Erdei professzort sokan az óvatos, megfontolt büntetőjogi reformok támogatásának és megalapozásának egyik utolsó nagy reprezentánsaként tartják számon. Nem szívesen ment bele pusztán az "újítás" ürügyén kétes megalapozottságú kompromisszumokba, s kerülte a pragmatizmus túlhajtásainak tradicionális elveket felülíró, napjainkban is mind nagyobb hullámokat verő áramlatait. Ám velem együtt hitt annak az aforizmának az igazában is, hogy aki minden jó szándékú változtatást azért utasít el, mert újdonság, annak előbb- utóbb, olyan újdonságokat is tudomásul kell vennie, amiknek már nem sok köze van a jó szándékú változtatásokhoz.
Egyes aktuálisan felkapott ötleteknek, törekvéseknek azonban soha nem hódolt be. Amikor például az állítólagos korszerűbb igényeket szorgalmazók az egyéni szabadságjogok körébe tartozónak vélték, s alkotmánybírósági döntéstől remélték a lágy drogok legalizálását, erre az volt előadó alkotmánybíróként az azóta legendássá vált válasza, hogy a mámorhoz való jog közvetve sem vezethető le az alkotmányból. Az ilyen jog "nem része a legmagasabb testi és lelki egészség biztosításához fűződő jognak, mert a kábulat saját maga részére történő kiváltása nem tartozik hozzá az egyén alkotmányos garanciákkal védett szabad személyiségfejlődéséhez. A tudományos ismeretek jelenlegi szintjén éppen az igazolható, hogy a bódító hatású anyagok és szerek az ember testi és lelki integritását támadják. Az emberi méltóság sérülésének pedig a reális veszélye áll fenn akkor, ha az egyén a kábulat hatása alatt saját vagy mások egészségét, testi épségét veszélyezteti. Így a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog korlátai a drogokkal kapcsolatban is érvényesülnek."[1] A megnyugtatóan talán soha meg nem oldható dilemma persze azóta is megosztja a jogi és persze a nem jogi közvéleményt is, de a határozatban megfogalmazott indokok megkerülhetetlenek.
A jogi személyek büntetőjogi felelősségét könnyen elintézhetőnek vélők is nehezen tudtak azzal a megállapításával vitatkozni, hogy a bűnösségre alapított felelősség rendszerében a javasolt - s végül be is vezetett - megoldás mint fogalmazott, dogmatikai "képtelenség", s nem kell az elvi tisztaságot feláldoznunk, ha a jogi személy "nem büntetőjogi, hanem csak egyéb, s talán hozzáillőbb felelősséggel" is tartozhat.[2]
A valóban sürgető és megalapozottan megindokolt korszerűsítő törekvéseket azonban támogatta, s ha kellett, szembe is szállt az ezt sokszor gyanakvással fogadó gyakorlat merevségével. A "jogi szakvéleményeket" például számos neves kortársával ellentétben nem tartotta ördögtől való dolognak.[3] A többségi állásponttal dacolva hangsúlyozta azt is, hogy a vád törvényességének hiánya miatt hozott eljárást megszüntető végzések jogerejüket tekintve nem különböznek a többi eljárást megszüntető határozattól, tehát ugyanúgy véglegesek, mindenkire kiterjedő hatályúak és kiváltják a "ne bis in idem" hatást.[4] (A jogalkotó - a nem biztos, hogy helyesen felfogott vádmonopólium védelmében - nemigen tehetett mást, mint hogy ezek után a törvény szavával deklarálta az ilyen végzések "nem ügydöntő" jellegét, anélkül persze, hogy ezzel a probléma érdemét megoldotta volna).
