A magyarországi boszorkányperek története - A magyar néphit boszorkányai címmel jelent meg Polonkai Éva írása a Jogi Fórum - ahogy impresszumában olvasható, az Első Magyar Jogi Portál - internetes oldalon, a Publikációk rovatban.
A boszorkányperek egyházi világi és vegyes hatóságok előtt a XV. század végétől a XVIII. század utolsó évtizedéig a legtöbb európai országban és Észak-Amerika európai telepes városaiban a "boszorkányok" ellen lefolytatott peres eljárások. A Szerző célja bemutatni a magyar boszorkányperek történetét a magyar néphit tükrében és ismertetni a boszorkányperek három nagy történeti korszakát, amelyek időrend szerint jól elkülönülnek egymástól.
Boszorkány szavunk az ótörök eredetű "basirqan" szóból származik, amelynek jelentése: "nyomó", "megnyomó". A magyar közvélemény által boszorkánynak tartott személyeket a történészek három csoportba sorolják: egyrészt ide tartoznak, akik a kereszténység felvétele után az ősi hit rítusait gyakorolták (ezek az emberek saját magunkat egyébként táltosoknak hívták), másrészt, akik a nyugati világkép és a katolikus vallás szempontjából eretneknek számítottak, harmadrészt a valódi méregkeverők. A Magyar Néprajzi Lexikon a fogalom kialakulását a történelem során rárakódott különböző jelentéstartalmak felől írja körül: "[A] boszorkány élő személy, akinek részint a paraszti gyakorlatban előforduló gyógyító és rontó tevékenység bizonyos vonásait, részint bizonyos természetfeletti képességeket tulajdonítanak. (...) Az idők folyamán a boszorkány más emberfeletti lények bizonyos vonásait is magába olvasztotta", mégpedig a magyarsággal történeti kapcsolatba került népek hitvilágából ismert alakok vonásait. Minderre rárakódott a boszorkányperekkel együtt Nyugat-Európából "importált" boszorkányfogalom.
A fogalmak szintjén ismeretes továbbá a középkori latin nyelv több kifejezése is: striga, azaz az éjjeli boszorkány, aki éjszaka seprűn röpdös, vérszívó "ama daemoni alak, amely természetfölötti hatalmat nyert más emberek megkárosítására, az ördöggel kötött szerződés és cimboraság révén" - idézi a szerző a Magyar Jogi Lexikon 1899-es kiadását), maleficia, azaz a bűvölő, rontó, igéző, varázsló jövendölő asszonyok, és a veneficia, azaz a méregkeverők.
A néphit közösségi jelenség, olyan hiedelemrendszer, amit a falun élők generációról generációra adnak tovább. Kezdetben a vallás befogadó volt a nép hiedelemvilágával szemben, igyekezett a lehető legtöbb jelenséget a saját képére formálva megtartani. A virágzó középkorban az egyház már eléggé megerősödött ahhoz, hogy a népi rítusokat fokozatosan kivesse hivatalos tanai közül (először bírálja, majd tiltsa, végül üldözze).
Ebben a folyamatban természetesen döntő szerepe volt a nyugatról beérkező dogmáknak és az egyházi kánonoknak.
A boszorkányok egyik különös fajtájaként említi Polonkai a bábaboszorkányokat. Kelet-Magyarországon annyira egybeforrt a bába és a boszorkány alakja, hogy minden bábát boszorkánynak tartottak, és a bábán kívül más boszorkányt nem ismertek el. Ezzel párhuzamosan a népmesékben való megjelenése a boszorkánynak a vasorrú bába.
A szerző ezt követően a boszorkányok egyes mágiáit veszi sorra; elsőként a rontást, amely a középkori falusi ember értelmezésében minden olyan váratlan szerencsétlenség, baleset, betegség, aminek az okát nem tudta megmagyarázni. A rontást nemcsak ember (főleg kisgyermek), hanem állat is elszenvedhette; elsősorban tehén, mivel a tehén volt az egyszerű falusiak egyik legnagyobb kincse, ezért a tehenet ért kár jelentősnek számított. A megrontó olyan boszorkány, aki valamilyen okból megharagudott a későbbi áldozatra. Ez számított az egyik leggyakrabban előforduló mágikus eseménynek, ezért módszerei igen változatosak voltak, tarthatott egyetlen esemény bekövetkezéséig, de a megrontás tartós állapotot is előidézhetett. A gyógyfüvek, vegyületek ismerői valós bajokat okozhattak, de sokszor elég volt a rontásba vetett hit ahhoz, hogy megbetegítse a szervezetet. A rontás esetére példa egy 1727-es peranyag, Kraszna vármegyében, Somlyón Molnár József azzal vádolta meg Antal Jánosnét, hogy elapasztotta tehenének tejét. A vádat nem sikerült bizonyítani, így a károsult a kárát maga kellett viselje.
