Az 1996. tavaszán elhunyt alperesi jogelőd 1977-től Németországban élt. A felperes 1988-ban ismerkedett meg vele és közöttük szorosabb érzelmi kapcsolat alakult ki. Az alperesi jogelőd havonta utazott Magyarországra és ilyenkor általában a felperesnél egy-két hetet töltött. A felperes és az alperesi jogelőd azt tervezték, hogy egy vendéglátóipari egységet fognak üzemeltetni, ezért az alperesi jogelőd 1993. augusztus 5-én megvásárolta a perbeli ingatlan 1708/2800 tulajdoni hányadát. Az ingatlan 546/2800 részét pedig 1994. április 18-án a felperes vásárolta meg. Az általa megvett ingatlanrészben a lánya vegyesboltot üzemeltetett és az elképzelés az volt, hogy az ingatlan átalakítását követően a vendéglátóipari egységet családi vállalkozásban működtetik. Az alperesi jogelőd magyarországi látogatásai alkalmával utánfutóval vagy teherautóval használt ingóságokat hozott, részben a vendéglátóipari egység berendezése céljából, részben értékesítésre. A felújítás során több ízben P. I. barátja biztosított kölcsönt, amelyet P. I. visszafizetett.
A felújítási munkákat a felperes szervezte. Az alperesi jogelőd Németországban élettársi kapcsolatban élt, magyarországi barátai előtt a felpereshez fűződő kapcsolatát nem vállalta.
A felperes keresetében azt állította, hogy az alperesi jogelőd az élettársa volt, ezért az ingatlan-nyilvántartás szerinti tulajdoni hányada 1/2-ére élettársi közös szerzés címén tartott igényt jogutódával: az alperessel szemben.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. A bizonyítékok mérlegelésével azt állapította meg, hogy a felperes és az alperesi jogelőd között bensőséges kapcsolat volt, ez azonban nem minősíthető élettársi kapcsolatnak, hiszen az alperesi jogelőd mással élt élettársi kapcsolatban, rendszertelenül és ritkán tartózkodott Magyarországon, ennélfogva közös háztartást sem vezettek. Az sem nyert bizonyítást, hogy a felperes a tulajdoni hányadát meghaladó arányú beruházást eszközölt volna a közös tulajdonú ingatlanon. Ezért a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdésében foglalt törvényi feltételek hiányában a felperesi kereset alaptalan.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet - annak helyes indokaira utalással - helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és a keresetének való helytadás iránt. Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat sérti. Az érzelmi és gazdasági közösség fennállása a perben nem volt vitatott, és a vagyonkezelésben, valamint a közös háztartás esetén sem követelhető meg szigorúbb elvárás az élettársak között, mint házastársak esetében. Annak megállapítása pedig megalapozatlan, hogy az örökhagyó a kapcsolatot a külvilág előtt nem vállalta fel és Németországban élettársi kapcsolatban élt. A felperes környezetében kapcsolatukat nem titkolták, mindenki előtt vállalták, közös összejövetelekre jártak, ezzel szemben a külföldi élettársat az alperesi jogelőd, mint a "házinénit" emlegette és nevezett a hagyatékkal kapcsolatban sem jelentett be igényt, ami azt igazolja, hogy élettársi kapcsolata nem volt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok alapján találta alaptalannak.
A Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése az élettársi kapcsolat fennállásának fogalmi elemeként a felek közötti érzelmi kapcsolat mellett a gazdasági közösség fennállásában jelöli meg. A bírói gyakorlat fejlesztette ki azokat az elveket, amelyek mellett megállapítható, hogy melyik a gazdasági együttműködésnek az a formája, amely alapot ad az élettársi kapcsolat megállapítására. A bírói gyakorlat ennek során elsősorban a felek közös cél érdekében való együttműködésének tulajdonít döntő jelentőséget, a közös életvitelnek és a jövedelem közös célra való felhasználásának. Az élettársi kapcsolat általában a közös lakásban való együttéléssel és a szexuális kapcsolattal is együttjár, továbbá feltételezi, hogy a felek harmadik személyekkel szemben összetartozásukat minden vonatkozásban vállalják. E tényállási elemek együttes megvalósulása esetén lehet az élettársi együttélést megállapítani, mert a polgári jog korlátozott élettársi vagyonközösséget nem ismer.
