Az Alaptörvény értelmében a Magyarországon élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre,[2] emellett sarkalatos törvényben meghatározott módon lehetőségük van az Országgyűlés munkájában való részvételre.[3] A Magyarországon élő nemzetiségek részére 1994 óta biztosított önkormányzatiság diszfunkciói, illetve az országgyűlési képviselet hiánya hosszú éveken át jogi és politikai természetű viták alapját képezték. Az Alaptörvényben biztosított országgyűlési részvétel lehetésősége, az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény (a továbbiakban: Vjt.), valamint a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény (a továbbiakban: Njtv.) rendelkezései ezeket a vitákat kívánták nyugvópontra helyezni. Ez természetesen nem történt meg hiánytalanul, így az új nemzetiségi joganyag, a nemzetiségi választójog, a nemzetiségi önkormányzatok létrehozásának, működésének szabályai, a nemzetiségek országgyűlési képviseletének létrehozásával szembeni aggályok, a kvázi-képviselettel kapcsolatos fenntartások továbbra is számos megválaszolandó kérdést vetnek fel. Mindezek alapján e téma 2012 után ismét az alkotmányjogi vizsgálódások középpontjába került. A kialakult és azóta is törtlen szakmai diskurzusban Móré Sándor aktív szerepet vállalt, számos publikációja jelent meg a témában. Könyvében a szerző korábban közreadott nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó tanulmányainak rendszerbe foglalására, szintetizálására és kiegészítésére, illetve kutatási eredményeinek felülvizsgálatára, összegzésére és további kutatási javaslatok megfogalmazására vállalkozik.
A monográfia címéből is kiderül, hogy a szerző határozottan különbséget tesz a nemzetiségi politikai képviselet (parlamenti képviselet), az érdekképviselet (nemzetiségi szószóló, nemzetiségi önkormányzat, civil szervezet) és a jogvédelem (alapvető jogok biztosa, Alkotmánybíróság, rendes bíróság) alapvető intézményei között. Ez a szigorú elhatárolás végigvonul a monográfia szerkezetén is. Az első rész a témát érintő fogalmak meghatározására, a kapcsolódó elhatárolási kérdésekre összpontosít. Bár a könyv címéből erre nem következtethetünk, annak második része a hazai nemzetiségi jogot és a kutatás tárgyát érintő fontosabb jogtörténeti szempontokat mutatja be részletesen. A harmadik részben Móré Sándor a nemzetiségek politikai képviseletét, érdekképviseletét érintő hatályos joganyag
- 201/202 -
szisztematikus feldolgozására vállalkozik, emellett itt kerülnek bemutatásra a vizsgálat során a nemzetiségi szószólók és önkormányzati vezetők bevonásával végzett empirikus kutatás eredményei, amelyek jól mutatják a nemzetiségi közösségek vezetőinek álláspontját a nemzetiségi politikai képviselet és érdekképviselet hatályos szabályairól, ugyanakkor tanulságosak lehetnek a jövő jogalkotására nézve is. Az utolsó rész a nemzetiségek jogvédelemi rendszerét általánosságban tárgyalja, különös figyelmet szentelve a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes (a továbbiakban: nemzetiségi biztoshelyettes) tevékenységére.
Dicsérendő, hogy a monográfia szerzője az elméleti kutatás, az utóbbi években élénk szakmai viták, különböző álláspontok bemutatása mellett empirikus kutatási módszerrel is vizsgálja a területet. Móré Sándor munkásságára jellemzően alaposan elemezi a Magyarországon élő nemzetiségek létszámát, a nemzetiségi önkormányzati választások eredményeit, az Országgyűlés Magyarországi nemzetiségek bizottságának és a szószólók, valamint a nemzetiségi biztoshelyettes tevékenységét érintő adatokat, ezek közzétételével, táblázatokba foglalásával is segítve az olvasót a nemzetiségek magyarországi helyzetének minél alaposabb megértésében.
Kutatása során a szerző széles körben támaszkodik a magyar nyelvű szakirodalomra, amelyet értő módon használ, ezzel együtt kellő kritikával kezel, idegen nyelvű szakirodalmat kisebb számban, elsődlegesen a témát érintő fogalmak meghatározása, nemzetközi példák ismertetése során hivatkozik.
Móré Sándor számos helyen fogalmaz meg a magyar szabályozás továbbfejlesztésére irányuló de lege ferenda javaslatokat. Ezek közül kettőt tartunk fontosnak kiemelni.
A települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választásának kiírását érintő javaslat szerint az országos nemzetiségi önkormányzatok közreműködésével szükséges volna meghatározni azoknak a "történelmi településeknek" a katalógusát, ahol egyes nemzetiségi jogok a törvény erejénél fogva biztosítottak, így a települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választását függetlenül a település nemzetiségi lakosságának számától ki kellene írni.[4] Megítélésünk szerint a javaslat lehetőséget teremtene olyan településeken is az önkormányzati képviselők választásának kiírására, amelyeket a történelem során nagy lélekszámú nemzetiségi közösség lakott, azonban a jelenben a közösség lélekszáma akár elenyésző is lehet. Ebben az esetben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az érintett nemzetiségi közösség nem feltétlenül biztosítja a szükséges közösségi legitimáci-
- 202/203 -
ót egy képviseleti szerv megalakítására, ahogyan azt a szerző is teszi a nagyobb városok és fővárosi kerületek vonatkozásában.
Móré Sándor álláspontja szerint Magyarországon a kétkamarás parlament felállítása tudná a nemzetiségek politikai képviseletét megnyugtatóan rendezni, azonban annak felállítását ő maga sem tartja belátható időn belül valószínűnek. Utal a követlenül választott nemzetiségi önkormányzati rendszer legitimációjára, amelyre a nemzetiségi közösségek létszámarányos képviseletét a második kamarában alapozni lehetne, ugyanakkor nem fejti ki a megvalósíthatóság részleteit, emellett számol a szakirodalomban megjelenő, a második kamara felállítását markánsan elutasító véleményekkel. Talán éppen erre tekintettel következtetéseiben már a nemzetiségek politikai képviseletének alternatívájaként az érdekképviselet, a nemzetiségi szószólói intézmény irányába javasolja fejleszteni a szabályozást. Álláspontja szerint a nemzetiségek részére biztosított kedvezményes mandátum túlhalad a jelenlegi intézményi kereten és az Alaptörvény szövege is pusztán az érdekképviseletet vetíti előre. Mindazonáltal nem egyértelmű, hogy javaslatával a szerző a kedvezményes mandátum elnyerésének lehetőségét kívánja-e megszüntetni, kizárva ezzel a német és roma közösség politikai képviseletének lehetőségét a jövőre nézve[5] és kizárólag a nemzetiségi szószóló megválasztására vonatkozó hatályos rendelkezéseket tartaná-e fent.[6] Móré Sándor kifejti, hogy a nemzetiségi szószólók megválasztására vonatkozó szabályoknak a választójog egyenlőségének elvével való összeegyeztethetősége nehezen megválaszolható kérdés. A "nem"-hez közelebbi válasz feltételezhető, mivel minden állampolgárnak azonos értékű szavazata van a pártlistákkal összefüggésben, ugyanakkor az Alkotmánybíróság ilyen szempontból még nem értelmezte a vonatkozó rendelkezéseket. A nemzetiségi szószóló választás kizárólagos biztosítása egyes vagy valamennyi nemzetiség Országgyűlés munkájában való részvételére, érdekképviseletére további alkotmányos aggályokat vet fel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
