36/2015. (XII. 16.) AB határozat
3/2016. (II. 22.) AB határozat
6/2016. (III. 11.) AB határozat
Ötvenkét országgyűlési képviselő utólagos normakontroll eljárás keretében kezdeményezte, hogy az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) vizsgálja felül a "Földet a gazdáknak!" Program keretében az állami tulajdonú földek földművesek részére történő értékesítéséhez szükséges intézkedésekről szóló 1666/2015. (IX. 21.) Korm. határozat (a továbbiakban: Korm. határozat) 1. pont e)-j) alpontjai és 2. pontja Alaptörvénnyel való összhangját, és az érintett rendelkezéseket közzétételükre visszamenőleges hatállyal semmisítse meg. Az indítványozók álláspontja szerint a Korm. határozat rendelkezései törvény alatti szabályozási szinten nem szabályozhatóak, illetve törvényellenes rendelkezéseket tartalmaznak, ezért sértik az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvét, illetve az Alaptörvény T) cikk (1) bekezdése szerinti, általánosan kötelező magatartási szabályra vonatkozó jogalkotási alapelvet.
Az indítványozók szerint a Korm. határozat 1. és 2. pontjai normatív jellegűek, ezért az AB hatáskörébe tartozik ezen rendelkezések vizsgálata. Az országgyűlési képviselők úgy érveltek, hogy Korm. határozat 1. pont e)-i) alpontjai ellentétesek a Nemzeti Földalapról szóló 2010. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: Nfatv.) 15. és 18. §-ában a Nemzeti Földalapba tartozó földek eladására meghatározott alapelvekkel és eljárási szabályokkal, mert az Nfatv. meghatározott céloktól eltérő célra, szűkebb személyi kör számára és más eljárásban - nem a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet, hanem a kormányhivatalok által lebonyolított eljárásban - írja elő a földrészletek értékesítését.
Az indítványozók előadták továbbá, hogy a Korm. határozat az 1. pont j) alpontjában szereplő "magyar" feltétel előírása révén nem megengedhető módon szűkíti le a törvény rendelkezéseit.
Az indítványozók szerint a Korm. határozat 2. pontja, ellentétes az Nfatv. 28. §-ával, amiért előírja, hogy az állami tulajdonú földterületek értékesítéséből származó bevétel kizárólag Magyarország fejlesztésére és az állami vagyon gyarapítására használható fel, holott az Nfatv. szerint az ilyen bevételt földvásárlásra, valamint a földbirtok-politikai célok megvalósítására kell fordítani.
Az indítványozók álláspontja szerint a Korm. határozat támadott rendelkezései sértik a jogállamiságot, általánosan kötelező magatartási normát írnak elő alaptörvény-ellenesen, míg a Korm. rendelet támadott rendelkezései ellentétesek az Alaptörvény 15. cikk (4) bekezdésével, amely alapján a kormány rendelete nem lehet ellentétes törvénnyel. Továbbá sem a Korm. határozat, sem a Korm. rendelet nem tesz eleget a nemzeti vagyon alkotmányos kezelési követelményeinek.
Az Alkotmánybíróság az indítvány egészének figyelembevétele mellett megállapította, hogy az indítványozók a nemzeti vagyon alkotmányos kezelésének (Alaptörvény 38. cikk) sérelmét abban látják, hogy a Korm. határozat normatív rendelkezései nem szolgálják a közérdeket, a természeti erőforrások megóvását, valamint a jövő nemzedékek szükségleteinek figyelembevételét. Továbbá a Korm határozat sérti azt az elvet, miszerint a nemzeti vagyonnal való felelős gazdálkodás követelményeit sarkalatos törvénynek kell meghatároznia.
Az indítványozók kezdeményezték továbbá a Nemzeti Földalapba tartozó földrészletek hasznosításának részletes szabályairól szóló 262/2010. (XI. 17.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) 2. § (3) bekezdése, 29. § (2)-(3) bekezdései, 32. §-a, valamint a 33. § (2) bekezdésében az "és a közreműködő kormányhivatal" szövegrésze Alaptörvénnyel való összhangjának utólagos vizsgálatát, és kérelmezték az érintett jogszabályi rendelkezések [az azokat megállapító, a Nemzeti Földalapba tartozó földrészletek hasznosításának részletes szabályairól szóló 262/2010. (XI. 17.) Korm. rendelet és a földhivatalok, valamint a Földmérési és Távérzékelési Intézet feladatairól, illetékességi területéről, továbbá egyes földhivatali eljárások részletes szabályairól szóló 373/2014. (XII. 31.) Korm. rendelet módosításáról szóló 285/2015. (X. 5.) Korm. rendelet kihirdetésére visszamenőleges hatályú] megsemmisítését.
A Korm. rendelet támadott rendelkezései az országgyűlési képviselők szerint azért alaptörvény-ellenesek, mert ellentétesek az Nfatv.-vel, sarkalatos
- 132/133 -
törvényi szintre tartozó kérdéseket szabályoznak, illetve nem felelnek meg a nemzeti vagyon kezelésére vonatkozó alapelveknek. Az indítványozók szerint az, hogy a három hektárnál nagyobb földrészletek árverésénél a kormányhivatalok működnek közre, azt jelenti, hogy a kormányhivatalok gyakorolják e tekintetben a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet törvényben megállapított hatáskörét. Az indítvány kitért arra is, hogy a Korm. rendelet 29. § (3) bekezdésében foglalt, a magyar állampolgárságot előíró feltétel a törvényi feltételrendszertől a "magyar állampolgárságú " jelző használata révén meg nem engedhető módon eltér. Az indítványozók úgy vélték továbbá, hogy a Korm. rendelet 29. § (3) bekezdése ellentétes az Nfatv. 18. § (2) bekezdésével, mert nem írja elő a törvényben szereplő, életvitelszerűségre vonatkozó feltételt.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az Alkotmánybíróság az indítvány formai és tartalmi követelményeknek való megfelelését vizsgálva megállapította, hogy az a határozott kérelemmel szembeni követelményeknek csak részben tesz eleget. A testület szerint a Korm. rendelet és Korm. határozat egyes rendelkezésit támadó indítvány nem tartalmaz érdemi alkotmányjogi érvelést az Alaptörvény 38. cikk (1) bekezdésével, a nemzeti vagyon alkotmányos kezelésével összefüggésben. "Tekintettel arra, hogy a több indítványi elemből álló indítvány számos indítványi elemének az indokolása teljesen hiányzott - figyelemmel a hiánypótlás céljára és annak törvényi határidejére - a jelen esetben az Alkotmánybíróság nem rendelt el hiánypótlást", és ezzel párhuzamosan több indítványi elem vizsgálatát visszautasította.