A perben eljárt bíróságok az élettársi kapcsolat fennállásának megállapításához elengedhetetlen szükséges elemek fennálltát a bírói gyakorlatban kialakult elveknek megfelelően, körültekintően vizsgálták. A bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt szabály megtartásával, összességükben értékelték és állapították meg azt, hogy a felek között a baráti kapcsolaton túlmenő bensőséges viszony alakult ki, ennek alapján közös vállalkozás indítását tervezték, kapcsolatuk azonban az élettársi együttélés törvényben meghatározott szintjét nem érte el. A felek ugyanis közös lakásban nem laktak együtt, mert az alperesi jogelőd életvitelszerűen Németországban tartózkodott, Magyarországra csupán alkalomszerűen látogatott, ilyenkor a felperesnél egy-két hetet töltött. Mindez pedig a közfelfogás szerint sem tekinthető közös háztartásbani együttélésnek. Nem iratellenes annak megállapítása sem, hogy az alperesi jogelőd Németországban élettársával élt együtt, továbbá az sem, hogy a felperessel való kapcsolatát titkolta.
Mindezek miatt az élettársi kapcsolat fennállásához szükséges feltételek nem állapíthatók meg, a jogerős ítélet ezért jogszabályt nem sért.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 104/2000. szám).
Az elsőfokú bíróság a részítéletével megállapította, hogy az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéstől eltérően a perbeli ingatlanból az egészhez viszonyítva a felperest 85/100, az alperest pedig 15/100 tulajdoni illetőség tulajdonjoga illeti meg vétel jogcímén, és elrendelte a földhivatal megkeresését a bejegyzett tulajdoni illetőségek módosítása végett.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek 1990 májusától 1992 karácsonyáig, majd 1994 májusától 1996. június 5-ig élettársként éltek együtt. Az együttélést a felperes kizárólagos tulajdonában álló házasingatlanban kezdték meg, amelynek tulajdonjogát a felperes az 1991. május 13-án jóváhagyott csereszerződéssel az önkormányzati tulajdonú lakás bérleti jogára cserélte el. Az önkormányzati bérlakásba a felek 1991. április 19-én együtt költöztek be, majd azt a városi önkormányzattól 1991 decemberében kelt adásvételi szerződéssel, egymás közt egyenlő arányban megvásárolták. Az adásvételi szerződés szerint a lakásingatlan forgalmi értéke 1 270 000 forint volt, amelynek alapulvételével a bentlakó bérlőt terhelő kedvezményes vételár 190 500 forintban került meghatározásra, a vételár egyösszegű kifizetése esetére pedig az eladó további 68 580 forint engedményt biztosított a vevő részére, amelynek a levonása után az engedménnyel csökkentett kedvezményes vételár 121 980 forint volt. Ezt az összeget 1991. december 5-én a felperes egy összegben fizette ki az eladó megbízottjának úgy, hogy annak kifizetéséhez teljes egészében az alperes szülei által átadott készpénzt használta fel, amelyet a szülők azzal a feltétellel biztosítottak, hogy az alperes az ingatlanon maga is tulajdonjogot szerezzen.
A felperes keresetében a lakásingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetését kérte. Arra hivatkozott, hogy az ingatlan kizárólagos tulajdona őt illeti meg, mert a vételárat teljes egészében ő maga fizette ki.
Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult annak megállapítása mellett, hogy az ingatlan az ő kizárólagos tulajdona, mert annak vételárát a szülei bocsátották a felek rendelkezésére. Viszontkeresetet terjesztett elő a felperes többlethasználati díj fizetésére kötelezése iránt.
