"Minimálbérből élek, nem tudok havi 10 000 forintnál több gyermektartásdíjat fizetni!" - halljuk gyakorta a tárgyalóteremben a gyermektartásdíj (megállapítása, felemelése vagy éppen leszállítása) iránti perekben. E kijelentés természetesen sokszor igaz, azonban mindnyájan tudjuk, akik ilyen perekkel (is) foglalkozunk, hogy a tartásra kötelezettek nagyon-nagyon gyakran igyekeznek a valós jövedelmüknél jóval, néha nagyságrenddel kevesebbet bevallani. A jelenség nem új keletű, azonban a piacgazdaság kialakulásával lényegesen gyakoribbá vált, és a módszerek is sokat színesedtek. A cikkben ezt a jelenséget kíséreljük meg tudományos igénnyel jogi és pszichológiai szempontok alapján elemezni.
Amikor a tartásdíjfizetés alóli kibúvási törekvések társadalmi közegét vesszük górcső alá, meglehetősen kézenfekvőnek tűnik, hogy a jelenség erősen belesimul a hazai közgondolkodásba és jól idomul a közerkölcsökhöz. Miként közhelyszámba megy, hogy az adócsalás afféle úri huncutság, aminek nincs defamáló hatása, sőt, szinte virtusnak számít, ehhez némileg hasonló módon a tartásdíj fizetés elmulasztása sem tűnik erkölcsileg igazán színezettnek. A kötelezett nem kell tartson társadalmi megvetéstől, kirekesztéstől, annak ellenére sem, hogy a tartás elmulasztása (Btk. 196. §) végső fokon ugyanúgy bűncselekmény, mint mondjuk a megrontás (Btk. 201-202. §§) vagy az erőszakos közösülés (Btk. 197. §) Sőt, társas közegben a legtöbben szinte természetesnek tekintik, ha valaki nem vagy csak nagyon kevés tartásdíjat fizet, különösen akkor, ha a másik fél akadályozza a gyermekkel való kapcsolattartását. A kapcsolattartási problémák már szétfeszítenék jelen írás tartalmi kereteit, ezért azzal itt nem foglalkozunk részletesebben. Inkább csak utalunk arra, hogy a legtöbb érintett sehogy sem akar tudomást venni arról, hogy a kapcsolattartás akadályozása és a tartásdíj fizetés elmulasztása egyaránt jogellenes magatartások, végső fokon bűncselekmények [Btk. 195. § (4) bek., illetve Btk. 196. §], azonban semmilyen formában nem használhatók fel egymás igazolására. Vagyis nem lesz kevésbé jogellenes a tartás elmulasztása attól, hogy valakinek akadályozzák a kapcsolattartását, és fordítva, semmilyen tartásdíj elmaradás nem legalizálhatja a kapcsolattartás akadályozását.
Természetesen jelen írás nem azokról az esetekről szól, amikor valaki csakugyan nem képes a tartásdíj vagy a több tartásdíj megfizetésére. Ez a jelenség is gyakorta előfordul, napjainkban talán sűrűbben, mint a korábbi években, például mert valaki elveszti a korábbi állását, vagy a hiteleinek a törlesztő részletei drámaian megemelkedtek, de természetesen számos más ok is közrejátszhat ebben. Ilyenkor azonban a kötelezett tényleges vagyoni-jövedelmi viszonyai nincsenek kiáltó ellentmondásban az általa vállalt tartásdíj összegével. Az általunk elemzett esetekben lényegében játszmákról van szó: a felek pontosan tisztában vannak mind saját rosszhiszemű magatartásukkal, mind az ellenfél praktikáival, azonban értelemszerűen ebből a sajátjukat bármi áron megpróbálják elkendőzni, igyekezvén a másik félre hárítani minden felelősséget.
Az érintett személy motivációs bázisát vizsgálva azt látjuk, hogy számos, egymástól sokszor teljesen független körülmény késztethet valakit arra, hogy igyekezzen kibújni tartásdíj fizetési kötelezettsége alól. Ezek közül nem tudjuk megmondani, melyik a fontosabb, és melyik kevésbé az, különös tekintettel arra, hogy sokszor egymással párhuzamosan hatnak. (Egy önálló tudományos kutatás keretében mélyinterjúk segítségével természetesen erre vonatkozólag is nyerhetőek lennének érdemi adatok, ilyen kutatásról azonban mostanáig nincs tudomásunk.) Vegyük sorra a lehetséges motiváló tényezőket.
A volt (házas- élet- stb.) társak valaha értelemszerűen szerették egymást, ragaszkodtak egymáshoz, azonban a kapcsolat megromlásával általában nem az érzelem intenzitása változik meg elsősorban, hanem az iránya. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a felek mennél jobban szerették egymást a kapcsolatuk alatt, annál hevesebb gyűlöletre lesznek képesek egymás iránt. Gyakori, hogy ezeket a negatív késztetéseiket egymás iránt ki is fejezik, az tehát viselkedéses szinten is megjelenik a magatartásukban. A verbális agresszió tehát átmegy viselkedésesbe, azonban ez nem feltétlenül fog fizikai agresszió formájában testet ölteni. Ennek több oka is van. Egyrészt működnek a szocializációs fékek, tehát a legtöbb embert úgy nevelték, hogy bármilyen ellenszenvet érez is valaki iránt, ez nem lehet ok arra, hogy eljusson a megütéséig. (Természetesen vonatkoztassunk most el az ún. jogos védelmi helyzettől!) Másrészt a fizikai agresszió köztudomásúlag büntetőjogi konzekvenciákkal jár, nyilván senki nem élvezi, ha büntetőeljárás folyik ellene, márpedig abban úgyszólván biztos lehet, hogy a nyílt gyűlölködés közepette a másik fél ilyesmit nem hagyna megtorlatlanul. Harmadrészt a nyílt fizikai agresszió - részben éppen a büntetőjogi következményekkel összefüggésben - azzal a veszéllyel járna, hogy a gyermekkel kapcsolatos harcban a másik fél kerülne számottevően előnyösebb helyzetbe.