Az AB a Korm. rendelet négy elemét vizsgálta érdemben.
A földek értékesítésében közreműködő kormányhivatalok szerepével kapcsolatban a testület kimondta, hogy az indítványozók azon állítása, miszerint a földek értékesítése ténylegesen a kormányhivatalok hatáskörébe került, a támadott rendelkezések alapján nem igazolható. Az Alkotmánybíróság szerint a kormányhivatalok ezen hatásköre a fővárosi és megyei kormányhivatalokról, valamint a fővárosi és megyei kormányhivatalok kialakításával és a területi integrációval összefüggő törvénymódosításokról szóló 2010. évi CXXVI. törvény 16. § (1) bekezdésén alapszik, amelynek értelmében "[a] fővárosi és megyei kormányhivatal a jogszabályoknak és a Kormány döntéseinek megfelelően összehangolja és elősegíti a kormányzati feladatok területi végrehajtását". A kormányhivatalok az NFA-val megkötendő együttműködési megállapodások alapján járnak el, a földrészletek eladása során a Magyar Állam polgári jogi jogviszonyokban történő képviselete továbbra is az Nfatv.-ben meghatározott feladata, hatásköre és felelőssége marad. A pályázati eljárás nyertesével a Korm. rendelet 23. § (1) bekezdése alapján az NFA köti meg a szerződést, ezért az Alaptörvény 15. cikk (4) bekezdését a Korm. rendelet 2. § (3) bekezdése, 29. § (2) bekezdése, 32. §-a, valamint a 33. § (2) bekezdésében szereplő "és a közreműködő kormányhivatal" szövegrésze nem sérti.
A magyar állampolgárság megkövetelésével kapcsolatban az AB megállapította, hogy a Korm. rendelet 29. § (3) bekezdésében a "magyar állampolgárságú" szövegrész 2015. november 11-én hatályát vesztette, ezért már nem veti fel az indítványozók által kifogásolt alkotmányossági problémát, miszerint a földforgalmi törvényhez képest a Korm. rendelet többletfeltételt írt elő.
Az indítványozók kérték a Korm. rendelet vizsgálatát abból a szempontból is, hogy az sérti-e az Alaptörvény 38. cikk (3) bekezdését, amely szerint "nemzeti vagyont csak törvényben meghatározott célból lehet átruházni, törvényben meghatározott kivételekkel az értékarányosság követelményének figyelembevétele mellett". Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Korm. rendelet támadott rendelkezései a kormányhivatalok igénybevételéről és az árverések lebonyolításának technikai részletszabályairól szólnak, és nem a nemzeti vagyonba tartozó földrészletek átruházásának céljáról. Továbbá, az értékarányosság követelménye is teljesül, mert a földrészlet kikiáltási ára nem lehet kevesebb az értékbecslésben megállapított vagy egyéb módon kiszámított összegnél. Minderre tekintettel a Korm. rendelet támadott rendelkezései a testület szerint nem ellentétesek az Alaptörvény 38. cikk (3) bekezdésével.
A Korm. rendelet 29. § (3) bekezdésében az "életvitelszerűség" követelménye helyett a földműves szó szerepel feltételként a földárverező személyére nézve, ami az indítványozók szerint ellentétes az Nfatv. 18. § (2) bekezdésével, amely szerint az eladás, haszonbérbe adás és csere során előnyben kell részesíteni az élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytató személyeket. Az Nfatv. sem az életvitelszerűséget - amely a testület szerint azonos az élethivatásszerűséggel -, sem a földműves fogalmát nem határozza meg, azonban az AB szerint a józan ész és a szavak általánosan elfogadott jelentése, valamint a szabályozási környezet alapján a földműves szó értelmezhető úgy, hogy az fedi az "élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytató személy" fogalmát, azaz a földműves élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytató személy. Erre az
- 133/134 -
értelmezésre tekintettel az AB úgy ítélte meg, hogy a két rendelkezés fogalomhasználata között nem áll fenn ellentét, ezért nem sérül az Alaptörvény 15. § (4) bekezdése.
Az Alkotmánybíróság ezek után a Korm. határozat támadott rendelkezéseinek Alaptörvénnyel való összhangját vizsgálta meg. A Korm. rendelet kapcsán már vizsgált, azonos témákra vonatkozó rendelkezéseket a testület nem találta alaptörvény-ellenesnek.
A Korm. határozat 2. pontját ellenben alkotmányellenesnek ítélte az AB. A Korm. határozat 2. pontja meghatározza, hogy "[a]z állami tulajdonú földterületek értékesítéséből származó bevétel kizárólag Magyarország fejlesztésére és az állami vagyon gyarapítására használható fel". Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Korm. határozat ezen pontja normatív, mert kötelező magatartási szabályt ír elő a Kormány, illetve alárendelt szerve vonatkozásában. A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 23. § (1) bekezdés b) pontja alapján a Kormány normatív határozatban azonban kizárólag szervezetét és működését, tevékenységét, valamint cselekvési programját szabályozhatja. Az állami tulajdonú földterületek értékesítéséből származó bevétel felhasználásának meghatározása azonban az AB megítélése szerint nem tartozik a Kormány szervezetét, működését, tevékenységét vagy cselekvési programját érintő olyan normák közé, amelyről a Kormány határozatban rendelkezhetne, mert az Alaptörvény 38. cikk (3) bekezdése értelmében "[n]emzeti vagyont csak törvényben meghatározott célból lehet átruházni". Az Alaptörvény 38. cikk (3) bekezdése az adott tárgykör (nemzeti vagyon átruházásának célja) vonatkozásában az arra előírt jogforrási szint meghatározásával lényegében kivonta az adott tárgykör szabályozását a Kormány hatásköréből, hiszen a nemzeti vagyon átruházásának céljáról sem kormányrendeletben, sem kormányhatározatban nem lehet rendelkezni. Az AB azonban azt is kimondta, hogy önmagában a jogszabályi rendelkezés megismétlése még nem alapozza meg az alaptörvény-ellenességet, azonban jelen esetben a Korm. határozat az Nfatv. 28. §-tól eltérően rendelkezik a földrészletek hasznosításából származó bevételekről, amikor előírja, hogy azokat földvásárlásra, valamint az Nfatv. 15. §-ában meghatározott földbirtok-politikai irányelvek megvalósítására kell fordítani. A Korm. határozatban szereplő, "Magyarország fejlesztésére és az állami vagyon gyarapítására" vonatkozó fordulat tágabb felhasználási kört határoz meg, mint amilyet az Nfatv.-ben szereplő földvásárlási és földbirtok-politikai célok lehetővé tesznek, ennek következtében a Korm. határozat 2. pontja magasabb szintű jogszabályi (törvényi) rendelkezéssel ellentétes, ezáltal sérti az Alaptörvény 38. cikk (3) bekezdését.
