A munkajog, mint diszciplína a szellemi hagyományoknak köszönhetően részben a szabályozási tárgy által meghatározott, amely nem más, mint a munkaviszony és az arra vonatkozó szabályok összessége. Ugyanakkor tágabb kontextusban a munkajog egy normatív keret a munkaerő-piac valamennyi működő és létező intézménye számára, így a gazdálkodó szervezet, a szakszervezet, a munkáltatói érdekképviselet és az állam, mint munkáltató és jogalkotó számára. Ezen felül a munkajog nagyon szoros kapcsolatban áll a társadalombiztosítással, a pénzügyi joggal és a társasági joggal. A munkajog elmélete abból ered, hogy a munkavállaló alárendeli magát a munkáltatónak, így tulajdonképpen ez a függő munka joga, ezen túl olyan gazdasági viszonynak is megfelel, amelyek magában foglalják ellenérték fejében a személyes szolgálatot. A munkajog éppen ezért e viszonyok létrehozásával és szabályozási módjával foglalkozik. A munkajog nemcsak az egyének, hanem a kollektíva viszonyait is magában foglalja. A munkajog a jogtudomány egy önálló ága a maga egységében és szerkezetében, a magán- és közjog határán.
A 2012. évi I. törvény hatályon kívül helyezte az 1990-ben bekövetkezett politikai rendszerváltást követően megalkotott 1992. évi XXII. törvényt, amely lecserélte az előző rendszer reálszocialista Munka Törvénykönyvét, az 1967. évi II. törvényt. A 2012. évi második magyar polgári jellegű törvénykönyv előkészítése során alapvető törekvés volt, hogy az összhangban legyen a Polgári Törvénykönyvvel (Ptk.). Az új Munka Törvénykönyv (új Mt.) megalkotása során ugyanis a kormányzat gyökeresen szakítani kívánt azzal a jogelméleti felfogással, miszerint a munkajog a polgári jogból kiszakadt, attól függetlenné vált önálló jogterület, jogág. A reálszocializmus jogelmélete ugyanis azt hirdette, hogy a polgári jog áruviszonyokat szabályoz, míg a munkajog nem, holott már az 1960-as évektől egyre szélesebb körökben ismertté vált Venzser szovjet közgazdásznak az a nézete, miszerint a munkaerő kvalifikáltsága is értékeket hordoz.[1] Ezért a munkajogviszonynak is van érték-, és áruviszony jellege. Az ezzel ellentétes szemléletet azonban a volt reálszocialista közép-kelet-, és dél-európai országok még máig sem tudták levetkőzni, sőt az Európai Unióba (EU) tagként bekerült Csehország, Szlovákia és Lengyelország munkajogtudománya ma is nyíltan állást foglal a munkajognak a polgári jogtól független, önálló jogágisága mellett.[2] Nálunk, Magyarországon az 1992. évi Mt. az 1967. évihez hasonlóan
- 477/478 -
szintén még azt az álláspontot képviselte, hogy mind az individuális, mind a kollektív munkajogviszony esetében az Mt. szabályait kell alkalmazni és csak két kérdésben jöhet számításba a Ptk. E két eset közül az egyik a versenykizárási megállapodás, a másik pedig a vezető állású munkavállaló kártérítési felelőssége a munkáltatója irányában.[3]
A 2012. évi új Mt. már kimondja, hogy e két jogintézményhez tartozó jogviszonyoknál és jogvitákban is a polgári jog szabályait szükséges alkalmazni olyan kérdésekben, amelyeknél nem tartalmaz speciális szabályt az új Mt. Ennek érdekében az új Mt. nagyon sok kérdésben - talán túl sokban is - szakított a speciális munkajogi rendezéssel és a felek külön megállapodására bízza a jogi rendezést. Ez vonatkozik az individuális és a kollektív munkajogi jogviszonyokra egyaránt. Ez a szemlélet összhangban áll Radnay József, a Kúria (volt Legfelső Bíróság) munkajogi kollégiuma nyugalmazott elnökének az álláspontjával, aki szerint a munkaszerződést nem kell külön szabályozni a Ptk. egyes szerződéseket tartalmazó címében, hanem minden vonatkozásban a munkajognak háttér területe lehet a Ptk. kötelmi jogának általános és különös része.