Így tehát a viselkedéses agresszióval kapcsolatos késztetések más levezető csatornákat kell keressenek maguknak. Ezek tipikusan a gondozó szülő oldaláról nézve a kapcsolattartás megakadályozása, a kapcsolattartó szülő részéről pedig a tartásdíjfizetés elmulasztása. Ennek a kitüntetett gyakorisága azzal is összefügg, hogy egyrészt a gyermek marad úgyszólván az egyetlen összekötő kapocs a felek között, másrészt ez az a terület, amelyről - legtöbbször joggal - azt feltételezik, hogy a másik fél számára a legfájdalmasabb az ezzel kapcsolatos sérelem. Ugyanakkor azt is feltételezik, hogy az e területen bevitt "ütések" büntetőjogi következmény nélkül maradnak, ami sokáig csakugyan így is van. A következmények nélkül maradás ugyanakkor pszichológiailag megerősítésként hat, vagyis a kapcsolattartást akadályozó, illetve a tartásdíjat nem vagy alig fizető szülő arra kondicionálódik, hogy ezen magatartása mintegy sikeres, büntetlen marad. Állatkísérletekben azt tapasztalták a kutatók, hogy amennyiben egy kutyát ugyanazon viselkedésért csak a többedik alkalommal kezdenek el büntetni, alig vagy egyáltalán nem lesz megtanítható a magatartás és a büntetés közötti összefüggés megtanulására. Természetesen mindez emberek szintjén nem pontosan ekként működik, az azonban feltétlenül igaz, hogy a kezdeti pozitív megerősítések után az emberek is sokkal nehezebben kondicionálhatóak az ugyanezen viselkedéssel büntetés hatására történő felhagyásra. Mindebben egyébként a hazai jogalkotókat és jogalkalmazókat is egyaránt felelősség terheli, mert sem a jogszabályok nem szankcionálják az első pillanattól ezeket az antiszociális magatartásokat, sem a hatóságok nem lépnek fel mindjárt a legelső pillanattól kellő eréllyel. A kapcsolattartások garmadájának kell általában a gondozó szülő felróható magatartása folytán meghiúsulnia, mire az első ezzel kapcsolatos gyámhatósági elmarasztaló határozat megszületik, márpedig ez előfeltétele a későbbi büntetőjogi konzekvenciáknak. Hasonlóképpen a tartásdíjnak is hosszú hónapokig, ha nem éppen évekig kell a kötelezett felróható magatartása folytán elmaradnia, mire megindul a nyomozás, és persze hol vagyunk még egy elmarasztaló bírósági ítélettől.
A felek egymással szembeni negatív érzelmei, amiről az előző pont kapcsán már esett szó, természetesen számos további konfliktus forrása is lesz, amiben több pszichológiai tényező is közrejátszik. Ilyen például a kognitív disszonancia helyzet. Ez a fogalom azt jelenti, hogy a fejünkben két, egymással össze nem egyeztethető tudattartalom egyidejűleg van jelen. Eliot Aronson "A társas lény" című népszerű tudományos művében a dohányzást hozza fel példának. Dohányzom, pedig tudom, hogy a dohányzás káros az egészségre. A két egymást lényegében kizáró tudattartalom igen zavaró tényező, a közöttük fennálló konfliktus feloldására ezért erős késztetést érzünk. Ilyenkor természetesen elvben le lehet mondani a dohányzásról, ez azonban nem könnyű, nyilván nem véletlen, hogy az anekdota szerint Mark Twain mondotta egyszer: "Leszokni a dohányzásról? Az is valami? Én már 38-szor leszoktam!" A probléma megoldására éppen ezért az emberek többsége jóval egyszerűbb módszert választ: Meggyőzi magát arról, hogy az orvosok alaposan eltúlozzák a dohányzás ártalmait, meg aztán ott van a Jani bácsi is, aki már 85 éves, egész életében dohányzott, és lám, kutya baja sincsen. Ilyenkor persze igyekeznek elfelejtkezni azokról a bizonyított tudományos tényekről, hogy a dohányzás a sokszorosára növeli egy sereg betegség és halál-ok bekövetkeztét. Valami hasonló történik a volt társak esetében is. Egyfelől szívük teljes melegével gyűlölik a volt párjukat, másfelől azzal kellene szembesülniük, hogy annak is vannak jó tulajdonságai, sőt, egy csomó dologban akár még igazuk is lehet velük szemben. Ilyenkor jön a kognitív disszonancia feloldása: A felek kölcsönösen meggyőzik magukat arról, hogy a másiknak eleve nincs és nem is lehet jó tulajdonsága, velük szembeni igaza stb. A gyakorlatban ez akként fest, hogy a gondozó szülő arról győzi meg - sajnos legtöbbször sikeresen - magát, hogy a másik, kapcsolattartó fél igazából nem is szereti a gyermek(ek)et, mindössze az ő személyes bosszantására él a kapcsolattartási jogával. Ilyenkor tipikusan régvolt, általában csak az ő szemükben "jelentős" sérelmeket szoktak felemlegetni, mondjuk: "Lám, 8 évvel ezelőtt is elkésett a gyermek születésnapjáról." Ebben akár még az igazság egy része is rejtőzhet, pl. valóban elkésett, de mondjuk azért, mert defektet kapott hazafelé az autójával. A kapcsolattartó szülő hasonlóképpen működik, a gondozó szülő minden cselekedetében a gyermek vele való kapcsolatának megrontására törekvést vél felfedezni, mondjuk: "Amikor visszaviszem a gyereket, mindig direkt a kedvenc ételével várja." Holott könnyen lehet, hogy a gyerek kedvence a hét többi napján is ugyanilyen gyakorisággal kerül az asztalra.