A határozathoz három alkotmánybíró párhuzamos indokolást, négy pedig különvéleményt fűzött.
Lévay Miklós párhuzamos indokolása szerint a többség tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a Korm. rendelet szerinti "földműves" azonos az Nfatv. szerint élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytató személy kategóriájával. A két jogszabályhely fogalomhasználata között álláspontja szerint ellentét van, azonban mivel a két rendelkezés szabályozási köre nem esik egybe - mert a Korm. rendelet 29. § (3) bekezdése azt szabályozza, hogy ki vehet részt az árverési eljárásban árverezőként, míg az Nfatv. 18. § (2) bekezdése azt, hogy az eladás, a haszonbérbe adás és a csere során kiket kell előnyben részesíteni -, ezért ez nem feltétlenül vezet tartalmi ellentétre. A tartalmi ellentét vizsgálatát Lévay szerint az Alkotmánybíróságnak az eltérő fogalomhasználatra figyelemmel kellett volna elvégeznie.
Stumpf István párhuzamos véleményében azt kifogásolta, hogy az előadó alkotmánybíró, Sulyok Tamás nem kért hiánypótlást az indítvány kiegészítésére. A hiánypótlásra vonatkozó szabályok elemzése előtt Stumpf elvi szinten leszögezte, hogy az alkotmánybírósági eljárás szabályainak álláspontja szerint "nem az a célja, hogy az Alkotmánybíróság minél több indítványt minél egyszerűbben - formálisan - lezárjon, hanem az, hogy a valós alkotmányjogi problémákra lehetőség szerint - ha erre az indítvány alkalmas vagy alkalmassá tehető - érdemi választ tudjon adni. Az Abtv.-ben szabályozott hiánypótlás jogintézményét ebben a fényben kell értelmezni." Ezt követően előadta, hogy az Abtv. 58. § (1) bekezdése alapján lehetséges olyan értelmezés, hogy az előadó alkotmánybíró nem köteles hiánypótlás elrendelésére, azonban az Abtv. további rendelkezéseinek együttes értelmezésével - Stumpf István szerint - az Abtv. összességében kötelezővé teszi az Alkotmánybíróság mint intézmény számára, hogy a törvényben előírt követelményeknek meg nem felelő indítvány egyes hiányosságainak pótlására az eljárás során egyszer - akár a főtitkár, akár az előadó alkotmánybíró útján - felhívja az indítványozót. Ezzel az értelmezéssel összhangban áll az Ügyrend 25. § (4) bekezdése, 33. § (1) bekezdés a) pontja és (3) bekezdése, amelyek alapján az előadó alkotmánybíró szükség esetén köteles hiánypótlás elrendelésére, és az AB e nélkül nem utasíthatja vissza az indítványt annak hiányosságai miatt. A párhuzamos indokolás kitért arra is, hogy fontos lenne nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy az in-
- 134/135 -
dítványozótól milyen részletességű indokolás várható el; Stumpf szerint ugyanis a többségi határozat több ponton is az elvárhatónál magasabb szintű indokolást és bizonyítást várt el az indítványtól.
Balsai István különvéleményében kifejtette, hogy a termőföldek értékesítéséből származó bevételek felhasználása érintheti a központi költségvetést, ezért a testületnek vizsgálnia kellett volna, hogy van-e hatásköre az indítvány elbírálására. A Korm. határozat 2. pontjával kapcsolatban az alkotmánybíró a többségtől eltérően úgy ítélte meg, hogy a termőföldek értékesítéséből származó bevételeknek az Nfatv. szerintinél tágabb célokra való felhasználása általános jellegű megfogalmazás ugyan, de nem normatív, hanem csak egy cselekvési szándékot jelez, ezért Balsai szerint nem kellett volna alaptörvény-ellenességet megállapítani.
Kiss László különvéleményében felvetette, hogy a homályos tartalmú indítványi elemek rekonstruálása helyett az AB hiánypótlást is kérhetett volna, mivel azonban ezt nem tette meg, úgy gondolta, hogy a testületnek "indítványozóbarát" módon kellett volna kezelnie a beadványt. Stumpf Istvánhoz hasonlóan Kiss is felteszi a kérdést, hogy vajon mi lehet a kérelem határozottságának objektív mércéje, és ha ilyen nem azonosítható, akkor vajon az Alkotmánybíróság döntésén múlik-e egy indítvány kezelése. Kiss különvéleményében többek között kitér arra, hogy a kormányhivatalok árveréseken való közreműködése nem hatáskör-delegálás, hanem polgári jogügyletben való közreműködés, és ezért a rendelkező rész 2. pontjában szereplő elutasítás helyett a Korm. rendelet 2. § (3) bekezdése, 29. § (2) bekezdése, 32. §-a, valamint a 33. § (2) bekezdésében szereplő "és a közreműködő kormányhivatal" szövegrésze alaptörvény-ellenességét és megsemmisítését kellett volna megállapítani. A Korm. rendeletben szereplő "földműves" fogalom és az Nfatv-beli "élethivatásszerű mezőgazdasági tevékenységet folytató személy" fogalma között Kiss álláspontja szerint ellentmondás van, mert a földforgalmi törvény 18. § 5. § 7. pontja másképpen határozza meg a földműves fogalmát, mint az Nfatv. rendelkezése. Nem tartalmazza ugyanis az "élethivatásszerűséget" mint feltételt sem, ezért a kiegészítő mezőgazdasági tevékenység végzése is - egyéb feltételek fennállása esetén - elegendő a földművessé minősüléshez. Ezt a megengedőbb földművesfogalmat alkalmazza a Korm. rendelet, eltérve tehát az Nfatv. fogalomkészletétől, amivel ugyancsak ellentétbe kerül az Alaptörvény 15. cikk (4) bekezdésével. Ebből következően a különvélemény amellett érvelt, hogy ezt a rendelkezést is alaptörvény-ellenessé kellett volna nyilvánítani, és meg kellett volna semmisíteni.