Igézés: más szóval megnézés vagy rábámulás, a rontás egyik fajtája, attól annyiban különbözik, hogy nem feltétlenül szándékosan történik. Áldozata lehet általában kisgyerek, szép lány, elkövetője "szúrós tekintetű idős ember". Tünetek: a néphit szerint a szemmel vert embernek fáj a feje, hányingere van, gyomorfájás kínozza, levertséget érez. A falusi emberek kidolgozták a megelőzés módszereit: piros ruhadarabot adtak a gyermekre, tabunévvel látták el, bekormozták az arcát. Ha pedig bekövetkezett a baj, azaz a szemmel verés, a leggyakoribb gyógymódnak a szenes vízzel való gyógyítás számított: varázserejű mondókák és imádságok mormolása közepette megmosdatták a megigézettet hideg vízben, amelybe előzőleg páratlan számú, izzásban lévő széndarabot dobtak, végül ezzel a vízzel meg is itatták. A többi mágiától megkülönböztető jegy, hogy az igézés nem minősült rendkívüli vagy kétségbeejtő jelenségnek, mert nem ártó szándék okozta, és mivel köztudott volt a gyógymódja, családon belül meg tudták gyógyítani.
További speciális formája a rontásnak a kötés és oldás, amely a boszorkányperek állandóan visszatérő vádja volt, ugyanakkor a boszorkányok általános jelzőjeként is szolgált: "oldó-kötő". A boszorkány képes megkötni a férfierőt, a szoptatós anya tejét, de akár az esőt is, ezáltal aszályt okozván. Képes magához láncolni embereket, akik annak ellenére járnak hozzá, hogy azt valójában nem szeretnék. Tárgyi megjelenése a csomóra kötött madzag, amely régi párnatollak között vagy házak küszöbe, kemencéje alól kerülhetett elő.
A megnyomás az alvó és védtelen ember megrontásának egy módja. A megnyomó - boszorkány - állat képében rátelepszik az alvó ember mellkasára és ezzel hosszú távú betegséget idéz elő a megnyomottnál. A megnyomott ember általában rossz közérzettel ébred és a legkülönfélébb betegségek mutatkoznak rajta. Egyes boszorkányperekben arról vallanak, hogy fizikailag komolyan bántalmazták őket e rontás képében.
Meglovagolás: a néphit szerint a boszorkányok rendszerint pénteken éjszaka valamely helyen - a Gellért-hegyen, Tokaj hegyén - gyűltek össze titkos varázslásaik elvégzésére és az odajutáshoz a haragosaikat használták fel. A boszorkány az éj leple alatt a meglovagolandó személy házához osont, azt lóvá változtatta, azaz - fedi fel az ismert szólás eredetét a szerző -"lóvá tette", és a hátán ellovagolt, elrepült. A meglovagolt személy reggel felébredve nem emlékszik a történtekre, csak arra lesz figyelmes, hogy izzadtan, fáradtan, kimerülten ébredt. Ha állatokon mutatkoztak a betegség jelei, azokat tekintették meglovagoltaknak.