Hasonlóképpen gyakorta előforduló pszichológiai jelenség az ún. jó egészre törekvés. A Gestalt pszichológia honosította meg a 20. század elején a fogalmat, aminek egyik lényeges eleme, hogy az emberek igyekeznek a világot a maga egészlegességében látni, kerek egészként értelmezni. Eközben hajlamosak lesznek a hiányzó elemeket a világról alkotott képükkel összhangban kitalálni, értelmezni. Miként egy felrajzolt - majdnem teljes - körívet hajlamosak leszünk az apró hiány ellenére körnek látni, az események sorából hiányzó láncszemet is könnyen "kitaláljuk". Ennek megfelelően a régebben történt, és már elfeledett részleteket is a világról alkotott képünknek megfelelően fogjuk megteremteni a tudatunkban. Lehetséges tehát, hogy az előbb említett példánál maradva, amikor az apa a defekt miatt elkésett egyszer a gyermek születésnapjáról, erre az esetre évekkel később az anya akként fog emlékezni, hogy az apa a szeretőjével töltötte az időt a gyermek helyett, az apa meg akként, hogy az anya szándékosan korábban kezdte az ünnepséget, hogy őt kizárja abból.
E mechanizmusokhoz járul további "adalékként" a tudatszűkült állapot mindkét érintett fél oldalán. Az indulatok köztudomásúlag tudatszűkült állapotot idéznek elő, egyebek között ezért nem engedheti meg magának egy bokszoló, hogy "zsigeri indulatból" verekedjen a ringben. Aki mégis megpróbálja, azt nagyon hamar kiütik. A tudatszűkült állapot egyik velejárója ugyanis, hogy az érintettnek számottevően romlik a helyzetfelismerő képessége, figyelme beszűkül, és nem veszi észre a külvilág lényeges ingereit, az előbbi példánál maradva, csak az ellenfél állcsúcsát látja maga előtt, a közeledő bal csapottját már nem. Aztán majd jobb esetben a ring padlóján, rosszabb esetben a kórházban fog magához térni. Sajnos a tudatszűkült állapot a szülők közötti konfliktusok esetén sem sok jóval kecsegtet. Akinek a szeme előtt kizárólag az általa olyannyira gyűlölt ellenfélnek okozható fájdalom és kár lebeg, az hajlamos lesz nem észrevenni az ezenközben saját, állítólag szeretve féltett gyermekének okozott fájdalmat és kárt. A kognitív disszonancia feloldás segítségével ezek a szülők arról igyekeznek meggyőzni magukat, hogy mivel ők gyűlölik a másikat, a gyermekeket viszont szeretik, nyilván a gyermekek sem szeretheti a másikat. Ez a fajta "logika" természetesen - már a formál-logika szintjén is - ugyanolyan hamis, mintha azt mondanánk, hogy szeretjük a csirkét, viszont nem szeretjük a csirketápot, következésképpen azt garantáltan a csirke sem szeretheti. A gyakorlatban ez olyképpen érvényesül, hogy a szülők igen gyakran egyszerűen elképzelni sem tudják, hogy közös gyermekeik egyáltalán kötődhet a másik szülőjéhez is, ne adj’ isten, akár még őszintén szerethetik is. Ebben segítségükre szolgál az a minden szakember előtt ismert, a legtöbb érintett szülő előtt viszont tökéletesen ismeretlen jelenség, hogy a gyermek mindig igyekszik megfelelni az éppen vele lévő szülője tudatos vagy akár tudattalan elvárásainak. Ezért aztán annak a szülőnek, akinek éppen oda kell őt adnia a másiknak kapcsolattartásra, de látja, érzi, hogy ezt szülője igazából nagyon nem szeretné, azt fogja mondani, hogy "Utálok apához/anyához menni, legszívesebben itt maradnék!", a másik szülőnek pedig a kapcsolattartás végén pontosan ugyanezt, csak éppen fordított felállásban. Ez persze mindkét szülő számára "muzsika lesz füleiknek", hiszen eltölti őket azzal a számukra igen kellemes gondolattal, hogy gyermekük őket, és csakis őket szereti, míg az általuk gyűlölt másik szülővel csak kényszerűségből tölt időt.