Ahogyan arra Stumpf István és Kiss László is felhívta a figyelmet, a határozat alakulásban a fő tényező a hiánypótlás elmaradása volt, mivel az indítvány kiegészítés nélkül számos elemében nem volt alkalmas az elbírálásra. Az, hogy az előadó alkotmánybíró, Sulyok Tamás nem rendelt el hiánypótlást, olyan helyzetet eredményezett, hogy az Alkotmánybíróságnak nem is kellett a Földet a gazdának! Program legfontosabb alkotmányossági problémáiról állást foglalnia. Sulyok Tamás nem meggyőző érveléssel - a hiánypótlás céljára hivatkozással - indokolta a hiánypótlás mellőzését. Azonban a hiánypótlás célja és jelentősége éppen abban áll, hogy az AB-hoz érkező indítványokat alkalmassá tegye az elbírálásra, hogy ezzel az Alkotmánybíróság - betöltve alkotmányos funkcióját - valódi alapjogvédelmet és alkotmányos állami működést biztosítson.
Zsugyó Virág
Az alapvető jogok biztosa indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) semmisítse meg Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló 7/2013. (III. 4.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) 7. § (3) bekezdését, mivel az ellentétes az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében és a II. cikkben foglaltakkal. A támadott rendelkezés alapján, aki életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságait közterületen tárolja vagy helyezi el, a közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el. Ez az indítványozó szerint sérti a jogállamiság elvét és az emberi méltósághoz való jogot, mivel a hajléktalanság, a közterületen élés közigazgatási bírsággal történő büntethetőségét teremti meg az önkormányzat teljes közigazgatási területén, legitim alkotmányos cél és indok nélkül, önmagában. Az Ör. támadott rendelkezése nyilvánvalóan a közterületen életvitelszerűen tartózkodó, hajléktalan személyeket érinti, mivel lakhely hiányában számukra nem, vagy csak kivételesen áll rendelkezésre a holmijuk tárolására hely, így azokat szükségszerűen maguknál tartják. Következésképpen az önkormányzat akkor, amikor az életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságok közterületi tárolását, illetve elhelyezését tiltja és szankcionálja, azzal hatásában a közigazgatási területén lényegében általánosságban az életvitelszerű közterületi tartózkodást bünteti a közösségi
- 135/136 -
együttélési szabályok megsértése címén, nem hagyva szabadon használható közterületet a hajléktalan személyek életvitelszerű tartózkodása céljából.
Az ügy előadó bírája Varga Zs. András volt.
Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta, hogy milyen alanyi körre, illetve milyen magatartásra vonatkozik a támadott Ör. A közterületen való életvitelszerű tartózkodás szankcionálását az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdésében adott felhatalmazás biztosítja, amely alapján ezt a magatartást a jogalkotó szabálysértéssé nyilvánította. Emiatt a helyi önkormányzatoknak csak arra van felhatalmazása, hogy kijelöljék az életvitelszerű tartózkodás szempontjából tiltott közterületek körét, aminek a kaposvári önkormányzat indítvánnyal nem támadott rendelete tett eleget. Az AB ebből azt a következtetést vonta le, hogy az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdése alapján, ha a törvényhozó élt a jogalkotási felhatalmazással, akkor a közterületi életvitelszerű tartózkodást és annak tartalmát a támadott szabálysértési tényállás szerint megtöltő magatartásokat helyi önkormányzat nem nyilváníthat jogellenessé, és nem szankcionálhat, így tehát azt kellett megvizsgálni, hogy az Ör. ellentétes-e ezzel a követelménnyel.
A közösségi együttélés alapvető szabályai, valamint ezek elmulasztása jogkövetkezményeinek meghatározására az önkormányzatokat a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 143. § (4) bekezdés d) pontja hatalmazza fel. A felhatalmazó rendelkezést a testület a 29/2015. (X. 2.) AB határozatban vizsgálta, amelyben nem állapított meg alaptörvény-ellenességet, ezért a felhatalmazás alapján megalkotott önkormányzati rendeletek alkotmányosságát esetről esetre mérlegeli.
Az Ör. vizsgálata során az Alkotmánybíróság figyelembe vette a Somogy Megyei Kormányhivatalt vezető kormánymegbízott álláspontját is, aki kifejtette, hogy az Ör. megalkotására azért volt szükség, mert egyes városrészekben a lakosság közérzetét, biztonságérzetét negatívan befolyásoló jelenség, hogy egyes lakossági csoportok lakóházaik előtt a járdát, egyéb közterületet elfoglalva, bútorokat kirakva élik mindennapi életüket, a járdát teljes egészében elfoglalva akadályozzák a gyalogos közlekedést, így pedig lehetetlenné teszik a közterület funkciójának megfelelő használatát.
Az Alkotmánybíróság ezért úgy ítélte meg, hogy a támadott rendelkezés kellően egyértelmű, nem sérül a jogállamiság, jogbiztonság elve. A jogalkalmazó számára ugyanakkor alkotmányos követelményt állapított meg, amely szerint az Ör. 7. § (3) bekezdése nem értelmezhető úgy, hogy az magában foglalná a közterületen élést mint szabálysértést, tehát a rendelkezés az Ör. hatálya alá tartozó területen tartózkodó hajléktalan személyekre nem alkalmazható.
Az emberi méltósághoz való jog sérelmét sem találta megalapozottnak az AB, mivel az Ör. támadott rendelkezése, ahogy azt megállapították, nem alkalmazható a hajléktalan léttel összefüggő cselekményekre, továbbá nem talált összefüggést az emberi méltósághoz való jog és a között, hogy valaki tárolhatja-e vagy sem közterületen az ingóságait.
A határozathoz Czine Ágnes, Kiss László és Lévay Miklós alkotmánybírák fűztek különvéleményt, míg Stumpf István párhuzamos indokolást terjesztett elő.
Stumpf István párhuzamos indokolása tartalmát tekintve akár különvélemény is lehetne, mivel arra mutat rá, hogy a többségi döntés indokolása szerint nincs összefüggés az Ör. támadott rendelkezése és az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdésében foglaltak között, azonban Stumpf szerint, ha ez valóban így lenne, akkor nem kellett volna alkotmányos követelményt megállapítani.