Az elsőfokú bíróság a tulajdonjog megállapítására irányuló kereseti kérelem és az alperesi ellenkérelem tárgyában részítélettel döntött. A keresetnek részben helytadó döntését azzal indokolta, hogy a perbeli ingatlannak az adásvételi szerződésben meghatározott 121 980 forintos vételárát teljes egészében az alperes szülei fizették ugyan ki, ezen az áron azonban az alperes az egész ingatlan tulajdonjogát nem szerezhette volna meg, mert nem ő, hanem a felperes volt a lakás bérlője, a kedvezményes vételáron történő vétel lehetősége pedig csak a lakás bérlőjét illette meg. Tényként állapította meg, hogy az élettársi kapcsolat tartama alatt a felek jövedelme közel azonos mértékű volt ugyan, a perbeli ingatlan tulajdonjogának a megszerzéséhez azonban eltérő mértékben járultak hozzá. A felperes hozzájárulásaként számolta el a szerződésben meghatározott - 10%-kal nem csökkentett - 190 500 forintos vételár és az ingatlan 1 270 000 forintos tényleges forgalmi értéke közötti különbözetet mint a felperest megillető vagyoni értékű jog: a kizárólagos bérleti jog értékét, míg az alperes hozzájárulásaként vette figyelembe a 190 500 forintos vételárat tekintettel arra, hogy az ő egyösszegű fizetése esetére illette csak meg a vevőket a szerződésben biztosított vételárkedvezmény. Mindezekre figyelemmel a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése alapján a perbeli ingatlanból a feleket megillető tulajdoni hányadokat az említett arányok szerint határozta meg.
A másodfokú bíróság a részítéletével az elsőfokú bíróság részítéletét megváltoztatta és a felperesnek a közös tulajdon hányadainak megváltoztatása iránt előterjesztett keresetét elutasította.
A másodfokú részítélet indokolása szerint nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy az adásvételi szerződés alapján a peres felek az ingatlan-nyilvántartás szerint egyenlő arányú közös tulajdont szereztek és e szerződéses jognyilatkozatát a felperes nem is támadta meg. Kétségtelen, hogy a vételre a felek élettársi együttélése alatt került sor és a szerzésben mindkét fél részéről megállapítható "közreműködés", e közreműködés arányának viszont a szerződésben foglalt jognyilatkozatok, valamint az egyenlő mértékű tulajdonszerzés miatt nincs jelentősége. Tény ugyan, hogy a vételi jog a felperest illette meg, annak gyakorlását azonban az adásvételi szerződéssel - a felek egymás közötti viszonyában - ráutaló magatartással részben az alperesnek engedte át. Tévesen foglalt tehát állást az elsőfokú bíróság akkor, amikor az élettársi közös vagyon feltárása, illetve megosztása nélkül a részítéletével lényegében módosította az adásvételi szerződés tartalmát, illetőleg az annak alapján bekövetkezett tulajdonszerzés arányait.
A jogerős részítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok alapján megalapozottnak találta.
A Ptk. 116. §-ának (2) bekezdése szerint az ingatlan-nyilvántartás a tulajdonjog fennállását csak akkor tanúsítja hitelesen, ha jogszabály kivételt nem tesz. Jogszabály rendelkezése, nevezetesen: a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése törvényes vélelmet létesít arra vonatkozóan, hogy az élettársak az együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont, ha pedig a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni azzal, hogy a közös háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít. A hivatkozott törvényhely alapján tehát az élettársnak dologi jogi igénye van arra nézve, hogy a ingatlan-nyilvántartáson kívül megszerzett tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartás a Ptk. 116. §-ának (1) bekezdése alapján feltüntesse. E jogának érvényesíthetősége nem feltételezi sem az élettársi kapcsolat megszakadásának, sem pedig az élettársi közös vagyon megosztására irányuló igényének az egyidejű érvényesítését. Nincs jelentősége az élettárs közös vagyontárgyakra vonatkozó tulajdoni igénye, illetőleg annak mértéke szempontjából annak sem, hogy az élettársi kapcsolat tartama alatt megszerzett vagyontárgyakra vonatkozóan a harmadik személyekkel megkötött adásvételi szerződésben mindkét élettárs, vagy csak valamelyikük szerepelt-e vevőként és ennek megfelelően az ilyen módon megszerzett ingatlan tulajdonjoga mindkettőjük vagy csak egyikük javára került-e bejegyzésre az ingatlan-nyilvántartásba, úgyszintén annak sem, hogy az előbbi esetben az élettársak tulajdoni hányada egymással azonos vagy egymástól eltérő mértékű-e. Nem feltétele ezért az élettársi közös szerzés jogcímén alapuló és a szerzésben való közreműködés arányának megfelelő tulajdoni igény érvényesítésének az sem, hogy a közösen megszerzett vagyontárgyakra vonatkozóan az élettársak által együttesen vagy külön-külön harmadik személyekkel megkötött adásvételi vagy más szerződést az igényt érvényesítő élettárs előzetesen megtámadja (más kérdés természetesen az, hogy a közös szerzés törvényes vélelmével szemben bármelyik élettárs bizonyíthatja a kizárólagos tulajdonszerzését).