A fenti folyamatok ismeretében belátható, hogy a tartásdíj tekintetében is könnyen kialakulhat hasonló helyzet. A kötelezett a gondozó szülővel kapcsolatos negatív érzelmei hatására meg lesz győződve arról, hogy utóbbi a tartásdíj céljára kapott pénzt csakis saját magára költi. Ilyenkor belépnek a fent ismertetett technikák, és pl. a gondozó szülő nyelvtanfolyamra vagy kozmetikushoz járása "ékes bizonyítékként" fog szolgálni mindehhez a szemében. Eközben a legtöbben megfeledkeznek arról, hogy a Magyarországon tipikusnak mondható 10 000-50 000 forint közötti havi gyermekenkénti tartást finoman szólva is nem túl nagy művészet a gyermekre fordítani. Efölötti tartásdíj megállapítása már mind ritkább, 80-90 000 forintos tartásdíj megállapítására például már csak elenyészően kis számú esetben, és akkor is csak a gyermek igazolt szükségleteinek bizonyítása mellett szokott sor kerülni, efölötti összegűre pedig gyakorlatilag soha. Vagyis a gyakorlatban rendkívül ritka, hogy egy gondozó szülő ténylegesen saját magára fordítsa a gyermektartásdíjat, erről azonban az érintett másik szülő legtöbbször meggyőzhetetlen. A kötelezett mélyen meg lesz tehát győződve róla, hogy a gondozó szülő - egyebek között azért, mert a gyermeket nem is szereti igazán - az általa fizetett tartásdíjat elherdálja, magára költi, gyermekét rongyokban járatja stb.
A gyermekek nagykorúságának eléréséig eleve 18 év telik el, de a tartásdíj fizetési kötelezettség ezen időn jelentősen túlnyúlhat, és napjainkra legtöbbször túl is nyúlik. A gyermektartásdíj fizetési kötelezettség ugyanis hiába ér véget jogszabály (Csjt. 69/A. §) alapján a nagykorúság napjával, ha ugyanezen jogszabály alapján mindjárt folytatódik is a rokontartás kötelezettsége alapján (Csjt. 60. §). A rokontartás szabályai enyhébbek ugyan (pl. a szülő saját szükséges tartása terhére már nem köteles a gyermek eltartására), a gyakorlatban azonban a legtöbb esetben a tartásdíjfizetés változatlan formában folytatódik az immár nagykorú gyermek első önálló jövedelem megszerzésére való képessé válásának időpontjáig, ami akár további 6-7 évet is jelenthet. Mivel a szülők általában nem a gyermek felnőtté válását követően válnak el, legtöbbször a fizetési kötelezettség, évekig, ha nem éppen egy-két évtizedig fennáll. Ilyen hosszú idő alatt értelemszerűen sokféle változás bekövetkezhet a felek életében, az egyik és meglehetősen tipikus, ha újabb párkapcsolatot alakítanak ki, netán meg is házasodnak, és az újabb kapcsolatból is születik gyermek, gyakran több is. Ilyen esetekben a kötelezett jogszabály erejénél fogva [Csjt. 69/C. § (2) bek.] jogosulttá válik a korábban keletkezett tartásdíj fizetési kötelezettségének lecsökkentését kérni.
Csakhogy a tapasztalatok szerint hiába írja elő e jogszabályhely, hogy a tartásdíjat a gyermekek között arányosítani kell, a fizetésre kötelezett gyakran érzi úgy, hogy újonnan született gyermeke hátrányosabb helyzetbe került. Ennek okai részben az előző pontban ismertetett pszichológiai jelenségek (kognitív disszonancia csökkentés, jó egészre törekvés), részben az, hogy amennyiben az előző kapcsolatából született gyermekkel (akár az ő, akár a másik szülő hibájából) ritkábban vagy egyáltalán nem tartja a kapcsolatot, az ennél a gyermeknél felmerülő költségek kevésbé jelennek meg a számára. Ebből pedig az következik, hogy a fenti, már ismertetett pszichológiai mechanizmusok segítségével olyan szubjektív meggyőződés alakul ki benne, miszerint a megítélt tartásdíj "igazságtalan", amit az újabb kapcsolatból született gyermeke általa a mindennapokban megélt szükségleteire tekintettel saját magának kell mintegy kiigazítania. Ekként hiába arányosítaná vagy már arányosította is a bíróság az újabb gyermekre tekintettel a tartásdíjat, a kötelezett ezt sokszor quasi "saját hatáskörében" igyekszik tovább csökkenteni.
Amennyiben abból az általános tapasztalatból indulunk ki, hogy a szülők csakugyan és őszintén szeretik gyermekeiket, logikusan következik, hogy szeretnek örömet szerezni nekik. Ezek az örömforrások természetesen távolról sem szűkíthetők le az anyagi javakra, még kevésbé a pénzre, ugyanakkor olyan álszentek sem lehetünk, hogy ne ismerjük be, az örömforrások jelentős része eleve pénzt, gyakran nagyon sok pénzt igényel. Anélkül, hogy ennek részleteibe belemennénk, könnyen belátható, hogy egy külföldi, pl. tengerparti nyaralás általában nagyobb örömöt szerez egy gyereknek, mintha eltölthet évről évre két hetet ugyanazon az olcsó hazai üdülőhelyen, egy csakugyan szép és hasznos játék nagyobb örömet szerez egy olcsó kacatnál stb. De ha egyszerűen csak a Vidámparkba, állatkertbe, cirkuszba, moziba vagy kirándulni visszük, ezek is mind-mind pénzt, az óhatatlan "járulékokkal" (utazás, étkezések stb.) gyakran igen sok pénzt igényelnek.