Czine Ágnes a többségtől eltérően úgy ítélte meg, hogy az Ör. támadott rendelkezése tekintetében nem érvényesülnek a jogbiztonság követelményei, mert nem egyértelmű, hogy a jogalanyok milyen körére vonatkozik, ezért szerinte alaptörvény-ellenes az Ör., és a 7. § (3) bekezdését meg kellett volna semmisíteni.
Kiss László és a különvéleményéhez csatlakozó Lévay Miklós szerint az Ör. 7. § (3) bekezdésének potenciális alanyai a hajléktalan személyek, ezért azzal, hogy Kaposvár teljes területén szankcionálja az életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságok közterületen tárolását, nem hagy szabadon használható közterületet a hajléktalan személyek életvitelszerű tartózkodása céljából, ami ellentétes az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdésével, mivel helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan minősítheti jogellenessé az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást. Kiss álláspontja szerint az önkormányzat túllépi az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdésében adott felhatalmazás kereteit, ezért a sérül a jogbiztonság elve. Ezenfelül az ingóságok tárolásának az Ör. 7. § (3) bekezdésében történő módon való szankcionálása az életvitelszerűen közterületen tartózkodó személyek, a hajléktalanok körülményeit úgy lehetetleníti el, hogy az a különvéleményt megfogalmazó bírók szerint már az egyén emberi méltóságából folyó cselekvési szabadságát sérti.
Zsugyó Virág
- 136/137 -
Az indítványozó alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz (a továbbiakban: AB), amelyben a Fővárosi Ítélőtábla ítéletét támadta arra hivatkozással, hogy az abban foglaltak ellentétesek a közérdekű adatok megismeréséhez való joggal. Az ítélet alapjául az indítványozónak a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalhoz (a továbbiakban: KEHI) az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Infotv.) alapján benyújtott adatigénylése szolgált, melyben egy, a KEHI által készített vizsgálati jelentés (a továbbiakban: jelentés) másolatát kérte. A KEHI az adatigénylést arra hivatkozással tagadta meg, hogy az ellenőrzése során a kormány, a miniszterelnök, valamint a miniszterelnökségen működő jogi ügyekért felelős államtitkár utasítására járt el, ebből következően pedig a jelentés döntést megalapozó adatnak minősül, amely a keletkezésétől számított tíz évig nem nyilvános. Ezt követően az indítványozó pert indított a közérdekű adatok kiadása iránt. Az első fokon eljáró Fővárosi Törvényszék ítéletben kötelezte a KEHI-t az adatok kiadására. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla az ítéletet megváltoztatta, egyúttal a keresetet elutasította. Indokolásában a bíróság amellett érvelt, hogy a vizsgálati jelentés a megrendelő szerv döntésének megalapozását szolgálta, vagyis nem tekinthető a KEHI saját döntésének. Mivel pedig a jelentés a Kormány döntését előkészítő adat, így ebben az esetben alkalmazandó az Infotv. szerinti nyilvánosság kizárása. A másodfokú bíróság egyúttal utalt arra is, hogy a jelentés tekintetében a KEHI adatkezelőnek sem tekinthető, hiszen utasításra - és nem saját hatáskörben - tevékenykedett. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában a közérdekű adatok megismeréséhez való jog szükségtelen korlátozását állította, tekintettel arra, hogy az ítélet a jelentést annak tartalmától függetlenül döntés megalapozását szolgáló adatnak minősítette. Az indítványozó nehezményezte továbbá azt, hogy a bíróság nem vizsgálta a nyilvánosságkorlátozás indokoltságának körülményeit, valamint azt, hogy az ítélet nem minősítette adatkezelőnek a KEHI-t.
Az ügy előadó bírája Stumpf István volt.
Az AB a közérdekű adatok megismeréséhez való jog alaptörvényi szabályainak vizsgálata kapcsán mindenekelőtt korábbi gyakorlatának fenntartása mellett, a konkrét eljárásban - figyelemmel az Alaptörvény 28. cikkére - a bírói döntésnek, illetve ezzel összefüggésben a bírói jogértelmezésnek tágabban az Alaptörvénnyel, szűkebben pedig a közérdekű adatok megismeréséhez való joggal kapcsolatos összhangját vizsgálta. A testület azt vizsgálta, hogy összhangban áll-e a közérdekű adatok megismeréséhez való jog garantálásával az a bírói jogértelmezés, amely szerint a KEHI a jelentés szempontjából nem tekinthető az Infotv. szerinti adatkezelőnek, ezért az adatigénylés teljesítésére sem kötelezhető. Az AB mindenekelőtt hivatkozott a Fővárosi Ítélőtábla ítéletében foglaltakra, amely ítélet többek között elismerte, hogy a KEHI közfeladatot ellátó szerv, valamint a jelentés közérdekű adatként történő elismerését sem vitatta. A konkrét ügyben a jogvita tárgyát az képezte, hogy vajon a vizsgálati jelentés kiadásának megtagadása a nevezett indokokkal jogszerű volt-e. Az AB ebből a bírósági érvelésből arra következtetett, hogy a bíróság elismerte a jelentés közérdekű adattartalmát, másrészt pedig, hogy azt a KEHI közfeladatot ellátó szervként készítette. Vagyis az adat kezelőjének a KEHI tekinthető. Az Alkotmánybíróság szerint tehát a bíróság - igaz, csak közvetve - elismerte, hogy a KEHI köteles lehetővé tenni, hogy a közérdekű adatokat tartalmazó jelentést bárki megismerhesse. Ezen általános, jogszabályi kötelezettség alól a bíróság a KEHI-t az Infotv. adatigény megtagadásának jogcímét biztosító azon rendelkezése alapján mentesítette, amely szerint a Kormány döntését előkészítő adat megismerésére tíz évig nincsen lehetőség. Az AB ezt követően arra hívta fel a figyelmet, hogy az ítélet másodsorban nem ismerte el a KEHI-t az adatigény teljesítésére kötelezett közfeladatot ellátó szervként. A jelentés vonatkozásában ugyanis nem tekinthető adatkezelőnek, hiszen annak elkészítését a Kormány utasítása alapján végezte. Az AB ezt követően az Infotv. azon alapvető szabályára hívta fel a figyelmet, amely szerint a közfeladatot ellátó szervnek lehetővé kell tennie, hogy a közérdekű és közérdekből nyilvános adatot bárki megismerhesse. Ennek értelmében csak annak van relevanciája, hogy az adott szerv közérdekű adatot kezel-e. A testület megítélése szerint ez az "általános érvényű kötelezettség" még a címzetti kör szűkítésével sem korlátozható a közérdekű adatok megismeréséhez való jog sérelme nélkül. Az alapul szolgáló ítélet ugyanakkor ezt az általános kötelezettséget megszorítóan értelmezte azáltal, hogy a közérdekű adatot kezelő közfeladatot ellátó szervek értelmezési körét a törvény értelmező rendelkezésében feltüntetett adatkezelőkre korlátozta. Ezáltal pedig nem tett mást, mint a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot biztosító kötelezettséget csak az értelmező rendelkezés szerinti adatkezelőkre szűkítette, valamennyi közfeladatot ellátó szerv helyett. A testület megítélése szerint ugyanakkor az értel-
- 137/138 -
mező rendelkezésben foglalt adatkezelő fogalma a személyes adatok célhoz kötött kezeléséhez - és nem a közérdekű adatok célhoz kötöttségéhez - kapcsolódik. A bíróság tehát a személyes adatok kezelése szempontjából releváns kritériumot terjesztette ki a közérdekű adatok kezelésére is, vagyis a közérdekű adatok kezelését célhoz kötötte. A törvényi feltételek ebbéli kitágításával pedig szükségtelenül korlátozta a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot.