Téves tehát a másodfokú bíróság azon jogi álláspontja, mely szerint a perbeli jogvita elbírálása körében nem az élettársi közös szerzés tényének és a szerzéshez történt hozzájárulás arányának, hanem a felek ingatlan-nyilvántartás szerinti egyenlő arányú közös tulajdonszerzésének, valamint az adásvételi szerződésben foglalt jognyilatkozataik tartalmának lenne jogi jelentősége azért, mert a felperes az adásvételi szerződésben foglalt jognyilatkozatát nem támadta meg. Téves az a jogi okfejtése, hogy jogszabályt sértett az elsőfokú bíróság akkor, amikor az élettársi közös vagyon feltárása és megosztása nélkül a részítéletével lényegében az adásvételi szerződés tartalmát, illetőleg az annak alapján bekövetkezett tulajdonszerzés arányait módosította.
Az adott esetben bizonyítást nyert az, hogy a lakásingatlan 190 500 forintos kedvezményes vételárából 121 980 forint az alperesi szülők által kizárólag az alperesnek ajándékba adott készpénz felhasználásával nyert kiegyenlítést és a kedvezményes vételár 10%-át meghaladó egyösszegű teljesítésre tekintettel az eladó a feleknek az ezt meghaladó vételárhányaddal azonos összegű engedményt biztosított. A perbeli lakásingatlan bérleti jogviszonyát a felperes az ugyancsak az élettársi kapcsolat fennállása alatt létrejött lakáscsere-szerződéssel szerezte meg akként, hogy a perbeli lakás bérleti jogviszonyáért az általa az élettársi kapcsolat kezdete előtt 390 000 forint vételárért megvásárolt különvagyoni lakóházingatlan tulajdonát adta cserébe. A lakás felek általi megvételére az állami tulajdonban álló házingatlanok elidegenítésének szabályozásáról szóló 32/1969. (IX. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.), illetőleg a R. végrehajtására kiadott 16/1969. (IX. 30.) ÉVM-MÉM-PM együttes rendelet (a továbbiakban: Vhr.) alapján került sor. A R. 5. §-a (1) bekezdésének a) és c) pontja - az elsőfokú bíróság téves jogi okfejtésével ellentétben - nem csupán a bérlő felperes, hanem - a bérlőt követő sorrendben - az eladási ajánlat megtételét megelőző egy év óta a bérlő felperessel állandó jelleggel együttlakó alperes, mint a felperes élettársa részére is önálló vásárlási jogot biztosított. A hivatkozott § (2) bekezdése pedig módot adott arra is, hogy a bérlő és élettársa a házingatlant együttesen vásárolják meg, míg a Vhr. 7. §-ának (1) bekezdése a kedvezményes vételáron történő vétel lehetőségét a lakásban bennlakó vevő, a R. 8. §-ának (3) bekezdése és a Vhr. 11. §-a pedig az árengedményt annak a vevőnek biztosította, aki a vételárhátralékot az előírtnál rövidebb törlesztési idő alatt egyenlíti ki.