A tartásra kötelezett szülő főszabályként jövedelme 20-20%-át már eleve kifizeti a gondozó szülő részére, a kapcsolattartások során felmerülő költségeket ebből eleve nem vonhatja le, márpedig nyilván természetes igénye, hogy a gyermeknek ezen viszonylag ritka alkalmakkor mennél több örömöt szerezzen. Éppen ezért szűkös forrásait sokszor olyképpen igyekszik kibővíteni, hogy alacsonyabb jövedelmet vall be, és a különbözetet személyesen fordítja a gyermekre. Ez emberileg tökéletesen érthető, csak éppen a jogi szabályozás ezt nem honorálja, mivel a kapcsolattartás ideje alatt a gyermekre fordított összegek a gyermektartásdíjba semmilyen formában nem számíthatók be. A kapcsolattartó szülő fenti magatartásában természetesen szintén szerepet játszanak a fentiekben már ismertetett pszichológiai folyamatok, gyakori például, hogy sikeresen meggyőzi magát arról, hogy ha ő nem venne cipőt, ruhát, játékot a gyermeknek, a másik rongyokban járatná, nem lennének játékai stb. Az ezzel kapcsolatos egyik fő probléma, hogy az ekként beszerzett holmik tipikusan nem kerülnek át a gondozó szülő birtokába, azok csak a kapcsolattartó szülőnél hozzáférhetőek a gyermek számára. De még ha történetesen átkerülnek is, a több vele töltött idő folytán objektív okokból a gondozó szülő az, aki jobban tisztában van a gyermek tényleges szükségleteivel, a vele való konzultáció nélkül történő vásárlások tehát eleve nem szerencsések.
Viszonylag gyakori eset, hogy mire az ügy bíróság elé kerül, pláne bírósági határozat születik, a kötelezett sok hónapi tartásdíj elmaradást halmoz fel. Ez nem feltétlenül kell, hogy köznapi értelemben vett módon felróható legyen neki, lehet például olyan oka, hogy elköltözött, és új egzisztenciát kellett kialakítania, albérletet fizetnie (tipikusan több havi kaucióval!), netán új ingatlant igyekezett szerezni magának (a bankkölcsön, illetve a vásárlás előfeltételeként jelentkező nagyobb kiadások, mint pl. értékbecslés, közvetítői díj, ügyvédi munkadíj stb.). Vagyis a pár havi elmaradás nem feltétlenül volt arra visszavezethető, hogy a kötelezett ne akart és akarna fizetni, lehet, hogy egyszerűen rajta kívülálló okok folytán nem tudta ezt megtenni. Csakhogy a jog nem ismer ilyen kimentési okot, a szülő ugyanis a saját szükséges tartása rovására is köteles kiskorú gyermekéről gondoskodni (Csjt. 69/A. §)
Csakhogy ez a pár havi elmaradás - különösen a folyó tartásdíjon felül - hatalmas megterhelésként jelentkezik a kötelezett számára, hiszen ez azt jelenti, hogy a jövedelme akár 50%-át is hosszabb időre elvonják tőle. Ilyen esetben nyilván késztetést fog érezni arra, hogy a valóságosnál alacsonyabb jövedelem után próbáljon tartásdíjat fizetni. Ezen késztetése számottevően nőni fog abban a meglehetősen gyakori esetben, amikor nem arról van szó, hogy nem fizetett tartásdíjat, hanem arról, hogy ezt egyszerűen csak nem tudja bizonyítani. Tipikusan ilyen eset, amikor valaki a még csak kisebb mértékben elrontott kapcsolatban hosszabb időn át jóhiszeműleg kézbe adja a gondozó szülőnek a tartásdíjat, és aztán a kapcsolat megromlásának egy későbbi, mélyebb szakaszában döbbenten tapasztalja, hogy a másik szülő ezen időszakra is kéri a tartásdíjat, amire nézve mindketten tudják, hogy egyszer már megfizette. A gondozó szülő egyébként ilyenkor tipikusan szintén a kognitív disszonancia csökkentés és a jó egészre törekvés módszereit szokta alkalmazni: Részben meggyőzi magát arról, hogy a pénzt nem tartásdíjra, hanem más célokra (pl. a lakás rezsijére, kölcsöntörlesztésre stb.) kapta, másrészt a hosszabb ideje történt kifizetésekre már nem is emlékszik, tehát azok számára nem is léteznek. Márpedig ilyen esetekben a bizonyítási teher a különélő szülőt, tehát a kötelezettet terheli, amennyiben nem tudja bizonyítani korábbi kifizetéseit (márpedig a négy fal közötti kézbeadásnak legtöbbször nincs tanúja), akkor a bíróság nem tehet mást, mint hogy ezen összegek, mint hátralékos tartásdíj megfizetésére is kötelezi.
Végezetül szót kell ejtenünk arról a nem mindennapos, mégis elég gyakran előforduló esetkörről, amikor a kötelezett viszonylag magas jövedelemmel rendelkezik, ennek azonban csak egy kis része után adózik. Ilyenkor a kötelezettben felmerül a félelem attól, hogy a bíróság előtt közokiratban (tárgyalási jegyzőkönyv) elismert lényegesen magasabb jövedelme a későbbiekben APEH vizsgálatok (pl. adóhiány, vagyonosodási vizsgálat) alapjául szolgálhatnak. Ez a félelem pedig a fentebb ismertetett pszichológiai jelenségek ismerete alapján el kell ismerjük, nem teljesen alaptalan. Nem feledkezhetünk meg arról, amiről az írás elején már esett szó: Nem az érzelmek intenzitása változik meg elsősorban a kapcsolat megromlásával, hanem az irányultsága. Vagyis mennél jobban szerették egymást a kapcsolat fennállása alatt a felek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megpróbálnak intenzíven ártani egymásnak, és ebben mondhatni semmi sem lesz drága.
Különösen akkor nem, ha a bosszú saját magára nézve alig vagy egyáltalán nem jár kockázattal, a másikat viszont annál súlyosabban érinti. Ezért az efféle módszereknek inkább csak az szokott gátat vetni, ha a feljelentés alapján lefolytatott vizsgálat esetleg a közös tulajdonú vagyontárgyakat (pl. közös ingatlan, közös cég) is fenyegetné.
