Szabadfalvi József a Miskolci Egyetem Jogi Karán annak az ifjú tanári karnak volt az 1990-es évektől a tagja, amely a jogelméleti tanszéken Szabó Miklós vezetésével a magyar jogelmélet főbb irányvonalainak és képviselőiknek a feldolgozására vállalkozott. Ez a miskolci jogelméleti iskola, illetve munkaközösség Piklertől elindulva Moór Gyuláig, vagyis a II. Világháború befejezéséig feldolgozta a magyar jogelmélet- jogbölcselet főbb képviselőinek a munkásságát. Ebben a munkában Szabadfalvi József oroszlánrészt vállalt. Több művet írt e korszak jogbölcseletet művelt jogtudósairól. Amikor átjött a Debreceni Egyetem jogi karára, folytatta e munkásságát, sőt kiterjesztette az ezt megelőző korszakokra, vagyis arra az időszakra is, amikor elindult Magyarországon a jogelméleti és a jogbölcseleti gondolkodás. Ennek terméke ez a könyv, amely - miként erre az alcím is utal - a jogbölcseleti kialakulását és fejlődését Werbőczy Istvántól Somló Bódogig követi. A mű itt azonban nem zárul le, hanem tudatosan elvarratlan marad. Ugyanis a szerzőnek szándéka a magyar jogbölcseleti irányzatokat és képviselőik munkásságát egészen napjainkig bezáróan bemutatni, amire utalás is történik a könyv epilógusában. Remélhetően hamar megjelenik a folytatás is. Most viszont lássuk a magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdeteit
1. A könyv I. fejezete a magyar jogbölcseleti gondolkodás előtörténetével foglalkozik, ami Werbőczyvel kezdődik és a történeti iskolával zárul. Werbőczy Tripartitumát jogbölcseleti oldalról az Aquinoi Tamás által kidolgozott skolasztikus természetjogi elmélet jellemzi, amelynél a jog és az igazságosság az emberi természeti törvényekből vezetendő le, viszont ezek a törvények az isteni törvényektől erednek. Ezt tanítják a szerző könyvében név szerint megemlített jogtanárok az ország jogakadémiáin és a később megalapításra került Nagyszombati Egyetemen egészen a 18. sz. közepéig.
A 18. sz. közepétől - ahogy ezt Szabadfalvi kimutatja - Grotius, Thomasius, Leibnitz, valamint Wolf hatására a természetjogi felfogás elválik a keresztény teológiától és emberközpontúvá válik. Az emberi lénynek a természetből fakadó legmagasabb rendű kötelezettsége az erkölcsi tökéletesedés és az ebből származó boldogságkeresés, amit a pozitív jognak kell megvalósítania. Hogy erre sor kerülhessen, az egyenlőség és a függetlenség alapján álló emberek szerződéssel létrehozzák a mindezt biztosító államot, amelynek önként alávetik magukat és csak zsarnoki uralom esetén léphetnek fel az állammal szemben. Minthogy ez a szekularizálódó természetjogi elveken alapult szerződéselmélet az abszolutista uralkodóknak teljesen megfelelt, egész Európában tért hódított, amit a Bécsi Egyetemen Martini tanított. Ezért Mária Terézia a Nagyszombati Egyetemen bevezette a természetjog oktatását Wolf és Martini tételeire alapozva, amit átvettek a királyi jogakadémiák is. A szerző sorra véve az ebben az időszakban megírt természetjogi-jogbölcseleti műveket, kimutatja, hogy nem voltak mások, mint Wolf-Martini kompendiumok.
Ezt az antiskolasztikus természetjogi és társadalmi szerződéselméleten alapuló iskolát váltotta fel a 19. sz. elején a Németországból származó és a népszellemből levezetett kodifikációellenes, szokásjogot favorizáló történeti iskola, amelynek legnagyobb képviselője Savigny és Puchta, Magyarországon pedig Frank Ignác és Wenczel Gusztáv volt. Hazai viszonylatban a történeti iskolából az észjogi irányzatba való átmenetet a szerző Szalay László, Szászy Schwarz Gusztáv és Grosschmid Béni munkásságában látja, kik azonban már nem idegenkednek a kodifikációtól. Itt említeném meg Savigny és Tibau vitáját, mely utóbbi az előbbivel szemben szükségesnek tartja a jog kodifikálását. Az előbbi három szerző munkásságának bemutatásával zárul az "előtörténet" c. fejezet, amelyet Szabadfalvinál "A magyar észjogi iskola" c. fejezet követ.