A testület ezt követően azt vizsgálta, hogy alkotmányos-e a bíróság jogértelmezése, amely a jelentést egészében döntést megalapozó adatnak tekinti, kizárva ezzel annak megismerhetőségét. A határozat abból indult ki, hogy főszabály szerint a közérdekű adatok nyilvánosak. Az adatigénylés tárgyát képező jelentés nyilvánosságtól elzárása csak a kért konkrét adatok relációjában vizsgálható, és ennek hiányában semmi esetre sem zárható ki a nyilvánosság a dokumentum egésze tekintetében. A konkrét ügyben nem volt megállapítható, hogy a jelentés tartalmának vizsgálatára sor került-e, e nélkül azonban a nyilvánosságkorlátozás törvényi okára való hivatkozás, illetve ez alapján az adatszolgáltatás megtagadása a közérdekű adatok megismeréséhez való jog szükségtelen és alaptalan korlátozását eredményezi. A tényleges tartalmi vizsgálat hiánya miatt az AB azon jogértelmezés alkotmányellenességét is megállapította, amely szerint a jelentés döntés megalapozását szolgálja, mindezt anélkül, hogy a korlátozás indoka igazolva lenne.
Dienes-Oehm Egon különvéleményében - amelyhez Balsai István és Szívós Mária csatlakozott - arra hivatkozott, hogy figyelemmel a 355/2011. (XII. 30.) Korm. rendeletben foglaltakra a KEHI "teljesítési segédként" a kormány utasítására járt el, méghozzá a kormány államháztartási ügyekben való döntéselőkészítési tevékenysége során. A döntéshozó és adatkezelő ebben az esetben a jelentés elrendelője, vagyis a kormány, amely helyett a KEHI nem volt jogosult az adatok kiadására.
Salamon László különvéleményének - amelyhez Juhász Imre, Varga Zs. András és Szívós Mária is csatlakozott - kiindulópontja a vonatkozó adatok döntéselőkészítő jellegének kérdése volt. Fontosnak tartotta volna, hogy a többségi döntés elvégezze a kormány és a KEHI egymáshoz viszonyított alkotmányos szerepének vizsgálatát, különösen amiatt, mert a konkrét ügyben nem egyedileg megjelölt adatokra, hanem összefoglaló jelentésre irányult az adatigénylés.
Sulyok Tamás különvéleményében azt kifogásolta, hogy a testület alkotmányos követelmény megfogalmazása nélkül semmisítette meg a bírói döntést. Ennek álláspontja szerint azért is van jelentősége, mert a Legfelsőbb Bíróság egyik vonatkozó eseti döntése alapján egységes jogalkalmazói döntésre lehet következtetni. A döntésnek különbséget kellett volna tenni aközött, hogy egy közfeladatot ellátó szerv az adatkezelő tevékenységet saját hatáskörben vagy megkeresés, megrendelés, utasítás alapján végzi-e. A kiszámítható jogalkalmazás megkövetelte volna alkotmányos követelmény megállapítását, amely szerint a megkeresésen alapuló adatkezelések esetében a megkereső is az adatigénylési eljárás résztvevője.
Mészáros Gábor
A köztársasági elnök (a továbbiakban: indítványozó) előzetes normakontroll eljárás kezdeményezésével a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény módosításáról szóló törvény (a továbbiakban: Tv.) egyes rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól (a továbbiakban: AB). A hivatkozott rendelkezések a Magyar Nemzeti Bank (a továbbiakban: MNB) tulajdonában álló gazdasági társaságok és az MNB által létrehozott alapítványok közérdekű és közérdekből nyilvános adatainak megismerését korlátozták. A Tv. a gazdasági társaságok esetében az MNB alapvető feladatával kapcsolatban kezelt, rögzített és keletkezett adatokat döntés megalapozását szolgáló adatnak kívánta minősíteni, ezáltal azok nyilvánosságát a keletkezéstől számított harminc évig korlátozta volna. Az alapítványok tekintetében pedig csak az alapítói jogok gyakorlására vonatkozó adatok nyilvánosságát kívánta biztosítani, azáltal, hogy az alapítvány által kezelt egyéb adat nyilvánosságát az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Ectv.) közhasznú szervezetekre vonatkozó rendelkezései alapján - a Tv. szerinti kivételekkel - kívánta korlátozni.
Az indítványozó mindenekelőtt arra hivatkozott, hogy az érintett szervezetek közpénzzel gazdálkodnak, és az Alaptörvény 39. cikk (2) bekezdése értelmében az ezzel kapcsolatos adatok közérdekűek. A közérdekű adatok megismerésének nyilvánosság előli elzárása azzal, hogy ezeket az adatokat kiveszik a közérdekű adatok köréből, nem áll összhangban a közérdekű adatokhoz való hozzáférés alapjogának korlátozására vonatkozó alkotmányos követelmé-
- 138/139 -
nyekkel. A szabályozás a korlátozás tekintetében nem szükséges és nem is arányos, ráadásul a Tv. nem állapította meg a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog garanciáit sem. Az indítvány továbbá kifogásolta azt is, hogy a Tv. a fenti korlátozó rendelkezéseket a hatálybalépést megelőzően benyújtott, folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni kívánta, ezáltal pedig a visszaható hatályú jogalkotás alkotmányos tilalmába ütközött.
Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
Az AB mindenekelőtt abból az aspektusból vizsgálta az előzetes normakontroll indítványt, hogy vajon az megfelel-e a határozottság követelményének. Tekintettel arra, hogy az indítvány tartalmazta az AB hatáskörét megállapító és az indítványozó ebbéli jogosultságát megalapozó alaptörvényi rendelkezést, valamint arra, hogy az indítvány meghatározta a vizsgálandó jogszabályi rendelkezést, az Alaptörvény megsértett rendelkezését és az alkotmánysértés indokát, valamint határozott kérelmet is tartalmazott, ezért az AB szerint az indítvány határozottsága megállapítható volt. A testület ezt követően három kérdésben foglalt állást: egyrészt, hogy az alapítványok és a gazdasági társaságok által kezelt adatok közérdekű adatoknak tekinthetők-e, másrészt, hogy amennyiben igen, úgy a szabályozás korlátozza-e azok megismerését, harmadrészt pedig, hogy ebben az esetben a korlátozás alkotmányos-e.
Az első kérdés tekintetében az AB mindenekelőtt megállapította az MNB intézményi jellegét vizsgálva, hogy alkotmányos jogállású, független intézményről van szó, mely nem része a versenyszférának, ugyanakkor közfeladatot lát el, és közpénzzel gazdálkodik. Az Alaptörvény a közpénzekkel való gazdálkodással összefüggésben kifejezetten rögzíti az elszámolás, az átláthatóság és a közélet tisztaságának elvét azáltal, hogy kimondja: a közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adatok. Figyelemmel továbbá az MNB-re vonatkozó törvényi szabályokra, ha az MNB feladataival és céljaival összhangban gazdasági társaságot alapít, vagy alapítványt hoz létre, az ehhez szükséges vagyoni hozzájárulás közpénz. Az AB előtt így a kérdés az volt, hogy az alapítás után létrejött elkülönült vagyontömeget olyan mértékben elkülönültnek kell-e tekinteni, amiből kifolyólag az alapítás során juttatott közpénz felhasználása és a gazdálkodásra vonatkozó adatok megismerhetősége korlátozottá válik. Az AB a nemzeti vagyonról szóló törvény megfelelő rendelkezésének értelmezése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az MNB-nek az általa alapított gazdasági társaságban fennálló kizárólagos vagy többségi részesedése, pénzügyi eszközei állami tulajdonnak, nemzeti vagyonnak minősülnek.
Vagyis ezek a gazdasági társaságok közpénzt kezelnek, közfeladatot ellátó szervnek minősülnek, így az önálló jogi személyiség ellenére is kötelesek az adatnyilvánosság biztosítására.
Az eltérő jogi szabályozás miatt az alapítványok helyzetét ugyanakkor másként kell megítélni, hiszen az alapító - az alapítói jogok ellenére - nem tekinthető tulajdonosnak. A Tv. indokolása szerint az alapító korábbi közvagyona az alapítvány létrehozásakor az új jogi személy tulajdonába kerül, vagyis elveszíti köztulajdonjellegét. Az AB megítélése szerint ugyanakkor, ha az alapítványnak juttatott vagyon elveszítené közpénzjellegét, akkor nem érvényesülhetne az MNB-nek a közérdekű adatok megismeréséhez kapcsolódó alaptörvényi kötelezettsége. Ezek az alapítványok - a juttatott vagyon forrására és arra a tényre tekintettel, hogy az alapításukra az MNB feladataival és céljával összefüggésben került sor -, közpénzzel gazdálkodnak, és közfeladatot látnak el. Az eddigiekből pedig az következik, hogy az MNB által alapított vagy az MNB többségi, kizárólagos tulajdonában álló gazdasági társaságok közpénzt kezelnek, vagyis kötelesek a közérdekű vagy közérdekből nyilvános adatok biztosítására.
Az AB ezt követően a második kérdést vizsgálta, vagyis azt, hogy a Tv. rendelkezései korlátozzák-e a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot. A testület ezzel összefüggésben azt vizsgálta, hogy a Tv. által alkalmazni kívánt rendelkezés - amely szerint a vonatkozó adatok nyilvánosságára a döntés megalapozását szolgáló adatra vonatkozó, harmincéves titkosítás irányadó - vajon adatmegismerést korlátozó szabálynak tekinthető-e. Az Alkotmánybíróság szerint a Tv. utaló szabálya olyan rendelkezés alkalmazását hívja fel, amely az MNB alapvető feladatai ellátásának megalapozását szolgálja. Ezzel szemben a konkrét ügyben az MNB tulajdonában álló gazdasági társaságnál kezelt minden, az MNB alapvető feladataival kapcsolatos adat nyilvánossága korlátozott, függetlenül annak döntést megalapozó jellegétől. Amíg ugyanis a döntés megalapozását szolgáló adatok nyilvánosság elől történő elzárása indokolt lehet, addig a vonatkozó szervezetek által kezelt közérdekűnek minősülő adatok esetében a korlátozás célja nem egyértelmű. Ami az alapítványok által kezelt adat megismerhetőségét illeti, a Tv. az alapítói jogok gyakorlására vonatkozó adatok mellett az alapítvány által kezelt "egyéb adat" megismerését az Ectv. közhasznú szervezetekre vonatkozó szabályai alapján kívánta megállapítani. A kapcsolódó szabályok körét ugyanakkor a Tv. szűkítően rendelte alkalmazni, hiszen számos Ectv. szerinti rendelkezés alkalmazását kizárta. Ráadásul, a közérdekű adatok megismerésére vonatkozó törvényi szabályok akkor sem lennének
- 139/140 -
alkalmazhatók, ha egyébként az Infotv. vagy az Alaptörvény alapján az alapítvány általi közérdekű adat kezelésének ténye egyébként megállapítható lenne. A szabályozás összességében lényegesen korlátozza a megismerhető adatok körét és a hozzáférés módját, mivel kizárttá válik a közérdekű adatigénylés lehetősége is. Az AB megítélése szerint a fenti rendelkezések a közérdekű adatok nyilvánosságához való jog korlátozását eredményezik.