A fenti fizetés-elkerülési mechanizmusok ellen ugyanakkor két tényező is hat. Ezek közül az egyik éppen az imént említett vagyongyarapodás kérdése. Amennyiben ugyanis valaki elejét szeretné venni egy későbbi vagyonosodási vizsgálatnak, célszerű már a tartásdíjjal kapcsolatban is egy hihető mértékű jövedelmet bevallania. A másik ilyen tényező a bankhitel felvételével kapcsolatos jövedelem bevallása, minthogy itt az érintett pontosan abban érdekelt, hogy minél magasabb összegű jövedelmet fogadtasson el a bankkal valósként, hiszen ezzel növelheti a felvett hitel mértékét.
A tartásdíjfizetés kötelezettjei, illetve várható kötelezettjei gyakran sok mindent elkövetnek, hogy kibújjanak fizetési kötelezettségük alól, vagy azt a minimális mértékűre szorítsák. Ennek igen változatos módszerei közül csak a leggyakoribbakra hivatkozunk. Ilyen például vállalkozók esetében az APEH adóbevallás lobogtatása, ami ezekben az esetekben természetesen a minimálbér körüli vagy az alatti jövedelemről fog szólni. A bevallott jövedelmükhöz képest feltűnően gazdag életmódjukat szintén igyekeznek elkendőzni, vagyontárgyak (pl. luxuscikkek, drága autó, hajó stb.) létét letagadni. Ilyenkor szoktak például a luxusautók kerülni a 86 éves, jogosítvánnyal nem is rendelkező mama vagy nagymama, esetleg egy közeli barát nevére, ha ugyan hivatalosan nem már eleve a cég tulajdonát képezték. Előszeretettel szokták ilyenkor az érintettek a már semmiképpen sem eltüntethető és nyilvánvaló jómódra utaló "bizonyítékokat", mondjuk egy kerti úszómedencét vagy drága szaunát, szoláriumot a rokonok és barátok adományaként feltüntetni. Vagyis előadásuk szerint az erre fordított pénzt vagy ajándékba kapták szüleiktől, rokonaiktól, vagy azok baráti kölcsönökből származnak, amire sokszor még írásos kölcsönszerződést is becsatolnak. Előfordulnak extrém esetek is. Láttunk már például olyat, hogy valaki a bíróság előtt hivatalos papírokkal igazolt milliárdos (!) kölcsönt, aminek biztosítására bár luxus, de ezen összeg töredéke értékű villájára jelzálogjog is be volt jegyezve, azonban aminek a törlesztésére bevallott jövedelme még kamatok nélkül is kétszáz év alatt sem lett volna elegendő. Az általuk használt ingatlan, gépkocsi stb. is gyakorta a saját vagy hozzátartozóik nevén futó cég tulajdonában áll, ami az érintettekben azt a benyomást keltheti, hogy a nyilvánvaló adó-előnyökön felül ezáltal még a tartásdíj fizetési kötelezettségük is lecsökkenhet, hiszen lám, olyan "szegények", hogy még ingatlannal vagy gépkocsival sem rendelkeznek.
Fontos alapelv azonban, hogy "kétszer nem lehet jól járni". Vagyis akik a cégükkel fizettetnek maguknak a háztól az autóig, és a mobiltelefontól a bejárónőig mindent, azok ezzel bizonyára megtakaríthatnak ugyan nem kevés adót, azonban nem fognak tudni egy családjogi perben arra hivatkozni, hogy ezek az ingyenesen igénybe vett szolgáltatások nem növelik meg a tényleges bevételüket. Minthogy nyilvánvaló kiadáscsökkentő tényező az oldalukon, ha mindent a cég fizet helyettük, értelemszerűen több marad náluk, ami elvárható, hogy a gyermekeikre is fordítódjék. (Amúgy pedig megfontolandó lehetne a jogalkotó számára valami olyan központi nyilvántartás felállítása, amelyben a bíróságról, adóhatóságtól stb. beszerzett, bevallott információk automatikusan összefutnak.)
Szintén gyakori és fentebb már érintett elkerülő technika, amikor a kötelezett arra hivatkozik, hogy a gyermekre természetben ráköltötte-rákölti a tartásdíjat, hátraléka tehát nincs is. Itt azonban nem azokról a többé-kevésbé jogos esetekről beszélünk, amikor a különélő szülők bár nem feltétlenül egyforma mértékben, de mégiscsak közösen gondoskodnak a gyermekeikről, hanem azokról a rosszhiszemű kötelezettekről, akik a valóságban alig költenek a gyermekre, vagy ha mégis, az általuk vásárolt holmikból soha semmi sem kerül át a gondozó szülőhöz.
Természetesen az ismertetett fizetés alóli kibúvási törekvésék mindegyikének megtalálható az ellenszere, amelyet jó esetben a bíróságok maguk is megtalálnak. A teljesség igénye nélkül ismertetjük a gyakoribb "ellenjátszmákat", amelyek során a tényleges jövedelem mégiscsak kimutatható.