A szerző az egyik leghátborzongatóbb népi hiedelemnek tartja a váltott gyermek képzetét. Eszerint a kisgyermeket megkeresztelése előtt elcserélhetik a "rosszak", ördögök, tündérek, lidércek. A rendellenességgel, genetikai hibával vagy betegséggel született gyermek másságát a falu nem tudta elfogadni, és kikiáltotta ezeket a gyermekeket "elcseréltnek". De itt még nem volt vége: az "elcserélt" gyermeket a néphit szerint fortéllyal "szóra kellett bírni", meg kellett szólaltatni. "Ezek után következik a visszaváltás: a gyermeket lapátra kell tenni, és úgy tenni vele, mintha a forró kemencébe akarnánk lökni. Erre az igazi anya megérkezik, visszahozza az embergyermeket és elviszi a saját utódját." Ez a népi hiedelemvilágban mélyen gyökerező babona mutatja, hogy milyen kevéssé képes az ember elfogadni az idegent, az átlagostól eltérőt. Polonkai felidéz egy pert, amely 1803-ban Torda vármegyében zajlott, s amelynek vádlottja, Beán Ilia egy csecsemőt próbálván "meggyógyítani" annak halálát okozta. Terjedelmi okokból nincs lehetőség a per részletesebb ismertetésére, de a vádlott lány - akit az angolkórosnak született gyermek szülei kerestek fel, s aki a környéken mint "tudós olá" volt ismert -azzal védekezett, hogy csak próbára akarta tenni, vajon tényleg váltott-e a gyermek, és feltételezése szerint azért nem sikerült a próba, mert nem napfelkelte előtt érkezett meg, ahogyan más betegekhez szokott, s a napfelkelte után elvégzett próba hibásnak bizonyult. A fiatal román lány vádlott egyebekben arról is nyilatkozik, gyógyítói hatalmát Istentől kapta, és egy angyal jelentette neki álmában, hogy feladata van. Az eljárásban a gyanúsítottat kihallgatták, majd a szülők és a lány egybehangzó vallomása alapján a két szülőt szabadon engedték. Elmeorvos szakértői vizsgálat ezt követően megállapította, hogy a vádlott beszámítható, és tisztában van tette következményeivel. A halálos ítélet indokolása szerint nemcsak azért kell halállal bűnhődnie a vádlottnak, mert rettenetes dolgot cselekedett, hanem azért is, hogy "ebben a keresztyén világban ezután több efféle csalárd impostorról még csak ne is hallattassanak". A fentiekből kitűnik, hogy - a halálbüntetést leszámítva - az eljárás többé-kevésbé megfelelt a modern büntető eljárásjog szabályainak.
A jogi szabályozás oldaláról közelítve megállapítható, hogy a bűvös-bájos tevékenység, varázslás a magyar jogban az egyház elleni bűncselekmények kategóriájába tartozott.
Bár egyes néphiedelmeket az egyház eltűrt, a magyar jogtörténet már Szent István törvényeitől kezdve a büntetendő cselekmények közé sorolta a boszorkányságot, és ún. tükröző büntetéssel sújtotta: egyes esetekben a templom kulcsát égették a magát boszorkánynak valló személy testére, máskor máglyahalálra ítélték jelezve ezzel a párhuzamot az ördöggel való cimborálás és a pokolbeli kárhozat között.
"Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben; böjtölés után menjen haza. 1. § Ha másodízben találtatik azon vétekben, alázza meg magát ismét böjtöléssel; annakutána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és a válla közé, menjen haza. 2. § Ha pedig harmadízben, adják a bírák kezébe" - Szent István törvényei, Decr. II. 31., De strigibus. Szent István a Decr. II. 32.-ben (De maleficis, de veneficis et sortilegis - A bűbájosokról, ördöngösökről és jövendőmondókról) szintén tiltást fogalmaz meg, a jövendőmondók esetében "kik hamuban s más effélékben mesterkednek, igazítsa meg őket a püspök ostorral'büntetéssel. Első királyunk törvényei magukban foglalják a régi hit követőinek megtörésére irányuló szándékot, valamint - nyugati minták hatására - a szigorú büntetést is a katolikus hit terjedésére ártalmas tanokkal szemben.
Sokan idézik Könyves Kálmán király boszorkányokkal kapcsolatos híres törvényi tételét: "De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat" - azaz: "A boszorkányokról pedig, mivel hogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.' (Decr. I. 57.). Mint a szerző rámutat, félreértés ezt a mondatot kiragadva a törvények közül úgy értelmezni, mintha Kálmán felvilágosult uralkodóként, saját korát megelőzve végleg leszámolt volna a boszorkánysággal, mint tévhittel, hiszen a Decr. I. 60.-ban kimondja: "A bűbájosokat [malefici] a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe' . Kálmán híres törvényének helyes értelmezése szerint csak a strigákat, a nyugati néphit részét képező, nálunk a társadalom hitvilágában jelen nem lévő lényeket nyilvánítja nem létezőnek. A maleficák tekintetében azonban csak ezt követően kezdődött meg az igazi boszorkányüldözés.
A szerző ezután rátér arra, a fenti törvényeken túl mely jogforrások alapján születtek meg az ítéletek ezekben a perekben. A középkori európai források legjelentősebbike a Malleus Maleficarum ("Boszorkánypöröly") volt, Jacob Sprenger kölni és Heinrich Kramer tiroli dominikánus szerzetesek tollából 1486-ból. A németországi eretnek- és boszorkányüldözéssel megbízott két inkvizítor a teológiai tanítást kiegészítette a korabeli folklórral, a fekete mágiával és az eretnekségről megfogalmazott egyházi dogmákkal. Egészen a XVII. századig kimutathatók ennek a forrásnak a nyomai a boszorkányperek peres irataiban.