A testület ezt követően a korlátozás alkotmányosságát vizsgálta. Az alapjog-korlátozás alkotmányosságához az szükséges, hogy a korlátozásnak alkotmányos célja legyen, illetőleg a korlátozásnak ezen cél elérésére alkalmasnak kell lennie. A Tv. vonatkozó rendelkezése az AB megítélése szerint nem tartalmazta az adatok nyilvánosság előli elzárásának pontos indokát, így nem teszi lehetővé a nyilvánosságkorlátozás indokoltságának tartalmi felülvizsgálatát. A Tv. rendelkezései azt eredményezik, hogy az adat megismerése nem az adat jellegétől, hanem az adatkezelő személyétől függ, vagyis ha egy nem döntés előkészítő adatot nem az MNB kezelne (hanem egy gazdasági társasága), akkor az nem lenne nyilvános. A korlátozás szükségessége a szabályozás alapján nem állapítható meg, alkotmányosan nem igazolható.
Az AB ezt követően a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának megsértését vizsgálta. Mindenekelőtt kifejtette - a korábbi gyakorlatára is figyelemmel -, hogy a tilalom nem abszolút jellegű, vagyis az AB kötelessége, hogy minden alkalommal esetről esetre vizsgálja a jogbiztonság sérelmének megvalósulását. A konkrét ügyben a rendelkezések visszaható hatályú jellegét két aspektusból kellett vizsgálnia: egyrészt az olyan adatigénylések tekintetében, melyek a Tv. hatálybalépésekor folyamatban voltak, másrészt amelyek a hatálybelépést megelőzően keletkezett adatok kiadására irányultak. A szabályozás egy korábban megindult eljárást, illetve korábban keletkezett adatot érint, azzal kapcsolatban tartalmaz korlátozást, vagyis visszaható hatályú. A testület ez alapján azt vizsgálta, hogy vajon a visszaható hatályú jogalkotás egyúttal hátrányos tartalmú-e. A közérdekű adatok megismeréséhez való jog alapján a megismeréshez való igény az adat létrejöttével keletkezik, és mindaddig tart, amíg annak megismerhetőségét jogszabály nem korlátozza. Vagyis, az alapjog az adat keletkezésétől fogva fennáll mindaddig, amíg azt jogszabály nem korlátozza. A szabályozás ezt a megismerhetőséget az Alaptörvénnyel ellentétesen korlátozza, így a közérdekű adatok igénylőinek a szabályozás alapján visszaható hatályú alapjogsérelme keletkezne.
Pokol Béla párhuzamos indokolásában a visszaható hatály sérelmével összefüggésben amellett érvelt, hogy az alapítványok és a gazdasági társaságok elkülönítése lett volna indokolt a visszaható hatályú jogalkotás sérelmének vizsgálatakor. Ezzel összefüggésben az utóbbiak felmentését támogatta volna, tisztességes gazdasági versenyhez való jogukra figyelemmel. Álláspontja szerint a rendelkezések hatálybalépését követően előterjesztett adatigénylések az új szabályozás szerint már visszautasíthatók. Fontosnak tartotta annak kiemelését, hogy a vonatkozó rész csak azért minősíthető alaptörvény-ellenesnek, mert a szövegezés nem teszi lehetővé a "mozaikos kiemelését" az egész rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítása alól. Amíg ugyanis az alapítványok esetében a közérdekű adatigénylés alaptörvényellenességének minősítése elfogadható, addig a piac nyomása alatt álló gazdasági társaságoknál erre nincsen lehetőség.
Pokol Béla különvéleményében a döntés rendelkező részének első pontjában foglaltakat kifogásolta. Hasonlóan a párhuzamos indokolásban foglaltakkal, itt is az alapítványok és a gazdasági társaságok eltérő vizsgálatát hangsúlyozta a közérdekű adatszolgáltatásokat illetően. Álláspontja szerint ugyanis a gazdasági társaságok esetében - figyelemmel a piaci konkurenciára - a szabályozást az Alaptörvénnyel összhangban állónak kellett volna minősíteni. Az állami pénzekkel működő, de a piaci versenyben részt vevő cégeket is megilleti a vállalkozás szabadsága és a tisztességes gazdasági verseny, az Alaptörvény M) cikkének védelme. A bárki általi adatkérés engedélyezése ugyanakkor a konkurensekkel szemben óriási versenyhátrányt jelentene.
Varga Zs. András különvéleményében a határozat egészét támadta azon az alapon, hogy az Alaptörvény nem tartalmazza a közérdekű adatok megismeréséhez való jog gyakorlásának, a közérdekű adat tényleges megismerésének folyamatát. Ebből pedig az következik, hogy a jog gyakorlása törvényi szabályozást igényel. A közérdekű adatok megismerhetősége kétfázisú jogosultság: egyrészt tartalmazza a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot, második fázisban pedig arra vonatkozik, hogy a megismerni kívánt adat közérdekű-e. Varga Zs. szerint a második fázisra vonatkozó jogszabályváltozás - tehát, hogy az igényelt adat nem közérdekű - az igényt érinti, de a mögöttes alapjogot nem feltétlenül sérti. Az alkotmánybíró ezzel összefüggésben arra is felhívta a figyelmet, hogy a vonatkozó rendelkezés azonnali alkalmazása a folyamatban lévő ügyek esetében aggálytalan, míg a jogerősen lezárt ügyek esetében a kivételek közé tartozik. Ennek alapja, hogy
- 140/141 -
az adat közérdekű jellege nem az adat keletkezéséhez kapcsolódó tulajdonság, hanem változó állapot. Kifejtette azt is, hogy a közpénzekkel gazdálkodás átláthatósága, az adatok megismerhetősége nem azonos az adatok közérdekű adatigénylésre bízásával. Az Alaptörvény ugyanis nem tiltja a "rendeltetésszerű működést túlterhelő" adatigénylés korlátozását. Fontosnak tartotta volna azt is, hogy a határozat
tisztázza az érintett adatok közérdekű vagy közérdekből nyilvános jellegét is. A közérdekből nyilvános adatokat ugyanis törvény teszi nyilvánossá, így törvény el is veheti ezt a minőséget, szemben a közérdekű adatokkal, amelyek korlátozására az Alaptörvény keretei között van csak lehetőség.
Mészáros Gábor ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, PhD hallgató, EKINT, DE ÁJK.
[2] A szerző jogász, PTE ÁJK.
Visszaugrás