Amennyiben a kötelezett az APEH jövedelemigazolására hivatkozik, miközben életmódja láthatólag jóval magasabb jövedelmet mutat, célszerű beszerezni a KSH által kimutatott jövedelmi átlagokat. Ekként ha mondjuk egy gyakorlott mérnök vagy közgazdász állítása szerint nem képes a saját cégében bevallott minimálbérnél magasabb jövedelem elérésére, érdemes beszerezni a KSH adatait, amiből könnyen kimutatható, hogy a szabad piacon e jövedelem többszörösét keresné - ha mégsem ezt teszi, ez talán nem a véletlen műve. Hasonlóképpen felhasználhatók a különféle internetes honlapok, amelyek az álláskeresők számára tartalmaznak az elérhető jövedelem mértékével kapcsolatos táblázatokat is. Vagyis ha valaki arra hivatkozik, hogy 20 éves autószerelői vagy kőműves gyakorlattal csak a minimálbérért tud elhelyezkedni, akkor bátran konfrontáltathatjuk a táblázatokban szereplő sokszoros összegekkel. Ilyenkor a kötelezettek természetesen arra szoktak hivatkozni, hogy ezek csak elméleti lehetőségek, azonban a valóságban ők hiába keresnek már hosszú ideje jobb fizetéssel járó munkát. Csakhogy ennek is megvan a maga jól bevált ellenszere. Ilyenkor a felkészült bíró vagy jogi képviselő visz magával egy friss hirdetési újságot, amiben jó előre bekarikázta a kötelezett képzettségének megfelelő hirdetéseket. Miután a kötelezettet szembesült az ekként láthatólag általa elérhető jövedelmekkel, már csak aközött illeti meg választás, hogy a magasabb jövedelem után fizeti a tartásdíjat, - vagy legközelebb már az új helyen dolgozik. Annak sincsen egyébként akadálya, hogy a bíróság a jogosult indítványa alapján beidézzen 1-2 olyan tanút, akik a kötelezettel azonos végzettséggel és hasonló munkatapasztalattal rendelkeznek. Ők a kötelezettnél várhatóan sokkal hitelesebben tudnak beszámolni a munkaerőpiac tényleges helyzetéről az adott szakmában. De akár még olyan módszerek sem kizártak, hogy azt is megvizsgálja a bíróság, milyen összegű keresetkiesés után kért a kötelezett táppénzt a betegállománya idején, vagy hogy esetleges balesete után milyen jövedelem után kért biztosítási összeget.
Szintén sikerrel alkalmazható módszer, hogy amennyiben a kötelezett feltűnően szerény bevételekről ad számot, ki lehet kérdezni a tárgyaláson a tényleges kiadásai felől. Ezek jórészt számlákkal igazolhatóak, tehát különösebb mellébeszélésnek amúgy sem lenne helye, azonban a kötelezettek gyakran besétálnak a csapdába, és abban a hiszemben, hogy ha minél magasabb kiadásokat igazolnak, annál kevesebb marad a tartásdíjra, önként hozzák össze a magas végösszeget. Ezzel csak az a gond, hogy ha valaki mondjuk havi nettó 80-100 000 forintos nagyságrendű jövedelmet vallott be, de ebből számlákkal igazolt módon a lakás rezsije havi 4000 forint, a hiteltörlesztése ugyanennyi, a gépkocsi kötelező biztosítása, CASCO-ja, súlyadója, benzinje összesen megint ugyanennyi, valamint a mobiltelefon, vezetékes telefon és internet számlája, a kábeltévé előfizetése, az esetleges utazási bérlete összesen megint 40 000 forint, ezen felül élelemre, ruházkodásra, szórakozásra elkölt összesen további havi 90 000 forintot, a következő kérdés az lesz, hogy ugyan magyarázza már el, hogy ezt az összesen mondjuk 250 000 forintot miként tudja a harmadából kifizetni, úgy, hogy emellett persze még a gyermekre is költ.
Természetesen még számtalan módszer akad a rosszhiszemű kötelezettel szembeni fellépésre. Példának okáért ha hivatalos munkáltatói jövedelemigazolása láthatólag igen csekély, ha nem éppen minimálbér szintű jövedelmet igazol, miközben életmódja ezzel komoly ellentmondást mutat, célszerű lehet kilátásba helyezni a munkaadó megidézését tanúként a következő tárgyalásra. A legtöbb munkavállaló semmiképpen sem szeretné, ha erre sor kerülne, mert okkal tartanak attól, hogy a munkavállaló adókijátszási manipulációi napvilágra kerülhetnek, ami az ő további foglalkoztatásuk szempontjából végzetes következményekkel járhat. Ilyen helyzetben a legtöbb fél inkább vállalja a tényleges jövedelme utáni tartásdíj fizetését, semmint azt a lehetőséget, hogy rövidesen csakugyan a minimálbér után tudjon csak tartásdíjat fizetni immár a valóságban is. A cégekkel kapcsolatban szintén nem mellékes, hogy a kötelezett milyen mértékű (és értékű) tág értelemben vett természetbeni juttatásokban részesül. Mert nem feltétlenül csak az általa ingyenesen használt gépkocsi és mobiltelefon jöhet ilyenkor költségmegtakarításként szóba, de a valóságban a gépkocsi adója, szervízelése stb. is komoly kiadásokat jelent éves szinten, amiket ezekben az esetekben szintén a munkáltató vállal át, ezzel is növelve a kötelezettnél maradó pénzek összegét. A cafeteria rendszer keretében juttatott élelmiszer, üdülési stb. utalványok szintén jelentős összeget tehetnek ki éves szinten.