Helyesen foglalt tehát állást az elsőfokú bíróság abban, hogy egyrészt a perbeli lakásingatlant a felek nem az élettársi közös vagyonuk, hanem mindkét fél különvagyonának a felhasználásával szerezték meg, másrészt a lakásingatlan 1 270 000 forintos szerzéskori forgalmi értékének a megszerzéséhez olyan arányban járultak hozzá, ahogyan a felperes különvagyonát képező bérleti jog mint vagyoni értékű jog forgalmi értéke és az alperes különvagyoni készpénzéből kiegyenlített kedvezményes vételár - engedménnyel nem csökkentett - összege egymáshoz viszonyul. Helyesen járt el akkor is, amikor a felperes különvagyonát képező bérleti jog lakásingatlan megszerzésekori forgalmi értékét az adásvételi szerződésben kikötött vételár meghatározásának az alapjául szolgáló 1 270 000 forintos forgalmi érték és a kedvezményes vételár különbözetében tehát 1 079 500 forintban, az alperes különvagyoni hozzájárulását pedig az engedménnyel nem csökkentett kedvezményes vételár 190 500 forintos összegében határozta meg. Az 1 270 000 forintos forgalmi értékű lakásingatlan közös megszerzése ugyanis nem csupán az abban bentlakó és vételi joggal rendelkező bérlőt, illetve élettársát terhelő kedvezményes vételár egyösszegű kifizetésének, hanem magának a bérleti jogviszonynak, mint vagyoni értékű jognak a megszerzését is feltételezte. A különvagyonokból, illetve a különvagyon helyébe lépett értékből történt szerzés tényének és az egyes különvagyonok szerzéshez való hozzájárulási arányának a kétséget kizáró bizonyítása mellett viszont a Ptk. 578/G. §-a (1) bekezdésében foglalt törvényes vélelem sem az élettársi közös szerzés ténye, sem a szerzéshez történt hozzájárulás azonos mértéke tekintetében nem alkalmazható. Jogszabálysértett tehát a másodfokú bíróság akkor, amikor az elsőfokú bíróság részítéletét megváltoztatva a felperes keresetét elutasította.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság részítéletét hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság részítéletét pedig helybenhagyta (Legf. Bír. Pfv. II. 23. 997/1998.).
Az elsőfokú bíróság ítéletével a peres felek között 1993. november 9-én létrejött tartási szerződést megszüntette. A megfelelő kielégítés körében kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 376 000 forintot és ennek 1995. november 17-től a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát és megkereste a földhivatalt, hogy a perbeli ingatlanra a 376 000 forint és járulékai megfizetésének igazolását követően a felperes tulajdonjogát jegyezze vissza, haszonélvezeti jogának egyidejű törlésével.
A megállapított tényállás szerint a peres felek 1990 óta a felperes tulajdonában álló ingatlanban élettársi kapcsolatban éltek. 1993. november 9-én tartási szerződést kötöttek, amelynek alapján a felperes az alperesre ruházta - haszonélvezeti joga fenntartásával - a tulajdonát képező ingatlanaik, az alperes pedig ennek ellenében vállalta, hogy a felperest eltartja, ennek során részére napi háromszori megfelelő mennyiségű és minőségű étkezést biztosít, betegsége esetén ápolja, gyógyszereit beszerzi, orvosi ellátásáról, kórházba szállításáról, lakása takarításáról gondoskodik, saját költségén biztosítja a fűtést és világítást és vállalta a kert megfelelő művelését és felperes illő eltemettetését.
A szerződéskötést követően az alperes a házkörüli munkákat: főzést, takarítást, mosást ellátta, a kertet a felek közösen művelték, míg az áram és vízdíjat a felperes fizette. Az élelmezéshez az alperes havi egy-két alkalommal gyermeke háztáji gazdaságából származó élelmiszert hozott közös megélhetésükre, a szükséges bevásárlásokhoz a felperes maga is hozzájárult. A felek együttélése 1995. október 30-ig állt fenn, majd ezt követően nem sokkal az alperes az ingatlanból végleg elköltözött.