A XVIII. (!) században kezdődik csak meg a boszorkányperek fokozatos visszaszorítása; megemlíthető adat III. Károly 1728-as rendelete, amelyben felhívta Szeged városát a boszorkányperek számának radikális csökkentésére. Az igazán jelentős lépés Mária Terézia nevéhez fűződik, aki először azt rendelte el, hogy az esetlegesen előforduló boszorkányperek esetén az eljárás megindítása előtt jelentést kell tenni "legfelső helyre", majd a meghozott ítéletet is jóváhagyásra fel kell terjeszteni. 1768-tól életbe lépett szabályozása értelmében "csak a legkétségtelenebb bizonyítékok alapján, de ekkor is csak más, kapcsolatos bűntettek esetében kezdhető meg a vizsgálat".
A magyar boszorkányperek időbeli, személyi és térbeli körülményei között a szerző kiemeli, hogy a perek korszakának kezdete a XVI. század első felére tehető, míg vége a fentebb már említettek szerint Mária Terézia 1768-as rendelete. 1529-ből, Sopronból maradt fenn az első halálbüntetéssel végződő per anyaga, egy Bernát nevű tehénpásztor estéről.
Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529-1768 című munkájából tudhatjuk, hogy a személyi kör változatos volt: számos arisztokrata család sarja is vádlottak padjára került, például Jósikáné Báthory Anna, Béldi Pálné vagy Esterházy Zsófia. Báthory Anna ellen 1614-ben folytattak eljárást, s vérfertőző paráznaság vádjával el is ítélték. A felsőbb osztályok tagjai elleni perek sok esetben csak eszközül szolgáltak arra, hogy a női kézbe került tetemes birtoktömegeket elkobozzák. Nagy László (Erdélyi boszorkányperek című művében) ismerteti a Bethlen Gábor fejedelemsége alatt lezajlott három boszorkánypert Báthory Anna, Török Kata és Iffjú Kata ellen; e perekben a még a korabeli perjog szabályait is áthágva jutottak el ítélethez és a nemesasszonyok kivégzéséhez. Legnagyobb számban azonban szegénysorban élő asszonyok voltak a perek vádlottjai, szolgálók, napszámosok, pásztorok, koldusok, kóborlók. Foglalkozásukat tekintve az asszonyok többnyire bábák, akik ismerik a gyógyfüveket, gyógyítanak, segítenek a szülésnél. Vékony a határvonal és az elhatárolás, amely egy javasasszonyból "boszorkányt" kreált, sőt, akár egy jól sikerült gyógyítás is boszorkányságnak minősülhetett, ha ráfogták, hogy "természetfeletti gyógyulás" következett be; adott esetben tehát a haragosok könnyen szabadulhattak így meg az ártatlan áldozattól, a perbe fogott bábától.
Térbelileg Bihar, Sopron, Csongrád, Hajdú és Kolozs vármegyékben zajlottak nagyobb számban boszorkányperek, míg a török hódoltság és az erdélyi vármegyék területéről az átlagosnál kevesebb anyag maradt fenn.
Összességében tekintve a magyarországi boszorkányperek számban alulmaradnak a nyugat-európaiak mögött. Időbelileg három nagy csoportba oszthatók a perek. Első csoportjuk a kezdetektől a XVII. század utolsó évtizedéig tart, ebben a szakaszban jellegzetesen magyar sajátosságai vannak a pereknek. "A vád alapjául szolgáló konfliktusok többnyire hasonló módon zajlottak le: egy rossz hírben álló személy későbbi vádlójától valamit kölcsönkér, ezt rendszerint megtagadják tőle, majd pedig váratlanul balszerencse, baleset, betegség, ritkán haláleset következik be a kölcsönt megtagadónál, családtagjánál, jószágai között. Ezekben a perekben a vád jellemzően rontás, igézés, megnyomás, meglovaglás, megkötés - vagyis ezek a perek tisztán kivehetően magukon viselik a néphit elemeit. A vádlott rendszerint tagadta a rontást, igen ritka a beismerő vallomás. Az ítéletekről általában elmondható, hogy valamilyen kötelességet róttak a vádlottra: többnyire arra kötelezték, hogy hagyjon fel addigi életmódjával, tegyen tisztítóesküt, vagy pedig hagyja el a vármegyét."