[4] Az új Ptk. kodifikációs munkálatai során ez volt az egyik javaslat, amelyet még két másik felfogás is kísért. E kettő közül Kiss György álláspontja az volt, hogy a nyugat-európai többségi megoldáshoz hasonlóan a Ptk. egyes szerződéseket tartalmazó címében szerepeljen a munkaszerződés,[5] míg Prugberger a svájci Kötelmi Törvényhez hasonlóan a kötelmi jog különös részét tartalmazó egyes szerződések közé beiktatta volna a korábban munkaszabályzati szerződésnek elnevezett kollektív szerződést, sőt még az üzemi megállapodást is.[6] Ebben őt a német jogdogmatika inspirálta, mely szerint a kollektív szerződés egy gyűjtőfogalom, amely kettéágazik, ahol a szakszervezetek és a munkáltató szövetségek vagy a munkáltató között létre jövő szerződés a tarifaszerződés, míg a másik az üzemi tanács és az üzembirtokos között az üzemi munkavégzéssel összefüggésben létesülő üzemi megállapodás.[7] E két utóbbi nézet egyike sem került be a Ptk. kötelmi jogának különös részébe annak ellenére, hogy a jogirodalomban mások részéről is jelentkezett erre irányuló igény.[8]
Az első ellentmondás, ami a munkajogi és a polgári jogi kodifikáció között fennáll, éppen az előbb leírt helyzet, miszerint a Ptk.-ba nem került be a munkajoghoz tartozó egyetlen szerződés és megállapodás sem. Ebből ered szintén az I. részben érintett az a probléma is, mely szerint több kérdés rendezését az új Mt. a munkavállaló és a munkáltató külön megállapodására, megegyezésére bízza. Ugyanakkor az új Mt. e vonatkozásban nem veszi figyelembe azt, hogy a munkaszerződést igen sok cégnél, különösen a nagyobb gazdasági társaságoknál a gazdasági életben ismert blanketta-szerződésekkel kötik meg, ami hasonlít azokhoz a blanketta-szerződésekhez, amelyeket a valamilyen gazdasági vagy pénzügyi-biztosítási szolgáltatásokat ipar-, vagy üzletszerűen nyújtó cégek alkalmaznak a laikus partnereik, a fogyasztók irányában. Ezeknél a szerződéseknél a laikus fogyasztó, a szolgáltatást igénybe vevő legtöbbször ki van szolgáltatva a saját szakmáját jól ismerő a gazdasági életben profitorientáltan működő cégeknek. Ezért is biztosít lehetőséget mind a régi, mind a most hatályba lépő új Ptk. az ilyen szolgáltató vállalatok által egyoldalúan kibocsátott szerződési feltételeknek és blanketta-szerződéseknek hatósági és fogyasztóvédelmi szervezeti, valamint bárki általi bíróság előtti megtámadására, és alakította ki a fogyasztói szerződések körét, meghatározva azokat a szerződéstípusokat, amelyek ebbe a körbe tartoznak. A munkaszerződésnél szintén, sőt még erőteljesebben fennáll a munkáltató és a munkavállaló viszonyában az alárendelt kapcsolat. A munkáltató ugyanis az erősebb fél, és ha a munkavállaló, aki a gyengébb és egzisztenciálisan teljesen kiszolgáltatott fél, elzárkózna a munkáltató igényeinek külön megállapodásba foglalásától, vagy anélküli teljesítésétől, hamar az utcán találná magát. Ezért megítélésünk szerint a polgári joggal az állna össz-
- 478/479 -
hangban, ha a munkaszerződésnél is a nem egyenrangú felek közötti szerződésekhez hasonlóan a szociális minimál-standardokkal egybekötött hasonló védelem érvényesülne, mint amelyeket a Ptk. a blanketta- és a fogyasztói szerződések körében ismer. Itt jegyezzük meg, hogy a holland munkajog részben amiatt, hogy a cégek néhány pontos blanketta-munkaszerződéssel hozzák léte a munkajogviszonyt, amelyben a munkavállaló teljesen alá van rendelve a munkáltatónak, a munkaszerződést fogyasztói, vagy legalább is a fogyasztói szerződéshez hasonló (verbraucheráhnliche) szerződésként kezelik.[9] Ezt a nézetet a magyar jogi szakirodalomban is felvetette Prugberger Tamás és Kiss György, ami azonban mind a Ptk., mind pedig az Mt. rekodifikációja során hatástalan maradt.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
