH 2003. 419.
11 A Polgári Törvénykönyv magyarázata, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1981. I. kötet 485. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bakos Judit bíró, környezetvédelmi szakjogász, Budapesti XX-XXI-XXIII. ker. Bíróság
Visszaugrás