A perben a tartási szerződés megszüntetését mindkét fél kérte, az alperes megfelelő kielégítésre tartott igényt. A bíróság az alperesi szolgáltatások ellenértékét szakvélemény és a bizonyítékok alapján mérlegeléssel állapította meg, döntését a Ptk. 589. §-ának (2) és (3) bekezdésére alapította.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett az ítélet részbeni megváltoztatása és marasztalása mellőzése iránt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét megváltoztatta, mellőzte a felperes tőke- és kamatfizetésben való marasztalását és az alperes viszontkeresetét elutasította. A földhivatal megkeresését ennek megfelelően módosította és a felperes perköltségben való marasztalását mellőzve, az alperest kötelezte perköltség fizetésére.
A másodfokú bíróság a tényállást módosítva a szerződésben foglaltak teljesítésére vonatkozó ténymegállapításokat mellőzve azt állapította meg, hogy a felek 1990-től 1995 novemberéig élettársi kapcsolatban éltek és közösen gazdálkodtak. A módosított tényállás alapján pedig arra a következtetésre jutott, hogy a felek között megkötött tartási szerződés érvényes ugyan, de a felek jogviszonyát nem e szerződés irányította, hiszen élettársi kapcsolatban éltek és közösen gazdálkodtak, közöttük a szerződés "nem ment foganatba". Az alperes igénye e jogviszony alatti felélt jövedelem megtérítésére irányult. Az élettársi kapcsolat megszűnésének esetén a létfenntartási, élelmezési költségek megtérítésére azonban nem kerülhet sor, a szerzésben való közreműködés aránya a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése alapján csak közös vagyontárgy szerzése esetén vehető figyelembe, ezért az alperes megtérítés iránti viszontkeresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Arra hivatkozott, hogy a bírói gyakorlat szerint nem volt jogszabályi akadálya annak, hogy a felek tartási szerződést kössenek. Az élettársi kapcsolattól eltérő közös célból kötötték a tartási szerződést, amelyen belül szolgáltatás és ellenszolgáltatás nyújtására került sor. Az alperes nem minősül közeli hozzátartozónak, szolgáltatása sem tekinthető ingyenesnek, ezért azok ellenében az alperes ellenszolgáltatásra jogosult. Téves ezért a jogerős ítélet azon álláspontja, hogy az alperes elszámolásra nem tarthat igényt, hiszen az élettársi jogviszony a szerződés megkötésével megváltozott, a felperes érdekeinek megfelelő eltartás biztosítására.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokokkal találta alaptalannak.
A perben az 1993. november 9-i tartási szerződés megszüntetését a felek egyike sem ellenezte, az alperes azonban a megfelelő kielégítés során ellenértékre tartott igényt. A felek közötti élettársi kapcsolatot a perben az eljárt bíróságok megállapították, a tartási szerződés 1. pontjában a felek ezt tényként rögzítették is. Az pedig, hogy a tartási szerződés megkötésével a felek kapcsolata eltartó és eltartott közötti viszonnyá változott volna, a per adataiból nem állapítható meg. Arra helytállóan hivatkozik az alperes, hogy a szerződéses eltartó oldalán nincs akadálya annak, hogy élettárs kössön eltartási szerződést élettársával. Az alperesi élettárs azonban a perben megfelelő kielégítésre akkor tarthatna igényt, ha a saját jövedelméből (vagyonából) vagyis különvagyonából tartotta volna el a felperest, és az általa nyújtott szolgáltatások mértéke meghaladta volna az élettársi viszony tartalmát kitevő, az együttéléssel szükségszerűen együttjáró tevékenység kereteit (BH 1990/157.). A perben e feltételek fennálltát a bizonyítékok nem támasztották alá, ezért az alperesnek a megfelelő kielégítésre irányuló igényét a jogerős ítélet jogszabálysértés nélkül utasította el.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a fenti indokbeli kiegészítéssel hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 557/1999. szám). ■
Visszaugrás