Ebben a fejezetben a szerző rámutat arra, hogy az észjogi iskola Immanuel Kant filozófiájából indul ki, amely szerint az ész nem megismerési eszköz, hanem "forrás, amelyből a jog, az erkölcs, az állam határozmányai önként folynak". Az észjogi irányzatnak ezt a"summázatát" a szerző Choncha Győző 1885-ben megírt munkájából emeli ki. Utal továbbá arra, hogy az észjogi irányzat rohamosan terjedt a Budapesti Egyetemen, valamint a protestáns jogakadémiákon. A Martini alapon álló helytartótanács félve az új irányzat felvilágosító hatásától, az észjogi irányzat tanítását betiltotta. Ennek ellenére Magyarországon számos észjogi irányzatú mű született, melyeket a szerző felsorol, kiemelve és részletesen ismer-
- 261/262 -
tetve a legjelentősebbeket, így Sz. Szilágyi tankönyvét, Franz Zeiller pesti és Franz Egger bécsi professzorok közösen írt művét, amely először vette bírálat alá Martini kézikönyvét, amelyet egyúttal a Budapesti Egyetemen és a királyi jogakadémiák is átvettek. Az észjogi irányzat ezzel Ausztriában és Magyarországon egyaránt elismerésre került. Sorra jelentek meg az észjogi irányzatú munkák, amelyeket a szerző bemutat, utalva arra is, hogy mely külföldi szerzők hatottak reájuk. E munkák közül kiemelten tárgyalja Csatskó György, Virozsil Antal és Pauler Tivadar műveit. Az észjogi irányzat utolsó magyar képviselőjeként a szerző Csarada János nemzetközi jogászt és jogbölcsészt tartja. Pulszky Ágost és Pikler Gyula gyökerei még az észjogi irányzatban vannak, későbbi munkásságukban azonban a jogpozitivizmus irányából bírálják már azt.
A szerző "A jogpozitivizmus uralomra jutása és hegemóniája" c. fejezetben mutat arra rá, hogy Magyarországon August Comte és Herbert Spencer filozófiája nyomán Pulszky Ágost, Pikler Gyula, és részben Somló Bódog vitte győzelemre ezt az irányzatot. Szabadfalvi az első alfejezetben Pulszky munkásságát elemzi részletesen, aki eme irányzat legfőbb magyarországi képviselője volt. Ezt követően mutatja be a szerző a Pulszkyt követők, így Öreg János, Oberschall Pál jogakadémiai tanárok és Ladányi Béla törvényszéki bíró munkásságát. A fejezetet a "modern tételes jogbölcseleti iskola" alfejezet zárja, ahol Szabadfalvi Finkey Ferenc, Szászy Scwarz Gusztáv, valamint Darvai Dénes munkásságával foglalkozik részletesen.
"A szociológiai pozitívizmus kiteljesedése" c. fejezeten belül a "jog természettudománya" c. alfejezetben a szociológiai pozitivista irányzat legfőbb képviselőjének, Pikler Gyulának az életművét mutatja be részletesen a szerző. Pikler, Spencer alapján a társadalom fejlődési törvényeiből következtetett a jogra, ki szerint - miként a természettudomány a természetnek. A jogbölcselet a jog természettudománya. Ezért Pikler a jogot társadalmi tényként kezeli organikus társadalom-felfogási alapon. A hazai elméleti jogszociológia megalapozása" c. alfejezetben a szerző a pikleri nézőpontot továbbvivő és továbbfejlesztő Polák Illés, Szirtes Artúr, Berinkey Dénes, Frigyes Béla, Meszlény Artúr, Ágoston Péter, Kiss Géza és Hébelt Ede jogszociológiai-jogelméleti munkásságát mutatja be, kikre jellemző, hogy szociológiai alapon vizsgálták a jog lényegét és működését.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