Elvi éllel kimondta azt is, hogy olykor "a hatályos jogon alapuló dogmatikai megfontolások nem állhatják útját a való világ által megkövetelt jogfejlesztésnek"[5], vagy hogy "a hagyományokat [...] értékőrző mivoltukban illeti megbecsülés, s nem érdemes őket a reformok útját is elálló 'szent tehénként' tisztelni.[6] Igaz, a hasonló engedményekhez általában nyomban hozzátette: "ezzel azonban korántsem azt kívánom mondani, hogy mindig az újítóknak van igazuk."[7]
Minden esetre az egykor trónfosztott királynő hatalma ma erősebb, mint valaha. A beismerő vallomás jelentősége, ahogy azt ő is megjósolta, nőttön-nő: ma e nélkül nincs mediáció, feltételes ügyészi felfüggesztés, egyezség,
- 71/72 -
mértékes indítvány, s meghatározó szerepet kaphat büntető végzésnél vagy bíróság elé állításnál is.
***
Az új büntetőeljárási törvény négyéves születésnapjához közeledve, s az eddigi tapasztalatokat értékelve mind gyakrabban sajnálom, hogy Erdei Árpád egy idő után nem vett részt a kódex készítésében és végső formába öntésében.
Ő maga erről nem szívesen és nem sokat beszélt, az indokok azonban mégis tudhatók.
Általánosan elfogadott, hogy amikor kodifikációról döntenek, a jogpolitikai törekvéseknek, a sarkalatos elveknek és intézményeknek általában világosnak kell lenniük, az ezeket érintő kérdéseket előzetesen súlyozni, rögzíteni kell. Tudni kell tehát, hogy milyen hatások és társadalmi környezet közepette, milyen célok, preferenciák mentén, miről fog szólni az új törvény, mennyiben és miben kívánja elfogadni vagy meghaladni elődjeit.
Az alapok tisztázása után, legalább ennyire nehéz - de nem megoldhatatlan - feladat, különösen eljárásjogi tárgyú kodifikációk esetében, hogy a konkrét formába öntés során egyértelműen eldöntsék, miként jelenjen meg mindez az alkalmazásra szánt végtermékben. Hol helyezkedjék el a kódex a jogrendszer egészében, mi legyen az, ami valóban a törvényre (és erre a törvényre) tartozik, miként alakuljon helyes, kívánatos szerkezete, hogyan biztosítható, hogy előírásai világosak és koherensek legyenek.
A hibák leginkább úgy kerülhetők el, ha e munka mindkét fázisában hagyatkozni lehet elismert, sokoldalú elvi-tudományos tapasztalattal rendelkező és a gyakorlattól sem távol álló személyek tanácsaira, ilyen kvalitásokkal rendelkező "felelős szerkesztők", munkájára. Az ő feladatuk, hogy folyamatosan számon kérjék az ellentmondásokat kezelni és rangsorolni képes rendező elveket, a törvénynek egységes arculatot adjanak, biztosítsák, hogy a különböző súlyú és jellegű előírások ezek szellemében valóban törvénnyé álljanak össze.
A munka e dogmatikai szempontrendszerű összefogására, az elvi megalapozás folyamatosságának biztosítására, s a törvény ennek megfelelő összeállítására minden bizonnyal alkalmas lett volna az eredetileg még 2013-ban létrehozott, Erdei professzor vezette kodifikációs bizottság. Az idő azonban nem kedvezett az általa képviselt szemléletnek. Sem valódi igény, sem idő nem volt arra, hogy az előkészületek a törvény súlyához valóban méltó módon haladjanak. Már néhány hónap után nehéz volt elkerülni a túlzott megfontoltság vádját, fenntartani az alapos vitában kiérlelt tézisek megvitatásának igényét. Ehelyett minél előbb "készterméket", törvényszöveget kívántak látni. Nem tudták vagy nem is akarták megteremteni a megalapozott eredménnyel járó, s olykor időigényes koncepcionális eszmecserék érdemi feltételeit, a tudományos igényesség és a gyakorlati lebonyolítás kívánatos összhangját. Technikai kodifikációt sürgettek, megfelelően kidolgozott tartalmi alapok nélkül. Erdei professzor ezt érzékelve alig két év múlva lemondott, az eredeti bizottság gyakorlatilag megszűnt. A munkát fiatal, gyakorlati szakemberek vették át.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
