2012. január 1-jén új alkotmány lépett hatályba. Az Alaptörvény az előző Alkotmányhoz képest néhány helyen első látásra is jelentős változást tartalmaz. Ezek egyike az a megfogalmazás, amely a szociális biztonságról szól. Az elmúlt alig több mint egy év kevés ahhoz, hogy az Alkotmánybíróságnak az ehhez a szabályhoz kötődő gyakorlatát elemezni lehessen, hiszen ilyen gyakorlatról beszélni alig lehet. Azonban támpontot adhat a szöveg értelmezéséhez annak a vázlatos bemutatása is, honnan ered a szociális biztonsághoz való jog, és ennek az alkotmányban való megjelenítésének igénye; s milyen értelmezési alternatívái vannak ezen jognak, valamint mit jelentett ez a jog az előző Alkotmányban és az Alkotmánybíróság gyakorlatában.
1. A különféle tudományok művelői vagy alkalmazói a szociális kérdéseket a saját nézőpontjukból vizsgálják. Megvan a története a munkásvédelem, a munkás önsegélyezés, a szegénypolitika kialakulásának, a szegénygondozás, szegénysegélyezés, vagy éppen a koldusokat, csavargókat érintő intézkedéseknek, de a szociálpolitikának is.
A jogászoknak is van saját nézőpontjuk. Az alkotmányjogászok természetesen az alkotmányt veszik elő, és azokat a könyveket, amelyekben szociális kérdéseket az arra hivatott testületek értelmezték.
Az alkotmányok általában tartalmaznak egy felsorolást az emberi jogokról. Az emberi jogok katalógusának kialakulása nagyrészt egybeesik a polgári társadalmak kialakulásával és változásával. Az emberi jogok többféleképpen csoportosíthatók, ezek egyike létrejöttük időrendjét követi, és első, második és harmadik[1] generációs jogokat különböztet meg.
Az első generációs, politikai szabadságjogoknak állami beavatkozást elhárító funkciójuk van, és főként a feudális állam ellen irányulnak; eszmerendszere a liberalizmus, amely az egyén szabadságát jelöli meg mint legfontosabb politikai célt. Gyökerei a XVII-XVIII. századra, a felvilágosodás korába nyúlnak vissza.
A liberális felfogás szerint a jövedelem kizárólag a produktív - szellemi vagy fizikai - munkateljesítményre épül. A "szociális védőháló" összetevői is a munkaviszonyhoz kapcsolódó biztosítási rendszerek, amelyeket a kötelező munkaadói és munkavállalói befizetésekből finanszíroznak. Mi lesz a nem biztosítottak, a munkaképtelenek, a nincstelenek, a hajléktalanok sorsa, az éhínségek, a háborúk és a természeti katasztrófák áldozatainak a sorsa? A liberális piacgazdaság és a makroökonómiai stabilizáció hívei minden országban, de főleg az angolszász államokban a szociális juttatások megakadályozására összpontosítják törekvéseiket. Malthus (1766-1834) szelleme[2] és ultraliberális felfogása szerint "Aki képtelen arra, hogy saját munkája révén gondoskodjon önmagáról, és akit családja sem tud eltartani, annak a világban, ahol már minden hely betelt, semmi joga sincs még az élelem egyetlen kis porciójára sem. Az fölösleges a földön. A természet nagy lakomáján nincs számára teríték. A természet maga kényszeríti arra, hogy tűnjön el. …A szegénygondozás csak rosszabbítja a helyzetet, mert biztosítva a létminimumot a nyomorultak további szaporodását segíti elő".[3] Ellenezte a szegényeknek juttatott szociális támogatásokat is, mondván, hogy azok közvetve a népesség gyorsabb növekedését eredményezik, fenntartva a szegénységet. Helyette a kiemelést a szegénységből, az erkölcsi nevelést és az oktatást ajánlotta. A segélyekről szóló érvelését a 19. század során gyakran visszhangozták a segélyezés ellenfelei.