A perek második szakasza az úgynevezett nyugat-európai típusú perek, a XVII. század végétől 1768-ig. Elharapóznak az eljárások egyidőben azzal, hogy eltűnnek a néphit elemei és a nemzeti sajátosságok. A vádak a magyar köztudatból hiányzó, csak nyugaton ismert démonhit elemeit tükrözik; boszorkányhadsereget feltételeznek, ördöggel való szövetkezés és boszorkányszombatok tartása a vádpontok. Ekkor jelenik meg nálunk is a tortúra, ami természetesen a démonikus elemek erősödését eredményezte, hiszen a kínzások következtében a vádlottak bármilyen, a szájukba adott vallomást megismételtek. Egyre gyakrabban születnek halálos ítéletek jelentős publicitás kíséretében, továbbá jellemző erre a szakaszra, hogy a vádlottak kikényszerített vallomásai egyre újabb személyeket idéznek a vádlottak padjára, ami öngerjesztő folyamattá válik. Szerencsére kiadja Mária Terézia a már említett rendeletét, amelyet minden vármegyéhez megküldenek, s ezzel a boszorkányüldözés hivatalosan véget ér. A szerző felidézi a nyugat-európai típusú boszorkányperek legjellegzetesebbikét Csongrád megyéből. 1758-ban Kozma Istvánné Oláh Mária ellen folytattak boszorkánypert, aki - mielőtt tortúrának vetnék alá - mind az öt boszorkányságát firtató kérdésre nemleges választ ad. A kérdések a következők voltak: "Kitül tanultad a boszorkányságot?, Micsoda szövecséged van az Ördöggel?, Nem vagy-e haragossa Katonánénak és eő te reád nem haragszik-e?, Micsoda boszorkányságát tudod Katonánénak?, Való-e, hogy te tanítottad Katonánét a boszorkányságra?" A tortúrát követően a vádlott megdöbbentő részletességgel vázolja fel egy katonai hierarchia szerint felépülő boszorkányhadsereg képét, akik csapatban járva, egymást tanítva tartanak boszorkányszombatokat Szent Gellért hegyén, Budán. Polonkai felhívja a figyelmet, hogy az asszony vallomásában nyomokban sem jelennek meg a néphit elemei, kizárólag a nyugat-európai boszorkányhitből vett motívumok jelentkeznek, ezeket nyilvánvalóan vallatói adták szájába.
Végül a magyarországi boszorkányperek harmadik csoportja a XVIII. század második felében zajló becsületsértési pereket foglalja magában. Ez a "rágalmazások korszaka", amikor felcserélődik a vádló és vádlott szerepe: egy-egy falusi perpatvar során akit boszorkány jelzővel illettek, az fordul a hatóságokhoz a becsületét ért csorba kiköszörüléséért. A rágalmazó nem tudja állítását alátámasztani, és a hatóságok általában el is marasztalják a sérelmet okozó személyt. írása végén a szerző szó szerint idéz egy ilyen perben született beadványt, amelyet érdekessége miatt mi is közlünk:
"Privilegiált Városi Tanács!
Kénteleníttetem szívem fájdalmával jelenteni a nemes tanács előtt, hogy egy néhány hetek elmúlásával Karantsi András maga szérüs kertyében többeknek is jelen létekben bassza teremtette mondásokkal boszorkánynak kiáltott 's megholt édesanyámat is azzal nevezte, 's vőmnek, B. Kiss Mihálynak hallatára így szóllott: - no Mihály (absit blasphemia) baszom a teremtésit a napadnak, megrontotta a leányomat, de ha meghal, a te feleséged is megtanulván tülle a mesterséget, boszorkány lesz! Minden mondásai után káromítván. Melyet ha szükség úgy hozza magával, tanukkal is bebizonyítok. Melly rajtam elkövetett becstelenítéséért 's boszorkánynak lett kiáltásáért alázatosan instállom a nemes tanácsot, ártatlanságomat 's tisztaságomat tekintvén, Karantsi Andrást megfenyíttetni méltóztasson, hogy megsértett ügyemben fellyebb ne kéntelenítessem folyamodni. Signatum Turkevi, 14. Julii, 1812.
A privilegiált nemes tanácsnak alázatos szegény szolgálója
Kállai Nagy András megholt férjem özvegye Körösi Ersébeth"1
Így jutottunk el a szerző kíséretében a boszorkányperek szabályozásának, történetének megismerésében Szent István törvényeitől a XIX. századig. S ha meglepődtünk a fenti levél keletkezési dátumán, vegyük tekintetbe, hogy Afrika több államában a mai napig ismert a boszorkányság fogalma, sőt, a boszorkányüldözés is úzusban van, de ennek bővebb kifejtése már meghaladja jelen Sajtószemle kereteit. ■
JEGYZETEK
1 A névazonosság miatt jelezzük, dr. Kőrösi Erzsébet budapesti közjegyző szíves közlése szerint nem áll rokonságban a levélben jelzett sérelmet elszenvedett személlyel
Lábjegyzetek:
[1] dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