Igen sok múlik egyébként ezekben a pertípusokban az eljáró bíró személyiségén, hozzáállásán is, mivel ha saját maga sem tudja, mibe kerül egy liter tej vagy egy gyermekruha, avagy netán nem is igyekszik a kötelezettet megfelelően kikérdezni, a feladat a másik félre, de még inkább annak jogi képviselőjére marad. Amennyiben ugyanis a fenti módon például összejön valakinek havi 250 000 forintos igazolt kiadása, ez már önmagában, minden további vizsgálat nélkül is lehetővé teszi a havi 50 000 forintos gyermektartásdíj megállapítását. Úgyszintén előfeltétel, hogy a bíró a tárgyalást a kezében tartsa, máskülönben előfordul az az általunk nem egyszer látott helyzet, amikor a bíró eltűri, hogy az ügyfél helyett a hozzá intézett kérdésekre a jogi képviselője válaszoljon. A helyszíni tárgyalás is sokszor egyértelmű választ ad számos problémára, azonban - részben a bíróságok leterheltsége folytán - ez gyakorta fel sem merül a bíróban, ilyen irányú indítvány esetén pedig annak nem tesz eleget. Pedig egy kicsit is gyakorlott szakember számára egy helyszíni tárgyaláson kb. 5 perc alatt világossá válik, hogy a kötelezett nagyjából milyen vagyoni-jövedelmi viszonyok között él. A bíró a per végén jogosult a kötelezett jövedelmének akár a mérlegelési jogkör alapján történő szabad megbecsülésére is, tehát még akkor is megállapíthat a kötelezett által igazoltnál lényegesen magasabb összegű jövedelem után tartásdíjat, ha ezzel kapcsolatos okirati bizonyítékok nem állnak rendelkezésre, azonban a peradatok egybevetése alapján ez indokoltnak tűnik.
Az ellenjátszmák másik része pszichológiai alapú. Olyasmikre gondolunk itt, hogy a kötelezett tartásdíj fizetés alóli kibúvási törekvései között miként erre fentebb már rámutattunk, gyakorta az áll, hogy a jogosult változatos módszerekkel igyekszik őt kizárni a gyermek életéből. Jobbik esetben "csak" lélektani hadviselést folytat ellene, rosszabb esetben megakadályozza magát a kapcsolattartást is. Amennyiben a felek között a konfliktus feloldható, megértethető velük, hogy a gyermeknek egyaránt szüksége van a tartásdíjra és a másik szülővel való kapcsolatra. Ez természetesen előfeltételezi a bíró részéről a jogvita megoldására törekvés helyett a konfliktus feloldására való törekvést. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy ne kellene a jogvitát minél hamarabb, jogilag is kifogástalanul lezárnia, ez inkább hozzáállásbeli különbséget fed. Amennyiben ugyanis a bíró nem oldja fel valamilyen szinten a felek közötti konfliktust, hiába fejezi be mégoly látszólag tökéletes ítélettel is a jogvitát, előre megjósolható, hogy rövid időn belül újabb kapcsolattartási, tartásdíj stb. perek fognak indulni, hiszen az alapkonfliktus változatlan. Amennyiben azonban sikerül a felek közötti konfliktust tompítani, pláne feloldani, például eljuttatni őket a fenti belátásig, ezzel a későbbi pereknek nagy valószínűséggel sikerül elejét venni.
Ezzel kapcsolatban persze magukra a felekre is komoly felelősség hárul. Amennyiben például a gondozó szülő azt szeretné, hogy volt társa nagyobb felelősséget érezzen a gyermek sorsa iránt, lehetőségeihez képest több pénzzel járuljon hozzá mondjuk a taníttatásához vagy különóráihoz, nem kirekesztenie, hanem fokozottan bevonnia kell őt a gyermek életébe. Elég könnyen belátható, hogy az a szülő, akitől rendre csak a pénzt kérik, mondjuk a gyermek zongoraóráihoz vagy edzéseihez, egészen másként fog ehhez hozzáállni, mintha maga is ott büszkélkedhet a szülők és a nézőközönség számára rendezett vizsgahangversenyen, és fogadhatja a gratulációkat, vagy éppen ő is kap egy fényképet a gyermek sportsikere kapcsán, és az íróasztalára állíthatja a fotót, amin gyermeke látható, kezében a kupával. Vagyis az együttműködő szülői attitűd a gondozó szülő részéről nagy valószínűséggel nagyobb fizetési hajlandósághoz fog vezetni a kötelezett oldaláról. És minthogy a gondozó szülő van mintegy "birtokon belül", neki kell ebben a vonatkozásban megtennie az első lépéseket. Ez annál is fontosabb, minthogy igazából itt nem egyszerűen pénzkérdésről van szó: A gyermeknek természetesen mindkét szülőjére ugyanolyan szüksége van a későbbiekben is, mint a válás előtt volt, még ha ennek belátásához sokszor felül kell is minden érintettnek emelkednie negatív érzelmein.
Egyetlen pillanatig sem ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy a fenti jelenségek és esetleges ellenszereik leírásával valamiféle csodát tettünk volna, és holnaptól az ilyen perek megszűnnek vagy akár csak számottevően békésebbek lesznek, hiszen az általunk leírt jelenségek csaknem olyan ősiek, mint a bűnözés vagy a prostitúció. Ezek felszámolásában pedig azért nincs okunk reménykedni, minthogy az örök emberi gyarlóságon alapulnak, akár mondjuk az elhízás vagy a rosszindulat. Célunk inkább az, hogy mind a szakemberek, mind az érintettek e problémával kapcsolatos ismereteit bővítsük, rendszerezzük. És ha eközben akár csak néhány tartásdíjper békés(ebb) véget ér, oldódnak a felek közötti görcsök és konfliktusok, kevésbé sérülnek az érintett gyermekek, már nem pocsékoltuk hiába az időnket és a papírt. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Grád András t. egyetemi tanár, pszichológus, ügyvéd Dr. Takács Andrea bíró, Fővárosi Bíróság
Visszaugrás