2. Az ipari forradalom, a szabadversenyes kapitalizmus, a munkáskérdés kihívásai nyomán a XIX. század második felétől változik az állam szerepe és felelőssége.[4]
Az állami szociálpolitika előtti időszakra jellemző példának okáért a csavargás, a csavargók büntetőjogi "kezelése". Ennek eszköze a külföldi csavargók kitoloncolása, a belföldi csavargók elzárása, a közösség területéről való elüldözése, ritkán engedély a meggyilkolásukra is, munkára fogásuk, a koldusok, csavargók dolgoztatása az ellátásért, a differenciált segítségnyújtás. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a támogatást illetően különbséget tettek érdemes szegény (aki nem képes eltartani magát, mert nincs hozzá fizikai ereje, öreg, rokkant, gyerek) és érdemtelen szegény között (aki nem képes eltartani magát, bár a fizikai ereje meglenne hozzá).[5]
Jóllehet már az 1793. évi francia alkotmány 21. és 28. cikke is kifejezetten utal a társadalom adósságára - amely abban áll, hogy a szükséget szenvedőknek segítséget kell nyújtania -, csak a polgári forradalmak utáni időszaktól, a XIX. századi munkásmozgalom követelései nyomán jelennek meg a második generációs, gazdasági, szociális és kulturális jogok, amelyeknél éppen az állam aktív beavatkozására van szükség.
Az 1920-as évekig a magántulajdon, a vállalkozás szabadságára hivatkozva általában elutasítják e jogoknak az alkotmányban való rögzítését vagy védelmét[6].
Napjainkra a szociális jogok az alkotmányok emberi jogi katalógusának szokásos részévé váltak.
A szociális jogok elismerésének történetéhez tartozik[7] az, hogy a 19. század második felében a bérből és fizetésből élők tömegei a piaci folyamatok kiszolgáltatottjaivá váltak, a társadalmakban megindult liberalizálódás kiterjesztette a politikai kultúrát, míg a szociális állapotokat, a tömeges létbizonytalanságot már nem tudták kezelni; az államok - 1870 után különösen az egyesített Németország - felismerték a megoldatlan és társadalmi méretűvé növekedett szociális feszültségek veszélyét. A társadalmi konfrontációk feloldására való törekvés vezette Otto von Bismarck kancellárt az öregségi, betegségi és rokkantsági biztosítás megteremtésére. Németországban 1883-ban a betegbiztosítást, 1984-ben a balesetbiztosítást, 1889-ben az öregségi és rokkantbiztosítást vezették be, 1912-ben az alkalmazottak társadalombiztosítása, 1927-ben a munkanélküliek biztosítása lépett hatályba.
Maga a "szociális biztonság" kifejezés először az Amerikai Egyesült Államokban jelenik meg 1935-ben (Social Security Act), és az ipari társadalomban az élet alapvető kockázatainak (munkanélküliség, betegség, gyermekjólét és időskor) a lefedését jelenti. A Social Security Act a New Dealhez szorosan kapcsolódó egyik olyan jogszabály, amelyet az amerikai Legfelső Bíróság - miután Roosevelt 1937. március 9-én bejelentette a bírói korhatár leszállítását, ami a testület összetételének átalakulását vonta volna maga után - 1937. május 24-én a Helvering v. Davis, illetve Steward Machine Company v. Davis ügyben 5:4-es szavazati aránnyal tartott hatályban. (Az ezt megelőző két és fél évben a bíróság a New Dealhez tartozó másik nyolc törvényt hatálytalanított).[8]
A társadalombiztosítás napjainkban is működő modelljét hazánk már az 1890-es évek elején átvette jogrendszerébe. A magyar társadalombiztosítás (betegség, baleset, valamint öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére kötelező biztosítás) megvalósításában és fejlődésének már az első ötven évét is a biztosítás kiterjesztése jellemezte. Míg az 1891:XIV. törvénycikk alapján a biztosításra kötelezett munkavállalók száma 1891-ben 446 618 fő volt, és a törvény ekkor még kizárta a rokkantsági, özvegyi és árvaellátást, addig az 1940-es évekre - az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére az 1928:XL. törvénycikkel bevezetett kötelező biztosítással - 1,4 millió biztosított és kb. ugyanannyi családtag szociális gondozása valósult meg.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
